Bevallom engem kevésbé nyűgöznek le az évezredes falak, miközben ahhoz, hogy olyan legyen Akko, amilyen hozzátartoznak az egymásra rétegződő kövek és a bennük megbúvó kultúrák. De az én fejemben mindez “csak” szemet gyönyörködtető díszletei a mai városi életnek. Mert engem jobban érdekel az, amit most látok, mint az, amit történelemkönyvek akkurátusan megörökítenek Akko gazdag múltjából.

Valahogy nekem Akko mindig a szürreális arcát mutatta meg, talán ezért is szeretem annyira. Amikor csak az ódon óvárosban sétálgattam, rendre belefutottam valami szokatlanba, valamibe, ami nem illik oda, de mégis a helyén van. Nem is tudom miért, de Akkóról egy Jancsó Miklósos jelenet ugrik be. Sok-sok évvel ezelőtt épp a lepusztultságában is gyönyörűséges karavánszerájban voltunk, ahol szolgaian követtük az idegenvezetőt, aki tempósan darálta, hogy mit kell tudni a helyről, közben meg naná, hogy siettünk, mert csoporttal mindig siet az ember… Persze lemaradtam, hogy legalább néhány pillanatig egyedül szívjam magamba a helyet, erre a semmiből előbukkant egy ifjú pár, talpig díszben, csinos zakóban, felcicomázott esküvői ruhában, akiket egy fotós és egy videós kísért. Úgy vágtak át a boltíves oszlopcsarnokkal ölelt teniszpályányi udvaron, mintha épp Miki bácsi legújabb jelenetét rögzítenék egyvégtében, ahogy azt kell. Rendezni sem lehetett volna valószerűtlenebbet, már csak a fehér ló hiányzott és néhány meztelen nő, de ez utóbbi a közel-keleten nehezen beszerezhető statisztéria.

De, ha már bazár, akkor van azért autentikus is! Például az itteni piacon lehet kapni Izrael talán legjobb humuszát. A kis étteremben gyakorlatilag mást sem lehet enni, mégis mindig tele van. És nem csak “gyütt-ment” turistákkal, hanem helyiekkel is, ami minden Michelin-csillagnál jobban mutatja, hogy bizony a saját készítésű csicseriborsó krém is lehet világra szólóan finom helyi specialitás.

Nekem azért is maratandó a kifőzde, mert itt szerettem meg a humuszt, azelőtt erős távolságtartással viszonyultam hozzá, de aztán elhozott ide egy izraeli barátom és megváltozott az életem. Jó, mondjuk azóta sem tudom nagy kanállal két pofára enni, mint a szomszéd asztalunknál tették ezt fejkendős lányok, de határozottan ráéreztem a humusz ízére.
A másik fix pontunk a shukon a pitasütöde. Ennél biztosan van jobb is, de a meglehetősen fapados látványpékség és az illatok, akkor is nagyon csábítóak. Itt tényleg az ember orra előtt áll össze a kenyérlepény, ami persze a bazárra jellemző általános higiéniai viszonyok közepette nem biztos, hogy mindenkit vásárlásra ösztönöz.

Akkóba szerintem mindig érdemes benézni. Az egy dolog, hogy szombaton is nyitva vannak az üzletek, de még a konzumidiótáknak is érdekes lehet a vármúzeum, ha másért nem, akkor kánikulában is mindig hűvös lovagtermek miatt. A szépen restaurált erődítmény stratégiai jelentőségéről sokat elárul, hogy az elmúlt bő kétezer évben megfordult itt minden jelentősebb kis- és nagyhatalom képviselője, köztük 1217-ben a mi II. Andrásunk is, aki keresztes hadseregével innen szándékozott Jeruzsálemet meghódítani, kevés sikerrel. Akko az irodalom iránt érdeklődők számára is nyitott könyv, a világhírű Exodus regény (és az abból készült film) részben az egykor itt lévő brit börtönben játszódott.

Legutóbb két hete jártunk Akkóban és tulajdonképpen megint valami szürreális élmény miatt. A Massadai Opera Fesztivál fiók helyszíne volt az akkói vár, ahol kifejezetten gyerekeknek vitték színpadra a Varázsfuvolát (lásd fenti amatőr videónkat, ahol még a is jól hallható, hogy Ábel unatkozik). Az erősen zanzásított kamara előadást az egykori ispotály hatalmas termében adták elő. Príma akusztikával szólaltak meg az énekesek, bár az én botfülemnek úgy tűnt, hogy a társulat inkább az Izraeli Opera B-sorából került ki, de lehet, hogy csak fáradtak voltak, mert aznap már a harmadik előadást nyomták le. Méghozzá ékes héber nyelven áriáztak, ami nekem elsőre megütötte a fülemet, de valószínűleg Mozart híres operája magyarul előadva is ugyanilyen viccesen hangzik egy idegen számára. A lényeg, hogy az élmény maratandó volt, a gyerekek imádták a kosztümös előadást, mi meg örültünk, hogy fájdalommentesen egy darabka Európát csöpögtethettünk beléjük. De, hogy mégse feküdje meg a gyomrukat a klasszikus magas kultúra, az operából rögtön a shuk felé vettük az irányt, hogy egy füst alatt - pita majszolás közben - beleszagoljanak a hamisítatlan Közel-Keletbe is. Hiába, na, nem lehet elég korán hozzászoktatni őket a szürrealitáshoz!

Még itt-ott találni szedret, de ez már vagy másfél hónapja leérett igazából mifelénk. Néhány hete volt sokunk nagy kedvencének, a licsinek a szezonja, ami otthon sem ismeretlen gyümölcs hála a nagy szupermarketek globális gyümölcsbeszerzéseinek. A kibuc szomszédságában méretes licsi ültetvények vannak, ami elég csábító (az már kevésbé volt ilyen élvezetes, hogy szezonban napokon át automata csősz durrogtatott éjjel-nappal).

Nálunk már javában érik a szőlő, a szomszéd ház mellett van egy elvadult tőke, amin remek nagy fürtökben lóg az édes gyümölcs, arra járunk rá. Ahhoz képest, hogy a játszótér mellett van, rajtunk kívül senki sem szemezget belőle, pedig a boltban aranyáron lehet kapni.

Már készülünk a mangó szezonra, ami ugyancsak jófajta csemege. Ha szerencsénk van, akkor augusztus közepén még belefutunk a család nagy kedvencébe, a “primőr” gránátalmába is - ebből tucatnyi fa nő a kibucban.

Mindez kárpótol minket a házi veteményesünk gyér termése miatt. Későn vetettünk, eső se nagyon volt, s bár locsoltunk ezerrel, de az első nagy melegek taccsra tették a borsónkat és a paradicsom palántáink zöme sem fordult termőre, amelyik viszont igen, azok isteni termést adnak.

Ráchellel kettesben sétáltunk este hazafelé az óvodai záróbulijáról. Boldog volt és azt mondta nekem, hogy “Apa! Ez életem legjobb napja!” Én is vele örültem, éreztem, ahogy fogtam a kezét, hogy vele lebegek a föld felett. Aztán hirtelen megcsörrent a telefon és Zsófi mondta, hogy megtalálták a három elrabolt fiú holttestét. Egy pillanat alatt földhöz vágott a hír.

Otthon a rendkívüli híradásokat bámultuk közösen és próbáltuk Ráchelnek elmagyarázni, hogy mi is történt. Nehéz ezt átadni, ha mi sem értjük, hogy hogy történhetett ez meg. Én még ma reggel is szinte kóvályogtam, mikor a gyerekeket óvodába vittem, annyira lesújtott a bestiális gyilkosság híre. Bíztam benne, hogy imáink meghallgattatnak és az elrabolt fiúk - így vagy úgy, de - élve hazakerülnek. Nem így lett. Most elmondhatatlanul dühös vagyok a gyilkosaikra, akiket szívből pokolra kívánok. De elrémisztenek azok is, akik a fiatalok holtestével igazolnák a saját bosszúszomjukat. Miért van az, hogy ha vadállatokról van szó, akkor tudunk távolságot tartani, ha vademberekről, akkor elillan a veszélyérzet? Még mindig nem fér a fejembe, hogy a három srácnak mi keresnivalójuk volt ott, ahová gyereket még kézenfogva sem viszünk, akkor sem, ha Isten parancsolatba adta, hogy újra benépesítsük az ígéret földjét. Nekem ilyen áron egy virágcserépnyi föld sem kéne, többet ér a gyermekeink élete. Mindennél többet ér.

Ma minden izraeli családban előkerül a tragédia és tudom, szó lesz a három fiú haláláról Ráchelék óvodájában is, ahol sokféle kérdést fognak feltenni a gyerekek és még több válasz érkezik ezekre olyan óvónőktől, akik arra nevelik őket, hogy szeressék ezt az országot és annak polgárait, hogy ha majd arra kerül sor katonaként megvédjék a honfitársaikat. Szülőként csak abban reménykedem, hogy ha majd elengedem a gyerekeim kezét, akkor nekik már egészen más kérdésekre kelljen választ adniuk, mert már nem lesznek túszai a mostani politikai helyzetnek.

Lebegjen ez a szemünk előtt, amikor együtt gyászoljuk Eyal Yifrachot, Naftali Fraenkelt és Gilad Shaart.

Ha jelképet kellett volna választanom a kibucoknak, akkor sokáig egy agalul lett volna a favoritom. Ami egy stabil rácsos járóka és egy kerekes babakocsi frappáns keveréke. A héber elnevezés is ezt az öszvérséget tükrözi: az “agalah” (babakocsi - עגלה) és a “lul” (gyerekágy, tyúkketrec - לול) kifejezések összegyúrásából áll össze az agalul (עַ‏גְלוּ‏ל).

Kibuci viszonyok között ez a szerkezet roppant praktikus csecsemőkortól egészen öt-hat éves korig, akár egyszerre több gyerek mozgatására is tökéletesen alkalmasak. A legkisebbek elfekhetnek, ha akarnak kényelmesen alhatnak is benne, miközben kellemesen ringatóznak. Amikor meg már megállnak a saját lábukon, akkor a korlátba kapaszkodva nézelődhetnek. Mivel a kibucok zöme lényegében akadálymentesített, illetve a lakóövezetek általában autómentesek, ezért prímán lehet tologatni fel s alá.

Nem találtam egyértelmű forrásokat arra nézve, hogy ki és hol alkotta meg az agalul prototípusát, de ez mindegy is ma már, mert mindenki a kibucokhoz köti ezeket a spéci gyerekkocsikat. Lehet kapni már-már luxus kivitelű “gyári” példányokat, de a kibucokban a legtöbb családban apáról-fiúra száll a házi gyártmányú agalul. Így aztán nagyon sok féle változattal találkozhatunk, általában fából készülnek, de a fém sem ritka. Nekem, most ez a házi buhera változat a nagy kedvencem:

Az agalulok többsége ennél azért szofisztikáltabb, majd mindegyik a rácsos “kasztni” rugókon fekszik, a jobbak első kerekei elforognak, így könnyebb velük manőverezni a változatos méretű kocsikat. Fel is lehet extrázni az agalult különböző vastagságú szivacsokkal, árnyékolókkal, táskával, kallantyúkkal, akasztókkal - kinek mire van igénye.

Hosszú évtizedeken át a kibucnyikoknál az agalul volt “a” babakocsi, a mózeskosár és a járóka, de még a kiságy is. Még mindig népszerű gyerekmozgatásra, de ma már azért visszaszorulóban van.

Sokan inkább az általánosan elterjedt babakocsikra tértek át, mivel azok összecsukhatóak, könnyebbek, de ami fontosabb jobban lehet velük manőverezni és nem akadálymentesített környezetben is praktikusabban használhatóak. A helyi bölcsődében azért még mindig agalullal sétáltatják a gyerekeket, mert akár öt-hat picit is simán eltolnak bennük.

Van egy másik közlekedési eszköz is, ami ma már az agalulnál is jellemzőbb a kibucokban. Ez pedig az Izraelben kalnoit (könnyű motor - קלנועית) néven ismert motoros kerekesszék vagy “nyugdíjas moped”, a Wikipédia szerint “mozgássegítő kisautó” (brrr). Ahhoz képest, hogy már a hazai utcákon is látni ilyen szerkezeteket nincs igazán jó magyar neve, én speciel némi gonoszsággal csak “suttogó halálnak” hívom, mert az elektromos motorral hajtott mopedek annyira, de annyira halkak, hogy észre sem veszed és már átsuhant rajtad és előbb halsz meg, mint az a bácsi vagy néni, aki vezeti.

A kalnoitok nem forma 1-es autók, alig 10-15 km/óra sebességre képesek, ezzel a tempóval szerencsére nem könnyű gyalogost gázolni, még megfáradt reflexekkel sem. Viszont viszonylag borulékonyak, egyrészt a súlypontjuk miatt, másrészt a kis kerekek miatt, amik egy kisebb döccenő is megdobhat. Sajnos nekünk is van olyan barátunk, aki borult a kalnoitjával, ami csontritkulással ötvözve kellemetlenül megnyújtja a felépülést. Ezzel együtt remek találmány ez mozgásukban korlátozott valamint lusta emberek számára. A népszerűségét az is növeli, hogy jogosítvány nélkül vezethető, igaz csak lakott területen belül, közútra kihajtani elvileg tilos vele.

A többi kibuchoz hasonlóan, Ein Gevben is alig akad olyan nyugdíjas, akinek ne parkolna egy kalnoit a háza előtt. Ezekből is van különböző kivitelű és felszereltségű, három és négy kerekű, egy és két üléses vagy akár csomagtartóval megspékelt változat. (A sufnituning sem ritka a kibucban, van aki vonóhorgon házi készítésű mini utánfutóval furikázik.) A jobbaknak gyárilag fix teteje van és esőköpenyt lehet ráerősíteni rosszabb napokra. A modernebb változatoknál már a megjelenésre is jutott figyelem, a dizájnosabb villany mopedek úgy néznek ki, mint egy plexi tojás - hiába, na még ennél a tempónál is figyelni kell az áramvonalasságra.

A piac nagyságára jellemző, hogy kalnoitban Izrael lényegében önellátó és még exportra is termelnek. Afikimban, ami itt van tőlünk egy köpésre, ha nem is futószalagon, de nagy tételben “ontják” a motoros kerekesszékeket. Ezek elég megbízható járműnek számítanak, de legalábbis a tulajdonosok sajnálatosan zömében előbb mondják fel a szolgálatot, ezért virágzik a használt kalnoit piac, ahol jóval olcsóbban lehet hozzájutni az elektromos mopedekhez.

A kibucban közösen nézzük a meccset, mint a fél világ, jó is ez! Az már kevésbé szívderítő, hogy a szünetben nem ostoba fociguruk mondják a frankót, hanem a híradó különkiadása megy lefújástól egészen a kezdő sípszóig. A “brékingnyúz” oka, hogy minden jel szerint a Hamasz elraboltak három tizenéves fiút. És ez nagyon nem jelent jót.

Antall József híres bonmotja, hogy "a magyar egy nép, a lengyel egy nemzet". Bár sok szó esik odahaza a “nemzeti együvé tartozásról” ezt a fennkölt szónoki fordulatót láthatólag a néhai miniszterelnök óta sem igen sikerült valódi tartalommal megtölteni. Egyszerűen nem adatott meg a modern Magyarországnak, hogy a kifejezést átélje és mindenki ugyanúgy libabőrözzön, aztán folytassa az életét úgy, ahogy előtte, egymást taposva. Izraelben sem csupa angyal él, de baj esetén reflexszerűen összezár a társadalom.

De pechükre az amúgy forgalmas kereszteződésben rossz autóba szálltak be, amit a Hamasz emberrablója vezetett. Sajnos azóta nincs nyilvánosan elérhető, érdemi információ a hol- és hogylétükről, ami nagyon-nagyon rossz előjel.

Az izraeli hatóságok pár óra után hatalmas erőkkel kezdték keresni a fiatalokat, Hebronban és környékén több ezer katona végzi a kutatást, gyakorlatilag azóta is éjjel-nappal razziáznak a térségben. Az izraeli politikai vezetők szinte egymást taposva fejezik ki szolidaritásukat az elraboltak családjainak - természetesen kamerák keresztüzében teszik, hogy legyen nyoma az őszinte megrendülésüknek.

Ha valamiért, hát ezek miatt nagyon szerethető Izrael, könnyű azonosulni azzal az illúzióval, hogy tényleg nem hagynak magadra. Minden jóérzésű embernek felemelő látni, ahogy az izraeli nemzet ezekben a nehéz napokban viselkedik! Példaértékű.

De az éremnek van másik oldala is, amit nem olyan népszerű dolog megemlíteni. Az emberrablás mögött álló alpári gonoszság nem hirtelen jött. Évek óta mondogatják biztonsági szakemberek, hogy ez lesz a következő gyilkos fegyvere a terroristáknak, amiből Gilad Shalit esetében már ízelítőt kaphatott az ország. Az is nyilvánvaló, hogy izraeliek számára a megszállt területek nem biztonságosak, és bármennyire is népszerű közlekedési forma a stoppolás, azért belátható, hogy ellenséges területen ez nem épp életbiztosítás. Cseppet sem szeretném kárhoztatni az elrabolt fiatalokat a történtek miatt, ők aztán nem tehetnek semmiről, nyilvánvaló áldozatok.

Például úgy, hogy nem támogatják a megszállt területek esztelen betelepítését, amivel mind politikailag, mind biztonsági szempontból nehezen védhető helyzetet teremtenek és tartanak fenn, immár évtizedek óta. Vagy épp azt, hogy zsidó oktatási intézmények létesüljenek Judeában és Szamáriában, ahová “törzs izraeli” területekről ingáznak a diákok. Józan ember számára nyilvánvaló, hogy ellenséges környezetbe költözni vagy ott napi szinten mozogni kockázatos. Felelőtlenség ezt figyelmen kívül hagyni és valamiféle zsidó fundamentalizmusnak engedve burkoltan vagy nyíltan támogatni, elnézni ezt csak, mert “nincs kivel békét kötni”. Helló, amikor arról megy a vaker, hogy nincs kivel békét kötni, akkor mindenki szeme előtt a Hamasz rémképe lebeg, de amikor a betelepülésről van szó, akkor meg miért bagatellizálják ugyanezt a veszélyt vagy épp heroizálják egyesek a telepesek őrültségét?

Pont ezért mint szülő sem nagyon tudok elmenni amellett, hogy az elrabolt gyerekek családjai nem számoltak a kockázattal és vallási meggyőződésük felülírta a mindenkiben megbúvó egészséges elővigyázatosságot, amikor gyerekeiket olyan jesivába járatták, ami a területeken van. Tudom, szabadság van, megtehetik, de vajon ettől ez még helyes?

Nap, mint nap látom az elrabolt gyerekek szüleit a tévébén. Rossz nézni, ahogy a kezdeti elszántságuk két hét után kétségbeesésbe fordult. Elképzelhetetlen min mennek át most ezek az emberek, szívből drukkolok, hogy mielőbb élve visszakapják a fiaikat! Imátkozzatok értük ti is!

De azért én szeretném, ha ezek az emberek (és elvbarátaik) egyszer szembe néznének azokkal a szülőkkel is, akiknek a fiai és lányai Ciszjordániában ezekben a percekben is ezerszámra akcióznak (egyébként adott helyzetben nagyon helyesen) és viszik vásárra a bőrüket (valójában feleslegesen), hogy kiszabadítsák a fiúkat.

Most itt a baj - elraboltak három fiatal izraelit. Ne csak az áldozatokért tartsunk össze, hanem azért is, hogy végre világos legyen: nem lehet büntetlenül fenntartani a megszállás mostani formáját, a terroristák bármikor készek elrabolni fiainkat, akkor meg minek kisérteni az ördögöt?! Izrael akkor lesz igazán nagy nemzet, ha szembe mer nézni ezzel és nem csak a bajban fog össze példásan, hanem képes lesz valódi áldozatot hozni, hogy ne ismétlődhessen meg a mostani szörnyű tragédia. Lehet ezt halogatni, de idővel csak rosszabb lesz, ha minden így marad. Jobb volna megelőzni a még nagyobb bajt!

• Gilad Shalit esete Columbo feleségével
• Menetlevél

Az történt, hogy míg én békésen nyammogtam magamban lehuppant mellém Tzvi, aki a Garay utcában látta meg a napvilágot, de kisvártatva “pária” lett az ismert történelmi okokból... Gyerekként élte át a gettósítást, majd a felszabadulás után gyerekházba került, ahonnan a 40-es évek második felében a többi árvával együtt csoportosan aliáztatták őket, élete hátralevő részét meg lényegében Ein Gevben élte le. Mivel korán elszakadt a családjától és Magyarországtól, magyarul lényegében nem tud, csak ért - már, ha akar. Amikor összefutunk általában bugyuta mondókákkal szoktuk ugratni egymást, valahogy úgy, hogy az egyikőnk bemondja az első sort, a másikunk meg rávágja a csattanót. Ilyeneket, hogy “egy, kettő, három - nyald meg a tojásom”, meg “33 - nyald a seggem télen-nyáron”. Belátom, ez elég óvodás, de hát Tzvi magyarsága ezen a szinten rekedt meg, ami úgy látszik jól rímel az én gyermeki énemre.

Szóval Tzvi lehuppant mellém - ami egyébként szokatlan volt tőle, mert csak futtában szokta odabökni nekem az aktuális strófát - kicsit gondterhelt volt, mert eszébe jutott egy dalocska, de nem emlékezett a szövegére. Kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor egy dallam foszlány belemászik az ember fülébe és nem ugrik be, hogy mi is ez. Na, hát ezt kellett két falat között orvosolnom. Azt mondja nekem pattogósan, de nem túl artikuláltan, hogy “vkpháli-vkpháli”, amit a biztonság kedvéért még elismételt kétszer, majd nekem szegezte a kérdést “Máze?”. Össze kellett szednem magam, mert ebédelni jöttem és nem sejtettem, hogy hirtelen a “Ki nyer ma? - Játék és muzsika 10 percben” remakejében találom magam. Némi homlokráncolás után jött a szemkikerekedős “aha-élmény”, amikor leesett, hogy Tzvi a Rákóczi-induló első taktusaival birkózik és a “Vak pali, vak pali, mindent lát, szemüvegen át, kutya valagát” kezdetű nem hivatalos librettóval küszködik, ami kitudja miért most került elő a tudatalattijából. Amikor megosztottam Tzvivel az egész strófát, láttam rajta, hogy megnyugodott a lelke. Ilyen az, amikor egy újabb fontos magyar kulturális emlék a méltő helyére kerül. De nem sokáig, mert Tzvi felállt az asztaltól átült Rivkához, a másik magyar kibucnyikhoz, hogy diadalittasan megossza vele, hogy micsoda dalocska ugrott be neki. A két öreg jól elvihogott ezen, mintha nem is “komoly” nyugdíjasok volnának.

Azon túl, hogy vicces volt az ebédemhez körítésnek a “Vak pali” elgondolkodtatott az eset. Vajon mikor is születhetett a Rákóczi-induló inkriminált szöveg átirata? Az én időmben minden általános iskolai ünnepségen felcsendült Berlioz 1846-ben írt zeneműve és ilyenkor mindig volt valaki, aki bemondta ezt a bárgyú versikét, ami után persze előbb kuncogás, majd hullámzó röhögés következett. Nem is lehet ennél nagyobb botrány egy vigyázzban állós ünnepségen. Komolyan azt hittem, hogy ezt valamelyik kortársam költötte és még az sem ébresztett bennem kételyt, mikor a kerületi napközis táborban a többi diák is ezt dalolta, amikor újrajátszottuk március 15-ét számháború formájában. A lényeg az, hogy ha már Tzvi - aki bőven több, mint hatvan éve nem él Magyarországon - is ismeri a “Vak palit”, akkor ez egy archaikusabb szöveg, mint ahogy azt én gondoltam.

Ennyi, nincs további csattanója a történetnek, csak akartam, hogy tudjátok, hogy az örökbecsű “Vak palival” vélhetően már a nagyszüleink is begyűjtöttek néhány intőt és erre kétezer kilométerre kis hazánktól, Izraelben kellett ráeszmélnem.

Immár öt hónapja ingázom minden munkanap kibucunk és az afulai kórház között. Irányonként közel 50 km az út, csodálatos tájakon át, helyenként lélegzetelállító kilátással. Az élményt csak az csökkenti, hogy ezt hetente ötször kell megtennem, reggel még-, délután már fáradtan. Zsófi autós élményei következnek.

Munkába jövet-menet sok minden jön velem szembe, a napi kétszer 50 perces út közben hol csendben ülök, és csak gondolataimba merülve nézek ki a fejemből, ez kevéssé érdekes. Máskor meg üvöltetem a zenét az autóban, hogy véletlenül se jusson eszembe gondolkozni, hangosan énekelek, szerencsére úgysem hallja senki. A modern technikának köszönhetően nem kell a rádiót hallgatnom, ahol minden zeneszám után 5 perc duma, és 5 perc reklám következik. Az okostelefonnak, és egy kábelnek köszönhetően azt hallgatom, amihez kedvem van.

Vezetés közben nem csak magammal vagyok elfoglalva, a környezetet is figyelemmel kísérem, így egy csomó visszatérő dolgot fedeztem fel. Utam átvezet egy Yavniel nevű vallásos falun. Ha nem indulok el otthonról időben, akkor a 7 óra 4 perckor induló iskolabusz elém kerül, s cammoghatok a busz után egészen a falu felett kanyargó szerpentin tetejéig, ahol ha szerencsém van megelőzhetem. Ilyenkor több időm van szemügyre venni azt a ránézésre 142 kilós katonafiút, aki 7 óra körül szokott sétálni. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy honnan hová tart, de nekem már hozzátartozik az utcaképhez. Ugyanezen az utcán délután két vallásos fiatalasszony (el is neveztem őket, Miriamnak és Yaelnek) menetrendszerűen negyed 4 és 4 között fel-alá gyalogolnak, gondolom ez a délutáni sportjuk. Attól függően, hogy mikor haladok át a falun, különböző irányban látom őket. Miriam és Yael biztos pontok az életemben, ha nem látom őket izgulni kezdek mi lehet velük.

Az Ein Gevtől a tó csücskébe vezető 10 km-es útszakaszon a részidőm 6 perc. Útközben általában látom a fiatalembert, aki az út baloldalán fut, szigorúan úszósapkában. Először azt hittem, hogy úszás után fut, de egész télen így láttam, nehezen tudom elhinni, hogy a „jeges” vízben úszott, bár minden megeshet. Hazafelé ugyanezen a szakaszon néhány kibucnyikot szoktam látni, egyikük minden nap jellegzetes biciklivel teszi meg ezt az irányonként 10 km-es szakaszt, fél négykor pihen meg a félút megtétele  után. Mások sétálnak, futnak, még nem jöttem rá a rendszerükre.

Izraelben (is) az a baj, hogy az emberek nem tudnak vezetni. Az csak szimplán bosszantó, ha az ember elé kerül egy jól megrakott teherautó, és a szerpentinen emiatt 3 helyett 7 perc alatt érek fel. Ilyen van. De teherautó és teherautó között is nagy különbség van, mert az üresek általában se Istent, se embert nem ismerve száguldanak. A nehezebb esetek az egyszerű személyautóban ülő egyeskék és ketteskék (gyk. férfiak és nők), akik vagy nem tudják, hogy hol található a gázpedál, telefonálnak, bámészkodnak vagy egyszerenűen csak bénák. Azt még megérteném, ha a sebességkorlátozást tartanák be (amit én csak ritkán, ha előttem megy valaki, aki igen), de nem erről van szó. A legidegesítőbb, hogy szerpentinen lefelé képtelenek vezetni. Ha látják a vigyázz, kanyar következik táblát, kényszeresen lefékeznek 10 km/óra sebességre, és a kanyarig hátralévő 200 méteres utat ezzel a sebességgel teszik meg. Amíg Poriyán dolgoztam, de néha most is, azt játszottam, hogy az előttem 200 méterrel haladó autóst úgy kell utolérnem a szerpentinen lefelé, hogy nem nyomom meg a gázpedált, csak a féket. Legtöbbször ez sikerült is. A másik probléma Izraelben, hogy rendszeresen záróvonal van azokon az útszakaszokon, amelyek teljesen jól beláthatók, miközben ott, ahol alig 100 méter látható be, szabadon lehet előzni. Lehet, hogy az útfestők összekeverték a dolgokat, de ez meglehetősen idegesítő, méghozzá annyira, hogy bevallom, időnként kénytelen vagyok ezt figyelmen kívül hagyni. Vezetési stílusom egyébként is valószínűleg sokat változott itt Izraelben. A duda rendszeres használatára már teljesen rászoktam, enélkül ugyanis képtelenség előrébb jutni. Mielőtt Afulán kezdtem volna dolgozni, elromlott a duda az autóban, még munkába állás előtt gyorsan megjavítattam, a duda ugyanis körülbelül olyan fontos tartozéka az autónak, mint a benzin.

Apropó benzin, kb. 5 naponta tankolnom kell, és Afula felé vezető útszakaszon van egy olcsóbb kút, ahol tankolni szoktam. A pitstop részidőm 4 perc, lehet, hogy később elszegődöm a Forma1-hez!

A gyönyörű tájról csak annyit, hogy volt már szerencsém duplaszivárványhoz, felhő mögül előbújó napsugarakhoz amelyek, mint egy elemlámpa világítják meg a tó vizét. A képek magukért beszélnek, és igen, giccses, de mit csináljak, tényleg így néz ki.

Mostanság két barátom könyvének is örvendezhetek. Shiri Zsuzsának és Paszternák Andrásnak szeretnék egy kis reklámot csapni, mert köteteik megérdemlik a figyelmet.

A kisregény egy haldokló asszony visszaemlékezéseit rögzíti, akit 14 éves korában Magyarországról koncentrációs táborba deportáltak. Itt nem klasszikus munkára fogták a fiatal Klárát, hanem bordélyházba került, ahol a a könyv címében emlegetett virágos ruhában fogadta a “vendégeit”. Ahogy a ruha, úgy a rákényszerített foglalkozást sem vetette el teljes egészében a felszabadulás után. Izraelbe költözött, ahol az életkezdés nehézségeit a testével szerzett pénzzel küzdötte le, amit így szerzett lakásra, a gyerekek biciklijére, osztálykirándulására fordította. Halálos ágyán Klára még magára öltené a virágos ruháját, hogy aztán letéphesse magáról és terhétől megszabadulva halhasson meg.

Nem könnyű olvasmány… A regény valós alapokon nyugszik, de a könyv főszereplőjének karaktere és sorsa több deportált nő történetéből építkezik, ami történelmi hitelességen mit sem változtat, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a szerző kötetéhez két éven át kutatott a Jad Vasem intézetben, ahol az ott őrzött interjúkból sokat merített. A kötet a 85. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Minerva gondozásában, keressétek a standokon vagy közvetlenül a kiadónál. 

“Egyetemistaként, kezdő vegyészként gyakran álmodoztam arról, egyszer majd a Szentföldön kutatok. Az ábrándozás valósággá vált. Reggel arra ébredtem, a budai labort felváltotta egy tel-avivi. Átéltem és megírtam mindazt, ami velem történt odakint huszonhét hónap alatt. Bár az élmények többsége Ramat Gan, Ashkelon, Tel-Aviv és Jeruzsálem utcáihoz kapcsolódik, sűrűn átszövi ezeket számos komáromi, szarvasi és budapesti gondolat.” A személyes hangvételű, de mégis nagyon szikár történetek szerintem nagyon olvasmányosak, épp ezért a Kék-fehér hétköznapokat jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik a híreken túl is érdeklődnek Izrael iránt, legyenek akár zsidók vagy nem zsidók; hívők vagy nem hívők.

Tudomány és hit, szürke munkanapok és családi ünnepek, magány és szerelem, béke és terror, mindez 496 oldalon a Komáromi Zsidó Hitközség kiadásában. Ez utóbbi azért is említem meg, mert a Paszternák család a maroknyi komáromi zsidóság összefogásában, az ottani zsidó élet felpezsdítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, épp ezért jó látni, hogy Kispaszti a könyvével is hazabeszél. Olyannyira, hogy a könyv bevételeit is teljes egészében a közösség javára ajánlotta fel. Szóval legyetek ti is jófejek és kapkodjátok el Kispaszti könyvét!

• Bekötve
• Irodalom, ami összeköt

Ki ne emlékezne a kisgazda Torgyán Józsefre, aki a dél-amerikai nyaralásait azzal próbálta leplezni, hogy csak a chilei cseresznye piacot mérte fel?! Azt nem tudom, hogy Torgyán doktor ez ügyben tiszteletét tette-e Izraelben is, azon belül körülnézett-e az ország legészakibb szegletében. Ugyanis a Golán-fennsíkon terem “az” izraeli cseresznye. Ami cseppet sem olyan, mint a méltán elhíresült magyar narancs, ami mint tudjuk kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az izraeli cseresznye kérem szépen finom, méghozzá nagyon!

Az utóbbi évekhez hasonlóan múlt hétvégén néhány ismerős családdal együtt mi is tiszteletünket tettük a cseresznyefák között. Szokatlanul csípős idő volt a szépen gondozott ültetvénynél, ennek ellenére rengetegen voltak. A legtöbb fát már alaposan lelegelték, de azért kis keresgélés után mindenki kedvére lakmározhatott. A gyerekek nagy lelkesedéssel szedegették a piros bogyókat, ha kellett fára másztak. Érdekes módon Ábelt és Ráchelt ez jobban érdekelte, mint a gyümölcs nassolás, Lea viszont kétpofára tömte magába azt, amit a testvérei leszedtek neki. Néhány falat után úgy nézett ki, mint aki disznóvágáson járt.

A szedd magad üzleti konstrukció egyébként nem túl felhasználóbarát megoldás. Ugyan kedvünkre lakmározhatunk, de a cseresznye csömörhöz még egy termetes férfinak is elég fél-egy kiló. Hogy leöblítsük a cseresznyét jó egy óra után a málnásban kötöttünk ki, ami kevésbé volt nagy buli. Egyrészt mert alig volt érett szem, ami pedig volt, azt tüskés ágak védték. És ez nem gyerekbarát megoldás a természettől…

Fél nap után azért erre is rá lehet unni, ezért jóllakottan hazafelé vettük az irányt. A háromnegyed órás út megtette a hatását a bennünk felhalmozott friss gyümölccsel, mire hazaértünk kezdetét vette az újabb program: sorbanállás a wc-ért.

Ma épp hat éve, hogy Ráchel világra jött és még a szülőszobán megmutatta a foga fehérjét nekem. Amikor először kettesben maradtunk és megpróbáltam megsimogatni hirtelen úgy rám vicsorított, mint egy sarokba szorított oroszlán. Jó, persze plüss változatban, de félreérthetetlenül jelezte, hogy ki az úr a háznál mostantól. Azóta már nem vicsorog és hat év alatt a viszonyunk is sokkal meghittebb, például, ha akar valamit tőlem, akkor először dorombol és csak aztán kezd el harapdálni, ha ne talán tán nem értenék a szép szóból. Ebből is látszik, hogy Ráchelt nem lehet csak úgy megszelídíteni, arra nem, hogy 6 év, de egy egész élet is kevés lenne. Igazából, ez nem is olyan nagy baj, mert egy kezes kiscicával sokkal unalmasabb volna együttélni, mint egy kiszámíthatatlan nagymacskával, amin mindig rajta kell tartani a fél szemünk. Immár hat éve családi program, hogy odafigyelünk rá és ez bizony egész jó időtöltés!

Boldog születésnapot Ráchel!