Ha nem sarazásról lenne szó, akkor azt mondanám, hogy Ein Gevben az év fénypontja az iszapbirkózás. De a nagy ívben szálló szutykos víz miatt képzavarnak érzem e jelző használatát az esemény kapcsán. Ettől függetlenül az évente megrendezett dagonyázás lokálisan túltesz az olimpia fontosságán. Mert hát, ki a bánatot érdekel Michael Phelps száznyolcadik érme, ha a haverok előtt bizonyíthatom, hogy én vagyok a Jani a mocsárban?! Ez nem mucsai hozzállás - kár ezen kiakadni - hanem nagyon is emberi és még doppingolni sem kell a kiugró győzelemhez. Ha így nézzük, akkor a falusi sárdagasztás tiszta verseny a javából - némi alkohollal megalapozva, de ez a WADA szerint is legális élénkítő szer az ilyen típusú megmérettetéseken.

Az iszapbirkózás amúgy sem klasszikus sport, inkább a pankrációhoz mérhető népi show műsor, ahol ugyan a férfias erő dominál, de igazából mindenki azt várja, hogy mikor jön már a csajok hajtépős száma, némi mellvillantással. Igen, ez egy felvállaltan szexista szórakozás, amin csak a hard core feministák akadnak ki, egészen addig, amíg rá nem jönnek mekkora buli amazonként küzdeni. Sajnos idén a női szakág viszonylag alulreprezentált volt és a toples modellek is lemondták a szereplést, így könnyű volt a tavalyi győztes dolga, aki újdonsült párjával férfiakat megszégyenítő technikával védte meg a címét.

Mikor letöltöttem a képeket szembesültem vele, hogy a macsós adok-kapoknak enyhe homoerotikus felütése is van. Ahogy az izmos férfiak egymásnak feszültek, rendre félreérthető pózokba keveredtek, ami helyben nem tűnt fel, de a fényképeken kimerevítve heteroszexuális szemmel is lejön. Az alapvetően nőkre kihegyezett szexista shownak ez a mellékhatás különös bukét ad - de ezt a jelenséget magyarázzuk inkább a szexuális egyenlőség felé tett üdítő lépésnek. Így máris jobb a leányzó (pasi?) fekvése!

Szomorú de annyi év távlatából is a Magyarországról - és a magyarokról - alkotott képet a Holocaust alapozza meg. Az üldöztetésekben játszott magyar szerepvállalást errefelé nem lehet elmismásolni azzal, hogy "de a németek voltak". Magyarországnak nem bocsátottak meg, mert igazából bocsánatot sem kértünk. Nem úgy a németeknek, akiknek például a foci EB-n egyáltalán nem volt ciki szurkolni Izraelben.

A negyeddöntőn a német önkéntesek mellett, a fél kibucunk is a Nationalelfnak drukkolt. De az egyik sűrűn ismételt tévés  reklámszpotban is egy német mezbe öltözött szereplő hirdette a helyi Mediamarktot. Mi meg ugye ott tartunk, hogy kifütyüljük a Hatikvát, és akkor ezzel mindent elmondtam a magyar országimázs itteni esélyeiről… Pedig a német példa is mutatja, nem lehetetlen egy ország átpozícionálása, csak őszinteség és még inkább akarat kell hozzá.  

Igaz tendenciózusan "dzsobbiknak" ejtve és az összeállítás alatt szinte végig olyan látványos utcai harcokat mutattak, amik nem Magyarországon történtek. Nem jó az ilyet látni, de még rosszabb, amikor ilyen manipulatívan tálalt hírek és kontextusukból kiragadott információk kapcsán a legváratlanabb pillanatokban nekünk szegezik a kérdést: "Te, most mi a fene van Magyarországon?" "Diktatúra épül?" "Csődbe jut az ország?" "Tényleg tombol az antiszemitizmus?". Ilyenkor jönnek az "igen, de" meg "azért nem teljesen így van" típusú válaszok, mert hát ki szeret rosszat mondani a saját hazájára, még ha igaz is? Sajnos egyre többször, egyre nehezebben esik a mundér becsületére kelni, főleg úgy, hogy személyes izraeli jelenlétünkkel is eleve igazolunk minden ilyen jellegű kérdésfeltevést. Hisz, ha tényleg olyan jó volna Magyarországon a helyzet, akkor mi a frászt keresünk Izraelben? A védhetetlen ellentmondást a legjobb indulattal sem lehet feloldani.

Az olimpiai szereplésünk pedig kifejezetten tekintélyt parancsolt. Sokan gratuláltak nekünk egy-egy magyar aranyérem után, ami nyilván nagyságrendekkel kellemesebb, mint amikor a forint mélyrepülése miatt magyarázkodhatunk.

Még a legnagyobb kibucok sem elég nagyok ahhoz, hogy az emberi viszonyok a városi szintre süllyedjenek. Itt mindenki ismer mindenki és előbb utóbb a szomszédok között fajlagosan megnő a rokonok száma. Ez hol hátrány, máskor viszont nagyon is előny. Ilyen közegben az aktív kor után is a közösség részei maradnak az idősebbek, szociális értelemben nincs elhagyatott szépkorú, mert életben tartják egymást az emberek. Nyilván itt is meghal egyszer mindenki, de nem mindegy, hogy az utolsó éveket magányosan, a családtól távol vagy épp fordítva éljük le.

Az emberi viszonyokon túl a legtöbb kibuc - így Ein Gev is - lehetőségeihez mérten intézményes keretek között is gondoskodik az idősek ellátásáról. Nézzük, hogy megy ez nálunk:

Azok az idős kibucnyikok, akik valamiért már nem képesek az önellátásra, illetve egészségügyi állapotuk ezt indokolja jogosultak elhelyezésre az öregek házában. Ez a szakintézmény a kibuc központi részén található, tehát nem dugják el őket, ha akarnak rálátnak a kibucra, mint ahogy a család is bármikor ránézhet az öregre.

Azt nem mondanám, hogy öröm az idősházba kerülni, hisz az öregek otthona mindig egyirányú utca. De nem mindegy, hogy ha már ide jutott az ember, milyen körülmények között fejezi be földi pályafutását. Kívülállóként nekem úgy tűnik, hogy ebből a szempontból ez egy irigylésre méltó hely.

Az MTVA levélben reagált - mit reagált, fenyegetett - hogy valótlanságokat állítok a meccs közvetítéséről, de ha mégis igaz lenne, amit írunk, akkor természetesen a hiba az izraeli tévécsatornánál történt.
Minden további nélkül kész vagyok elfogadni a technikai hibára vonatkozó - általunk soha nem ellenőrizhető - MTVA-s magyarázkodást. Mégis azt tekintem ténynek, amit a saját szememmel láttam: míg a magyar tévében a nemzetközi sztenderdek szerint az izraeli válogatott volt látható, addig az izraeli sportcsatorna magyar féltől átvett közvetítésén a Hátikva alatt a magyar B-közép került képbe. Izraelben jól kivehető volt, hogy az izraeli himnusz hallatán a szurkolók egy része ülve maradt, más része demonstratívan hátat fordított, mint ahogy az is egyértelműen látszott, hogy magyar zászló helyett egy iránit húztak elő a szektorban.
Mindezt csak akkor láthattuk, amikor az eset történt. Nem életszerű, hogy az izraeli tévések - ahogy azt az MTVA állítja - az adáshibából eredő űrt egy előzetesen rögzített B-közép megfordulós/ülős produkcióval helyettesíthették volna. Ez ugyanis egyszeri, megismételhetetlen attrakció volt az izraeli himnuszra időzítve (nem nézem ki a B-középból, hogy az izraeli tévé kedvéért a meccs előtt kamerapróbát tartott volna). Pontosabban egy esetben mégis csak lehet, hogy úgy volt, ahogy az MTVA állítja: ha az izraeli tévések képesek az időugrásra és előre felveszik azt, ami csak később történik meg. De ugye ez a tudomány mai állása szerint kivitelezhetetlen.

Fontos megjegyezni, hogy a meccsen történt gyalázatos szurkolói viselkedést a magyar kormány határozatban ítélte el - igaz, erre majd egy hetet kellett várni. Mindezek fényében e sorok írója nem érez késztetést, hogy egy családi blogban a témán tovább lovagoljon. Abban viszont érdekelt vagyok, hogy az MTVA és csatolt részei magas szakmai színvonalon tájékoztassák a médiafogyasztókat. Ezért szívesen segítek a tisztánlátásban. Első körben arra kérek mindenkit, aki hozzám hasonlóan saját szemével látta az izraeli meccsközvetítést, hogy szemtanúként jelentkezzen nálam, de még inkább az MTVA-nál és erősítse meg az általam leírtakat. Hátha, amit leírtam - több, szem többet lát alapon - így mégiscsak készpénznek fogadja el az MTVA. Egyúttal veszem a fáradtságot és az MTVA helyett megkeresem az izraeli sporttévét, hogy ugyan tegyék már közzé a meccs felvételét, hogy a vita megfellebbezhetetlenül lezáruljon és mindenki tanulhasson az esetből. Én volnék a legboldogabb, ha nem jól láttam, amit láttam és a technika tréfált volna meg!

Név
MTVA KOMMUNIKÁCIÓS IGAZGATÓSÁG

E-mail
[email protected]

Üzenet
Tisztelt Kramer-Nagy család!

Családi honlapjuk, a mishpaha blog „Vizuális öngól” címmel augusztus 16-án publikált bejegyzésében meglepődve olvastuk azokat a vádakat, amelyekkel a cikk szerzője a Magyarország-Izrael válogatott mérkőzés televíziós közvetítése kapcsán a magyar közszolgálati médiát illeti. Mivel az Önök által lejegyzett eset súlyos szakmai hibára enged következtetni, részletesen kivizsgáltuk a közvetítés körülményeit, ebben a levélben erről szeretnénk tájékoztatni Önöket.

Amellett, hogy elítéljük a magyar szurkolók a mérkőzésen tanúsított viselkedését, szeretnénk tájékoztatni Önöket, hogy a meccset közvetítő Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) egyféle közvetítést adott a mérkőzésről, azt, amelyet az M1 nézői láthattak, és amely megegyezett az M1 online streamjével. A nemzetközi televíziós társaságok – köztük az Önök által említett izraeli sporttévé – pedig egészen pontosan ugyanazt a televíziós jelet kapták meg a mérkőzésről, amelyet az M1 nézői láthattak. A mérkőzés adásrendezőjének tájékoztatása szerint a közvetítés első perceiben, az izraeli himnusz elhangzásakor az izraeli válogatottat láthatták képben a televíziónézők, és nem a magyar szurkolótábort.

Nemzetközi közvetítéseknél természetesen van rá példa, hogy a több műholdas láncolaton keresztül közvetített televíziós jelből a kép vagy a hang elvész az éterben. Ilyen esetekben, a nemzetközi televíziós gyakorlatnak megfelelően előfordulhat, hogy a jelet átvevő fél az élő hangot a nem hivatalos adás részeként, korábban rögzített próba-képsorokkal egészíti ki. Bár az izraeli televíziók közvetítését nem volt módunkban ellenőrizni, joggal feltételezzük, hogy hasonló okai lehettek a mérkőzés magyar és izraeli közvetítésében észlelt különbségnek. A közvetítést szervező kollégáink tájékoztatása szerint ugyanis valóban voltak műszaki jellegű nehézségeik: a televíziós jelet átvevő fél nem válaszolt időben a megkeresésükre a hivatalos adás előtt, így a himnuszok elhangzása előtt nem sokkal tudták csak leegyeztetni a vonalakat. A közvetítéssel kapcsolatos reklamáció a magyar félhez ezek után nem érkezett.

Amennyiben valóban kíváncsiak tehát a mérkőzés izraeli közvetítésének körülményeire, úgy javasoljuk, vegyék fel a kapcsolatot a meccset közvetítő izraeli társasággal. Egyúttal kérjük Önöket, hogy a fent említett cikkben olvasóikkal közöljék: az MTVA egyféle közvetítést adott a mérkőzésről, azt, amelyet a magyarországi M1 csatorna nézői láthattak. Javasoljuk egyúttal, vonják vissza azokat a vádakat, amelyekkel a közvetítés kapcsán – tévesen – a magyar közszolgálati médiát illették.

Együttműködésüket köszönjük:


MTVA Kommunikációs Igazgatóság

Tel.: +36 1 759 5350
[email protected]
1037 Budapest, Kunigunda útja 64.

TV I RÁDIÓ I HÍR I ÚJ MÉDIA

Eljött a nagy nap! Elindult a Goldenblog, a legjelentősebb magyar blogverseny, amiből a Mishpaha blog sem maradhat ki. Ringbe szállunk, hogy ország-világ megtudja, a mi webnaplónk a legmenőbb. Hogy ez tényleg mindenki számára nyilvánvaló legyen rád is szükségünk van!

Ha már leadtad a voksod ránk, akkor kérlek a Facebookon barátaidat is buzdítsd ugyanerre. A te ajánlásoddal biztosan több szavazat jön össze, úgyhogy legyél jófej és oszd meg a felhívásunk a személyes üzeneted kíséretében.

Nem nagyon hiszek a nemzetkarakterológiában. Ingoványos sztereotípiáknak tartom, amikor egy-egy népet állandó eposzi jelzőkkel illetünk. E posztban sem a valóságot akarom bemutatni, hanem felvállaltan a látszatot. Ami ugye közmondásosan csalóka, de az összkép mégiscsak ebből áll össze.
Mielőtt túldimenzionálnánk a saját jelentőségünket, fontos az elején tisztázni: Izraelben nem ismerik a magyarokat, alapvetően nem foglalkoznak velünk. Nem nagyon találkoztak magyarokkal, nincs szoros politikai, gazdasági, családi kötelék Magyarországgal, legfeljebb a hírünk jut el ide. Ismerik viszont az Izraelbe szakadt magyar ajkú zsidókat és a Holocaustot. Emiatt a magyarokról alkotott kép is legalább kettős.
A magyar zsidókról három érdemleges dolog él az izraeliekben: pocsék, de annál viccesebb héber kiejtésük van, kifejezetten jó a humoruk és isteni a kajájuk. A magyar zsidók szeretik egy negyedik elemmel is kiegészíteni az iménti felsorolást, mégpedig azzal, hogy még furfangosak is. Amit ugye mindenki büntetlenül mondhatja magáról, úgyhogy okosabb ezt nem feszegetni, mert a végén kiderül az ellenkezője és akkor jaj nekünk :-)
A magyar akcentus tényleg borzalmas és kilométerekről kiszúrható, ez olyan hendikep, amivel minden első generációs bevándorlónak meg kell barátkoznia. A dolgot azért nem kell magunkra venni! Hozzánk hasonlóan a többi nép fiai is sajátos kiejtéssel törik a hébert, a sorból tehát nem lógunk ki, legfeljebb minket egy kicsivel rosszabb hallgatni.

A magyar konyha izraeli mítosza ennél eggyel komplexebb ügy. Eleve necces magyar konyháról beszélni Izraelben a kósersági szabályok szorításában. Nem csak a disznóságok felejtősek, de például a tejfölös csirkepaprikás is megy a levesbe. Persze így is marad épp elég finomság, de a kérdés, akkor is kérdés marad: mennyiben reprodukálható az eredeti magyar konyha így? Nos, amit a magyar nagymama évtizedekkel ezelőtt az asztalra tett, azt megőrizte a családi emlékezet és elkönyvelte magyarnak, és ez így van rendjén. Az idő pedig megszépítette, felmagasztalta, bearanyozta a nagymama főztjét. Legendává nemesült az újházi tyúkhúsleves és a túrós csusza. És ennyi.

A magyar ételek nem részei a kanonizált izraeli konyhának - már ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, mert ez mind a mai napig vita tárgyát képezi. Gulyásnak csúfolt pörköltön kívül egyetlen magyar étel sem köszön vissza az étlapokról és a másod-harmad generációs magyarok sem a nagymama receptjei alapján főznek otthon. Illetve ebben azért van némi változás. A világméretű gasztroforradalom Izraelben is tombol, ennek révén a magyar konyha is terítékre kerül. Magam is megemlékeztem már Ofer Vardi barátom népszerű szakácskönyvéről, de rajta kívül is képbe kerül a magyar konyha. Az itt is népszerű főzővetélkedők egyikében például egy magyar bácsi zsidó tojása (mi más ugye) komolyan könnyet csalt a zsűri szemébe. A környékünk bedobós lapjában pedig a szilvásgombóc elkészítésének rejtelmeibe vezették be az olvasókat. Mindezek alapján tényleg jó szájízzel gondolhatnak a magyarokra Izraelben, a sorozat második részében viszont jön a feketeleves.

Ugyan nem kötődik szorosan a blogunkhoz, de nem hagyhatom szó nélkül, amit tegnap megtapasztalhattam. A szerdai Magyarország-Izrael válogatott meccset egyszerre néztem az izraeli sporttévén és a streamelt M1-en, de nem ugyanazt láttam. Bevett gyakorlat, hogy ugyanarról a meccsről más-más kameraképeket ad a hazai és a vendég ország tévéje (elsősorban a pálya szélén látható hirdetések miatt). Az azonban merőben szokatlan, ahogy a magyar tévések a csapatok bevonulását és a himnuszokat közvetítették kifelé. A nemzetközi gyakorlattal ellentétben, amikor a Puskás Ferenc Stadionban az izraeli himnusz szólt egészen más képet láthattak Izraelben és Magyarországon. A magyar nézők - a nemzetközi sztenderdeknek megfelelően - az izraeli csapatot láthatták és hallgathatták, ahogy átszellemülten énekelték a Hátikvát. De nem így az izraeli tévénézők, akik a saját himnuszuk alatt még véletlenül sem a nemzeti tizenegyüket figyelhették, hanem hosszú perceken át totálba kapták a magyar B-közepet.
Az úgynevezett "magyar drukkerek" ez idő alatt is hozták a formájukat: némelyike iráni vagy palesztin zászlót lengetett, többen tüntetőleg hátat fordítottak a pályának, vagy ülve maradtak az izraeli himnusz alatt és zsidóztak egy kiadósat. A "sportszerű" viselkedésükön kár kiakadni, nincs benne semmi meglepő, ők mindig is ilyen "kulturáltan" fejezték ki a véleményüket. Az viszont már sokkal kínosabb, hogy a magyar közszolgálat mindezt élő-egyenesben röpítette világgá, de legalábbis ezt a képet továbbították Izraelbe. Nesze neked magyar országimázs… Mert beszélhetünk csúnya bakiról, technikai hibáról, de amikor az utóbbi hetekben a nemzetközi sajtóban lényegében csak frissen és kevésbé frissen felfedezett magyar háborús bűnösök kapcsán esik szó Magyarországról, akkor a himnuszos malőr bizony menthetetlen vizuális öngól.
Egyébként a nagyon gyenge színvonalú meccs végeredménye 1:1 lett, de a játékot - és a közvetítést - látva inkább a magyarok érezhetik vesztesnek magukat.

Mindkét közvetítésben jól láthatóan hatalmas transzparenst lengettek a szurkolók a Puskás Ferenc Stadionban. Három nappal a londoni olimpia után, a válogatott meccs kezdetén "2012-es Magyar Olimpiai Csapat, büszkék vagyunk rátok!" felirattal köszöntötték a magyar olimpikonokat, köztük azt a Fazekas-Zur Krisztinát is, aki a kajak négyesben aranyat nyert Magyarországnak. Nem tudom, hogy a B-közép ultramagyarjai mit szólnak ahhoz, hogy a nagyszerű sportoló sikeres olimpiai szereplését egyértelműen és nyíltan izraeli férjének, Rami Zurnak tulajdonítja, aki edzőként felkészítette és lelki társként elhitette vele, hogy képes a győzelemre.
Nehéz lesz ezt megemészteni, mint Szegedi Csanád coming outját…

A Közel-kelet azon szegletében, ahol mi vagyunk meglepően sok magyarral vagy annak látszóval találkozhatunk. Azért fogalmazok ilyen sután (sértőn?), mert attól, hogy valaki magyarnak született, Izraelben is megőrizte az anyanyelvét, még cseppet sem biztos, hogy magyar identitású a szó klasszikus értelmében - már, ha egyébként van ilyen. Ezt csak azért fontos az elején tisztázni, mert valójában pongyola szóhasználat "izraeli magyarokról" beszélni. Persze ilyen is van, nem is egy, de az ide szakadtak zöme elsődlegesen izraelinek tartja magát, mert a magyarok (értsd, az igazi magyarok) kitagadták őket, hiába volt közös a haza, a kenyér, a nyelv és sok más egyéb. Tudom, faramuci a dolog, de mindeközben az első generációs bevándorlók többsége magáénak tartja mindazt, amiből kiűzettetett és a maga módján büszke a gyökereire, de a gyerekeiknek már csak nagyon hézagosan adták át azt, amit mi összefoglalóan magyarnak nevezünk. Ebben a kontextusban az ilyetén izraelivé lett magyarok itteni teljesítményét echte magyarként eladni felettébb visszás. Ettől persze még büszkék lehetünk rájuk (sőt!), de az ismert történelmi okokból ne tegyünk úgy, mintha a magyar nemzetnek  tevőlegesen köze volna az izraeli magyarok sikereihez.

A dolog fordítva is igaz, az itteni magyar diaszpóránál ott állt meg az idő, amikor hátat fordítottak a szülőhazájuknak, nem tudnak mit kezdeni a modern Magyarország sikereivel és ellentmondásaival. 60-70 éve távlatából és a Holocaust árnyékában ezen nincs mit csodálkozni.

Sajnos a kiugró izraeli sportsikerekre még várni kell, de azért Izraelnek is van világhírű olimpikonja. Minden idők egyik legnagyobb tornászát egyaránt magukénak tartják itt is, ott is. Az idén 92 éves Keleti Ágnes ötszörös olimpiai bajnok, Helsinki és Melbourne magyar sikerembere 1957 óta Izraelben él. A mai napig számon tartják az 1972-ben Münchenben meggyilkolt 11 izraeli olimpikont, akik között  több erdélyi magyar zsidó is volt - kár, hogy a 40. évforduló kapcsán erről otthon egy szó sem esett. Magyarországon kevésbé ismert, de Izraelben valódi sportlegenda Ralf Klein, aki kosárlabda edzőként jelentős nemzetközi sikereket ért el a Maccabi Tel Aviv-val, az izraeli és a német(!) válogatottal még a 60-as, 70-es években.

(Lapid fia is apja nyomdokaira lépett, a népszerű híradós a közvélemény kutatások szerint esélyes a Kneszet tagságra.)

Ő egyébként nem csak magyarsága miatt áll közel hozzám, hanem azért is, mert jelenlegi otthonunk, Kibuc Ein Gev egyik alapítója és sokáig meghatározó alakja volt. Olyannyira, hogy külön emlékoszloppal tiszteleg előtte a kibuc.
Az izraeli magyar celebritások sorát még hosszan lehetne folytatni, de ez félrevezető, mert valójában nem a neves hazánkfiain múlott, hogy Izrael ilyenné lett. Ez jóval inkább annak a százezernyi "névtelen magyarnak" köszönhető, akik a jobb élet reményében beálltak a többi bevándorló mellé új hazát építeni. Bármilyen nyálasan és még annál is patetikusabban hangzik, ezek a hétköznapi emberek, sok küszködéssel csodát tettek.

A nem túl acélos fotón ez természetesen nem látszik, mint ahogy az sem, hogy az országház főlépcsőjénél, az épületet tervező Steindl Imre mellszobránál állók egytől-egyig izraeliek. Na, de hogy jövünk mi a képbe? Nos, Ráchel kérésére végül nem a magyar vezetéshez csatlakoztunk, hanem az azzal egy időben induló héber nyelvűhöz. Lányunk, aki Magyarországon meg nem szólalt volna héberül, valamiért úgy gondolta, hogy ha már, akkor ivritül hallgatná meg a ház történetét. Ez nem valami zsidó hücpe, inkább gyerekes szeszély volt a részéről. Nekünk igazából tök mindegy volt, jártunk már a házban, nagyjából ismerjük az ilyenkor elhangzó dolgokat, úgyhogy a bejáratnál átkéretszkedtünk. Mit mondja, pikáns volt a magyar országházról nem az anyanyelvünkön hallani - főleg úgy, hogy Ráchelen kívül igazából egyikőnk sem értett mindent, ő viszont a második perctől unottan a cumija mögé menekült, a végén pedig majdnem bealudt az egyik folyosói bársony kanapén. 

Az izraeli tévé is jelentős óraszámban adja az Olimpiát, de értelemszerűen nem a magyar eredményekre fókuszálnak. Sajnos az izraeliekre se nagyon tudnak, mert csak nem akarnak jönni azok a fránya érmek, na de majd Rióban! Így mi, Izraelből a Londonban versenyző magyarok eredményeinek örülhetünk leginkább. Hála az internetnek ezekről szinte azonnal értesülünk.

Az úgynevezett streamelésnek köszönhetően a világhálón lényegében minden magyar tévé és rádió adás fogható a föld bármely pontján, így Izraelben is. (Mint ahogy az izraeli tévék is elérhetők ilyen módon Magyarországról is.)

A tömörítésből kifolyólag a tévéadás minősége közel sem HD, ráadásul néha akadozik a kép, kimarad a hang, de legalább (majdnem) élőben követhetjük a magyar vonatkozású versenyeket. A streamelt magyar adások azoknak is érdekes lehet, akik rá vannak gerjedve a hazai híradókra és tévéműsorokra - én a lelki békém miatt nem tartozom ezek közé.

A legtöbb magyar tévé ugyan a saját honlapján is elérhetővé teszi az adását, illetve visszanézhetők a saját gyártású műsoraik, azonban a jogdíjak miatt Magyarországon kívül a nemzetközi sporteseményeket általában nem kísérhetjük figyelemmel. Kis kereséssel - és nulla informatikai tudással! - viszont bárki rátalálhat a neten például a magyar közszolgálat on line továbbítására. Ein Gevben mi az M1 olimpiai adásfolyamát itt érjük el, ha bedöglik, akkor meg erre váltunk át, de ezen kívül még kismillió másik platformot is választhatnánk ugyanerre a célra.

A streamelt tévécsatornák egyébként nem csak az adókörzeteken, hanem a szerzői jogokon is nagyvonalúan átlépnek - hogy finom legyek… Ez azonban legyen azok baja, akik nem tartanak lépést a modern technikával. Akit ez esetleg zavar, az nézze az Eurovision jogtiszta közvetítéseit. Itt ugyan nem a magyarokra hegyezik ki a műsort, viszont kommentár nélkül, csak az eredeti atmoszférát adják a képekhez. Látva és hallva a magyar közvetítést ez nem is olyan zavaró, mint elsőre gondolnánk - és még a magyar közszolgálati híradóba se futhatunk bele. Elég, ha csak a magyar - és izraeli - sportolók miatt idegeskedünk...