Nem vagyok valami jártas az Újszövetségben, de az köztudomású, hogy Jézus számtalan cselekedete kötődik a Kinerethez és környékéhez. Ezekről sok helyütt lehet olvasni, mint ahogy arról is, hogy tanítványai közül legalább négy a tavon dolgozó halászok közül került ki. Az ő kései utódaik a jó fogás reményében manapság Ein Gevből hajóznak ki. Blogunkat örvendetesen sok keresztény barátunk is követi, húsvét alkalmából elsősorban nekik szeretnénk kedveskedni a kinereti halászatról szóló posztunkkal. A Kineret nem csak természeti szépsége miatt fontos, hanem kultúrtörténeti szempontból is. A Közel-kelet legnagyobb édesvízi taván évezredek óta dolgoznak halászok, akik közül talán a leghíresebbek a később apostolokként emlegetett Péter, András, Jakab és János. Ők nem csak a halászatban, hanem Jézus intelmeinek megfelelően az "emberfogásban" is jeleskedtek. Az ő bibliai példázataik nyomán a kinereti halászat a keresztény kultúrkör halhatatlan elemévé vált. Olyannyira, hogy a halászok védőszentje is egy kinereti halász, Péter apostol. Menahem Lev Jézust és legközelebbi tanítványait hírnévben biztos nem lehet lekörözni, de van, akinek napjainkban sikerül nyomukba érnie az ismertségben. Ehhez nem kell a vízen járni, vagy más csodát tenni, szimplán csak "A" kinereti halásznak kell hozzá lenni. Menahem Lev a rangidős halász a tavon és mint ilyen valódi celeb. Hivatása révén állandó vendége az izraeli tévéknek, gyakran jelenik meg újságokban - őt kérdezik, ha alacsony vagy magas a vízszint, ha rekord méretű halat fogtak vagy épp, ha az a hír járja, hogy ökológiai okokból korlátozni akarják a halászatot a Kineretben. Menahem igazi fazon, ami azt illeti elég sprőd, de ez egy vízi embernél már-már szériafelszerelés. Mint az egyetlen komolyabb kinereti halászhajó kapitánya határozottan és ellentmondást nem tűrően irányítja a legénységét, akik megtanultak keményen a keze alá dolgozni. A hajózás és a halászat ugyanis nem demokratikus foglalkozás, ez drága és veszélyes üzem, ahol oda kell figyelni és mindig az van, amit a főnök mond. Ez elég egyszerű, de ma már kissé szokatlan képlet. Ha valaki ezt elfogadja, akkor a kemény fizikai munka mindjárt élvezetesebb lesz. Talán ezért is van, hogy Menahem kis csapata a fedélzeten kívül is jól megvan egymással. A szárazföldön lazábbak a viszonyok, a főnök tekintélyét itt már a tengerész humor öregbíti. Ha viccelődésről van szó, akkor a nyelvi akadályok sem fognak ki Menahemen, könnyedén poénkodik és flottul káromkodik, akár hat nyelven - közte simán odapörköl magyarul is. A Romániából aliázott szülőktől, balkézről felszedett magyarja egy állampolgári honosításhoz azért kevés lenne, de biztosan emlékezetesen küldené el a fenébe a magyar vizsgabiztost. Szükség is van Menahemnek a nyelvtudásra, mert folyamatosan soknemzetiségű legénységgel szeli a habokat. Általában a csapat fele önkéntes fiatalokból áll, akik pár hónapra, esetleg fél évre érkeznek a kibucba és szerencséjükre vagy pechükre ide osztják be őket. Hogy a költséghatékonyságon túl miért alakult így, nem tudom, de az alig tíz méter hosszú, ötven évnél is idősebb motoros kishajón emiatt állandó a fluktuáció. Nem is olyan régen még viszonylag sok embernek adott munkát a Kineret. A halászatnak először az arab-izraeli konfliktus tett be. 1948 után a Kineret kvázi határvíz volt, amit a fölé magasodó hegyekből könnyedén belőhettek a szírek. Az izraeli ellenőrzés alatt álló tavon egészen 1967-ig az életével játszott, aki kihajózott. Miután elmúltak a háborús viharok és békés "belvízzé" szelídült a tó, felpörgött az ipari halászat. Ez aztán olyan ökológiai bombát robbantott, ami nagyobb hatással volt az élővilágra, mint az igaziak. A túlhalászás nyomán drasztikusan csökkent a tó halállománya és eltartóképessége - a kisebb zsákmány egyaránt taccsra tette a halászatot és a part menti halfeldolgozókat. Mindezt Ein Gev is megérezte: mára összesen két hajóból áll a halászflottája, amiből az egyik munka nélkül ring a kibuc kikötőjében, és az egykor grandiózus szardínia feldolgozó gyár is ebek harmincadján pusztul évtizedek óta. Néhány éve komolyan felmerült, hogy egy időre tiltsák be a kinereti halászatot, ami lényegében már így is csak Menahemre és csapatára korlátozódik. A tudósok arról győzködték a politikusokat, hogy csak ilyen drasztikus adminisztratív eszközökkel biztosítható a Kineret regenerálódása. Ez természetesen jókora szálka Menahem szemében, aki szerint aggodalomra semmi ok, bőven van hal a tóban - főleg, ha nincs, aki kifogja előle… Még az is lehet, hogy a halradarral vadászó Menahemnek van igaz a parttalan számháborúban, de azért az mégiscsak beszédes, hogy a halakkal együtt a konkurencia is kipusztult mellőle. Nem csoda, hogy a rafinált halász a halpopuláció mellett más szempontokat is bedobott a zavarosba. Szimpla halászként gyakran hivatkozik a hírneves apostol elődökre, akiknek végülis az emlékét ápolja minden áldott nap, amikor kiveti a hálóját. Mint hagyomány hű zsidó nem annyira spirituálisan, inkább a közös foglalkozásuk miatt azonosul velük. Egy ősi mesterség majdhogynem utolsó helyi képviselőjeként Menahem végül is joggal tekint önmagára úgy, mint egy intézményre, nemzeti kincsre, de még inkább a világörökség részére. A dolog csak látszólag istentől elrugaszkodott, némileg fellengzős érvelés, hisz a Kineret környéki keresztény helyek tényleg nemzetközi védelmet élveznek és az általa űzött halászat kétségtelenül bibliai elfoglaltság a tavon, amit ha betiltanak nem lehet csak úgy később újrakezdeni. Mindeközben valóban nagy a baj a tóval: például a Biblia révén világhírre szert tett Szent Péter hala mára már ritka vendég a halászhálókban. Igaz, a környékbeli éttermek étlapján nem. A dörzsölt vendéglősök szemrebbenés nélkül chilei mirelit hallal etetik a gyanútlan turistákat - nyilván csak a környezettudatosságuk miatt… Ezzel a kegyes hazugsággal mindenki jól jár: az éttermek halálra keresik magukat, az éhes zarándokok jól laknak és a kinereti kopoltyúsok is fellélegezhetnek. Legfeljebb az import Szent Péter hal dublőrök bánják a dolgot, de őket nem kérdezi senki. Főleg egy olyan vidéken nem, ahol kétezer éve Jézus már sikerrel szabadalmaztatta a halszaporítást. Kapcsolódó cikkek:
3 Comments
Nyakunkon a pészách! És bár nem vagyunk valami hagyomány hű család, de arra azért mindig ügyelünk, hogy ilyenkor kerüljön macesz/pászka az asztalra. Amúgy odavagyunk a jófajta kovászos kenyérért, viszont a macesz ropogtatást világért sem hagynánk ki az ünnep idején. Látvány pékségben mindenki járt már, de kóser pászkasütödében biztos kevesen jutottak el. Januári jeruzsálemi kirándulásunkon teljesen véletlenül belefutottunk egy macesz manufaktúrába. Igazából az orrunk után mentünk, mert sütöde illata már messziről ínycsiklandó péksüteményekkel kecsegtetett. E tekintetben ugyan lukra futottunk, viszont az élmény mindenért kárpótolt minket. A Mea Sharim negyed egyik eldugott mellékutcájában működő sütöde valójában egyáltalán nem bizalomgerjesztő, turista attrakciónak jószándékkal sem nevezném. Ettől azonban még lehet valami nagyon érdekes. Még akkor is, ha az egyetlen termék, amit itt előállítanak valójában pofonegyszerűen elkészíthető: a macesz nem áll másból, mint liszt és víz, amit lapos tésztává gyúrnak és jól átsütnek. Ugye, hogy nem tűnik ördöngösen bonyolultnak? Kivéve, ha ortodox zsidók gyártják, mert akkor a legegyszerűbb recept is bonyolult rituálévá terebélyesedik. És pont ez adta a hely szépségét!
A részletekkel nem is untatnám az olvasóinkat, elég csak ebbe az előadásba belehallgatni, ezt és ezt elolvasni és máris napnál is világosabb, hogy a macesz készítés valójában művészet. (Az ünnepről bővebben itt írtunk a Mishpahán.)
Egy-egy 18 perces etap végén sem unatkoznak a résztvevők. A gyártás során használt szerszámokat és munkapadokat minduntalan alaposan letisztítják, hogy még véletlenül se ragadjon le semmi, ami időközben megkelhetne. Mindez nagyon kemény pörgős munka, amit a helyszínen készített kisfilmünk is hűen visszaad: Persze maceszt ma már nem csak kézierővel, hanem gépesítve is gyártanak. Nagyjából általános nézet, hogy a teljesen automatizált gépsorokkal ugyanolyan kóser macesz állítható elő, de ortodox zsidó körökben azért tartja magát, hogy az igazi maceszt mégiscsak kézzel és nem futószalagon készítik. A handmade pászkának természetesen megkérik az árát, a különleges portéka általában hármasával csomagolva kerül a polcokra és átszámítva 4-5000 forintot kérnek érte. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen liszt és víz keverékéről van szó nagyjából aranyárban adják. De pészách előtt veszik, mint a cukrot, mert a hagyomány, az hagyomány és a hozzáadott érték minden pénzt megér. Mindenkinek békés pészáchi és húsvéti ünnepeket kívánunk!Kapcsolódó cikkek:
Ha már Budapesten vagyok, gondoltam ott a helyem a magyar-román meccs magyar szurkolói között. Mégiscsak miattam is szorultak ki a stadionból és komolyan úgy gondolom, hogy szolidaratanom kell azokkal, a tisztességes magyar szurkolókkal, akik a náciknak köszönhetően nem buzdíthatják a helyszínen a magyar labdarúgó válogatottat. Meg aztán látni akartam, hogy a magyar-izraeli meccs után kiosztott UEFÁ-s zártkapus büntetés eléri-e a hatását, megértették-e a leckét az illetékesek vagy sem. Nos, részben igen, amúgy meg reménytelen a helyzet. Mindenek előtt emelem kalapom azon magyar szurkolók előtt, akik tegnap este a fagypont körüli pesti utcákon buzdították a magyar válogatottat. Olyan farkasordító hidegben, mint amit tegnap a bőrünkön érezhettünk, ez már önmagában is sportteljesítmény volt, legyen szó jóérzésű vagy épp náci foci drukkerekről. A megkülönböztetés most tényleg jogos, mert a két szurkolói csoportosulás a magyar-románon minden szempontból elvállt egymástól, csak a fagy kötötte őket össze.
Az MLSZ egy forradalmi ötlettől vezérelve az '56-osok terére hívta a stadionból kiszorult szurkolókat. Egy egyszerű előzetes regisztráció és természetesen biztonsági ellenőrzés után lehetett ide belépni. A nagykivetítős meccsnézésbe apait-anyait próbáltak beleadni a szervezők, látszott, hogy pénz nem számít. Szerintem ez korrekt befektetés, vagyis inkább kármentés volt az MLSZ részéről. Az más kérdés, hogy a hangulat nem volt valami forró - nem elsősorban a szokatlanul csípős idő, hanem a gyatra műsor miatt. Hiába álmodtak valódi fesztivál hangulatot az egykori Felvonulási térre, ha a felvezető percekben néhány kínos technikai baki borzolta a kedélyeket, de még inkább azért, mert a kijelölt porondmester ugyanúgy lefagyott, mint a közönség. Ahogy a hangulatfelelős úgy a meccset közvetítő Knézy Jenő sem volt valami lelkesítő, egyikük sem tüzelte fel a didergőket. Akik egyébként ottlétem alatt tényleg kulturáltan és abszolút vállalható keretek között buzdították a magyar csapatot. Sokan gyerekkel együtt, családostul jöttek ki bizonyítva, hogy a foci mégiscsak békés sportélmény és egyáltalán nem természetes, hogy amúgy a focihuligánoktól hangosak a magyar stadionok. Reményre ad okot, hogy vannak akik a sportszeretet és nem a gyűlölködés miatt járnak meccsre. Csányi Sándor papírpohárral Az már kevésbé szívderítő, hogy az agyon promózott MLSZ-es rendezvényre becslésem szerint alig 1000-1500 ember volt kíváncsi. Köztük Csányi Sándor MLSZ elnök, és nem mellesleg OTP vezér, aki bizonyára a stadion jól fűtött VIP-páholyából is követhette volna a meccset, helyette inkább a téren vegyült el a szurkolók és a biztonságiak között. Finoman szólva nem tartozom Csányi úr tisztelői közé, a magyar-izraeli meccs utáni szereplését pedig egyenesen botrányosnak tartom, de ettől még elismerésre méltó, hogy a mezei szurkolókkal töltötte az estét. Örülhetnénk is, hogy végre elvállt a szar a víztől és kiderült, hogy a foci a kulturált szurkolásról szól. De Magyarországról van szó, ahol semmi sem úgy van, ahogy az elsőre látszik. Az MLSZ rendezvénnyel párhuzamosan a Jobbik és a hozzá kötődő ultra csoportok is utcára vonultak. A nácik élve a gyülekezési jogukkal a Népstadion tövében táboroztak le, ahonnan legalább a hangjuk bejutott a magyar-románra. Magam a második félidő elejére értem a helyszínre, ahol a vezérszurkoló nyomán épp azt harsogta a tömeg, hogy "Szar Románia! Szar Románia!". A válogatott szidalmak természetesen nem álltak itt meg, volt trianonozás, meg erdélyezés és persze büdös románozás a szólásszabadság jegyében. Mindez a kihangosításnak, no és a tízezres tömegnek köszönhetően a stadionba is behallatszott, amit a tévés meccsközvetítésben a kommentátor is elismerően jegyzett meg… Én nem állítom, hogy a végére a stadion mellé összegyűlt tízezer ember mindegyike náci lenne, de hát a helyszínen mindegy is volt, hogy amúgy ki hová húzza be az X-et, ha a nácik vezérletével vígan "büdösrománozik". És ami nagyobb baj, hogy ha nem az utcán, hanem a lelátón lenne, akkor is így tenne.
A helyszínen tapasztaltak alapján örülhet az MLSZ, ha nem jár úgy, mint a Fenerbahce. A török sztárcsapat az UEFA döntése miatt azért kénytelen még egyszer zártkapus meccset játszani, mert a stadionon kívül rekedt szurkolóik köcsögök voltak. Nem kívánom, hogy így legyen, de ha ezt a videót megnézitek, akkor napnál is világosabb, hogy erre sajnos a magyar válogatottnak is megvan minden esély - hála a magyar náciknak. X X X Kollektív felejtés
Kapcsolódó cikkek:
Elsőre talán nem egyértelmű, de az országváltásnak komoly egészségügyi aspektusa is van. Lehet, hogy a lelkünknek meg se kottyan a kétlaki lét, azonban a testünk előbb-utóbb komoly kihívásokkal nézhet szembe. A probléma bagatellizálható és nyilván mindenkinél más mértékű, ezért nehéz általános érvényűt mondani a témában. Kórok, és kórlátok (sic). Nagyjából borítékolható volt, hogy ha az influenza szezon kellős közepén tántorgunk haza, akkor benyalunk ezt-azt. Így is lett: Két hete vagyunk Budapesten és azóta valaki mindig beteg a családból. A sort Ábel kezdte, majd fej-fej mellett Zsófi és én következtünk. Az én szervezetem kapta a legnagyobb attakot - négy lázas nap után, ájulás következett, mentőt kellett hozzám hívni, mert kiszáradtam. Tragikomikus, hogy ez a csúnya baleset nem a forró Izraelben ér, hanem a hűvös Budapesten. Most már nagyon remélem, hogy kifelé tartok a taknyolásból, bár amikor e sorokat írom épp nem bírok aludni, mert annyira be van dugulva az orrom, hogy nem kapok levegőt.
Erre tartjuk a házipatikánkat, míg mások a kisüstit. Viszont valamiért a hosszabb kint tartózkodások esetében elfelejtődik ez a problémakör. Pedig minél tovább vagyunk valahol, annál valószínűbb, hogy próbára tesszük az immunrendszerünket és a helyi egészségügyi ellátást. A mi családunkon átlagosan háromhavonta átszalad valamilyen fosós-hányós rettenet, ami ahogy jön, úgy megy, de közben baromira sokat kivesz az emberből. Zsófi szemét telente a száraz levegő, nyáron a légkondi és úgy általában a levegőben lévő porkoncentráció kezdi ki rendszeresen, amit szemcseppel lehet viszonylag jól kezelni. Izraelben nekem a torokfájás a mindennapi osztályrészem, elsősorban a légkondik miatt. Életemben nem ettem annyi antibiotikumot, mint az elmúlt két évben, miközben itthon hírből sem ismertem a torokgyuszit. Elsősorban a gyerekeket sújtó problémák a férgek és a tetvek - ez utóbbi amolyan "népbetegség" féle Izraelben. Tropikus és falusias környezetben, pláne gyerekek esetében az élősködők sajnos visszatérő "vendégek", de szerencsére könnyen kezelhető kellemetlenségek. Ezek azok a betegségek, amelyek bárkit, bárhol ledönthetnek. De, aki országváltásban gondolkozik, annak számolnia kell az ezzel járó stresszel és az esetlegesen ebből következő pszichés és pszichoszomatikus betegségekkel is. Nyilván lelki alkat kérdése, hogy a változások kiből mit hoznak ki, de például egy erős honvágy, a magány vagy a kezdeti kudarcok bizony depresszióhoz vezethetnek, ami az egészségünkre mehet. Minket ezek a problémák elkerültek, de ugyanennyi erővel akár érinthetnének is. Ha valaki már a költözés előtt sincs lelkileg rendben (látjuk, sokan menekülnek, leginkább önmaguk elől), annak azért érdemes előre számolni ezekkel az eshetőségekkel és ezt figyelembe véve kidolgozni a maga túlélési stratégiáját. Vannak előnyei is a környezetváltozásnak. Először is Budapesthez képest, mi egy nagyon tiszta környezetben élünk a kibucban, ami észrevétlenül áthatja az életminőségünket. Nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, mi ez, ha nem immunerősítő?! A speciális földrajzi helyzetnek (- 200 méteren élünk) és az ebből következő időjárási viszonyoknak (nyáron rettenetesen párás és forró levegő) köszönhetően Zsófira kevesebbszer tör rá a migrén, amit Magyarországon a változékony időjárás váltott ki nála. A környezetváltozás nálam a bőrömre megy, mert a spéci klimatikus viszonyoknak köszönhetően gyakorlatilag tünetmentes a pikkelysömöröm és ez engem felettébb boldoggá és még esztétikusabbá tesz. Két év alatt többé-kevésbé akklimatizálódtunk az izraeli viszonyokhoz, de mostanra fordult a kocka. Ennyi távollét után már a magyarországi kórokozókkal szemben lettünk védtelenebbek, mint ahogy azt a poszt első bekezdésében már leírtuk. Kétfrontos biológiai hadviselésben vagyunk és csak az vigasztal minket, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Csak addig kell valahogy túlélni... Kapcsololódó cikkek:
Miközben próbáljuk felvenni a ritmust Budapesten, addig a mi békés kibucunkban és csendes környékünkön is zajlik az élet. A guta akart megütni, amikor kiderült, hogy pont az indulásunk napján különleges eseménynek adott otthont a kibucunk. Öreg barátunk, a budapesti születésű Zvi, fia emlékére egy tóratekercset adományozott a kibuc zsinagógájának. Ez önmagában is nagy dolog, de egy szekuláris kibucban páratlan eseménynek számít. Zvi megkért, hogy a katonaként, a 80-as években egy autóbalesetben elhunyt fia tiszteletére rendezett megemlékezésen fotózzak, de sajnos kénytelen voltam nemet mondani, mivel az ünnepség idején már a reptéren kellett lennünk. (Akit érdekel, az itt láthat fotókat, itt meg angolul olvashat egy cikket az eseményről.) Ma meg arról érkezett hír, hogy a házunk előtt álló hatalmas fikusz fa megadta magát az éjszakai szélviharban és rádőlt a földszinti szomszédunk citromfájára (képek itt). Jó, tudom ezek elképesztő világpolitikai események… Azért, hogy egy kicsit felvágjak és aktuális legyek, meg némi hírértéket is belecsempésszek a mai posztba, megosztom veletek az indulás előtt, a kibucban lőtt egyik utolsó képsorozatomat. Azt gondoltam, hogy sokáig fognak a gépemen pihenni ezek a fotók, míg találok hozzájuk valami aktualitást, hogy közzétegyem őket. Aztán az élet úgy hozta, hogy a kikötői étteremnél leparkolt két ENSZ-es kocsi mára bekerült a világhíradókba. A képekből ugyan nem derül ki, de az elegáns terepjárókból a Golán-fennsík békéjén őrködő Fülöp-szigeteki kéksisakosok szálltak ki egy jó ebédre. A szíriai bázisukról a Kineret partjára átruccanó ENSZ megfigyelők ekkor még nem sejthették, hogy egy héttel később velük lesz tele a sajtó. Na, nem az ebédjük miatt, hanem azért, mert 21 társukat túszul ejtették szír felkelők, illetve aki nem járt így az tegnap szervezetten visszavonult Izraelbe. Még szerencse, hogy matricájuk van arról, hogy balesetmentesen közlekednek - szükség is van erre a tudásukra, amikor fejvesztett menekülnek… A dolog pikantériája, hogy a budapesti tartózkodásunkat kihasználandó a szír polgárháborúról szerveztem konferenciát a magyarországi érdeklődőknek. Miközben épp a mi falunk tágabb határában zajlanak az események. Ilyenkor azért nem tudom, hogy örüljek vagy bánkódjak, hogy itt vagyunk és nem ott. Kapcsolódó cikkek:
Jelentsen bármit is a fapados légi szolgáltatás, azért a költséghatékonysággal nem lehet minden szart megmagyarázni. Kipróbáltuk a Wizz Air tel avivi járatát, ami tanulságos volt. A jóárasított repülőjegyek apró betűs kompromisszumokkal járnak, amit vagy figyelmen kívül hagy az ember vagy más (nyilván drágább és vélhetően jobb szolgáltatást nyújtó) megoldást választ. A Wizz Air ezen a téren nem árul zsákbamacskát, bár mondjuk a korrektség határait súrolja a fedélzetre felvihető csomagokra vonatkozó megkötései és hát az árképzésük is véleményes, ha például összehasonlítjuk a Fly Nikivel. Az osztrák fapados nagyjából ugyanezen az átlag áron repül Tel Avivból Bécsbe - viszont nem szívóznak a fedélzetre felvihető csomagokkal, egy ingyen szendvics és üdítő is belefér az árba, a gyerekeknek színező is jut és - történetünk szempontjából ezek a fontosabbak - van helyfoglalás, illetve az utaskísérők jobban értenek a dolgukhoz. Bizonyára valaki a Wizznél egy excel táblázatban kimatekozta, hogy az előzetes helyfoglalás, illetve becsekkolásnál a helykijelölés milyen őrületes nagy költség, és ha ezt alapszolgáltatásként nyújtják, akkor garantáltan versenyhátrányba kerülnek, de legalábbis nem tudnak plusz pénzt beszedni azoktól, akiknek nem mindegy, hogy hol ülnek.
Az eset egyáltalán nem egyedi, hasonló fejetlenségről számolt be blogján Kispaszti is, aki két órát(!) késett kísértetiesen hasonló okokból (ha a gyerekekkel ennyit kellett volna várnunk, én nem is tudom mit csinálok, de a gép felrobbantása biztos előkelő helyen szerepelt volna a listámon...). Úgy gondolom, hogy a Wizz helyszínen lévő munkatársainak kutya kötelessége lett volna az utasok többségének az érdekeit szem előtt tartva időben elindítani a járatot és vagy nem bevárni a későket, vagy ha már, akkor aktívan közreműködni az elhelyezésükben, hogy minél előbb elindulhasson a repülő. A Wizz Airnek pedig igen is alkalmazkodnia kéne a helyi piaci környezethez, és illene figyelembe vennie a kulturális sajátosságokat. Ha már a Malév csődje után annyira fájt a foguk a tel avivi járatjogokra, igazán felnézhetnének a menedzser urak excel táblázatukból, hogy a közgazdasági számításokon túl is értsék azt a piacot, ahová betették a becses lábukat. Mint a mellékelt példa is mutatja, e járat esetében az előzetes helyfoglalás és helykijelölés nem elhagyható vagy épp opcionális, hanem alapszolgáltatás kéne, hogy legyen. Ez az utasnak és cégnek közös érdeke volna, ami bőven bele kéne férjen a fapados üzleti modellbe is. Persze az is igaz, hogy sajnos büntetlenül megtakaríthatják az utas elégedettségét egy olyan monopolisztikus légügyi piacon, mint a magyar-izraeli… Kapcsolódó cikkek:
|