A legnagyobb meglepetés, hogy nem ért minket meglepetés – talán így foglalható össze a legfrappánsabban az itteni életkezdésünk. Az elmúlt negyedév inkább mézeshetek voltak, mint szürke hétköznapok egymásutánja.
Ettől persze még értek minket kellemetlenségek, de ezek nagyjából kalkulálhatók voltak, meg aztán nem kergettünk hiú ábrándokat, így komoly csalódás sem érhetett minket. Mindennél talán sokkal fontosabb, hogy mennyi pozitív dologot tapasztalhattunk meg az elmúlt hónapokban. Ezek egy részéről már megemlékeztünk itt a blogon vagy ezután fogunk, míg mások egyszerűen leírhatatlanok, mert valójában nem lehet szavakkal visszaadni a kedvességet, ami árad(t) felénk.

Valódi „softlanding” volt a megérkezésünk Ein Gevbe – azt kaptuk, amit ígértek és még több plusz személyes segítséget. Az apartmanunk a célnak pont megfelel, az óvoda nagyon rendben van. De talán a legfontosabb, hogy nem vagyunk magányosak, mert egy közösségbe érkeztünk, ahol napok alatt számtalan ismeretségre tettünk szert, ami az akadályok leküzdése szempontjából létfontosságúnak bizonyúlt.

Hála a nagyszámú és önzetlen szponzorunknak – és nem kevés szerencsénknek - mostanra elmondhatjuk, hogy berendezkedtünk. A körülményekhez képest egész otthonos albérletünket ugyan összetett eklektika jellemezi, viszont mindenünk megvan, ami ahhoz kell, hogy kényelmesen ellássuk a családunkat.

Még az utazás előtt úgy számoltunk, hogy két hét elég lesz az aklimatizálódáshoz (adminisztráció, Ráchel beszoktatása, a hiányzó dolgok beszerzése, a kibuc megismerése stb.) és aztán jöhet az ulpán meg minden más napi rutin elfoglaltság. Ezt nagyvonalakban tartottuk is azzal a különbséggel, hogy a kéthetes szaladgálást tovább két hét várakozás követte, mert az ulpán kezdését „technikai okokból” eltolták. Így a megérkezésünk utáni első honapban – kisebb megszakításokkal – nagyjából nyaraltunk, jobb híján kiélveztük a paradicsomi körülményeket. A váratlanul nyakunkba szakadt vakáció jól jött az utazást megelőző nagy hajtásra, ugyanakkor kicsit szokatlan volt a semmittevés, nem nagyon tudtunk mit kezdeni a tétlenséggel.

Ezzel együtt az újdonság ereje, az otthonteremtéssel járó kihívások sora és a hivatalos adminisztráció intézése épp elég impulzust adott ahhoz, hogy ne unatkozzunk egy pillanatig sem. A feladatok ugyan soha nem fogynak el, de mára már kialakult az életritmusunk, amire nagy szükségünk van, mert a neheze csak most fog jönni.
Én gyűröm az ulpánt, Zsófi falja a tesztkönyveket a licenszvizsgához, közben Ábel (szeparációs szorong) és Ráchel (dackorszak) együtt és külön-külön is figyelmet követel. Ősszel nekem záróvizsgám lesz, Zsófinak meg jön a sorsdöntő teszt. Addigra megfogyatkozik az állami segítség is, úgyhogy menthetetlenül munkát kell találni. Ezek valódi kihívások, amelyek előttünk állnak, úgyhogy a mézesheteknek menthetetlenül vége.

Májusban kezdődött a héber tanfolyamunk (ulpan). A csoportban azóta is több mint 30-an küzdünk a nyelvtanulással a világ minden részéről - Új-Zélandtól és a Fülöpszigetektől, az ex-szovjet államokon át Nagy-Britanniáig. Hamarosan külön sorozatban is megemlékezem az ulpanról és az osztálytársaimról. Előzetsként addig is jöjjön néhány kép az ulpan helyszínéről és egy csokor portré a padtársakról. (Aki  még több arcra kíváncsi az ulpánról az kattintson ide.)

Minden férfiban ott lapul az ős vadász - csak valakiben mélyebben alszik. Bennem mondjuk horkol, de a Kineret kihozta belőlem a horgászt. Nem kell félni, a halaknak nem esett bántódása.

Szeretem a halakat, leginkább a tányéromban. Ez vitt rá arra, hogy botot ragadjak. Előre kell bocsátanom, hogy nem vagyok valami nagy pecás. Még általános harmadikban Nagy Ho-Ho-Hó ként első lettem a jelmezversenyen, ezen kívül életemben egyszer horgásztam komolyabban, akkor össz-vissz egy szerencsételensorsú teknősbékát fogtam. Igaz, az kapitális darab volt! Két tenyérnyi, egy centivel sem kisebb, becs szó!

Kezdjük ott, hogy a Kineret halai szinte kimásznak a partra, de mindenesetre a strandon simán elvannak a fürdőzők között. Nem ám snecik, hanem 20-25 centis uszonyosok. Az egyik kisrác lepkehálóval ki is kapott egy ilyet, innen vettem a bátorságot, hogy magam is horgásznak álljak.

Ehhez kis utánjárás után beszereztem egy neonzöld zsebpecát (19 sékel, amibők otthon egy kiló hekket kapok a Tescoban) és csakliztam egy 1,80-as tengeri nádat, amibe valamilyen ismeretlen oknál fogva gondos kezek felaplikáltak két gyűrűt. Ekkor jött a magyar buhera legfontosabb kelléke: a szigszalag. Az otthonról hozott csodafegyverrel a nádra erősítettem a zsebpecát. Hogy az esztétikai élményt és a használati értéket tovább növeljem a bot végére tekeretem egy narancssárga, nyakbaakasztható kulcstartót. Majd átfűztem a damilt a két gyűrűn és a kulcskarikán és már kész is volt a rettenthetetlen pecabotom.

Valami horgász műsorban láttam, hogy nagyban növelhető a kifogott hal mennyisége, ha előzőleg beetetjük őket. Ennél azonban több konkrétum nem ugrott be, így saját recepturát kreáltam. Állategész-ségügyi okokból titkosan kezelném az eledel összetételét, legyen elég annyi, hogy többek között jutott bele a gyerek szörpjéből és a maradék kuszkuszból is.


A sok készülődés után szombat reggel a pecabotom társaságában bevetettem magam az áttetsző Kineretbe. Akkurátusan kiszórtam a halcsemegét, majd ínycsiklandó kenyérgalacsinnal belógattam a szerelékem. Aztán mégegyszer és mégegyszer, és megint, és újra és ismét. A halak továbbra is gyanútlanul úszkáltak a közelemben és még a csalival is gondosan cicáztak, de valahogy csak nem akaródzott egyiknek sem ráhaparni. Pedig a tekintélyes mennyiségű haleledelt nyelték, mint kacsa a nokedlit, egymást érték a halrajok körülöttem. Sőt, még a kenyérgalacsin iránt is volt érdeklődés, egyszer-egyszer lelopták a csemegét, de a rafkós halak mindig gondosan ügyeltek arra, hogy a horgot körberágják és ne lenyeljék. Ekkor még élt bennem a remény, hogy nem csak a halak, hanem én is jóllakom - lesz még itt kapás, összejön egy halászlére való apróhal. Bár lehet, hogy csak a napszúrás kerülgetett, mert időközben jócskán elszállt az idő.

A nagy horgászatnak végül a lányom vetett véget, aki a partról vont kérdőre, hogy hol járok már, és miért a halacskákat és nem őt úsztatom a Kineretben. Engedve a szirénhangnak, partra vetettem a pecámat és a világ legszebb sellőlányával megmerítkeztem.

Otthon Zsófi kérte számon a nagy fogást. Erre csak azt tudtam mondani, hogy jóllakott halakkal szemben esélyem sem volt, így egy ideig még marad a konzervhal.

Ein Gevet sárba tiporták! De nem egyszerűen ám. És ami a legszebb a földbe döngölést kitörő örömmel fogadták a helyiek. Itt ugyanis az a szokás, hogy a kibuc születésnapját iszapbirkózással pecsételik meg. Ünnepi sárdagasztás és elemi ösztönök 74 év után.

Valódi közösségformáló ereje van, ha kollektíven csinálunk hülyét magunkból. E téren rendkívül kreatív az ember: az utcai párnacsaták már-már szokványosak a világ nagyvárosaiban. A feleségcipelés hagyománya Finnországban például igazi népünnepéllyé nőtte ki magát. A világhírű bunóli La Tomatina (paradicsomcsata) vagy a pamplonai utcai bikafuttatás pedig maga az életveszély, mégis turisták ezrei kíváncsiak ezekre. Ehhez képest az iszapbirkózás még szólídnak mondható, úgyhogy ne ítéljük el ezt az erőpróbát, még ha elsőre kicsit furcsa is így ünnepelni egy település születésnapját. Bár szerintem kifejezetten innovatív dolog tortazabálás helyett sárdobálni.

A nagy sárdagasztást a kibuc elhagyott részén, egy düledező raktár tövében rendezték meg, ahová mécsesek mutatták az utat a nagyérdeműnek. Már, ha nem hallották a hangszórókból csendesen hivogató zúzós német metálzenét – a  sajátos hörgés egyébként kifejezetten illett a posztindusztriális közeghez.

A szervezők pótkocsik segítségével valódi arénát varázsoltak a ring köré, amit matracokkal és nylonokkal tettek otthonosabbá a versenyzők számára. Az említett díszletek mellett a show elengedhetetlen eleme volt a versenyzők és a két-háromszáz fős közönség szakszerű hergelése. A porondmester apait-anyait beleadott és nem is eredménytelenül.

Az est házigazdája egyébként erős szimbiózisban volt a már említett zenei intróval, ugyanis úgy nézett ki, mint egy leharcolt NSZK rocker Scorpions koncert után. A helyi ordibátorról érdemes még megemlíteni, hogy civilben a tehenészet vezetője, ami sovány magyarázat a marhaságaira.

Az indulók egyik fele a kibuc fiataljaiból, mig a másik része a helyi önkéntes brigádból került ki. Utóbbiaknak köszönhetően nemzetközi rangra emelkedett a lokális dagonyázás, bár ettől még az Eurosport valószínűleg nem tűzi műsorára az itteni pankrációt.

A versenyzők két-két fős csapatokban, nemek szerint mérhették össze az erejüket egy hozzávetőleg 5x5 méteres áttetszőnek semmiféleképpen sem nevezhető medencében.

A menetek addig tartottak, míg az egyik csapat ki nem rakta az ellenfeleket a medence szélére. Volt akiknek ehhez két perc se kellett, míg mások tíz percig is bírták az iszappakolást. Ebben segítségükre volt, hogy a partvonalról folyamatosan slagozták a versenyzőket, így szabadítva fel a légvételhez feltétlenül szükséges testnyílásokat.

A meccseket elnézve nekem a legszembetűnőbb az volt, hogy az ember milyen könnyen lépi át a civilizációs korlátokat és vedlik át/vissza ösztönlénnyé. A ringbe szálló srácok – barátság ide vagy oda - szempillantás alatt lementek kutyába, ökölbe szorult aggyal, erőből csépetlék egymást, csak hogy a falkában kiderüljön a rangsor.

Ezzel együtt az iszapbirkózás inkább látványsport, mint harcijáték. A női szakág esetében ez magától értetődő - sikamlós testek feszültek egymásnak, amit a férfi közönség kéjes nyálcsorgatással díjazott.

A lányok csatáiban elmaradt a hajtépés és a melltartó szaggatás, viszont taktikusabban játszottak és rafkósabban harcoltak. Komolyabban vették a showelemeket is az amazonok, jelmezekben gyűrkőztek, de a vizuális tuning csak az első sikeres csobbanásig tartott, utána mindenki átható keki sminkben nyomta.

Végezetül – csak a rend kedvéért rögzítsük - a születésnapi iszapbirkózáson részben borult a papírforma. A lányoknál ugyan itteni csapat nyert a döntőben, a fiúknál viszont lenyomta a helyi legényeket az egyik önkéntes duó. Így 74 év után folt esett a kibuc becsületén, nem Ein Gevi-i születésűek a bajnokok. Valahogy így múlik el a világ dicsősége.

x x x

A történeti hűséghez hozzátartozik, hogy az iszapbirkózás mellett volt hivatalos születésnapi ünnepsége is Ein Gevnek. De azon a legnagyobb izgalmat az jelentette, hogy melyik asztalnál kezdik szervirozni az isteni fagyikelyheket. 

Az elmúlt 100 évben a kibucok változó szerepet töltöttek be. Történetük az 1880-as évekig nyúlik vissza, amikor az oroszországi üldöztetéseknyomán elindult a tömeges zsidó bevándorlás Palesztinába. Idealista zsidó fiatalok százai érkeztek az országba, közüllük kerültek ki 1909-ben az első kibuc alapítói.

Eleinte egyfajta honfoglalás volt a kibucalapítás, ami ideológiájában ugyan különbözött a nyugati kolonizációs településektől, de a gyakorlatban ugyanarról szólt: területszerzés. Akkortájt viszonylag egyszerű volt, mert a korabeli Palesztina lényegében parlagon hevert – a helyi arabok jó pénzért szívesen elpasszolták a gyatra földeket és örültek, hogy fogtak egy balekot. Azonban a XX. század első felére leesett a tantusz a palesztinoknak és rájöttek, hogy mire megy ki a játék.

Európa fasizálódásával és a Sztálini nyomulással párhuzamosan több százezerre kúszott fel a térség zsidó lakosságának a száma, akiknek már akkor is csak töredéke élt kibucokban, a többség a kényelmes(ebb) városokat választotta a mezőgazdasági munka helyett. Mert, hogy a kibucnyikok alapvetően Izrael felvirágoztatását tekintették fő feladatuknak, ami az akkori viszonyokat ismerve határozottan szép vállalkozás volt.

Az I. világháború után brit ellenőrzés alá került területen akkorra már állandósult az ellentét a palesztinok és a zsidók között. A kibucok így nem csak farmok voltak, hanem félkatonai támaszpontok is. A zömében ellenséges környezetben a zsidó kolóniákból egyfajta határőr település-hálózatot képeztek. Méghozzá akkoriban, amikor Izrael állam megalakulása távoli álomnak tűnt. Miután az álom 1948-ban valósággá vált a kibucok egy része fokozatosan elvesztette stratégiai jelentőségét, míg az új határok mentén fekvők továbbra is bástyaként védték a hazát. Ahogy azonban nőtt Izrael katonai potenciálja, ezek sem játszottak közvetlen szerepet a honvédelemben.

Mindezt azért fontos tisztázni, mert a kibucok úgy élnek a köztudatban, mint egyfajta szocialista utópia. Ami részben igaz és egyben leegyszerűsítés is. Az tagadhatatlan, hogy a kibuc mozgalom túlnyomórészt baloldali, mondhatni kommunista indíttatású, bár nem mindenki Marxal a kezében indult szántani. Szép számmal jöttek létre szociáldemokrata és kifejezetten jobboldali vallásos közösségi települések is, amelyek épp úgy Izrael megművelését (és védelmét) tűzték ki célul, mint a már említett kommunista haverok.

Ezzel együtt a kibucok megjelenésekor alapvetően a baloldali társadalmi ideál gyakorlati megvalósítása zajlott (fizikai munka fetisizálása, mindenre kiterjedő erős egalitárius szemlélet, a közösség favorizálása az individummal szemben, teljes köztulajdon stb.) az országépítők erős küldetéstudatával megspékelve. Mindez jelentősen hozzájárult, hogy a rendelkezésre álló nagyon szűkös erőforrásokat optimálisan használják fel, méghozzá permanens háborús helyzetben. Azonban Izrael megalakulása után, a külső veszély csökkenésével lezárult a hadikommunizmus korszaka, már csak a termelésre kellett koncentrálni.

A ’60-as ’70-es évekre esett a kibucok aranykora, a viszonylag tartós gazdasági fellendülés, együtt járt a jóléti rendszerek kiteljesítésével és a kibucok nagyívű fejlesztéseivel, amit részben olcsó hitelekből fedeztek (hm, ebből a kottából mintha már máshol is játszottak volna...). Azt hiszem mítoszok formájában az ekkori idilli állapot maradt meg a fejekben.

De ahogy az már lenni szokott a fellendülést mindig hanyatlás követi. A ’80-as évekre kiderült, hogy a kommunista szigetek nem állják a versenyt a kapitalista környezetben (ismerős, nem?). A már nem is olyan olcsó hitelek visszafizetése az általában rosszul gazdálkodó kibucoknak óriási terhet jelentett. Ezzel együtt járt az ideológia és kibucok kiüresedése, mivel sokan – főleg a fiatalabbak - inkább máshol keresték a boldogulást. A ’90-es évektől kezdve a gazdasági szükségszerűség kikényszerítette a kibucok belső átalakulását – felszámolták, megreformálták, racionalizálták a szociális juttatásokat, teljesítményarányossá tették a bérezést, leépítették a gazdaságtalan ágazatokat, miközben másokat privatizáltak vagy a nagyobb haszon reményében vállalkozásokat alapítottak. A folyamat odáig jutott, hogy a legtöbb kibucban már csak nyomokban érhető tetten a szocialista utópia, az is inkább az erős közösségi szellem formájában. (Nem régiben a Népszabadság közölt a kibuc mozgalom helyzetéről egy elég átfogó cikket, akit bővebb érdekel, az itt elolvashatja.)

A kibucok ma már jól felszerelt, infrasrukturálisan kitűnően ellátott, de nem túl elegáns lakóparkok. Ahol az eredetileg felhalmozott termelő eszközöknek és javaknak már csak egy része van közös tulajdonban, de ezeket is alapvetően piaci alapon hasznosítják közösségi felügyelet mellett. Az erős ideológia töltet eltűnt, legfeljebb a vallásos-nem vallásos törésvonal érezhető.

Ha tehát valaki azt gondolta volna, hogy kibújt belőlünk a kripto kommer, amikor disszidáltunk egy kibucba, az téved. Mi már az ingyen ebéd végére értünk ide, viszont a’la carte vásárolhatunk és ennek megfelelően fizethetünk. Igaz, a piaci árnál egy picit kevesebbet, ami azért jelzi, hogy a nagy átalakulások ellenére a kibucokban még mindig mások a viszonyok, mint azon kívül. Ennél azonban fontosabb, hogy az itteni életminőség és biztonság nincs benne az árban, csóró k. európaiként ezt nem tudnánk más hagyományos izraeli településen kiköhögni, meg aztán van, amit nem lehet pénzért megvenni. Na, ezért jó hely még mindig a kibuc.

Ráchel után otthonunk, Ein Gev is a születésnapját ünnepli. 74 éve, ezen a napon vette kezdetét a kibucunk története, amit a lentebb látható filmecske is megörökített. A jeles esemény alkalmából holnap háziünnepséget tartanak a kibucban, igyekszem erről is beszámolni.

Addig is boldog születésnapot Ein Gev!

A minap leánygyermekünk három éves lett. Ez nekünk – és még néhány közeli rokonnak – nagy szó, másoknak önmagában érdektelen. Azonban blogolvasóinknak is érdekes lehet, hogy itt a kibucban miként éltük meg Ráchel születésnapját. Az egyszerű családi esemény ugyanis beilleszkedésünk apró fokmérője volt.

Mindenkinek van születésnapja, de van néhány szerencsés, akit hetekig ünnepelnek. Ráchel számára nincs is ennél természetesebb dolog a világon, mivel az ő idősíkjában csak tegnap, a most és a holnap létezik, a kifinomultabb időhatározók csak összezavarnák. Így ő semmi furcsát nem talál abban, hogy napok óta szülinapozik. Ebben mondjuk megerősíti, hogy több hullámban köszöntötték fel. Volt, aki a hivatalos születésnapján tette ezt meg, az oviban ehhez képest másik napon volt a babazsúr, amivel nem esett egybe az itthoni kerti parti, majd a sort a nagyszülők ajándéközöne zárta, úgy egy héttel később. Meglepő ezek után, hogy Ráchel lépten-nyomon Jomuleded-es (születésnapi) héber dalokat énekelget?

Ráchel számára – az ajándékokon kívül - az ünnepségsorozat egyetlen lényeges eleme az óvodai születésnapi zsúr volt. A kibuc óvodában (ganon) megadják a módját az ünneplésének. Nem kell semmi flinc-flancra gondolni, csak egyszerűen tudják mi kell ezen a napon gyerekeknek. Megérkezésünk óta majd minden hétre jutott egy-egy ilyen esemény, ahol a koreográfia lényegében ugyanaz volt: körbe ülnek, trónra ültetik az ünnepeltet, énekelnek neki, megkoronázzák, ugráltatják egy kicsit, majd megajándékozzák és végül meggyújtják a születésnapi torta gyertyáit, és ha már ott vannak, akkor közös erővel elmajszolják – természetesen a tortát és nem a gyertyát... Mindenki boldog, minden gyerek arra készül, hogy mikor kerül végre ő a középpontba.

Ráchel amióta megjöttünk ezt várta. Várta?! – hát az nem kifejezés, ezzel kelt, ezzel feküdt. Nem csak a korosztályra jellemző „öregedési vágy” munkált benne, ennél összetettebb a dolog.

Frissen érkezett jövevényként – aki ráadásul nem beszéli a nyelvet – az óvodai rangsor végén kullog. Ez nem azt jelenti, hogy minden nap laposra kalapálták csak, hogy tudja hol a helye. A gyakorlatban inkább nem őt hívták társai játékba, ha volt más is a közelben, ami nyilván nem esett neki jól. Ráchel ettől nem kezdett ágyba vizelni, de azért érezhető volt a frusztráltsága. Mielőtt szörnyülködnénk és ombudsmanért kiáltanánk, Ráchel helyzetében ez teljesen természetes dolog, amit az óvónénik nagyon jól kezeltek, panaszra tehát semmi ok.

Lányunk ganonos születésnapi zsúrján egyszeriben borult a dzsungeltörvény – a „rút kiskacsának” megadatott, hogy hattyú legyen. Hirtelenjében róla szólt a show, ő került a reflektorfénybe. Ő ült a trónra, őt koronázták meg, neki énekeltek és neki adtak ajándékot. Aznap királynő lehetett végre az, amihez egyébként hozzászokott otthon. A ganon mikrovilágában ez maga a társadalmi felemelkedés, aminek a státuszszimbóluma a születésinapi papír korona. Csoda, hogy a kiskirálylány majd’ két hete ebben flangál a kibucban?

Fontosnak tartottuk, hogy ne csak az oviban ünnepeljük meg lányunkat, hanem otthoni körülmények között is. Úgy gondoltuk, hogy kijár neki az extra figyelem, ha már a költözéssel megnehezítettük az életét. Meg aztán nem akartuk csak az ovis tortázással kipipálni a dolgot, hisz ez a mi ünnepünk is. A különbejáratú babazsúrra elsősorban Ráchel kisbarátait és azok szüleit hívtuk meg, akikkel a ganon kapcsán egyébként mi is jobban összemelegedtünk. Ők azok, akik kisebb-nagyobb dolgokban amúgy is a segítségünkre voltak, a meghívással egyúttal a szívességeiket is meg akartuk köszönni. Meg aztán jelezni akartuk, hogy nem csak kérincsélni tudunk, hanem szerény lehetőségeinkhez képest adni is. Ezt láthatólag díjazták is az itteni barátaink. Mindebből nyilván kiderült, hogy nem csak Ráchel szintjén volt többlet jelentése a születésnapnak – jó apropó volt arra, hogy mi büszke szülők is lemérjük a közösségen belüli elfogadottságunkat.

Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak, egyszerűen a házunk előtti placcra kipakoltunk székeket, játékokat hoztunk le és két kölcsön medencét töltöttünk fel, hogy ne csak a boldogságban, hanem a vízben is fürödjenek a gyerekek.

Aki tehette eljött, gyönyörködött a pancsoló kölkökben, jól érezte magát és kicsit pihegett a szomszédok társaságában. Az egyébként teljességgel eseménytelen kerti partit csak egy apróbb baleset tette emlékezetessé. Az egyik anyaszült meztelen csöppség szükségét érezte, hogy befészkelje magát a játéktartóba és ha már bepréselte magát oda, akkor a biztonság kedvvéért azon melegében székelt is. A dolog pikantériája, hogy a bilinek használt vászon alkalmatosság a frissen vásárolt polcos szekrényünk egyik eleme volt. Mindegy, szarni rá :)

A születésnapon ennél azért nagyobb elismerésben is volt részünk. Ráchel rakott palacsinta tortája többekből előhívta a nagyszűlői házban egykoron megtapasztalt édességek élményét. A magyaros kalóriabombánk olyannyira ízlett a meghívottaknak, hogy még ma is meghatottan emlegetik nekünk. A hazai ízekkel egyértelműen beloptuk magunkat a szívükbe, és talán már nem az ingyenélő magyarokként emlékeznek ránk.