Látvány pékségben mindenki járt már, de kóser pászkasütödében biztos kevesen jutottak el. Januári jeruzsálemi kirándulásunkon teljesen véletlenül belefutottunk egy macesz manufaktúrába. Igazából az orrunk után mentünk, mert sütöde illata már messziről ínycsiklandó péksüteményekkel kecsegtetett. E tekintetben ugyan lukra futottunk, viszont az élmény mindenért kárpótolt minket.
A Mea Sharim negyed egyik eldugott mellékutcájában működő sütöde valójában egyáltalán nem bizalomgerjesztő, turista attrakciónak jószándékkal sem nevezném. Ettől azonban még lehet valami nagyon érdekes. Még akkor is, ha az egyetlen termék, amit itt előállítanak valójában pofonegyszerűen elkészíthető: a macesz nem áll másból, mint liszt és víz, amit lapos tésztává gyúrnak és jól átsütnek. Ugye, hogy nem tűnik ördöngösen bonyolultnak? Kivéve, ha ortodox zsidók gyártják, mert akkor a legegyszerűbb recept is bonyolult rituálévá terebélyesedik. És pont ez adta a hely szépségét!

A részletekkel nem is untatnám az olvasóinkat, elég csak ebbe az előadásba belehallgatni, ezt és ezt elolvasni és máris napnál is világosabb, hogy a macesz készítés valójában művészet. (Az ünnepről bővebben itt írtunk a Mishpahán.)

Egy-egy 18 perces etap végén sem unatkoznak a résztvevők. A gyártás során használt szerszámokat és munkapadokat minduntalan alaposan letisztítják, hogy még véletlenül se ragadjon le semmi, ami időközben megkelhetne. Mindez nagyon kemény pörgős munka, amit a helyszínen készített kisfilmünk is hűen visszaad:

Persze maceszt ma már nem csak kézierővel, hanem gépesítve is gyártanak. Nagyjából általános nézet, hogy a teljesen automatizált gépsorokkal ugyanolyan kóser macesz állítható elő, de ortodox zsidó körökben azért tartja magát, hogy az igazi maceszt mégiscsak kézzel és nem futószalagon készítik. A handmade pászkának természetesen megkérik az árát, a különleges portéka általában hármasával csomagolva kerül a polcokra és átszámítva 4-5000 forintot kérnek érte. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen liszt és víz keverékéről van szó nagyjából aranyárban adják. De pészách előtt veszik, mint a cukrot, mert a hagyomány, az hagyomány és a hozzáadott érték minden pénzt megér.

Ki ne emlékezne az óvodás jelére?! Az egyszerű ábrák könyörtelenül beégtek a tudatunkba, hisz mindenünkön ott volt. Nekem speciel létra, kisautó és kalapács volt a jelem. (Ez utóbbi nyilván az akkori rendszer korai tudatformálásának kifinomult eszköze lehetett.) Izraelben azonban nem bajlódnak a kedves szimbólumokkal, piktogramok helyett eleve a gyerekek neveit írják mindenhová az óvodában.

Az ok egyszerű: nem nézik hülyének a gyereket. "Gügyögő" rajzok helyett névvel illetik őket. Jó, mondjuk ez itt egyszerűbb, mivel az Izraelben forgalomban lévő keresztnevek többsége eleve rövid, leírva meg főleg. A héber nyelv ugyanis "trükkös". Az egy dolog, hogy jobbról balról írják, de ami történetünk szempontjából fontosabb, hogy lényegében nincsenek klasszikus magánhangzók az írott formájában. Ezért kevesebb írásjellel kell kalkulálni, ha a gyerek nevét bevéssük mondjuk a ruhájába. Ráchel neve például így néz ki héberül "szabadkézi" (1) és hagyományos, nyomtatott (2) változatban:

Nem olyan bonyolult, ugye? Nem is csoda, hogy a lányunk nagyjából a második naptól kezdve felismerte és az első hét után simán le is írta, vagyis inkább rajzolta héberül a nevét. Mint ahogy a többiekét is biztosan beazonosította, mert nap, mint nap látta a polcukra, fiókjukra, székükre írva. Vagyis a gyerekek a héber írás alapjait még jóval az első osztály előtt lopva megtanulják. Mikor beülnek az iskolapadba könnyebben veszik az akadályokat, garantált a sikerélmény és nem utolsó sorban gyorsabban haladhatnak.
A dolog azért csalóka. Az óvodások ilyen formán nem az ábécével ismerkednek meg, hanem megfelelő sorrendbe állított vonalakkal - amik történetesen betűk. Ez az ő szemszögükből tulajdonképpen ugyanolyan jel, mint nekünk volt az autó vagy a kis virág. Csak később nyer értelmet, hogy a vonalak hangokat takarnak és különböző variációkban egymás után téve mást-mást jelentenek.

Nagyon nem mindegy, hogy a nyomtatott lámedet miképpen jelenítjük meg kézzel írva. A fentiek fényében érthető, hogy egy kései dackorszakban szenvedő négyéves erre kényes.

Megvan a különbség? Első látásra nekünk jó, ha nüansznyi, neki eget verő a diferencia. Mára már mindenki megtanulta, hogy ha Ráchelről van szó, akkor a békesség kedvéért az apró részletekre is oda kell figyelni, és ajánlatos minimum ilyen formán írni a nevét:

Lányunk egyébként magával szemben is szinte már betegesen következetes. Mostanában merő önszorgalomból elkezdte a (héber és latin) betűket gyakorolni, ami nekünk szülőknek szívet melengető dolog. Ha kedve van leveleket ír, random betűk egymásutánjában - értelem nem sok van bennük, viszont nagyszerűen fejlődik az írásképe. Legalábbis szerintünk, mert szerinte például a héber A betűje (álef), sehogy sem tökéletes és ez tűrhetetlen.

Úgyhogy most a változatosság kedvéért nem ránk haragszik, hogy rosszul írtunk valamit, hanem magára, hogy nem képes sorozatban szép álefeket produkálni.  
És még mondja valaki, hogy az elmebajt nem lehet írásba adni…

A felhívásom nyomán többen jelentkeztek, köztük Hirsch Gábor is, aki maga is Holocaust túlélő, és aki évek óta kutatja a Békés Megyei zsidóság történetét. A témában német nyelven egy könyve is megjelent és egy másik kiadásra vár. Hirsch Gábor maga is Békéscsabáról származott el, saját állítása szerint családjuk kapcsolatban állt a Neumann családdal, bizonyára találkozott is a négyéves Gáborral, de mivel ő idősebb volt nála nem sok kapcsolatuk volt egymással.
A halovány személyes szálon kívül a Svájcban élő Hirsch Gábor eljuttatta hozzám a kisfiú és édesanyja 1946. december 16-án kiállított halotti anyakönyvi bizonyítványának a másolatát. Ebben az szerepel, hogy Békéscsabán a Ferenc József téren laktak, Auschwitzban haltak meg gázmérgezésben. (Milyen szakszerű halál hivatalos okának a leírása, csak hogy ne kelljen leírni, hogy valójában meggyilkolták őket…)

Hirsch Gábor összeállított egy hatvannál is több nevet tartalmazó listát azon békéscsabai, 10 év alatti gyerekről, akiket Neumann Gáborhoz hasonlóan Auschwitzba deportáltak és öltek meg. Ne feledjük őket sem, álljon itt az ő névük is, hisz akkoriban a gyerekgyilkosság nem egyedi eset volt, hanem része a rendszernek:

További adalékokkal is szolgált nekem Hirsch Gábor, aki rendelkezésemre bocsátott hét rendkívül érdekes tablót, amelyeket a csabai hitközség számára készített egy majdani kiállításhoz. Ezek a vészkorszak helyi történéseit dolgozzák fel közérthetően. Bár ezek nem személy szerint Neumann Gáborról szólnak, de az, ami ezekről a tablókról visszaköszön az ő életére is tragikus hatással voltak.

Sajnos a fotógalériában a tablók, illetve a többi itt közölt dokumentum is kevéssé olvasható, ezért a teljes anyagot ehelyütt letölthető formában is elérhetővé teszem. Kérlek vegyétek a fáradtságot és nézzétek át ezeket.
A kutatás töretlenül folytatódik, ezért továbbra is mindenkit arra buzdítanék, hogy keressen, érdeklődjön, nyomozzon Neumann Gábor ügyében. Most sem késő bekapcsolódni!

Reményeim szerint hamarosan újabb információkkal is szolgálhatok, addig is a figyelmetekbe ajánlom a kutatás előzményeiről szóló bejegyzéseimet:

Néhány hónapja vérvételre vittem Ábelt a tiberiási SZTK-ba. Ahogy karomon a fiammal vártam a sorunkra föl-alá járkáltam a folyosón, egyszer csak egy fotóra lettem figyelmes a falon. Ezen a klinikán is számtalan dekoráció díszeleg - tudjátok keretbe foglalt pasztell nyomtatvány és gyógyszergyártó plakátok - de az a kép más volt. Tájidegen. Ábellel a hónom alatt közelebb léptem, ekkor majdnem megállt bennem az ütő, még fel is kiáltottam talán. Egy Ábelhez hasonló ártatlan kisfiú képe nézett vissza rám egy Yad Vashem-es emléklapról. A nyomtatványhoz csatolt fotón látható fiú egyike azon több mint egymillió gyereknek, akit aljas módon füstbe küldtek, és egy azon kevesek közül, akinek legalább a nevét tudjuk, mert maradt, aki emlékeztessen rá. A kisfiút Neumann Gábornak hívják, Békéscsabán született és négy évesen - vélhetőleg szülővárosából - deportálták valószínűleg Auschwitzba.

Később visszamentem, mert nem hagyott nyugodni a dolog és lefotóztam a magyarul kitöltött adatlapot. Ebből a száraz tényeken kívül nem sok minden olvasható ki, valójában semmit nem tudunk erről a szép mosolyú fiúcskáról. "Csupán" egy áldozat a sok közül. De nem! Hagyjuk az alaktalan és ezért felfoghatatlan hatmilliós számot, Neumann Gábor hús-vér ember volt, még ha a neki adatott négy év alatt nem sok dokumentálható dolog történt is vele az álmos alföldi mezővárosban. Ő is, mint minden gyerek szerette a szüleit, biztosan szépen rajzolt, és talán már megtanulhatott biciklizni is. Átlagos volt? Nem, nem lehetett az, mert származása miatt először kirekesztették, majd rövid úton megölték. Bárcsak átlagos életet élhetett volna, de neki ez nem adatott meg.

Arra gondoltam, hogy ne csak úgy általában emlékezzünk a Holocaustra, az túl könnyű. Személyesítsük meg Neumann Gábort! Ki szeretném deríteni, hogy ki volt ő, milyen életet élt, kik voltak a szülei és mi lett velük. Azt is jó volna tudni, hogy milyen közegben élt, milyen volt a békéscsabai zsidó közösség az ő idejében és miként vetette ki őket a saját városuk, hogyan zajlott a gettósítás, a deportálás. Miként azt is jó volna tudni, hogy mi lett azokkal, akik visszatértek és akár még most is Békéscsabán élnek.
Nem tippeket szeretnék arra, hogy hol olvashatok erről, kit kérdezhetnék meg - köszönöm, újságíró vagyok tudom, hogy kell felgöngyölíteni egy sztorit. Azt akarom, hogy mindenki vegye a fáradtságot és közösen ássuk bele magunkat a történelembe. Igen, nem elég megrendülni - időt, energiát és lelkierőt kell szentelni az ügynek, mert csak így foghatjuk fel igazán, hogy milyen veszteség ért minket, például Neumann Gábor elpusztításával. Arra szeretném kérni minden olvasómat, hogy szálljon be a kutatásba és tegye hozzá a maga keresési eredményét. (Rövid guglizás után látszik, hogy a kisfiú arcámását a Yad Vashem számtalan helyen használja a gyerekmártírok megjelenítésére, mint ahogy adatlapját a külföldi és a magyar sajtó több helyütt is szerepelteti illusztrációként. Arra viszont eddigi tudásom szerint senki sem vette a fáradtságot, hogy utánajárjon kit rejtenek az adatok.) Állítsunk közösen emléket a békéscsabai Neumann Gábornak, akit Auschwitzban gázosítottak el!

Tűt keresünk a szénakazalban? Ennél azért jobb a helyzet, a kollektív nyomozásban a fenti Yad Vashem emléklap a kiindulási alapunk. E szerint Neumann Gábor 1940. február 10-én Békéscsabán született, édesanyja Róna Margit, édesapja Neumann Elek. Az adatlap szerint 1944. június 29-én, alig négy évesen Auschwitzban halt meg.
Az emléklapot 1994. április 15-én a nagykőrösi Naményi Péter töltötte ki, aki Neumann Elek második házasságában született, tehát Gábor a féltestvére volt és kora alapján még ma is élhet.
Az általa megadott információkból következtethetünk arra, hogy az édesapa túlélhette a Holocaustot, de fia mellett első felesége, Róna Margit is elpusztulhatott. További következtetés, hogy Neumann Elek a háború után magyarosíthatta a nevét Naményire, hisz fia már ezen a néven írta alá a lapot.

A vállalkozás lehet, hogy naív, de nem lehetetlen - persze csak, ha veszitek a fáradtságot és tényleg bekapcsolódtok a keresésbe. A kutatás eredményeit írjátok meg kommentben, vagy az info@kidma.hu e-mail címre.

Az előző rész ott maradt félbe, hogy átmentem a vizsgán. Az örömhírrel boldogan hívtam a haverom, aki eddig is sokat segített, hogy eljussak idáig. Ő említette, hogy a hivatalos értesítéssel együtt kapok egy listát, hogy rangsoroljam az ország mely kórházában szeretném a leginkább végezni az éves gyakorlatom. De addig is vár rám még egy kurzus (újraélesztés, szimulációs gyakorlatok), ami nélkül állítólag el sem kezdhetem a gyakorlati évet. Ja, és ő úgy tudja, hogy januárban indul a gyakorlati év. Már megint egy vizsga?! Már megint egy lehetetlen határidő!
Első lépés, felhívom a kurzust vezető intézményt. Újabb sokkoló hír, mivel ilyen későn jelentkeztem (november), a januári kurzusra már nincs hely, majd csak májusban. Idegeskedés indul, vajon most ez azt jelenti, hogy nem kezdhetek dolgozni januártól? Felhívom a hivatalt, egy pillanat alatt megnyugtatnak. Tudják, hogy nincs hely, nem én vagyok az egyetlen, de nem baj, nyugodjak meg, elkezdhetem majd kurzus nélkül is az évet. Remek.
November közepén meg is kaptam a várva várt levelet, hogy rangsoroljam a kórházakat. Röpke 10 napom volt eldönteni a rangsort, időben küldték az értesítőt, nem? Némi országjárás, és gondolkodás után, úgy döntöttem, nem fogok órákat utazni minden nap, inkább a legközelebbi kiskórházat választom az egyéves sztázsra. Biztos voltam benne, hogy nem lesz gond - ki az a hülye, aki nem inkább neves, nagy kórházban csinálná a gyakorlatot? Helyem lesz itt hátsó Izraelben, az tuti.

Novemberben tudtuk csak meg, hogy nekem tényleg januárban már kezdődik a munka, amihez muszáj autót venni, máshogy nem jutok el az általam preferált legközelebbi kórházba. Épp egy autónézős (akkor még sikertelen) útból utaztunk vissza, amikor egy december eleji délutánon csörgött a telefonom. A jeruzsálemi híres Hadassa kórházból kerestek, és örömmel értesítettek, hogy náluk kezdem 3 hét múlva a gyakorlati évemet, és szíveskedjek a megbeszélésen megjelenni december végén. Köpni nyelni nem tudtam. Mi? Próbáltam volna magyarázni, hogy ez nem lehet, én 170 km-re lakom, két gyerekkel, lehetetlen, 3 hét múlva, de a hölgy leállított. Ha problémám van, forduljak a hivatalhoz. Pumpa újra felment bennem. Hívom a hivatalt, elkezdem a mondókámat ékes héberséggel. De ismét leállítanak. Ha problémám van, írjam le, és küldjem el faxon. Mi? A XXI. században nem lehet telefonon elintézni valamit? Újabb levelet írtam, újra segítettek a kibucban a fordítással, faxolással. Közben kiderült, hogy az egyik kibucos ismerősünk apja ismeri az általam kiválasztott kórház igazgatóját. Segítenek, összekapcsolnak vele. És tényleg, másnap felhívtam, el kellett neki is küldenem a különböző papírjaimat. Két nappal később, amikor újra hívtam a hivatalt még mindig nem tudták megmondani, hogy végül hol végezhetem a gyakorlatom, újra felhívom a kórházigazgatót, hátha elfelejtkezett rólam (mellesleg ekkor már december közepe felé járt az idő, két hét a kezdésig). Szerencsére nem felejtett el, sőt, minden elintézve, mondta. Jöjjek januárban kezdeni, várnak szeretettel.

Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy végre sínen vagyok. Majdnem. Január elsején megjelentem, reggel. A hölgy, aki felel a munkavállalók dolgaiért (Aliza), még nincs bent, csak a munkatársa. Kezdődik a papírmunka, aztán a telefonhoz hív a hölgy, hogy a felelős munkatársa szeretne beszélni velem. Jól tudja, kérdezi, még nem voltam azon a bizonyos kurzuson? Igen, mondtam, mert nincs hely, majd csak májusban. Az baj, anélkül nem kezdhetek, mondja. Beszéljek az egyik orvossal, aki a gyakorlaton lévőkért felel. Lebaktatok, sebész főorvos, cigi-cigi után, még szerencse, hogy ott találom, mert máris indul a műtőbe. Ki vagyok, mit akarok? Történetemet kezdem mesélni, röviden. Nincs még meg a kurzusom, nincs hely, majd csak májusban. Az baj, nem lehet így kezdeni. Mondom, hogy a hivatal is tud róla, ők azt mondták, nem gond. Akkor beszélni kell velük, írásban adják ezt, akkor kezdhetek. Aliza, majd beszél velük, ha lesz válasz, jelentkeznek, addig azért kaptam még valami papírt, amivel ide-oda kell rohangálni a kórházban, és pecséteket kell rá szerezni (epidemiológus, aki az oltásokat ellenőrzi és a higiéniáról tart agymosást, textiles, minőségbiztosítás előadás, stb.).
Tanulva az elmúlt hónapok huzavonájából a biztonság kedvéért aznap felhívtam még a hivatalt. Mondom nekik, nem akarják engedni, hogy kezdjek, kérik írásban. Jó, jó, elküldjük, semmi gond. Másnap bemegyek újra a kórházba, jött értesítés a hivataltól, tegnap beszéltem velük, ti nem beszéltetek? Mi nem, nem jött semmi. Mi lenne, ha most felhívnánk, kérdem, mégiscsak az én időmmel játszotok. Felhívjuk, rendben, kezdhetek (hm, mégsem kell az írásos engedély…) El sem hiszem. Újabb papírmunka, de ez már a fizetéssel, nyugdíjjal kapcsolatos. Úgy tűnik, minden jó, ha a vége jó. Azóta túl vagyok az első munkában töltött hónapjaimon. Sőt, fizetést is kaptam, úgyhogy most már menthetetlenül pályára álltam itt Izraelben.

Lehetett volna simább is az út idáig, ha informáltabban vágok neki. Azonban a finoman szólva hiányos tájékoztatás és az elvárható hivatalos segítségnyújtás hiányában kész csoda, hogy nagyjából fél év után munkába állhattam. Ugyan végül az eredeti terveinknek megfelelő ütemben teljesítettem az akadályokat, azonban így utólag már tudom, hogy sok dolog megtakarítható lett volna, rengeteg energia ment el feleslegesen az adminisztrációs útvesztőben, ami mind a család és a tanulás rovására ment. Remélem az utánam jövő kollégák okulnak a személyes kálváriámból és az én példám nyomán kicsivel felkészültebben néznek szembe az izraeli bürokráciával.

A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.

Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.

A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.

Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.