Az első próbán egy viszonylag egyszerű sortáncot gyakoroltunk, ami nem haladta meg a szerény képességeimet. Sőt, még örültem is, hogy egészen progresszív volt a zeneválasztás, mert rendhagyó módon egy zúzós Deep Purple dalra játszottuk a zenebohócot. Ugyan gyanút kelthetett volna bennem, hogy mindezt seprűvel és partvissal a kezünkben tettük, de mivel a Savuót amolyan munka ünnepe a kibucban, így nem tűnt elrugaszkodott dolognak a kellékválasztás.

A második próbán bonyolódott a dolog, mert kiderült, hogy nem úszom meg ennyire könnyen - a férfiak sortáncát nők veszik át a színpadon, majd közös erővel fogunk hórázni. Hórázni?! Én körtáncot akkor jártam, amikor a kacsatánc volt a menő az óvodában, vagy akkor sem. Ekkor éreztem, hogy komoly égés készülődik, de már nem volt menekvés. Bár a tánctanárunk - mert hát nem csak magunktól sasszéztunk - veregette a vállam, hogy milyen jó vagyok (muhaha) azért éreztem, hogy nem én vagyok az egyetlen a férfikarból, akinek elemi készsége sincs a tánchoz, így legalább felszabadultan tudtunk egymáson röhögni. Mármint magunkon, mert a tánctanárunk nagyon lelkesen dicsért minket, amit rajta kívül azt hiszem egyik partnerem sem vett komolyan. Akkor lohadt le a mosolyunk, amikor megjelentek a csajok, akik helyből pöpecül letáncoltak minket a színpadról. Hát, mit mondjak, hozzájuk képest elég kontrasztos volt a mi felvezető botladozásunk, főleg úgy, hogy két terhes asszony is könnyedén szökdécselt, nem úgy mint mi a sörhasunkkal. (Pszichoszomatikusan vagy sem, mindenesetre a következő próbára leterített egy fosós-hányós, a rossz nyelvek szerint csak összeszartam magam kihívástól, de ez nem igaz, mert az évszázad hányását csak nem produkálom holmi közszereplés miatt.)

De ez még mind semmi volt az első színpadi jelmezes próbánkhoz képest. Itt ugyanis kiderült, hogy a partvis és a felmosófa csak átmeneti kellék volt, mi férfiak igazából vasvillákkal fogunk tánc közben hadonászni. Na, ezen a ponton kezdett halálfélelmem lenni, mert az egy dolog, hogy kétballábasak vagyunk - méghozzá gumicsizmákkal súlyosbítva -, de a szemmagasságban kalimpáló vasvillák első látásra sem voltak olyan bizalomgerjesztőek.

A következő kihívást a férfi- és nőikar össztánca jelentette. Mindezt egy olyan színpadon, amit nem arra méreteztek, hogy nyolc vaskos férfi és hat törékeny nő pörögjön rajta. Meg is lett az eredménye, mert az egyik terhes lány kapásból kificamította a bokáját. És csak azért nem abortált nyílt színen, mert színpadra lépésünk előtt a vasvillákat gondosan letámasztottuk.

A sérülésben annyi azért jó volt, hogy a tánctanárunk megvilágosodott, hogy a színpad adottságaihoz kell igazítani a koreográfiánkat. Pikk-pakk átméretezte a táncot, ami praktikusan annyit jelentett, hogy egy nagy kör helyett két körben ropjuk, méghozzá úgy, hogy belül a hat nő, kívül a nyolc férfi. Ez tulajdonképpen jó ötlet volt, eltekintve attól a két lépéskombinációtól, amikor is mi férfiak dinamikus indiánszökkenéssel a kör belseje felé tendáltunk. Ekkor ugyanis szabályosan fenékbe billentettük az előttünk tipegő hölgyeket, ami legalább annyira vicces volt, mint amikor az örökbecsű Bomba jó bokszolóban Bud Spencer tiroli bőrgatyásnak áll.

Ezek után léptünk színpadra Savuótkor. Ami az előzményekhez képest igen csak merész vállalkozás volt. De bátraké a szerencse, és ha már publikum előtt ég szénné az ember, akkor azt emelt fővel csinálja, szóval derekasan beleálltam a feladatba. Ugyanez nem volt igaz a vasvillámra, mert az utolsó pillanatban gereblyére cseréltem. Így szerencsére nem ismételtem meg gyermekkorom egyik legfájdalmasabb sérülését, amikor nem elég, hogy átszúrtam a nagylábujjam, de még a villa nyele is úgy kupán nyomott, hogy menten elsötétült a világ és csak az állatorvosnál tértem magamhoz, miután megkínált egy tetanusz oltással - de ez egy hosszabb történet, hogy miért pont a lódoktor bökött meg, amit nem is fejtenék ki. Mert a lényeg, hogy végül is minden gond nélkül lenyomtuk a savuóti táncunkat, már ha a figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyetlen pillanatig sem voltunk összhangban egymással és a zenével. (Csak erős idegzetűek ide kattintva megnézhetik a teljes előadásunkat.) Felejthető produkciónk után együtt érző taps kíséretében hagytuk el a tánctereped, de volt egy valaki, aki tényleg értékelte a művészi ihletettségű vasvillás shownkat. Mikor a taps abbamaradt, Ábel felpattant a közönségből és irdatlan hangerővel boldogan közhírré tette, hogy “Apa! Te nyertél!”

Hiába, na! Létezik még a világon férfiszolidaritás.

Purimról vizuálisan mindenkinek a gyerekek jelmezei, a fiatalok féktelen bulizása ugrik be. A napokban én is ilyen képekkel árasztottam el a facebook oldalunkat - hálás téma, garantált, hogy “beszakad” a lájkmérő. De nekem, amióta ezt a képet elkészítettem purimról egyértelműen Liora és Joel portréja villan be elsőre. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért önmagában is ikonikus fotó. Magáért beszél, ahogy örökifjú szerelmmel önfeledten pózolnak - ki ne akarna így megöregedni?! Mégsem csak azért szeretem ezt a képet, hanem azért is, mert pontosan visszaadja a purim legmélyebb üzenetét, ami túlmutat az antiszemiták felett aratott győzelmen, a zsidó identitás diadalán, a minden korban vágyott felszabaduláson. A legszabadosabb zsidó ünnep nem kizárólagosan a fiatalok kiváltsága, a szabadság igenlése halhatatlan emberi érzés, ha megéli az ember kortalanná válik. Liora és Joel húszévesen is ugyanígy örült egymásnak és húsz év múlva is úgyanigy fogják szeretni egymást, mert megtehetik. Ez üt át ezen a purimi portrén.