mishpaha
  • Blog
  • Fotó
  • Magunkról
  • GY.I.K.

Így készül a macesz

3/24/2013

0 Comments

 
Nyakunkon a pészách! És bár nem vagyunk valami hagyomány hű család, de arra azért mindig ügyelünk, hogy ilyenkor kerüljön macesz/pászka az asztalra. Amúgy odavagyunk a jófajta kovászos kenyérért, viszont a macesz ropogtatást világért sem hagynánk ki az ünnep idején.
Látvány pékségben mindenki járt már, de kóser pászkasütödében biztos kevesen jutottak el. Januári jeruzsálemi kirándulásunkon teljesen véletlenül belefutottunk egy macesz manufaktúrába. Igazából az orrunk után mentünk, mert sütöde illata már messziről ínycsiklandó péksüteményekkel kecsegtetett. E tekintetben ugyan lukra futottunk, viszont az élmény mindenért kárpótolt minket.
A Mea Sharim negyed egyik eldugott mellékutcájában működő sütöde valójában egyáltalán nem bizalomgerjesztő, turista attrakciónak jószándékkal sem nevezném. Ettől azonban még lehet valami nagyon érdekes. Még akkor is, ha az egyetlen termék, amit itt előállítanak valójában pofonegyszerűen elkészíthető: a macesz nem áll másból, mint liszt és víz, amit lapos tésztává gyúrnak és jól átsütnek. Ugye, hogy nem tűnik ördöngösen bonyolultnak? Kivéve, ha ortodox zsidók gyártják, mert akkor a legegyszerűbb recept is bonyolult rituálévá terebélyesedik. És pont ez adta a hely szépségét!
Nekünk laikusoknak is lejött, hogy amit látunk, az nem avíttas pékipari kézisor, hanem elejétől a végéig szigorúan szabályozott gyártási folyamat, aminek egyetlen lényege, hogy a víz és liszt keveréke még véletlenül se induljon erjedésnek, mert akkor a kovásztalan tészta kovászos lesz. Márpedig az egyiptomi kivonuláskor sebtében összedobott tésztának nem volt ideje megkelni. Ezért pészáchkor, az évezredekkel ezelőtti menekülésre emlékezve keletlen kenyeret, vagyis maceszt/pászkát fogyasztunk. Ahhoz, hogy ezt a lebutított kenyérfélét reprodukálni lehessen, ezernyi dologra kell odafigyelni.

Vérvád

Az antiszemiták körében évszázadok óta tartja magát az az elképesztő nézet, hogy a pászkába keresztény szűzlányok vérét keverik. Ez önmagában is épületes nagy baromság, de sajnálatosan máig tartja magát az erre alapozott vérvád, amit így húsvét idején szokás felmelegíteni. A dolog azért is különösen bornírt, mert a zsidó vallás minden formájában szigorúan tiltja a vér fogyasztását. Az antiszemiták megnyugtatása végett közöljük, hogy a jeruzsálemi pászkasütödében nyomát sem láttuk keresztény szűzlányoknak, vérnek meg pláne nem. 
A részletekkel nem is untatnám az olvasóinkat, elég csak ebbe az előadásba belehallgatni, ezt és ezt elolvasni és máris napnál is világosabb, hogy a macesz készítés valójában művészet. (Az ünnepről bővebben itt írtunk a Mishpahán.)
A gyártási folyamat szigorú rituáléjának pattogós ütemet ad, hogy a macesz lapok előállítására legfeljebb 18 perc áll rendelkezésre. 18 perc soknak tűnik, de ha a teljes folyamat kézi erővel zajlik piszok gyorsan elszáll. Úgyhogy nagyon precízen és összehangoltan kell dolgoznia az egyes munkafázisokban résztvevőknek. Ha a pászka készítő brigád keze nem jár úgy mint a gép, akkor könnyen kifuthatnak az időből és akkor fölöslegesen dolgoztak: a tészta spontán megkel és selejtbe megy. Ennyi idő alatt keverni, gyúrni, nyújtani, alakítani és sütni kell. A tésztát kézről kézre adják és minden egyes fázist, illetve az egész folyamatot egy-egy ember állandóan szemmel tart, és hogy még véletlenül se adjanak ki kovászost a kezükből, a végterméket külön, egyenként is szemrevételezik.
Picture
18 perc, egy másodperccel sem több
Picture
Ő volt a főfelügyelő a pászkasütödében. Mindenen rajta tartotta a szemét - még rajtam is
Egy-egy 18 perces etap végén sem unatkoznak a résztvevők. A gyártás során használt szerszámokat és munkapadokat minduntalan alaposan letisztítják, hogy még véletlenül se ragadjon le semmi, ami időközben megkelhetne. Mindez nagyon kemény pörgős munka, amit a helyszínen készített kisfilmünk is hűen visszaad:
Persze maceszt ma már nem csak kézierővel, hanem gépesítve is gyártanak. Nagyjából általános nézet, hogy a teljesen automatizált gépsorokkal ugyanolyan kóser macesz állítható elő, de ortodox zsidó körökben azért tartja magát, hogy az igazi maceszt mégiscsak kézzel és nem futószalagon készítik. A handmade pászkának természetesen megkérik az árát, a különleges portéka általában hármasával csomagolva kerül a polcokra és átszámítva 4-5000 forintot kérnek érte. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen liszt és víz keverékéről van szó nagyjából aranyárban adják. De pészách előtt veszik, mint a cukrot, mert a hagyomány, az hagyomány és a hozzáadott érték minden pénzt megér.

Mindenkinek békés pészáchi és húsvéti ünnepeket kívánunk!

Kapcsolódó cikkek:

  • Ünnepsoroló 13. - Pészach
  • Jeruzsálem falai
0 Comments

Lámed nünüke

12/8/2012

2 Comments

 
Mindenkinek megvan a maga heppje, azaz nünükéje. Ráchel a héber L, vagyis a lámed írásmódjára felettébb kényes. Ha a nevében is szereplő betűt nem az ő szájíze szerint írják, garantált a földrevetős balhé.  
Ki ne emlékezne az óvodás jelére?! Az egyszerű ábrák könyörtelenül beégtek a tudatunkba, hisz mindenünkön ott volt. Nekem speciel létra, kisautó és kalapács volt a jelem. (Ez utóbbi nyilván az akkori rendszer korai tudatformálásának kifinomult eszköze lehetett.) Izraelben azonban nem bajlódnak a kedves szimbólumokkal, piktogramok helyett eleve a gyerekek neveit írják mindenhová az óvodában.
Az ok egyszerű: nem nézik hülyének a gyereket. "Gügyögő" rajzok helyett névvel illetik őket. Jó, mondjuk ez itt egyszerűbb, mivel az Izraelben forgalomban lévő keresztnevek többsége eleve rövid, leírva meg főleg. A héber nyelv ugyanis "trükkös". Az egy dolog, hogy jobbról balról írják, de ami történetünk szempontjából fontosabb, hogy lényegében nincsenek klasszikus magánhangzók az írott formájában. Ezért kevesebb írásjellel kell kalkulálni, ha a gyerek nevét bevéssük mondjuk a ruhájába. Ráchel neve például így néz ki héberül "szabadkézi" (1) és hagyományos, nyomtatott (2) változatban:
Picture
Nem olyan bonyolult, ugye? Nem is csoda, hogy a lányunk nagyjából a második naptól kezdve felismerte és az első hét után simán le is írta, vagyis inkább rajzolta héberül a nevét. Mint ahogy a többiekét is biztosan beazonosította, mert nap, mint nap látta a polcukra, fiókjukra, székükre írva. Vagyis a gyerekek a héber írás alapjait még jóval az első osztály előtt lopva megtanulják. Mikor beülnek az iskolapadba könnyebben veszik az akadályokat, garantált a sikerélmény és nem utolsó sorban gyorsabban haladhatnak.
A dolog azért csalóka. Az óvodások ilyen formán nem az ábécével ismerkednek meg, hanem megfelelő sorrendbe állított vonalakkal - amik történetesen betűk. Ez az ő szemszögükből tulajdonképpen ugyanolyan jel, mint nekünk volt az autó vagy a kis virág. Csak később nyer értelmet, hogy a vonalak hangokat takarnak és különböző variációkban egymás után téve mást-mást jelentenek.
Picture
Mindez abból is látszik, hogy Ráchelnek felettébb fontos, hogy a neve végén szereplő lámedet úgy írják, ahogy azt egykor bevéste az agyába. Ha máshogy vetik papírra, akkor a nevét jelentő vonalak nem az ő jelét takarják, tehát az ő olvasatában hibás a kódsor. Ráchel heppje, hogy a nevét ne írott, hanem nyomtatott héber karakterekkel tüntessék fel, mert különben iszonyú patáliát csap. Az első két betű esetében nincs érdemi különbség az írott és a nyomtatott változat között, ott nem hibázhatunk. De az a fránya lámed bizony többféleképpen írható!
Nagyon nem mindegy, hogy a nyomtatott lámedet miképpen jelenítjük meg kézzel írva. A fentiek fényében érthető, hogy egy kései dackorszakban szenvedő négyéves erre kényes.
A többnyire így jön kézre a lámed:
Picture
Ráchelnek viszont ez a nünükéje:
Picture
Megvan a különbség? Első látásra nekünk jó, ha nüansznyi, neki eget verő a diferencia. Mára már mindenki megtanulta, hogy ha Ráchelről van szó, akkor a békesség kedvéért az apró részletekre is oda kell figyelni, és ajánlatos minimum ilyen formán írni a nevét:
Picture
Lányunk egyébként magával szemben is szinte már betegesen következetes. Mostanában merő önszorgalomból elkezdte a (héber és latin) betűket gyakorolni, ami nekünk szülőknek szívet melengető dolog. Ha kedve van leveleket ír, random betűk egymásutánjában - értelem nem sok van bennük, viszont nagyszerűen fejlődik az írásképe. Legalábbis szerintünk, mert szerinte például a héber A betűje (álef), sehogy sem tökéletes és ez tűrhetetlen.
Picture
Úgyhogy most a változatosság kedvéért nem ránk haragszik, hogy rosszul írtunk valamit, hanem magára, hogy nem képes sorozatban szép álefeket produkálni.  
És még mondja valaki, hogy az elmebajt nem lehet írásba adni…

Kapcsolódó cikk:

  • Óvoda mustra
2 Comments

Békési tablók

5/25/2012

3 Comments

 
Továbbra sem szeretném, ha feledésbe merülne Neumann Gábor ügye. Ezért elkezdem megosztani azokat a használható információkat, amiket eddig sikerült összeszedni a négyévesen Auschwitzba deportált fiúcskáról. A kutatás ettől még folytatódik, akár most is be lehet szállni!
A felhívásom nyomán többen jelentkeztek, köztük Hirsch Gábor is, aki maga is Holocaust túlélő, és aki évek óta kutatja a Békés Megyei zsidóság történetét. A témában német nyelven egy könyve is megjelent és egy másik kiadásra vár. Hirsch Gábor maga is Békéscsabáról származott el, saját állítása szerint családjuk kapcsolatban állt a Neumann családdal, bizonyára találkozott is a négyéves Gáborral, de mivel ő idősebb volt nála nem sok kapcsolatuk volt egymással.
A halovány személyes szálon kívül a Svájcban élő Hirsch Gábor eljuttatta hozzám a kisfiú és édesanyja 1946. december 16-án kiállított halotti anyakönyvi bizonyítványának a másolatát. Ebben az szerepel, hogy Békéscsabán a Ferenc József téren laktak, Auschwitzban haltak meg gázmérgezésben. (Milyen szakszerű halál hivatalos okának a leírása, csak hogy ne kelljen leírni, hogy valójában meggyilkolták őket…)
Picture
Hirsch Gábor összeállított egy hatvannál is több nevet tartalmazó listát azon békéscsabai, 10 év alatti gyerekről, akiket Neumann Gáborhoz hasonlóan Auschwitzba deportáltak és öltek meg. Ne feledjük őket sem, álljon itt az ő névük is, hisz akkoriban a gyerekgyilkosság nem egyedi eset volt, hanem része a rendszernek:
Picture
Picture
További adalékokkal is szolgált nekem Hirsch Gábor, aki rendelkezésemre bocsátott hét rendkívül érdekes tablót, amelyeket a csabai hitközség számára készített egy majdani kiállításhoz. Ezek a vészkorszak helyi történéseit dolgozzák fel közérthetően. Bár ezek nem személy szerint Neumann Gáborról szólnak, de az, ami ezekről a tablókról visszaköszön az ő életére is tragikus hatással voltak.
Sajnos a fotógalériában a tablók, illetve a többi itt közölt dokumentum is kevéssé olvasható, ezért a teljes anyagot ehelyütt letölthető formában is elérhetővé teszem. Kérlek vegyétek a fáradtságot és nézzétek át ezeket.
A kutatás töretlenül folytatódik, ezért továbbra is mindenkit arra buzdítanék, hogy keressen, érdeklődjön, nyomozzon Neumann Gábor ügyében. Most sem késő bekapcsolódni!
Reményeim szerint hamarosan újabb információkkal is szolgálhatok, addig is a figyelmetekbe ajánlom a kutatás előzményeiről szóló bejegyzéseimet:
  • Tű a szénakazalban
  • Neumann Gábor nyomában
3 Comments

Tű a szénakazalban

4/18/2012

32 Comments

 
Magyarországon április 16-án, Izraelben április 19-én emlékeznek meg hivatalosan a Holocaustról. Sokféle módon gyászolhatjuk a hatmillió áldozatot, én azonban egyetlen embernek szeretnék most emléket állítani, a ti segítségetekkel.
Néhány hónapja vérvételre vittem Ábelt a tiberiási SZTK-ba. Ahogy karomon a fiammal vártam a sorunkra föl-alá járkáltam a folyosón, egyszer csak egy fotóra lettem figyelmes a falon. Ezen a klinikán is számtalan dekoráció díszeleg - tudjátok keretbe foglalt pasztell nyomtatvány és gyógyszergyártó plakátok - de az a kép más volt. Tájidegen. Ábellel a hónom alatt közelebb léptem, ekkor majdnem megállt bennem az ütő, még fel is kiáltottam talán. Egy Ábelhez hasonló ártatlan kisfiú képe nézett vissza rám egy Yad Vashem-es emléklapról. A nyomtatványhoz csatolt fotón látható fiú egyike azon több mint egymillió gyereknek, akit aljas módon füstbe küldtek, és egy azon kevesek közül, akinek legalább a nevét tudjuk, mert maradt, aki emlékeztessen rá. A kisfiút Neumann Gábornak hívják, Békéscsabán született és négy évesen - vélhetőleg szülővárosából - deportálták valószínűleg Auschwitzba.
Picture
Később visszamentem, mert nem hagyott nyugodni a dolog és lefotóztam a magyarul kitöltött adatlapot. Ebből a száraz tényeken kívül nem sok minden olvasható ki, valójában semmit nem tudunk erről a szép mosolyú fiúcskáról. "Csupán" egy áldozat a sok közül. De nem! Hagyjuk az alaktalan és ezért felfoghatatlan hatmilliós számot, Neumann Gábor hús-vér ember volt, még ha a neki adatott négy év alatt nem sok dokumentálható dolog történt is vele az álmos alföldi mezővárosban. Ő is, mint minden gyerek szerette a szüleit, biztosan szépen rajzolt, és talán már megtanulhatott biciklizni is. Átlagos volt? Nem, nem lehetett az, mert származása miatt először kirekesztették, majd rövid úton megölték. Bárcsak átlagos életet élhetett volna, de neki ez nem adatott meg.
Picture
Arra gondoltam, hogy ne csak úgy általában emlékezzünk a Holocaustra, az túl könnyű. Személyesítsük meg Neumann Gábort! Ki szeretném deríteni, hogy ki volt ő, milyen életet élt, kik voltak a szülei és mi lett velük. Azt is jó volna tudni, hogy milyen közegben élt, milyen volt a békéscsabai zsidó közösség az ő idejében és miként vetette ki őket a saját városuk, hogyan zajlott a gettósítás, a deportálás. Miként azt is jó volna tudni, hogy mi lett azokkal, akik visszatértek és akár még most is Békéscsabán élnek.
Nem tippeket szeretnék arra, hogy hol olvashatok erről, kit kérdezhetnék meg - köszönöm, újságíró vagyok tudom, hogy kell felgöngyölíteni egy sztorit. Azt akarom, hogy mindenki vegye a fáradtságot és közösen ássuk bele magunkat a történelembe. Igen, nem elég megrendülni - időt, energiát és lelkierőt kell szentelni az ügynek, mert csak így foghatjuk fel igazán, hogy milyen veszteség ért minket, például Neumann Gábor elpusztításával. Arra szeretném kérni minden olvasómat, hogy szálljon be a kutatásba és tegye hozzá a maga keresési eredményét. (Rövid guglizás után látszik, hogy a kisfiú arcámását a Yad Vashem számtalan helyen használja a gyerekmártírok megjelenítésére, mint ahogy adatlapját a külföldi és a magyar sajtó több helyütt is szerepelteti illusztrációként. Arra viszont eddigi tudásom szerint senki sem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon kit rejtenek az adatok.) Állítsunk közösen emléket a békéscsabai Neumann Gábornak, akit Auschwitzban gázosítottak el!

Picture
Tűt keresünk a szénakazalban? Ennél azért jobb a helyzet, a kollektív nyomozásban a fenti Yad Vashem emléklap a kiindulási alapunk. E szerint Neumann Gábor 1940. február 10-én Békéscsabán született, édesanyja Róna Margit, édesapja Neumann Elek. Az adatlap szerint 1944. június 29-én, alig négy évesen Auschwitzban halt meg.
Az emléklapot 1994. április 15-én a nagykőrösi Naményi Péter töltötte ki, aki Neumann Elek második házasságában született, tehát Gábor a féltestvére volt és kora alapján még ma is élhet.
Az általa megadott információkból következtethetünk arra, hogy az édesapa túlélhette a Holocaustot, de fia mellett első felesége, Róna Margit is elpusztulhatott. További következtetés, hogy Neumann Elek a háború után magyarosíthatta a nevét Naményire, hisz fia már ezen a néven írta alá a lapot.

A vállalkozás lehet, hogy naív, de nem lehetetlen - persze csak, ha veszitek a fáradtságot és tényleg bekapcsolódtok a keresésbe. A kutatás eredményeit írjátok meg kommentben, vagy az info@kidma.hu e-mail címre.
32 Comments

Orvosi eset 4.

3/8/2012

1 Comment

 
A licenszvizsgáig vezető rögös út tulajdonképpen csak felvezető kör volt. A gyakorlati évet sem kezdhettem el szívatás nélkül, még a finishre is maradtak meglepetések, de végül mégiscsak célba értem!
Az előző rész ott maradt félbe, hogy átmentem a vizsgán. Az örömhírrel boldogan hívtam a haverom, aki eddig is sokat segített, hogy eljussak idáig. Ő említette, hogy a hivatalos értesítéssel együtt kapok egy listát, hogy rangsoroljam az ország mely kórházában szeretném a leginkább végezni az éves gyakorlatom. De addig is vár rám még egy kurzus (újraélesztés, szimulációs gyakorlatok), ami nélkül állítólag el sem kezdhetem a gyakorlati évet. Ja, és ő úgy tudja, hogy januárban indul a gyakorlati év. Már megint egy vizsga?! Már megint egy lehetetlen határidő!
Első lépés, felhívom a kurzust vezető intézményt. Újabb sokkoló hír, mivel ilyen későn jelentkeztem (november), a januári kurzusra már nincs hely, majd csak májusban. Idegeskedés indul, vajon most ez azt jelenti, hogy nem kezdhetek dolgozni januártól? Felhívom a hivatalt, egy pillanat alatt megnyugtatnak. Tudják, hogy nincs hely, nem én vagyok az egyetlen, de nem baj, nyugodjak meg, elkezdhetem majd kurzus nélkül is az évet. Remek.
November közepén meg is kaptam a várva várt levelet, hogy rangsoroljam a kórházakat. Röpke 10 napom volt eldönteni a rangsort, időben küldték az értesítőt, nem? Némi országjárás, és gondolkodás után, úgy döntöttem, nem fogok órákat utazni minden nap, inkább a legközelebbi kiskórházat választom az egyéves sztázsra. Biztos voltam benne, hogy nem lesz gond - ki az a hülye, aki nem inkább neves, nagy kórházban csinálná a gyakorlatot? Helyem lesz itt hátsó Izraelben, az tuti.
Picture
Novemberben tudtuk csak meg, hogy nekem tényleg januárban már kezdődik a munka, amihez muszáj autót venni, máshogy nem jutok el az általam preferált legközelebbi kórházba. Épp egy autónézős (akkor még sikertelen) útból utaztunk vissza, amikor egy december eleji délutánon csörgött a telefonom. A jeruzsálemi híres Hadassa kórházból kerestek, és örömmel értesítettek, hogy náluk kezdem 3 hét múlva a gyakorlati évemet, és szíveskedjek a megbeszélésen megjelenni december végén. Köpni nyelni nem tudtam. Mi? Próbáltam volna magyarázni, hogy ez nem lehet, én 170 km-re lakom, két gyerekkel, lehetetlen, 3 hét múlva, de a hölgy leállított. Ha problémám van, forduljak a hivatalhoz. Pumpa újra felment bennem. Hívom a hivatalt, elkezdem a mondókámat ékes héberséggel. De ismét leállítanak. Ha problémám van, írjam le, és küldjem el faxon. Mi? A XXI. században nem lehet telefonon elintézni valamit? Újabb levelet írtam, újra segítettek a kibucban a fordítással, faxolással. Közben kiderült, hogy az egyik kibucos ismerősünk apja ismeri az általam kiválasztott kórház igazgatóját. Segítenek, összekapcsolnak vele. És tényleg, másnap felhívtam, el kellett neki is küldenem a különböző papírjaimat. Két nappal később, amikor újra hívtam a hivatalt még mindig nem tudták megmondani, hogy végül hol végezhetem a gyakorlatom, újra felhívom a kórházigazgatót, hátha elfelejtkezett rólam (mellesleg ekkor már december közepe felé járt az idő, két hét a kezdésig). Szerencsére nem felejtett el, sőt, minden elintézve, mondta. Jöjjek januárban kezdeni, várnak szeretettel.
Picture
Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy végre sínen vagyok. Majdnem. Január elsején megjelentem, reggel. A hölgy, aki felel a munkavállalók dolgaiért (Aliza), még nincs bent, csak a munkatársa. Kezdődik a papírmunka, aztán a telefonhoz hív a hölgy, hogy a felelős munkatársa szeretne beszélni velem. Jól tudja, kérdezi, még nem voltam azon a bizonyos kurzuson? Igen, mondtam, mert nincs hely, majd csak májusban. Az baj, anélkül nem kezdhetek, mondja. Beszéljek az egyik orvossal, aki a gyakorlaton lévőkért felel. Lebaktatok, sebész főorvos, cigi-cigi után, még szerencse, hogy ott találom, mert máris indul a műtőbe. Ki vagyok, mit akarok? Történetemet kezdem mesélni, röviden. Nincs még meg a kurzusom, nincs hely, majd csak májusban. Az baj, nem lehet így kezdeni. Mondom, hogy a hivatal is tud róla, ők azt mondták, nem gond. Akkor beszélni kell velük, írásban adják ezt, akkor kezdhetek. Aliza, majd beszél velük, ha lesz válasz, jelentkeznek, addig azért kaptam még valami papírt, amivel ide-oda kell rohangálni a kórházban, és pecséteket kell rá szerezni (epidemiológus, aki az oltásokat ellenőrzi és a higiéniáról tart agymosást, textiles, minőségbiztosítás előadás, stb.).
Tanulva az elmúlt hónapok huzavonájából a biztonság kedvéért aznap felhívtam még a hivatalt. Mondom nekik, nem akarják engedni, hogy kezdjek, kérik írásban. Jó, jó, elküldjük, semmi gond. Másnap bemegyek újra a kórházba, jött értesítés a hivataltól, tegnap beszéltem velük, ti nem beszéltetek? Mi nem, nem jött semmi. Mi lenne, ha most felhívnánk, kérdem, mégiscsak az én időmmel játszotok. Felhívjuk, rendben, kezdhetek (hm, mégsem kell az írásos engedély…) El sem hiszem. Újabb papírmunka, de ez már a fizetéssel, nyugdíjjal kapcsolatos. Úgy tűnik, minden jó, ha a vége jó. Azóta túl vagyok az első munkában töltött hónapjaimon. Sőt, fizetést is kaptam, úgyhogy most már menthetetlenül pályára álltam itt Izraelben.

x  x  x

Picture
Lehetett volna simább is az út idáig, ha informáltabban vágok neki. Azonban a finoman szólva hiányos tájékoztatás és az elvárható hivatalos segítségnyújtás hiányában kész csoda, hogy nagyjából fél év után munkába állhattam. Ugyan végül az eredeti terveinknek megfelelő ütemben teljesítettem az akadályokat, azonban így utólag már tudom, hogy sok dolog megtakarítható lett volna, rengeteg energia ment el feleslegesen az adminisztrációs útvesztőben, ami mind a család és a tanulás rovására ment. Remélem az utánam jövő kollégák okulnak a személyes kálváriámból és az én példám nyomán kicsivel felkészültebben néznek szembe az izraeli bürokráciával.

A sorozat előző részei:

  • Orvosi eset 1.
  • Orvosi eset 2.
  • Orvosi eset 3.
1 Comment

Orvosi eset 3.

2/26/2012

0 Comments

 
Az adminisztrációs akadályok leküzdése után a vizsga tiszta ügynek látszott. Ehhez persze az kellett, hogy a szükséges tesztkönyveket megszerezzem. Szerencsére kialakult piaca van a fénymásolt, lefűzött tesztkönyveknek, így haveri segítséggel 1000 sékel ellenében 20 kiló könyvvel és 22 ezer kérdéssel lettem gazdagabb. Ezeken átrágni magam nagyszerű nyári elfoglaltság volt...
A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.
Picture
Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.
Picture
A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.
Picture
Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.


A történet utolsó felvonásában a sikeres vizsgát követő vesszőfutást elevenítjük fel, immár happy enddel és némi tanúsággal.

A sorozat előző részei:

  • Orvosi eset 1.
  • Orvosi eset 2.
  • Orvosi eset 4.
0 Comments

Ásatási napló

11/20/2011

0 Comments

 
Ha valahol, hát a Szentföldön egyáltalán nem egyedi, hogy bárhová lépünk előbb utóbb romokba botlunk. Nincs semmi különös abban, hogy Ein Gev alatt is ott lapul a történelem, méghozzá több rétegben. Viszont annál érdekesebb, amikor ez a szemünk előtt tárul fel.
Igaz, hogy a kibucunk alig 75 éves, de ahol most vagyunk ott évezredekkel ezelőtt is éltek emberek. A környéken egykor több virágzó település volt, amelyek évszázadokon (ha nem évezredeken) át különféle közel-keleti népek és mediterrán hatalmak fennhatósága és befolyása alatt álltak, aztán elnéptelenedtek és annak rendje, s módja szerint bekebelezte őket a természet. Még valamikor augusztusban írtam egy szösszenetet, hogy a kibuc fölé magasodó Szuszitán milyen komoly római palotát tártak fel, és ezt milyen kalandos módon vehettem szemügyre. De a nyár folyamán alkalmi régészeti élményekre hegymászás nélkül is szert tehettem, elég volt a kikötő melletti gyanús dombocskára felkapaszkodni és máris kutatóárkokat nézegethettem. Ebben állandó partnerem volt Ábel fiam, akivel általában hajnali háromnegyed hét magasságában tettük tiszteletünket az ásatáson - közvetlenül a tehenészet után, de még a halászflotta előtt. A menetrendszerű reggeli viziteink miatt a japán régészek csak az elején néztek ránk ferdén, néhány nap elteltével már nem kerekedett ki a szemük, ha felbukkantunk. Látogatásaink Ábel pacsirta üzemmódjával magyarázhatók, akivel a mai napig mindennapos program a birodalmunk korai szemrevételezése. A terepszemlénket a fiam azóta is rendre rendkívül arisztokratikusan, a biciklim gyereküléséből, szigorúan cumival a szájában abszolválja. Mindez a mai posztunk szempontjából mellékszál, viszont érdekes adalék azok számára, akik elsősorban a személyes vonatkozások miatt olvassák a blogunkat.
Picture
A hajnali bringás expedícióinkon napról napra nyomon követhettük, hogy mi minden kerül elő a domb mélyéről. Három hét után egész szépen kirajzolódtak az egykori település nyomai, még az olyan laikusok számára is, mint amilyenek mi voltunk. (Azt azért be kell valljam, hogy ez inkább engem hozott lázba, mert Ábel mindezt inkább sztoikus nyugalommal szemlélte a már említett gyerekülésen trónolva.) Amikor a végéhez közeledett az ásatás a kutatócsoport japán vezetője meghívta a kibucot, hogy beszámoljon az eredményeikről. Kaptam a lehetőségen, de a bejárásra humanitárius okokból és a kora esti időpontra tekintettel Ábelt már nem cipeltem magammal, amit fiam az olthatatlan tudományos érdeklődésére hivatkozva csak duzzogva vett tudomásul, majd az anyjához fordult, hogy tudásszomját a cicijén oltsa. Úgy látszik, hogy ha ásatás, akkor a családunk egyik tagja biztos, hogy szop… ez esetben Ábelen volt a sor, mert én ezt már a Szuszitával kipipáltam.
Picture
Tudom, hogy különös perverzió ásatásokra járni (főleg, ha ugye még szívsz is vele), de engem mindig is érdekelt a történelem, meg aztán fülledt nyári délutánokon amúgy sem lehet mit csinálni a kibucban. Bár a kevés számú megjelent érdeklődő láttán felmerült bennem, hogy lehet ennél jobb programot is találni a mi kis falunkban, csak nem szólt róla nekem senki. További gyanúra adott okot, hogy a megjelent alig két tucat érdeklődő között messze én voltam a legfiatalabb. A nyugdíjas klub jelleget csak a japán régész lányok szolíd erotikája törte meg - de ez megint mellékszál, ami csak blogunk perverz férfiolvasói miatt érdemel említést.

Most, hogy a posztunk szempontjából közepesen indifferens két bekezdéssel kielégítettem olvasótáborunk túlnyomó többségét, szóljunk pár szót végre arról, ami miatt ez a bejegyzés megszületett: az ásatásról. E bejelentés nyomán valószínűleg az olvasók 99 százaléka már máshol jár, hisz a gyerekekről szóló színes hírek és a szexista észrevételeimhez képest a bejárás nem volt különösebben izgalmas, ami az ilyen jellegű események esetében amúgy is irreális elvárás. Viszont ha fogékony az ember a történelemre, akkor mégis csak érdekes dolgokat hallhat és láthat.
Megtudhattam például, hogy vagy háromszáz éven át virágzott a település és annak legkorábbi részeit Salamon korára teszik. A kutatógödrökben felsejlő - egykor szebb napokat látott - falszakaszok méretei arra utalnak, hogy a kikötővel megspékelt hely stratégiai jelenőséggel bírhatott a Kineret partján. Az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy Ein Gev korai elődje a maga idejében regionális központ lehetett, de legalábbis valami helyi kiskirály biztos időről időre felbukkant itt. Az, hogy ez csak a Kineret partján eltöltött korabeli wellness hétvége volt vagy egyik-másik nagyfőnök hosszabb időre táborozott itt azt későbbi kutatásoknak kell majd kiderítenie.
Picture
Mindenesetre találtak egy pazar szarvasos pecsétet, amit egykoron kizárólag csak fontos emberek sajátja lehetett. Azt is megtudhattam még, hogy feltártak egy korabeli konyhát, ami más helyiségekhez képest plusz információforrás az avatottak számára. Mindemellett előkerültek még cserépedények, nyílhegyek, némi aprópénz és egy amulett is, ami valószínűsíthetően emberi csontból készült.

Picture
Nagyjából ennyi. Ami még érdekes lehet, hogy a Keio Egyetem kutatásvezető professzora úgy mellékesen héberül is megtanult, ez egyébként nem feltétele az izraeli ásatási engedély megszerzéséhez, viszont jelzi, hogy milyen alázattal és tisztelettel vannak a helyiek iránt. A szakember az elmúlt három évben biztos jó hasznát vette ennek a tudásának, de lehet, hogy a jövőben már semmire sem megy vele, mert a Keio Egyetem sem elég gazdag ahhoz, hogy ilyen válságos időkben tovább finanszírozza az izraeli ásatásokat. Most nagyon úgy fest, hogy Ein Gev megőrzi történelmi titkait és egy ideig én sem fogok ásatásra járni. Na, de majd a fiam - őt már megfertőztem, ez tuti! 

Kapcsolódó cikk:

  • Szuszita

0 Comments

Bréking nyúz: ד’’ר סופיה קרמר

10/27/2011

3 Comments

 
Szóljanak a fanfárok! Zúgjon az éljenzés! Emelkedjenek a kalapok! Zsófinak sikerült a licenszvizsgája, úgyhogy mostantól Izraelben is doktor. Halelúja!
Picture
A részletekkel hamarosan jelentkezünk, de a gratulációtokkal addig is vegyétek célba Zsófit.
Picture
3 Comments

Padtársak 3. – Közel, s távol Afrikától

10/11/2011

2 Comments

 
Mint az az előző részekből kiderült sokak számára érzelmi kérdés Izraelbe költözni, míg mások inkább egzisztenciális okokból választották ezt az országot. A most bemutatásra kerülő osztálytársak viszont egészen más motívációk miatt telepedtek le Izraelben. Őket ugyanis nem annyira Izrael, mint inkább Afrika köti össze. Ismerjétek meg az új Albert Schweitzert, az elefántgondozó írót és feleségét, valamint a búr farmert, aki zsidóvá lett.

Picture
Ron ízig vérig amerikai, méghozzá abból a fajtából, aki naggyá tette az Egyesült Államokat, és akiből már egyre kevesebb van a hazájában, pedig nagy szükség lenne rá. Puritán protestáns mentalitás, szabad szellem és a végtelen tisztesség jellemzi. Látszólag naív, de valójában csak nyitott, ami nekünk romlott k. európaiaknak könnyen félreérthető. Mint ahogy elsőre fura az a kitartás és küzdeni akarás is, ami ezt a kihalófélben lévő típust jellemzi. Ebből az ulpánon nagy adagban kaphattunk ízelítőt, mert Ron bizony nagy lelkesen küzdött a héberrel – viszonylagos sikerrel. Tegyük gyorsan hozzá, hogy valamit azért tudhat a nyelvtanulásról, mert pályafutása során megtanult koreaiul és kínaiul, méghozzá a shanghai kiejtés szerint, szóval a héber sem foghat ki rajta. Ron vállalatvezetési ismeretek professzora, évtizedekig a Távol-Keleten dolgozott, az elmúlt közel húsz évben pedig különböző amerikai egyetemeken volt katedrája.

Picture
De hogy jön ez az amerikai Afrikához és mit keres az ulpánon Izraelben? – vetődik fel a kérdés egy bekezdés után. Nos, Ron egy szép napon gondolt egyet és úgy döntött ideje váltani, mert az ő tudására nem Amerikában van a legnagyobb szükség. Meghányta-vetette feleségével a kérdést és úgy döntöttek, hogy a világ jobbításának legjobb terepe Afrika. Ron tehát feladta a jólfizető egyetemi állását és elkezdett tréningeket tartani különböző afrikai országokban, amolyan Albert Schweitzerként saját zsebből.
A nagy távolság miatt úgy döntöttek, hogy nem Amerikából ingáznak Afrikába. Köztes hídfőállásnak Izraelt választották, ami logikus, hiszen innen egy darabig se keletre, se délre nincs nyugati értelemben vett civilizáció. Most tehát három hónapig Afrikában tesznek jószolgálati körütat, a következő három hónapban pedig Izraelben pihenik ki az utazást. Ron ezt az időt is kihasználja, ilyenkor tanul ivritül, ahogy ő mondja azért, hogy megértse az izraeli barátai gondolkodásmódját.

Mivel Magyarország lemaradt a nagy gyarmatosításokról, ezért történelmileg viszonylag kicsi az érdeklődés Afrika iránt. Így aztán kevesen tudják, hogy micsoda csendes dráma zajlik Dél-Afrikában. Mióta a fehérek uralmát felváltotta a feketék dominálta demokrácia fordult a kocka és az egykori gyarmatosítók kerültek szopóágra.
A foci vb kapcsán sok szó esett az elképesztő bűnözésről, de arról már kevesebbet hallhattunk, hogy ennek elsődleges célpontjai a tehetősebb fehér kisebbség, akik közül sokan életüket féltve inkább hátatfordítanak szülőhazájuknak. Ezzel a jelenséggel akkor szembesültem, amikor az ulpánon megismertem néhány dél-afrikai különös exoduszát. Jöjjön most az ő történetük.
Picture
Sarah felmenői között skóttól az összes skandinávig minden megtalálható, Millton ősei litván vándorzsidók voltak. Ezek után hol máshol, mint Dél-Afrikában születtek, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze, hogy aztán közösen folytassák a családi hagyományt és bolyongjanak tovább a világban.
Picture
Szülőhazájukban mindketten vadvédelemben dolgoztak, szafarikat szerveztek egészen addig, amíg életveszélyessé nem vált a helyzet. Nem az állatok vadultak meg – azok kiszámíthatóak – hanem az emberek. A kétezres évek elején nehéz szívvel hátat fordítottak a fekete kontinensnek és a csodálatos természetnek. Amerikába költöztek, hogy új életet kezdjenek, itt állatkertekben dolgoztak. Sarah egy ideig gepárdok felnevelésében jeleskedett, Millton az elefántgondozók veszélyes kenyerét kereste és mellékesen írt egy aranyos gyerekkönyvet az afrikai vadonról. Mindent megtettek azért, hogy az Amerikában született két gyermekükkel együtt az Új világban maradhassanak. De úgy látszik az USA nem tartott rájuk igényt, mert tizenegy év után sem kaptak állampolgárságot. Ahogy Millton fogalmazott a lehetőségek hazájában hajléktalannak érezték magukat. Úgy döntöttek hát, hogy nem pedáloznak tovább a zöldkártyáért és idén tavasszal ismét felkerekedtek. Miután Sarah betért, semmi sem állhatott az útjukba, hogy Izraelben telepedjenek le, ahol rögtön állampolgáráságot kaptak és segítséget a beilleszkedéshez. Ugyan itt otthonra találtak, de a szívük mindörökké a fekete kontinensért dobog, amit csak az érthet meg, aki olvasta a Volt egy farmom Afrikában c. könyvet vagy látta az ez alapján készült Távol Afrikától c. hét Oscarral díjazott filmet.


Ugyancsak Dél-Afrikából érkezett Izraelbe Hananie (42) és népes családja. Hahanie tősgyökeres búr (németalföldi telepesek leszármazottai, akik a britekkel karöltve az ország urai voltak egészen 1994-ig, az apartheid rendszer bukása óta alsóhangon félmillióan menekültek el) és mint ilyen eredendően fundamentalisa protestáns. De néhány éve teológiailag problémái támadtak a szentháromsággal és arra következtetésre jutott, hogy Jézus nem lehetett messiás, mint ahogy azt a keresztény egyházak hirdetik.
Picture
Ekkor Hananie felkereste a legközelebbi rabbit, - aki a farmjától több száz kilométerre Johannesburgban volt - hogy ő a maga részéről inkább zsidó lenne. De potyára autózott olyan sokat, mert annak rendje és módja szerint elhajtották. Ez úgy látszik nem szegte kedvét Hananiénak, akinek eltökéltségénél csak a kitartása és a hite volt nagyobb, így végül nem egyszerűen betért családjával egyetemben, hanem azóta ortodox zsidóként élik az életüket.
Picture
Idén tavasszal pedig öt gyermekével és feleségével aliáztak Izraelbe - nyilván nem függetlenül a megváltozott dél-afrikai légkörtől. A legnagyobb fia Jeruzsálemben egy jesivában tanul, a kisebbek otthon vannak a kóser háztartást vezető búr feleségével, aki fennmaradó idejben Zsófival tanul az ulpánon. Hananie élete egyébként bővelkedik a kanyarokban: az egyetemen HR-esnek tanult, de sokáig hajóágyúk fejlesztésén dolgozott, majd farmernek állt, ez utóbbi tapasztalatait kamatoztatja az új hazájában egy bérelt családi gazdaságban.

A sorozat előző részei:

  • Padtársak 1.
  • Padtársak 2.
2 Comments

Évzáró

9/30/2011

0 Comments

 
Közel öt hónap után véget ért az ulpán. A befejezés nagyjából egybeesett a zsidó újév beköszöntével, így az ez alkalomból rendezett házi ünnepség egyúttal búcsúbuli is volt számunkra.

Az egész házi rosh hasanának kicsit olyan fílingje volt, mint a karácsonyi irodai koccintásoknak bónuszmentes évben – ajándék nem járt, de a „főnöki gratulációkat” fogadhattuk. Na jó, azért az ulpános bulin volt kis műsor, amit a csoporttársaim prezentáltak, valamint jött egy gitáros hölgy, aki a ’60-as évek polbeat énekesekre kisértetiesen hasonlító lelkesedéssel adott elő ünnepi dalokat. Ettől ugyan nem rúgtuk ki a nyelviskolának otthont adó konténer oldalát, de legalább zeneileg magasabb szintre emelkedett az iskolai rosh hasana, ami amúgy siralmas lett volna.

Egyébként a vendégművész fellépését sajnálatosan egy kisebb közjáték előzte meg – a történet annyira piti, viszont azt kell, hogy mondjam jellemző Izraelre, így mégis csak ide kívánkozik:

A rosh hashasanai próbákon még részt vettek az újonnan indult csoportból is ketten, akik történetesen vallásosak voltak (méghozzá amerikából jött liberálisabbnak mondott modern ortodoxok). De miután az utolsó próbán bekapcsolódott a felkészülésbe a már említett énekes-gitáros hölgy, a vallásosok testületileg faképnél hagyták a társaságot. Mondván ők nem vesznek részt olyan előadásban, ahol Jézus-hívő zsidók lépnek fel és betértek is hallgatják, az echte gojokról már nem is beszélve. A történtek fényében örülök, hogy nem ünnepelhettem a két zsidó inkvizítorral, még a végén engem is megköveztek volna az újév alkalmából. Bár, akkor legalább történt volna valami kis izgalom a bulin :-)

Picture
The ulpan has ended after nearly five months. The end has roughly coincided with the Jewish New Year, so on this occasion, we had a Rosh Hashana and a farewell ceremony at the same time..
There are some photos of the ceremony. If you would like to see more pics from the closing party click here.

Sajnos az élet gyorsabban rohan, mint ahogy én a blogon dokumentálni tudom. Attól, hogy véget ért az ulpán még tartozom néhány idevágó sztorival, meg aztán Zsófi is hamarosan elkezdi a tanfolyamot, így biztos lesznek további ulpános bejegyzések.

Kapcsolódó cikkek:

  • Ulpan
  • Padtársak 1.
  • Padtársak 2.
  • Tiul 1. - Golan
  • Tiul 2. - Jeruzsálem
0 Comments
<<Previous

    Mottó

    Budapestről indultunk,
    Ein Gevben kötöttünk ki.

    A szerző ajánlja


    Géptemető
    Jeruzsálem falai
    Időzavar

    Gyászmenet
    Vörös kód
    Kineret 2. - Halhatatlan és haltalan halászok
    Áradat 1.
    És mégis mozog a föld!
    Barca békemisszó 1.
    Erotikus fröcsögés
    Miért éppen Izrael?

    Legfrissebbek


    14940
    Tárgytalanul
    Órvosi eset 9. - Számtalan kaland
    20 éve Izrael-fertőzésben
    Csendes veszteségeink
    Hétköznapok a hátországban
    Az alagút vége
    Haverilag 7. - A leghosszabb 30 másodperc
    Biztonsági jelentés
    És erről van lövésed?
    Haverilag 6. - Szomszédom a Hamasz
    Mondiál a kibucban
    Kitáblázva
    Haverilag 5. - Csakazért is zsidónak lenni...
    Akko és most
    Gyümölcskosár
    Hiába imádkoztunk, de a remény hal meg utoljára
    Guruló generációk
    Nemzeti példa és tragédia
    Vak pali
    Orvosi esetek 8. - A száguldó doki
    Könyvajánló
    Szedd magad az aknamező szélén
    Oroszlánkirálynő
    Fontos közlemény
    Ünnepsoroló 22. - Nyerő tánc
    Amikor apa vér ciki
    Nyerő rókalányok
    Blog menü
    Turista hullám
    Békésen esik
    3 év


    Visszatekintő

    Halhatatlan és haltalan halászok
    Picture
    Nem vagyok valami jártas az Újszövetségben, de az köztudomású, hogy Jézus számtalan cselekedete kötődik a Kinerethez és környékéhez. Ezekről sok helyütt lehet olvasni, mint ahogy arról is, hogy tanítványai közül legalább négy a tavon dolgozó halászok közül került ki. Az ő kései utódaik a jó fogás reményében manapság Ein Gevből hajóznak ki. Blogunkat örvendetesen sok keresztény barátunk is követi, húsvét alkalmából elsősorban nekik szeretnénk kedveskedni a kinereti halászatról szóló posztunkkal.

    Archív

    August 2014
    July 2014
    June 2014
    May 2014
    April 2014
    March 2014
    February 2014
    January 2014
    December 2013
    November 2013
    October 2013
    September 2013
    August 2013
    July 2013
    June 2013
    May 2013
    April 2013
    March 2013
    February 2013
    January 2013
    December 2012
    November 2012
    October 2012
    September 2012
    August 2012
    July 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012
    March 2012
    February 2012
    January 2012
    December 2011
    November 2011
    October 2011
    September 2011
    August 2011
    July 2011
    June 2011
    May 2011

    Kategóriák

    All
    Beilleszkedés
    Biztonság
    Biztonság
    Előkészület
    Előkészület
    Haverilag
    Hétköznapok
    Hétköznapok
    Időjárás
    Időjárás
    Kocsi Mesék
    Környék
    Környék
    Közélet
    Közélet
    Közlekedés
    Közlekedés
    Neumann Gábor
    Orvosi Esetek
    Otthonunk
    Sport
    Személyes
    Személyes
    Szokások
    Szokások
    Szolgálati Közlemény
    Szolgálati Közlemény
    Tanulás
    Tanulás
    ünnepsoroló
    ünnepsoroló
    Utazás
    Utazás

    Picture

    RSS Feed


Ez a Kramer-Nagy család blogja ©