Category: Közélet

Az alagút vége

7/23/2014

Ha ma csak 10 perced van arra, hogy a gázai konfliktussal foglalkozz, akkor azt erre a videóra fordítsd! A 27 éves Dana Nir-Am kibucban él, két kilométerre Gázától. Elég közeli élményei vannak a Hamasz terrorjáról...

Dana könnyekkel küzdve meséli, milyen éveken át óvóhelyre rohangászni és arra eszmélni, hogy a Hamasz alagutat fúrt az otthonukig. Ott piknikezni, ahol néhány nappal később terroristák bújnak ki a földből, hogy rájuk rontsanak (Ebben a cikkben bővebben is olvashattok az esetről, és egy videót is megnézhettek a támadók megsemmisítéséről.) Miközben az is megrendíti, ha a szomszédos Gázai-övezetből gyerekek haláláról jönnek hírek. A fiatal lány nem bosszúért kiált, hanem békét szeretne a határ mindkét oldalán. Hogy végre látszódjon az alagút vége.

Kapcsolódó cikkek:

0 Comments

És erről van lövésed?

7/17/2014

2 Comments

A magyar köztudatban az él Izraelről, hogy “de hiszen ott lőnek!”. Most, hogy tényleg tűz alatt van az ország tovább erősödik ez a sematikus kép, miközben permanens feszkó ide vagy oda, Izrael köszöni szépen jól elvan. Sőt, gőzerővel azon dolgoznak, hogy “Start Up Nation”-ként kerüljön be a nemzetközi köztudatba. A dolog olyannyira mintaértékű, hogy még Magyarország is innen másolná a “start up ökoszisztémát”.

Az elmúlt napokban a híradások állandó szereplője a Vaskupola (Kipat barzel) rakétaelhárító rendszer, ami sikerrel semmisíti meg a lakosságot közvetlenül veszélyeztető hamaszos rakéták 90 százalékát. A Vaskupola látványos példája az izraeli innovációnak, de ez csak a jéghegy csúcsa. A hadiiparon kívül is rengeteg kutatás-fejlesztési projekt zajlik az országban, amelyek a hétköznapi polgári életben is érzékelhető termékeket eredményeznek. Ilyen például a USB pendrive vagy épp a Waze nevű közösségi navigációs rendszer, amit nem oly rég több mint 1 milliárd dollárért vásároltak fel. Mint látszik hihetetlen pénzeket lehet kaszálni egy-egy jó ötlettel, miközben minden ilyen bomba üzletre ezer elvetélt projekt jut. De van belőlük bőven! Izrael szerte garázscégekben, egyetemeken és multinacionális kutatási központokban folyamatosan ezernyi kisebb-nagyobb fejlesztési projekt zajlik.

Az izraeli politikai elit hamar felismerte, hogy nyersanyagokban szegény országként a tudásipar valódi kitörési pont lehet. A stratégia sikere részben mérhető az izraeli Nobel-díjasok számában is, de még inkább abban, hogy az állam mellett a befektetők sem sajnálják a pénzt kutatás-fejlesztésre (a rendszerről bővebben itt lehet magyarul olvasni). Kockázati tőke társaságok szállnak be jó ötletekbe és a világ legnagyobb multinacionális cégei nyitnak kutatás-fejlesztési központokat, akár egyszerre több ezer embernek is munkát adva. A kaliforniai Szilícium-völgy után Tel Avivban van a legtöbb sikeres internetes fejlesztő cég, amelyek közül többnek az amerikai NASDAQ-on jegyzik a részvényeit. Az évtizedes szisztematikus munkával fejlesztett tudásipar olyan nemzetgazdasági szintre jutott, hogy Izrael magát már egyenesen “Start Up Nation” ként márkázza, amire jó példa volt a tavalyi Elnöki konferencia is, amin volt szerencsém részt venni.

Irigylésre, de mindenképpen másolásra méltó az izraeli kutatás-fejlesztési modell. Szerencsére a magyar kormány figyelmét is felkeltette az, amit Izrael letett az asztalra. Lassan, döcögősen, de valami elindult - tavaly ősszel már konferenciát is rendeztek Budapesten az izraeli tudásiparról és idén kamarában is volt rendezvény ugyanerről. Sőt, magyar fiatalokat is csábítottak, hogy belekostóljanak a tel avivi start up világba. Az ügyet felkarolta a Nemzeti Innovációs Hivatal és személyesen Korányi László elnökhelyettes, aki nagyon nyomja, hogy Magyarország kutatás-fejlesztés terén az izraeli útra lépjen, amit közelről ismer, mert 5 éven át volt diplomata Tel Avivban.

Teve mentes hírek

Ha szeretnél naprakész lenni az izraeli kutatás-fejlesztésben és kíváncsi vagy a legújabb tudományos sikerekre vagy internetes fejlesztésekre, akkor neked találták ki a No Camels hírportált és az ISRAEL21c honlapot, ahol minderről angolul olvashatsz.

Személy szerint én nagyon drukkolok! Főleg mert nem könnyű a kiindulási helyzet, amit két imige filmmel szeretnék látványosan demonstrálni. 2009-ben készült a Budapest - Get Engaged nevű kisfilm, amit a Budapest Business Region mögött álló klaszter készíttetett, (amiről én azóta sem hallottam, de három éve nem is élek a magyar fővárosban). Szerintem szuper film, iszonyat jó zene, nagyon szép képekkel, kifejezetten gusztusos kivitelezésben. Magyarán vállalható, nem is véletlen, hogy lassan kétmillióan látták a youtube-on, dagadó kebellel én is kitettem anno a Facebookon.

A másik spotot 2013-ban készítették az Izraeli Külügyminisztérium megbízásából. Ez is profi munka, lendületes, célra törő, jól szolgálja az országimázst, bár alig háromszázezren látták a youtube-on.

A két film alapötlete ugyanaz: mutassuk be azokat a fejlesztéseket, amelyek az országunkhoz köthetők és büszkék vagyunk rá, mindezt szép nőkkel, mert úgy mindent el lehet adni. Az izraeliek például a filmecske végén Bar Rafaeli szupermodellt vetették be, a magyar változatban “csak” a legendásan szép magyar nőket szerepeltették, mert még nem sikerült szupermodellt adnunk a világnak.

Ha túl vagyunk a szexista vonalon, akkor fókuszáljunk a lényegre: az izraeli filmben az elmúlt évtizedben született, világszerte ismert találmányok köszönnek vissza, olyanok, amiket Izraelben fejlesztettek. A magyar spotban ezzel szemben az utolsó magyar találmány az idén 40 éves Rubik-kocka, ezen kívül még fontos, de meglehetősen szakállas dolgokkal virítunk, köztük több olyannal, amelyeket magyar emberek külföldön alkottak meg (vajon miért…).

Hogy érzékeltessem a problémám lényegét öntsünk tiszta vízet, pontosabban szódát a pohárba! A magyarok Jedlik Ányos nagyszerű 1826-os találmányával, a szódáva villantanak az image filmben, ami a büszkeségen kívül jól tudjuk, hogy semmit sem hoz ma már a konyhára. Ellenben az izraeli Sodastream ugyanabból a szikvízből minimális hozzáadott értékkel halálra keresi magát. Szóval tudom, minden összehasonlítás sántít, de akkor is az van, hogy míg Magyarország beleréved a dicső múltba, addig a világ elszalad mellette.

Na, hát én csak ezt szeretném üzenni azoknak, akiknek Izraelről csak az jut eszébe, hogy “ott lőnek”. Mert tényleg lőnek, csak közben gondolkoznak is, nem is akármilyen eredményességgel! Ha nekem nem hisztek, akkor nézzétek meg az Indexvideo "A jövő Izraelből érkezik" című tudósítását:

Kapcsolódó cikkek:

Konferencia haladóknak

2 Comments

Haverilag 6. - Szomszédom a Hamasz

7/15/2014

7 Comments

Tegnap a nagylányom jóvoltából gyerekzsúron asszisztáltam, ahol az ünnepelt dédije, Rivka ült mellettem. Szokás szerint elrötyögtünk, mint két hülye magyar, majd azt mondja nekem, hogy “Te, nem furcsa, hogy mi itt nézzük a pancsoló gyerekeket, tortát majszolunk és kedélyesen smúzolunk és ugyanebben az országban mások meg az óvóhelyre rohangásznak?” Mit lehet erre mondani?! Mi ebben az abszurditásban Izrael szerencsésebb felén élünk, de persze minden relatív, seggünkben a szír polgárháborúval és egy köpésre a libanoni Hezbollahtól. Más barátaink viszont életvitelszerűen a Hamasz szomszédságában élnek, és ahogy a terroristák rakétái mind távolabbra érnek úgy kerül egyre több ismerősünk a célkeresztjükbe. Ein Gevben nem érezzük a bőrünkön a napi frászt, de fontosnak tartom, hogy hiteles képetek legyen arról, hogy milyen is Gáza környékén élni, és hogy hogyan gondolkodnak azok, akiknek jóesetben 15 másodpercük(!) van az óvóhelyre jutni. Ehhez egy régi ismerősömet, Róna Asert hívtam segítségül, aki a Gázai-övezettől alig 5 kilométerre, az izraeli Száád kibucban lakik. Aser sokak számára ismerős lehet, rendszeres megszólalója a magyar híradásoknak, ahol ő “A” magyar, akit rakétáznak. Én őt még Budapestről ismerem, együtt voltunk madrichok Szarvason, még az esküvőjén is ott voltam (jó, azon mindenki ott volt, aki él és mozog, mert olyan fontos ember volt már akkor is). Aser egyébként isteni humorú fickó, remek társaság, miközben azt hiszem egyetlen komolyabb kérdésben sem értünk egyet, mert az ő nemzeti vallásos világnézetéhez képest én - ahogy ő mondja - inkább széplelkű “ultrabalosnak” számítok. De ettől még tiszteletben tartom a véleményét, mert amit ő képvisel ugyanúgy hozzátartozik Izraelhez - pláne, hogy nem kevesen gondolkoznak úgy, mint ő szerte az országban. Jöjjön hát Aser vendégposztja, aki családjával 11 éve a Hamasz szomszédságában él:

Aser rohamsisakban furikázik

Ákos még a múltkori (másfél éve volt a Felhőoszlop-hadművelet) felfordulás alkalmával kért tőlem némi megnyilatkozást, mostanra világossá vált, hogy a dolog nem halogatható tovább.
Gázától 5 km-re, Száád kibucban lakunk. Nem, nem Júdea, nem is Somron (a magyar médiában Ciszjoránia - a szerk.), mégis napi szinten konfliktus van arab szembe szomszédainkkal. Nem köveket vagy Molotov-koktélokat dobálnak, nem.
Konkrétan az a baj, hogy lőnek. Vaktában. Rakétákat. Hajdanában kályhacsőből barkácsolt remekeket, manapság inkább iráni exportot.
2003 óta lakunk itt, a dolog nagyjából 2000 óta tart.
2009-ig nem volt izraeli válaszcsapás - ha eltekintünk a gázai övezet zsidó lakosságának 2005-ös egyoldalú deportálásáról. Igen, deportálás. Így nevezik azt, ha egy terület lakosságát - akarata ellenére - kitelepítenek otthonából a visszatérés lehetősége nélkül.

Akkoriban megkérdezték tőlem (Kossuth rádió), hogy mit gondolok erről a "kivonulásról" (a nemzetközi média mindig remekelt, ha eufemizmusokról van szó). Azt válaszoltam, hogy bár apolitikus alkat vagyok, a megérzésem az, hogy ezzel csak szabad kezet és zöld utat és sok egyéb hasonló közhelyet adnak a terroristáknak. Mert bár addig is volt rakétázás, azért mégsem ennyi, hiszen jelen volt az izraeli katonaság, ami mégiscsak visszatartó erőt képviselt fegyverimport tekintetében.
Így legyen lottó ötösöm! Még soha egyetlen jóslatom - pláne politikai - nem vált ilyen mértékben valóra. 2005 után drámaian megnőtt a rakétatámadások száma, a Hámász nagyon gyorsan az egyetlen politikai tényezővé vált Gázában (a többi párt tagságát azóta sem látta senki). Mégis 2008 végéig kellett várni az első komolyabb beavatkozásra Izrael részéről (a "hosszantűrés" bibliai fogalmát maximálisan kimerítve). Mivel Eszter (a feleségem) épp 9-ik hónapos terhes volt, igen rosszul érintett bennünket, hogy az askeloni kórházat cakkumpakk katonai kórházzá alakították. Puff neki, mehetünk Beer Shevára vagy Rechovotra. Szerencsénk volt, szülés előtt egy héttel (január közepén) véget ért a hadművelet - sajnos nem vitték végig a koncepciót, máig ennek a levét isszuk -, és január végén, Askelonban megszülethetett a kislányunk.
Deja vu? Most ugyan nyár közepe van, de Eszter 9-ik hónapos terhes és nem tudjuk, hova mehetünk szülni, ha beüt a magzatvíz.
2008-ban még nem volt hova rohanni, ha Ceva Adom volt (riadó - itt nem sziréna van, hanem hangszóróból ez a két szó hangzik el négyszer, elég hátborzongató).

Ezt írtam tegnap.

Ma átolvastam és gondolatban összetéptem az egészet. Látom a hazai és a nemzetközi médiavisszhangot, a facebook-hozzászólásokat. Szerintem már mindent elmondtak, amit el lehet mondani pro és kontra. Nem látom, milyen újdonsággal szolgálhatok még.
Hívogatnak különféle magyar médiumok, rádió, tévé, telefonon nyilatkozom. Szólok anyuéknak, hallgassatok, ekkor és ekkor leszek adásban.
Meghallgatják. Sms anyutól: ez archív felvétel? Mondom, nem miből gondolod? Mert már 5 éve is ugyanezt mondtad...

Tévés közvetítőkocsik az út szélén

De hát mit mondhatnék, ha tényleg ugyanez ismétlődik folyton?!
Szinte már unalmas: rakéták, először csak 1-2 naponta, aztán folyamatosan nő a kilövések száma, és ugyanilyen iramban nő a rakéták hatótávolsága.
Először csak ránk lőnek, aztán főként messzebbre. Persze rólunk se feledkeznek meg, nehogy elbízzuk magunkat.
Izrael (mondjuk a kormány) először csak ráncolja a szemöldökét, aztán már fenyeget, végül (végre) meghalljuk a légierő gépeinek a zúgását és a robbanásokat, amiket nem előz meg riadó, ebből megértjük, hogy ezek "mi" vagyunk. Komolyan, megnyugtató. Kár, hogy ahogy elhallgat a Cáhál, megint jön a "cevá ádom".

Az nem egy felhőpamacs az égen, hanem egy levegőben megsemmisített hamaszos rakéta

És ez megy napokig-hetekig. Néha van földi invázió is, néha nincs. Ha van, akkor több időre van csönd utána.
De egy ponton a Hámász mindig elkezd "tűzszünetről" beszélni. Nekem ezen a ponton szokott elfogyni a cérnám. Milyen tűzszünet, ti alávaló férgek? Hát nem ti kezdtétek az egészet? Elnyomás? Ki nyom el benneteket? Izrael? De hát Izrael már 9 éve kivonult, és szabad kezet adott nektek! Nem mondom tovább, mert az egész annyira abszurd, amennyire csak egy kafkai lidércnyomás lehet. Túl sok filmet láttam az interneten erről, hogy illúzióim legyenek azzal kapcsolatban, hogy történjék bármi, BÁRMI, kit fog a világ (élén az arab világgal, persze) hibáztatni.
Kicsit bele is fáradtam, hogy folyton az önellentmondásokra hívjam föl a világ (és egyes ismerőseim, akiket gyorsuló iramban építek lefelé) figyelmét. Nem irigylem az izraeli országimázsosokat. Sziszifuszi a feladatuk; eleve kudarcra vannak ítélve. És az, hogy mégis újra meg újra megkísérlik a lehetetlent: a világ és a belső (ultrabalos) ellenzék ellenében hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy Izrael nem vérengző, fasisztoid apartheid ország, hanem egy (kissé túlságosan is) felvilágosult demokrácia, mint olyan párját ritkítja nem csak a Közel-Keleten, de szinte bármelyik világrészben.
Nem, ez túl nagy falat a Világ számára.
Mi mégsem adjuk föl, nem adhatjuk föl. Őrjítő számomra látni, hogy még most is, háború közben is napi több száz segélyszállító kamion megy, mehet be Gázába, miközben tudom, hogy az építőanyag, a műtrágya, a cukor jó részéből további rakétákat fognak készíteni szorgos kezek.

Lövik az askeloni erőművet. Tényleg ennyire sötétek vagytok?! Hát ha Izrael önhatalmúlag elzárná az áramot (ja, az áramot, vizet "természetesen" Izrael szolgáltatja Gázának), az egész civilizált világ (és a nem civilizált világ egy része is) két perc alatt a nyakába lihegne, röpködne a népirtás meg a humanitárius katasztrófa. De tényleg ennyire sötétek. Ezekkel már nem tudom, hogy lehetne tárgyalni. És főleg miről.
Izraelbe hozzák őket kórházba. De a kórházakat is lövik.
Most már be kellene fejeznem, de egyszerűen nem találok frappáns lezáró formulát. Borzasztó pesszimista vagyok, de csak azért, mert képtelen vagyok elveszíteni az optimizmusomat. Janikovszky Évát választom lezárásul: Mindenki egyetért abban, hogy ez így nem mehet tovább. Csak azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen.

Száád kibucban, a gázai-övezet határán 2014. július 13-án
Róna Aser

Kapcsolódó cikkek:

7 Comments

Hiába imádkoztunk, de a remény hal meg utoljára

7/1/2014

2 Comments

Ráchellel kettesben sétáltunk este hazafelé az óvodai záróbulijáról. Boldog volt és azt mondta nekem, hogy “Apa! Ez életem legjobb napja!” Én is vele örültem, éreztem, ahogy fogtam a kezét, hogy vele lebegek a föld felett. Aztán hirtelen megcsörrent a telefon és Zsófi mondta, hogy megtalálták a három elrabolt fiú holttestét. Egy pillanat alatt földhöz vágott a hír.

Otthon a rendkívüli híradásokat bámultuk közösen és próbáltuk Ráchelnek elmagyarázni, hogy mi is történt. Nehéz ezt átadni, ha mi sem értjük, hogy hogy történhetett ez meg. Én még ma reggel is szinte kóvályogtam, mikor a gyerekeket óvodába vittem, annyira lesújtott a bestiális gyilkosság híre. Bíztam benne, hogy imáink meghallgattatnak és az elrabolt fiúk - így vagy úgy, de - élve hazakerülnek. Nem így lett. Most elmondhatatlanul dühös vagyok a gyilkosaikra, akiket szívből pokolra kívánok. De elrémisztenek azok is, akik a fiatalok holtestével igazolnák a saját bosszúszomjukat. Miért van az, hogy ha vadállatokról van szó, akkor tudunk távolságot tartani, ha vademberekről, akkor elillan a veszélyérzet? Még mindig nem fér a fejembe, hogy a három srácnak mi keresnivalójuk volt ott, ahová gyereket még kézenfogva sem viszünk, akkor sem, ha Isten parancsolatba adta, hogy újra benépesítsük az ígéret földjét. Nekem ilyen áron egy virágcserépnyi föld sem kéne, többet ér a gyermekeink élete. Mindennél többet ér.

Ma minden izraeli családban előkerül a tragédia és tudom, szó lesz a három fiú haláláról Ráchelék óvodájában is, ahol sokféle kérdést fognak feltenni a gyerekek és még több válasz érkezik ezekre olyan óvónőktől, akik arra nevelik őket, hogy szeressék ezt az országot és annak polgárait, hogy ha majd arra kerül sor katonaként megvédjék a honfitársaikat. Szülőként csak abban reménykedem, hogy ha majd elengedem a gyerekeim kezét, akkor nekik már egészen más kérdésekre kelljen választ adniuk, mert már nem lesznek túszai a mostani politikai helyzetnek.

Lebegjen ez a szemünk előtt, amikor együtt gyászoljuk Eyal Yifrachot, Naftali Fraenkelt és Gilad Shaart.

Kapcsolódi cikkek:

2 Comments

Nemzeti példa és tragédia

6/25/2014

3 Comments

A kibucban közösen nézzük a meccset, mint a fél világ, jó is ez! Az már kevésbé szívderítő, hogy a szünetben nem ostoba fociguruk mondják a frankót, hanem a híradó különkiadása megy lefújástól egészen a kezdő sípszóig. A “brékingnyúz” oka, hogy minden jel szerint a Hamasz elraboltak három tizenéves fiút. És ez nagyon nem jelent jót.

Antall József híres bonmotja, hogy "a magyar egy nép, a lengyel egy nemzet". Bár sok szó esik odahaza a “nemzeti együvé tartozásról” ezt a fennkölt szónoki fordulatót láthatólag a néhai miniszterelnök óta sem igen sikerült valódi tartalommal megtölteni. Egyszerűen nem adatott meg a modern Magyarországnak, hogy a kifejezést átélje és mindenki ugyanúgy libabőrözzön, aztán folytassa az életét úgy, ahogy előtte, egymást taposva. Izraelben sem csupa angyal él, de baj esetén reflexszerűen összezár a társadalom.

A baj pedig itt mindennapos vendég sajnos. Mint most is, amikor két hete három tizenéves izraeli fiatalt elraboltak Ciszjordániában. A fiúk a megszállt területeken egy jesivában tanultak és stoppal igyekeztek haza Gush Etzionból.

A többség a fiúkat félti és nem a telepesek mögött sorakozott fel.

De pechükre az amúgy forgalmas kereszteződésben rossz autóba szálltak be, amit a Hamasz emberrablója vezetett. Sajnos azóta nincs nyilvánosan elérhető, érdemi információ a hol- és hogylétükről, ami nagyon-nagyon rossz előjel.

Az izraeli hatóságok pár óra után hatalmas erőkkel kezdték keresni a fiatalokat, Hebronban és környékén több ezer katona végzi a kutatást, gyakorlatilag azóta is éjjel-nappal razziáznak a térségben. Az izraeli politikai vezetők szinte egymást taposva fejezik ki szolidaritásukat az elraboltak családjainak - természetesen kamerák keresztüzében teszik, hogy legyen nyoma az őszinte megrendülésüknek.

Mindeközben egymással párhuzamosan ezernyi spontán civil szolidaritási akció bontakozott ki az elraboltak és családjaik mellett. Mind közül a leglátványosabb a Siratófalnál imádkozó több tízezres tömeg volt. A közösségi médiát is elöntötték a szolidaritást kifejező fotók, grafikák, videók és egyéb posztok.

A fiúk egy jesivában tanultak és stoppal igyekeztek haza, de pechükre rossz autóba szálltak.

Ha valamiért, hát ezek miatt nagyon szerethető Izrael, könnyű azonosulni azzal az illúzióval, hogy tényleg nem hagynak magadra. Minden jóérzésű embernek felemelő látni, ahogy az izraeli nemzet ezekben a nehéz napokban viselkedik! Példaértékű.

De az éremnek van másik oldala is, amit nem olyan népszerű dolog megemlíteni. Az emberrablás mögött álló alpári gonoszság nem hirtelen jött. Évek óta mondogatják biztonsági szakemberek, hogy ez lesz a következő gyilkos fegyvere a terroristáknak, amiből Gilad Shalit esetében már ízelítőt kaphatott az ország. Az is nyilvánvaló, hogy izraeliek számára a megszállt területek nem biztonságosak, és bármennyire is népszerű közlekedési forma a stoppolás, azért belátható, hogy ellenséges területen ez nem épp életbiztosítás. Cseppet sem szeretném kárhoztatni az elrabolt fiatalokat a történtek miatt, ők aztán nem tehetnek semmiről, nyilvánvaló áldozatok.

Felemelő látni, ahogy az izraeli nemzet ezekben a nehéz napokban viselkedik!

De azok a megrendült politikusok, akik nyilvánosan szolidaritanak az elraboltak szüleivel talán némi önvizsgálatot tarthatnának. Ugyanis nem ahhoz kell politikai bátorság, hogy együtt érezzenek a bajbajutottakkal, hanem ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy ilyen előfordulhasson.

Például úgy, hogy nem támogatják a megszállt területek esztelen betelepítését, amivel mind politikailag, mind biztonsági szempontból nehezen védhető helyzetet teremtenek és tartanak fenn, immár évtizedek óta. Vagy épp azt, hogy zsidó oktatási intézmények létesüljenek Judeában és Szamáriában, ahová “törzs izraeli” területekről ingáznak a diákok. Józan ember számára nyilvánvaló, hogy ellenséges környezetbe költözni vagy ott napi szinten mozogni kockázatos. Felelőtlenség ezt figyelmen kívül hagyni és valamiféle zsidó fundamentalizmusnak engedve burkoltan vagy nyíltan támogatni, elnézni ezt csak, mert “nincs kivel békét kötni”. Helló, amikor arról megy a vaker, hogy nincs kivel békét kötni, akkor mindenki szeme előtt a Hamasz rémképe lebeg, de amikor a betelepülésről van szó, akkor meg miért bagatellizálják ugyanezt a veszélyt vagy épp heroizálják egyesek a telepesek őrültségét?

"Nem minden gyermek joga, hogy biztonságban jöhessen haza az iskolából?" - teszi fel a költői kérdést az egyik elrabolt fiú édesanyja. Én pedig azt kérdezem, hogy nem minden szülő felelőssége, hogy biztonságos helyre járassa a gyerekét?

Pont ezért mint szülő sem nagyon tudok elmenni amellett, hogy az elrabolt gyerekek családjai nem számoltak a kockázattal és vallási meggyőződésük felülírta a mindenkiben megbúvó egészséges elővigyázatosságot, amikor gyerekeiket olyan jesivába járatták, ami a területeken van. Tudom, szabadság van, megtehetik, de vajon ettől ez még helyes?

Nap, mint nap látom az elrabolt gyerekek szüleit a tévébén. Rossz nézni, ahogy a kezdeti elszántságuk két hét után kétségbeesésbe fordult. Elképzelhetetlen min mennek át most ezek az emberek, szívből drukkolok, hogy mielőbb élve visszakapják a fiaikat! Imátkozzatok értük ti is!

Bejegyzés‎Bét Sálom Zsinagóga - קהילת בית שלום‎ által

De azért én szeretném, ha ezek az emberek (és elvbarátaik) egyszer szembe néznének azokkal a szülőkkel is, akiknek a fiai és lányai Ciszjordániában ezekben a percekben is ezerszámra akcióznak (egyébként adott helyzetben nagyon helyesen) és viszik vásárra a bőrüket (valójában feleslegesen), hogy kiszabadítsák a fiúkat.

Nem ahhoz kell politikai bátorság, hogy együtt érezzenek a bajbajutottakkal, hanem ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy ilyen előfordulhasson. Például úgy, hogy nem támogatják a megszállt területek esztelen betelepítését.

Mindez csak azért, mert nem volt senki, aki időben megálljt parancsolt volna azoknak, akik önként és dalolva beköltöztek az oroszlán barlangjába.
Az meg egyenesen gyomorforgató, hogy egyes jobbosok a három elrabolt fiatal apropóján milyen követeléseket fogalmaznak meg. Egészen felbátorodtak a nemzeti összefogás láttán, holott a többség a fiúkat félti és nem a telepesek mögött sorakozott fel, ami azért jelentős különbség, még ha ezt ők nem is így értelmezik.

Most itt a baj - elraboltak három fiatal izraelit. Ne csak az áldozatokért tartsunk össze, hanem azért is, hogy végre világos legyen: nem lehet büntetlenül fenntartani a megszállás mostani formáját, a terroristák bármikor készek elrabolni fiainkat, akkor meg minek kisérteni az ördögöt?! Izrael akkor lesz igazán nagy nemzet, ha szembe mer nézni ezzel és nem csak a bajban fog össze példásan, hanem képes lesz valódi áldozatot hozni, hogy ne ismétlődhessen meg a mostani szörnyű tragédia. Lehet ezt halogatni, de idővel csak rosszabb lesz, ha minden így marad. Jobb volna megelőzni a még nagyobb bajt!

Kapcsolódó cikkek:

3 Comments

Könyvajánló

6/16/2014

0 Comments

Mostanság két barátom könyvének is örvendezhetek. Shiri Zsuzsának és Paszternák Andrásnak szeretnék egy kis reklámot csapni, mert köteteik megérdemlik a figyelmet.

Shiri Zsuzsa neve a magyar rádióhallgatók számára biztosan nem ismeretlen. Mint jeruzsálemi tudósító napi rendszerességgel küldi híreit a közel-keleti helyzetről. Az újságírói robot mellett a napokban kerül boltokba a Klára világos ruhája c. kisregénye. A kötet témaválasztása alapján a könyvtárnyi holocaust irodalmat gazdagítja, de a történelmi tragédia egy máig tabuként kezelt szeletét dolgozza fel. A munkatáborok egy részében szabályos bordélyházak üzemeltek, ahol deportált nőket szexmunkára kényszerítettek, hogy így “premizálják” a rabokat.

A kisregény egy haldokló asszony visszaemlékezéseit rögzíti, akit 14 éves korában Magyarországról koncentrációs táborba deportáltak. Itt nem klasszikus munkára fogták a fiatal Klárát, hanem bordélyházba került, ahol a a könyv címében emlegetett virágos ruhában fogadta a “vendégeit”. Ahogy a ruha, úgy a rákényszerített foglalkozást sem vetette el teljes egészében a felszabadulás után. Izraelbe költözött, ahol az életkezdés nehézségeit a testével szerzett pénzzel küzdötte le, amit így szerzett lakásra, a gyerekek biciklijére, osztálykirándulására fordította. Halálos ágyán Klára még magára öltené a virágos ruháját, hogy aztán letéphesse magáról és terhétől megszabadulva halhasson meg.

Bejegyzés Klára virágos ruhája által

Nem könnyű olvasmány… A regény valós alapokon nyugszik, de a könyv főszereplőjének karaktere és sorsa több deportált nő történetéből építkezik, ami történelmi hitelességen mit sem változtat, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a szerző kötetéhez két éven át kutatott a Jad Vasem intézetben, ahol az ott őrzött interjúkból sokat merített. A kötet a 85. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Minerva gondozásában, keressétek a standokon vagy közvetlenül a kiadónál.

Régi ismerősom és blogbarátom Kispaszti 2011-től tavaly szeptemberig precízen rögzítette izraeli élményeit. Nincs is ezen mit csodálkozni, hisz ízig-vérig kutató, akinek ez nem csak a szakmája, de egyfajta életszemlélet is. Bevallom, én nagyon szeretem Kispaszti stílusát és világlátását, épp ezért öröm számomra, hogy blogja, a Posztdok Napló immár szerkesztett formában, könyv alakban is olvasható. A Kék-fehér hétköznapokat címmel tavasszal megjelent kötetről így ír a szerző:

“Egyetemistaként, kezdő vegyészként gyakran álmodoztam arról, egyszer majd a Szentföldön kutatok. Az ábrándozás valósággá vált. Reggel arra ébredtem, a budai labort felváltotta egy tel-avivi. Átéltem és megírtam mindazt, ami velem történt odakint huszonhét hónap alatt. Bár az élmények többsége Ramat Gan, Ashkelon, Tel-Aviv és Jeruzsálem utcáihoz kapcsolódik, sűrűn átszövi ezeket számos komáromi, szarvasi és budapesti gondolat.” A személyes hangvételű, de mégis nagyon szikár történetek szerintem nagyon olvasmányosak, épp ezért a Kék-fehér hétköznapokat jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik a híreken túl is érdeklődnek Izrael iránt, legyenek akár zsidók vagy nem zsidók; hívők vagy nem hívők.

Tudomány és hit, szürke munkanapok és családi ünnepek, magány és szerelem, béke és terror, mindez 496 oldalon a Komáromi Zsidó Hitközség kiadásában. Ez utóbbi azért is említem meg, mert a Paszternák család a maroknyi komáromi zsidóság összefogásában, az ottani zsidó élet felpezsdítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, épp ezért jó látni, hogy Kispaszti a könyvével is hazabeszél. Olyannyira, hogy a könyv bevételeit is teljes egészében a közösség javára ajánlotta fel. Szóval legyetek ti is jófejek és kapkodjátok el Kispaszti könyvét!

Kapcsolódó cikkek:

0 Comments

Elnöki sorozat

4/17/2014

0 Comments

Lassan három éve vagyunk Izraelben és valamiért úgy adódott, hogy évente legalább egyszer találkozom Shimon Peressel. Na jó, a találkozás kifejezés némileg fellengzős, mondjuk azt, hogy karnyújtásnyi távolságból fotózhatom. Igazából ebben nincs semmi nagy szám. Ha rendes hírügynökségi fotós volnék és nem végeken élnénk, akkor akár naponta megeshetne ugyanez velem. De így hírértéke van, hogy az izraeli elnököt lefotózhattam az Ein Gev Fesztiválon, amit gyakorlatilag minden évben ő nyit meg, vagyis kis túlzással házhoz jön az elnök úr, hogy lencsevégre kapjam. Volt azért olyan is, hogy jóval távolabbra kellett zarándokolnom egy-egy róla készült képért - legutóbb Ariel Sharon temetésén próbáltam “levadászni” (nem túl nagy sikerrel), tavaly nyáron meg az elnöki konferencián kattintgattam a sok celebritás között többek között Perest is. Személy szerint csak azért van hírértéke, hogy ismét őt kattintgattam, mert az elnöki stáb az én képemet adta ki az eseményről, ez jelent meg Peres hivatalos facebookos oldalán is.

Amikor e sorokat írom 3500 felett jár a lájkok és 128-nál a megosztások száma. Ahogy nézem ez messze átlagon felüli a visszajelzés az elnöki oldalon (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak ennél jóval kedveltebb bejegyzések is). Legyünk őszinték, nem az én szuper fotómnak szól a tetszésindex megugrása, hanem a kissé elcsépelt politikus-gyerek kombó veri ki a lájkmérőt. Mindegy, mint alkotó azért eldicsekszem vele, hogy én is sütkérezzek egy kicsit a dicsőségben.

Az esemény teljes képgalériáját ide kattintva a Kinneret Photo oldalán láthatod.

Kapcsolódó cikkek:

0 Comments

Bojkott? Nem! Akkor inkább éhező gyerekek

2/6/2014

5 Comments

Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye. Az improduktív bojkott helyett, a holocaust áldozatok emléke előtt tisztelegve, a magyar kormány, valamint a Mazsihisz hívjon életre egy közös gyermekétkeztetési alapot, amihez minden pályázó csatlakozhat.

Borítékolható volt, hogy az egybe csúszó Holocaust emlékév és kampány időszak botrányokkal lesz terhelt. Aki ezen meglepődik, az nem ismeri a magyar közélet dinamikáját. Valahogy a választásokat megelőző időszakban mindig jobban tombol az antiszemitizmus. Nem csoda, most is sokak egybehangzó véleménye, hogy ennél már nem lehet rosszabb. De igen, a következő kampány időszak biztosan felülmúlja. Így megy ez húsz éve, és ahogy állnak a dolgok így lesz ez a következő 20 esztendőben is, mert a történet szereplői ebben érdekeltek.

A félelem nem jó tanácsadó, más meg nincs…

A magyar baloldal előszeretettel tetszeleg antifasiszta pózban, miközben kormányon lényegében semmit nem tett, de biztosan semmit nem ért el az antiszemitizmus elleni gigászi küzdelmében.

A Magyar Gárda tündöklése mégiscsak az “emútnyócévre” esik, mint ahogy a Jobbik felemelkedése is - ezek ellen nem akadt hatékony ellenszere egyik szocialista kormánynak sem. De gondoljunk csak bele Edward Snowden óta tudjuk, hogy nincs már titok, a titkosszolgálatok mindent látnak. Hát ezek után hihető, hogy a kurucinfósok kiléte kezdettől fogva nem volt ismert a magyar hatóságok előtt?! Ilyen és ehhez hasonló okokból gondolom, hogy baloldal antifasizmusa szimpla szájkarate, a fogyatkozó tábor összetartásának jól bevált, ám egyre kevésbé hatékony eszköze.

Persze a “centrális erőtérben” terpeszkedő Fideszt se kell félteni! Mint a jobboldal vezető ereje egy évtizede - ha kell, ha nem - az arcába kapja, hogy náci. Hát, most nagyon úgy fest, hogy stabilan beleálltak a rossz fiú szerepbe. Ha már szépek nem lehetnek, akkor miért ne tehetnének gesztusokat a jobbszélen toporgó választói csoportoknak? Rezsicsökkentős álbaloldali demagógiájukkal balról már nincs kit felszívni, így jobbról kell maximalizálni a szavazatokat. Annál okosabbak, hogy ezért a Jobbik színvonalára ereszkedjenek, ezért csak módjával nyitják meg a szelepeket, például holdudvari szalon náci történészek helyzetbe hozásával, utat nyitva a történelmi relativizálásnak, aminek minden tekintetben szimbóluma a Szabadság térre “meglobogtatott” védhetetlen emlékmű. Ezek és más hasonlóan irritáló mozzanatok vitán felül döbbenetesen károsak és annullálják azokat a gesztusokat, amelyek során vezető kormánytagok elismerik a magyar állam Holocaustban játszott aktív szerepét.

A hatalmas csatazajban mégsem ismeri fel a zsidó közösségből senki, hogy bábúként játszanak velük.
(...)
Bárki és bármilyen szándékkal játssza ki unos untalan a zsidó kártyát az valójában nem érdekelt a társadalmi békében, a magyar-zsidó szimbiózisban.

A magyar politikai közélet testületileg cinikusan játszik a zsidó kártyával, teheti ezt, mert amúgy is kibeszéletlen társadalmi sérelmek egész sora terheli Magyarországot. A történelmi sebek folyamatos szaggatása kitűnően alkalmasak a démonizálásra és végső soron a szavazatmaximalizálásra, de legfőképpen arra, hogy addig se essen szó más, a napi élet szempontjából fontosabb, jövőbe mutató kérdésekről. Egy kis zsidózás, egy kis nácizás mindig jó volt arra, hogy elterelje a figyelmet a nagyobb horderejű problémákról. (Az megvan, hogy Magyarországnak aktuálisan nem a Szabadság téri emlékmű vagy a Sorsok Háza, hanem Paks 3000 milliárdosra tervezett bővítése a legnagyobb botránya, de ha az nem, akkor a NAV-os asszisztenciával zajló ÁFA-csalás?)

Bárki és bármilyen szándékkal játssza ki unos untalan a zsidó kártyát az valójában nem érdekelt a társadalmi békében, a magyar-zsidó szimbiózisban. Ebben az ostoba játszmában sajnos tevékeny szereplő a Mazsihisz és újonnan az EMIH is. Mindkét szervezet az aktuális botrányok mentén próbálja jól-rosszul pozicionálni magát, leginkább rövidtávú előnyöket remélve a helyezkedésüktől, amiben az érdek- és értékképviselet csak az önigazolást szolgálja. Így lehet az, hogy a magyar közéletben e két szervezetről leginkább csak az antiszemitizmus és a Holocaust kapcsán hallunk, miközben az egyetemes zsidó értékek hatékony közvetítésére már nem futja tőlük. Ez csak azért nagyon fontos megemlíteni, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a zsidóság nem egyenlő a Holocausttal, illetve az ellene irányuló agresszióval. Ez annak ellenére így van, hogy a rendkívül asszimilált magyar zsidóság túlnyomó többségének zsidó identitása kifejezetten és lényegében kizárólag a Holocausthoz (és az antiszemitizmushoz) kötődik. Szörnyű adottság ez, ami azért lehet így, mert semmilyen szinten nem volt meg a lehetőség a tisztességes gyászmunka elvégzésére, mint ahogy a többségi társadalom múlttal való átható szembenézése is elmaradt.

Ez utóbbi okairól könyvtárnyi irodalom szól, de a zsidó képviseletek szerepe kevés figyelmet kap. Holott a Holocaustot követő társadalmi kiegyezés elmaradásától függetlenül lett volna lehetőség legalább az öngyógyítás megkezdésére. Magam alapvető stratégiai hibának tartom, hogy a Mazsihisz évek óta nem képes az aktuálpolitikától távol tartania magát, amivel a maga módján épp úgy devalválja a Holocaust ügyét, mint azok az erők, amelyek a zsidó kártyával játszadoznak. Improduktív antifasizmusa, bántó stratégiátlansága nem hozta el sem a Holocaust társadalmi kibeszélését, sem a zsidó közösség rekreációját a történelmi trauma után.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben a zsidóság nem egyenlő a Holocausttal, illetve az ellene irányuló agresszióval.

A Mazsihisz 20 kemény év munkájával, szisztematikusan csökkentette a mozgásterét azzal, hogy a közösség építése és az egyetemes zsidó értékek felmutatása helyett megnyerhetetlen szélmalomharcát vív az antiszemitizmus ellen. Csoda-e, ha a zsidó közösség aktív része állandó ostromállapotban érzi magát? A félelem nem jó tanácsadó, más meg nincs… Mindezek segítenek megérteni miért merülhetett fel komolyan a Mazsihisz berkeiben, hogy - a valóban bicskanyitogató - kormányzati lépések ellen az állami Holocaust emlékév bojkottálásával tiltakozzanak.

E sorok írója egyetért az elemi felháborodással, amit kormányzat zsidó közösséget érintő egynémely döntése váltott ki. De innen távolról nézve picit más a dolgok optikája (talán azért is van rossz szájízem a bojkott hirdetés miett, mert mostanában épp Izraelt támadják ilyen eszközzel). Amíg a baloldal évtizedeken át proaktívan nácizta ellenfeleit - mert erre mindig szolgáltattak valami kisebb-nagyobb apropót - addig mostanra a Fidesz felismerte, hogy ezt a stigmát akár előnyére is fordíthatja. Ha kórusban nácizzák, akkor kikacsint jobbszélre, hogy “látjátok felebarátaink, jól odabasztunk nekik, most ajvékolnak” - ezzel is jelezve az említett szavazói bázisnak, hogy ki is az igazi “élcsapat”.

Csoda-e, ha a zsidó közösség aktív része állandó ostromállapotban érzi magát?

Ha meg külföldről komoly fejmosás néz ki, akkor gyorsan kihúznak a kalapból egy jobbikos barmot, aki mond valami igazán gyomorforgató nácit, majd erre hivatkozva fideszes vezetők ártatlan tekintettel széttárják a kezüket, hogy jó-jó, de ha minket levesztek a pályáról, akkor jönnek az echte nácik, azt meg ti sem akarhatjátok komolyan.

És mindeközben, míg minden épkézláb publicista arra pazarolja az erejét, hogy ismételten, immár százezredjére is bizonyítsa, hogy a Fidesz egy náci párt, de legalábbis ördögien cinikus képződmény, addig a fideszes fiúk sorra kenik el az olyan botrányokat, mint Paks, Áfa-csalás, trafik ügy és még sorolhatnánk napestig a kormányzati simliket, amikre a szimbolikus ügyek helyett aránytalanul kevesebb figyelem jut a tolvajok nagy örömére…

Az általam felvázolt politikai technika mindennapos használata szembeötlő, de a hatalmas csatazajban mégsem ismeri fel a zsidó közösségből senki, hogy bábúként játszanak velük. Mert könnyebb sértetten bojkottot kiáltani, hisz az milyen betyáros. Az. De zsidó részről a konfrontáció valójában legitimizálja a Fideszt jobbszél felé, ami így kampányidőszakban pompásan egybecseng a párt stratégiájával. A választások után meg úgyis szép csendben lekerül a napirendről Szabadság téri borzalom és bekerül néhány hangadó zsidó értelmiségi a Sorosok Háza kuratóriumába, hogy a zsidó közösséggel is normalizálódjon a helyzet.

Ha már annyira égeti a zsebeket a júdáspénz, akkor ne aprózzuk már el! Ne csak a Holocaust emlékév kapcsán elnyert pályázati pénzekről mondjon le a hitközség, hanem arról a több mint 3 milliárd forintról is, amit éves szinten ilyen-olyan jogcímeken a magyar államtól kap. Hisz miben is különbözik ez a pénz attól, amit most nagy csinnadrattával, jó nagy morális fölénnyel visszaküldenének egyesek?!

Magam nem csak reálpolitikai okokból tartom károsnak a teátrális bojkott hirdetést. Az ugyanis nem csak azt zárja karanténba, aki ellen irányul, hanem azt is sarokba szorítja, aki ezzel az eszközzel él. És mivel a bojkott nem tarthat az örökkévalóságig, főleg mert a zsidó közösség anyagilag tökéletesen kiszolgáltatott a magyar államnak, ezért kínos arcvesztés nélkül nem lehet megúszni az előbb-utóbb úgy is bekövetkező konszolidációt. Bár megjegyzem, ha már bojkott, akkor álljunk is bele rendesen! Az anekdota szerint megboldogult Horn Gyula a sokadik koalíciós válságnál azt vetette oda SZDSZ-es partnereinek, hogy fel lehet állni a kormányból, de akkor most azonnal tessék kipakolni a zsebekből az Audi slusszkulcsokat. Szóval, ha már annyira égeti a zsebeket a júdáspénz, akkor ne aprózzuk már el! Ne csak a Holocaust emlékév kapcsán elnyert pályázati pénzekről mondjon le a hitközség, hanem arról a több mint 3 milliárd forintról is, amit éves szinten ilyen-olyan jogcímeken a magyar államtól kap. Hisz miben is különbözik ez a pénz attól, amit most nagy csinnadrattával, jó nagy morális fölénnyel visszaküldenének egyesek?! Itt a nagy alkalom az érdemi anyagi szerepvállalásra, a függetlenség megteremtésére!

Kasszához újkori Sternek, Kornfeldek, Aschnerek, Hatvani-Deutchok! Tessék mindenkinek a zsebébe nyúlni és az egyházi adón felül még további nagy összegű adományokkal rendszeresen segíteni a hitközség működését! Ki vállalkozik erre? Hol van az a zsidó polgárság, amely képes kiváltani az állami apanázst?
Nagy a csend…

Végtelenül rövidlátónak tartom a Mazsihisz újdonsült balliberális barátait, akik az elmúlt években ugyan magasról lenézték a hitközséget (meg kell hagyni néha okkal), de most hogy kikerültek a pikszisből hirtelen megvilágosodtak és felismerték a megmaradt bázisban rejlő lehetőségeket. E véleményformáló csoportosulásnak mindig is nagy szava volt a tradicionálisan balra húzó zsidó közösségben, mint ahogy most is az van, amikor elképesztő elánnal gyakorolnak nyomást a Mazsihisz esztablishmentjére, hogy az ő szájuk íze szerint vonuljanak csatába Orbánékkal szemben.

Mégiscsak az volna a legfontosabb, hogy tisztességgel megemlékezzünk a Holocaust áltdozatairól és ezt ne áldozzuk fel kampánycélokra!

Érdekes, hogyan változnak az idők, a doktríner liberálisok húsz éven át a szólásszabadság felsőbbrendűségét hangoztatva foggal körömmel tiltakoztak a Holocaust tagadás és az antiszemitizmus büntetőtörvényi tiltása ellen, amivel nyiltan szembe mentek a Mazsihisz törekvéseivel. Most ugyanez a liberális kör van leginkább felháborodva (hozzáteszem joggal) amiatt, hogy egyes történészek - élve a szólásszabadság adta jogukkal - relativizálják a Holocaustot és mosdatják Horthyt. A liberális véleményformálók részéről ez akkor is vaskos kettősmérce, ha utóbbi esetben vitathatatlanul igazuk is van, de a többségi társadalomban ettől még egy cseppet sem lesznek hitelesebbek.

Stratégiai hibának tartom, hogy a Mazsihisz évek óta nem képes az aktuálpolitikától távol tartania magát, amivel a maga módján épp úgy devalválja a Holocaust ügyét, mint azok az erők, amelyek a zsidó kártyával játszadoznak.

A Mazsihisz új barátai által kívánatosnak tartott morális elvekkel tulajdonképpen nincs is semmi baj, a gond az, hogy ezek érvényre juttatása olyan következményekkel jár a zsidó közösségre nézve, amelyért felelősséget viszont nem ők vállalják, hanem a hitközség vezetése viszi el a balhét, hisz a formális döntést ők hozzák. Ha nem lehetne előre tudni, hogy a Fidesz újrázhat még azt mondom, hogy van ráció ebben az újsütetű szövetségkötésben. De így, hogy biztosan tudható, hogy a balliberális politikai oldal nem kerül vissza oda, ahonnan négy éve kihullott, némileg túlzottnak tűnik a kockázatvállalás a kedvükért. Mondom ezt úgy, hogy láthatólag a zsidó közösségen belül nagyon népszerű és támogatott a bojkottfelhívás (sorra jönnek a közlemények a pályázati pénzek visszautasításáról), miközben a következményekkel senki sem számol, csak a morális győztes szerepében tetszeleg. De, aki felülkerekedik, az alulmarad - régi igazság ez...

Az látszik, hogy a Mazsihisz két tűz közé szorult és nagyon úgy fest, hogy jól nem jöhet ki a dologból Ha a kormánnyal húz ujjat, akkor annak a pályázati pénzek elvesztésén bőven túl mutató következményei lehetnek, viszont a zsidó közösség nagyobbik részének szimpátiáját élvezheti és még a Fidesz is örülhet titkon egy kicsit, mert a konfliktus nyomán jobbikos szavazatokat söpörhet be. Ha a Mazsihisz kihátrál a bojkott felhívás mögül, akkor helyből arcvesztést könyvelhet el, rögtön megkapja, hogy eladta az ősök emlékét és legitimizálja a Fidesz vállalhatatlan politikáját, viszont időlegesen kivonja magát a választási kampányból és nem veszélyezteti intézményrendszerét - több száz ember állását és több ezer ember ellátását, oktatását stb. meg persze tovább odázhatja, hogy anyagilag végre önállóan működjön és ezzel politikailag is függetleníthesse magát. Van mit végiggondolni… de talán mégiscsak az volna a legfontosabb, hogy tisztességgel megemlékezzünk a Holocaust áltdozatairól és ezt ne áldozzuk fel kampánycélokra!

Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye.

Magam úgy látom, hogy a lövészárkokban mindenki betárazott. És komolyan senki sem gondolkozik el azon, hogy nem biztos, hogy fejjel kéne a falnak rohanni. Lássuk be, a helyzetnek van jobb megoldása is a bojkottnál. A Holocaust emlékév meghirdetésekor sokakban felmerült a zsidó közösségen belül is, hogy mi értelme van ennyi pénzt, ilyen formában felhasználni, hisz az emlékezés valójában nem pénz kérdése, bár ha van az azért lássuk be nem árt - már ha nem csinálunk belőle politikai ügyet… De az lett és ebben a helyzetben a bojkotnál is radikálisabb megoldásra van szükség.

A Holocaust áldozataira sokféleképpen lehet emlékezni úgy is, hogy az erre szánt pénzt olyan célra ajánljuk fel, ami a jelenlegi társadalmi helyzetben sokkal hasznosabb. Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye. Ha ugyanis a XXI. században még mindig tömegesen vannak Magyarországon éhező gyerekek, akkor az a közösség, amely a vészkorszak idején alaposan megtanulhatta mit jelent ez az állapot egyszerűen nem hagyhatja ezt! Itt az alkalom a társadalmi szerepvállalásra, az egyetemes zsidó értékek felmutatására. Javaslom, hogy az improduktív bojkott helyett, a holocaust áldozatok emléke előtt tisztelegve, hívjon életre egy közös gyermekétkeztetési alapot a magyar kormány, valamint a Mazsihisz, amihez minden pályázó csatlakozhat. Ebbe aztán bele lehetne dobni a Szabadság téri emlékműre szánt százmilliókat és a Sorsok Háza nevű “kisiklásra” szánt milliárdokat is. Demagóg a javaslat?! Az, nagyon is, pont annyira, mint a bojkott felhívás, csak ennek legalább lenne pozitív hozadéka is. Fontosabb volna erre az alapra költeni, mint a központi költségvetés bugyraiba visszaküldeni a fel nem használt pályázati pénzeket, mondjuk stadion építésre? Igen! Ez a jószolgálati cselekedet elegánsan lezárhatná a mostani konfliktust és menekülő utat adna, mind a magyar kormánynak, mind a zsidó vezetésnek, és egyaránt vállalható pozitív üzenete volna a zsidó közösség és a többségi társadalom felé. A megemlékezés ezen formája ugyan nem túl látványos, nem lehet szalagokat átvágni és nagy hatású beszédeket mondani, viszont messzemenően összhangban volna az adakozás ősi zsidó hagyományaival. Kardcsörtetés helyett tessék átvágni a gordiuszi csomót! És végre valóban nagyot álmodni, hogy újra az életről szóljon a zsidóság! Itt a soha vissza nem térő alkalom.

x x x

E sorok írója a Kidma Egyesülettel két nyertes pályázatban is érintett a Holocaust emlékév pályázatán. Tisztességes programokkal, jó célra kértünk és kaptunk. Az éhező gyerekek javára nagyon szívesen lemondunk a megítélt támogatásról, de egy átgondolatlan bojkott kapcsán nem kívánjuk a központi költségvetést gyarapítani az emlékezés helyett.

5 Comments

Csanádba nem üt a ménkű

2/3/2014

18 Comments

A franc se gondolta, hogy valaha Szegedi Csanádról kell értekeznem bárkivel is Izraelben. De ezt is megéltük! Köszönhetően annak, hogy múlt csütörtökön az izraeli 2-es csatorna Uvda című műsora riportfilmet sugárzott a megtért jobbikosról.

Ilana Dajan műsora amolyan oknyomozó magazin (a névválasztás is erre utal, Uvda magyarul tényt jelent), amiben most épp Szegedi Csanád sztoriját dolgozták fel. A műsor a képre kattinva nézhető meg vagy ide kattintva tekinthető meg, héberül van, de Szegedi magyarul beszél benne.

Szerintem ez a riportfilm stílusában és színvonalában nem sokban különbözött a tv2 Naplójától és ezt inkább sértésnek szántam… Meglehetősen gyenge, felületes és koncepciózus, ahogy a náciból zsidóvá lett politikus történetét tálalják. Az pedig végképp nem fér a fejembe, hogy másfél év után miért ütötte meg hirtelen a szerkesztők ingerküszöbét Szegedi botránya, ami akkoriban bejárta a világsajtót is, még izraeli lapok is foglalkoztak vele. Biztos sokat gondolkozhattak a feldolgozás mikéntjén, mert még a 2013 októberi forgatáshoz képest is három hónappal később tűzték műsorra a bombasztikusnak szánt riportfilmet.

Most komolyan, az mennyire hiteles már, ahogy a stáb kedvéért Szegedi a Smát tanulja, közvetlenül az után, hogy a szobába menet csókot nyom a mezüzére? Mi ez, ha nem megrendezett jelenet?! Hónapokkal azelőtti eseményt rekonstruáltak ilyen sután, hisz alanyunk ekkor már vagy egy éve rendszeresen zsinagógába járt, napi szinten tanulmányozta a hagyományokat, tanulta a hébert, nehezen hihető, hogy csak ennyi idő után jutott volna el a fő imádságig…

Ahogy nézem a közösségi médiában Uvda adásának magyar kommentjeit, hozzám hasonlóan sokaknak szemet szúrtak az ilyen és ehhez hasonló oknyomozói megbicsaklások. De legtöbben mégis csak azt vetik a készítők szemére, hogy elegánsan elsiklanak néhány fontos részlet fölött. Például, hogy Szegedi pénzt kínált zsarolóinak(?), politikai ellenfeleinek származása elhallgatásáért. Ez az aprócska tény bizonyára nem illett bele a megtért náci mítoszába… Mint, ahogy azt is csak röviden villantották meg a készítők, hogy a zsidó közösségben sokan kételkednek Szegedi őszinteségében, mert nem hiszik, hogy történészként fogalma sem volt a zsidó gyökereiről. Elkenték, hogy a nagymamája és az édesanyja, aki ugyancsak tudott a zsidó gyökerekről, mért titkolták a család származását, amikor Szegedi jobbikos karrierje felívelt. Az meg csak a magam fajta kelet-európai szökevényt izgatja, hogy Szegedi máig nem lebbentette fel a fátylat például a Jobbikot finanszírozók kilétéről, vagy épp arról, hogy kik állnak a Kurucinfó mögött, hogy csak a legfontosabb magyar közéleti kérdéseket említsem. De el kell ismerni az emberi drámához képest ezek valóban bagatell, provinciális részletek. Távolról nézve a lényeg az, hogy Szegedi Csanád ma már gyakorló zsidó és nem gyakorló náci - amit minden rosszmájúságom ellenére magam is nagyon-nagy pozitív változásnak tartok.

A kiváló happy endet, a jól eladható mitikus megtérés zabálták itt Izraelben. Már az Uvda promója alapján is többen szóltak, hogy kíváncsian várják a filmet, aztán már az adás alatt is csörgött a telefon, csipogott az SMS és csorogtak az e-mailek. A kibucban napok óta lépten-nyomon megállítanak és a volt jobbikosról faggatnak. Mindenki nagyon együtt érző Szegedivel, szemernyi kételkedést sem tapasztaltam. Még Rivka, aki magyar holocaust túlélő, karján a számmal is azt mondta, hogy szívből sajnálja ezt a fiút, amiért egyik pillanatról a másikra összedőlt az addigi élete. Szerinte kész csoda, hogy nem bolondult bele. Mások is egészen komolyan érdeklődtek Szegedi hogyléte felől, mintha amúgy országos cimborája lennék a megtért nácinak és tudnom kéne, hogy gyötrik-e rémálmok. Tuti bennem van a hiba, de nekem ez az empátia legalább annyira abszurd, mint Szegedi Csanád pálfordulása. Egy biztos az Uvda magazinnak - ha mást nem is - azt biztosan sikerült bizonyítania, hogy nagy az isten állatkertje és a legendás zsidó szív sem ismer határokat.

Kapcsolódó cikkek:

18 Comments

Gyászmenet

2/1/2014

1 Comment

Január 13-án temették el Ariel Sharont, Izrael egykori miniszterelnökét, a hős hadvezetőt. Fizikai értelemben ekkor vettek tőle búcsút, de hívei zöme lélekben már rég lemondott - vagy megfeledkezett - róla. Volt rá idejük, hisz a minden tekintetben nagy formátumú politikus nyolc hosszú éve kómában feküdt. A temetése így is történelmi eseménynek ígérkezett, nekem is ott volt a helyem. Szubjektív riportomból kiderül, hogy valójában az volt-e.

A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk.

Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.

Miért Laturn?

A Tel Avivból Jeruzsálembe vezető út mentén fekvő Latrun már a brit mandátum idején is hadászati jelentőséggel bírt. Katonai erődítés volt itt, börtönnel, checkpointtal. A britek kivonulása után az 1948-as függetlenségi háború idején komoly harcok folyt Latrun birtoklásáért. Amiben a későbbi miniszterelnök, Ariel Sharon is részt vett. Az ütközet helyszínén ma az Izraeli Védelmi Erők múzeuma található, rengeteg kimustrált hadi eszközzel, militari mániásoknak maga a paradicsom.

Ez azonban csak látszólag volt könnyű vállalkozás a részemről, hisz szabadúszó kispapaként nem vagyok a magam ura. Zsófi áldozatos segítsége és a szomszédság bébiszitterkedése is kellett ahhoz, hogy felkerekedhessek megnézni a történelmet. Miután szerencsésen átszerveztük az életünk már csak a búcsúztatás helyszíneire kellett beverekednem magam. Arról eleve letettem, hogy Jeruzsálemben a Kneszetnél tartott központi megemlékezésre bejussak, erre akkreditáció hiányában esélyem sem volt. Maradt a latruni katonai tiszteletadás és maga a temetés, mint elérhető opció. De még így is sanszos volt, hogy potyára szelem át a fél országot, mert olyan tömegeket vártak és olyan mérvű biztonsági készültséget hirdettek, ami nekem, mezítlábas fotózsurnalisztának nem ígért semmi jót.

Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.

Az látszott csak, hogy halandó embert nem engednek a katonai tiszteletadásra, zártkörű ceremóniával készültek. Olyannyira, hogy a szervezők először nem is tudtak mit kezdeni azzal, hogy csak úgy be akarok menni. Kellő fellépéssel és a helyi sajtós tisztnek köszönhetően némi hezitálás után bebocsátást nyerhettem a védett zónába. Ahol két tucat újságírón, fotóson és tévésen meg a biztonságiakon kívül ugyanúgy nem volt érdemben senki. Miközben azt várta volna az ember, hogy díszzászlóaljak, katonai zászlók tengere és egyéb hadi attribútumokkal készülnek a szervezők. De nem. Még csak arra sem voltak figyelemmel, hogy félárbocra engedjék a nemzeti zászlókat, amit a Kneszetnél például megtettek. Ahhoz képest, hogy az Izraeli Védelmi Erők utolsó történelmi léptékkel mérhető hadvezérét búcsúztatta nem gondolkoztak sokat a külsőségeken.

15 másodperc hírnév

Latrunban hoszzú órákat kellett várni, mire megérkezett a koporsó. Ez a tévéközvetítésekben is üresjárat volt, amikor indifferens vágóképekkel töltik ki az időt. Magam is ennek lettem az “áldozata”, mert rendre belesétáltam a céltalanul pásztázó kamerák képébe, amit aztán helyből világgá repítettek. Fogalmam sincs mely csatornákon tűnhettem fel élőben, de még Budapestről is kaptam telefont, hogy látták, ahogy unott pofával lófrálók és előadom a fotóriportert. Ebből is látszik, hogy a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarért még dolgoznom kell egy kicsit a karakteren.

A hadsereget a vezérkar reprezentálta, akik Benny Gantz vezérkari főnök vezetésével vágták magukat haptákba, amikor megjelent a koporsót szállító autó, majd testületileg kondoleáltak Sharon két fiánál. Én azt képzeltem, hogy legalább kitolnak a szertárból néhány lezsírozott ágyút és ekkor elsütik, vagy a vadászrepülők éves kiképzési tervét úgy alakítják, hogy a szertartás alatt elhúzzanak Latrun felett. Ezeket a teátrális elemeket megtakarították. Ettől persze a katonai tiszteletadás még tisztességes gesztus volt, csak nekem maradt hiányérzetem. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a temetés helyszínén, rendes sortűzzel búcsúztatták az elhunytat, de ez minden katonai hősnek kijáró tiszteletadás.)

Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom.

Száguldó riporter közvetlenül a konvoj nyomában

Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.

A temetés helyszínén óriási biztonsági hajcihő volt, nem túlzás azt mondani, hogy minden fűszálnál rendőr állt. Ezt leginkább a nagyszámú magasrangú külföldi vendég indokolta, mert valódi tömeg nem gyűlt össze. A várakozásokhoz képest szerény számban jelentek meg Sharon “mezei” tisztelői, talán épp a biztonsági intézkedések miatt követték sokan tévén a temetést. Bár én azt hiszem, hogy a viszonylagos érdektelenség inkább annak szólt, hogy sok egykori jobboldali híve egyszerűen nem bocsátotta meg neki a 2006-os gázai kivonulást, míg baloldalon ezzel sem tudta magát annyira belopni a szívekbe, hogy elfeledjék neki a telepes mozgalom hajdani felkarolását. Persze ott a helyszínen nem a csalódottak voltak, hanem a megmaradt tisztelői, akik egy nagy államférfi temetésére jöttek.

Média falu a semmi közepén

Ezt az érzetet erősítette a jelentős médiaérdeklődés és a már említett nagyszámú magasrangú küldöttség - köztük volt a magyar kormány képviseletében Fónagy János államtitkár is.

Fónagy János tiszteleg

Gyászos körkép

Erre a dombra sok-sok embert vártak

Az elmúlt néhány hónap leforgása alatt három temetés is nagy figyelmet kapott Izraelben. A 93 éves korában október 7-én elhunyt Ovadia Jószéf rabbi a keleti vallásos zsidók szellemi vezetője volt. Hatását és tiszteletét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy temetésére 800 ezren(!) zarándokoltak el, ami elképesztő nagy szám. A szekuláris Izrael november végén borult teljes gyászba, amikor 74 éves korában elhunyt Arik Einstein zenész. Halálhírére ugyanúgy megszakították adásukat a tévétársaságok, mint tették ezt a Ovadia Jószéf esetében. Ami érthető is, mert ő egyszemélyben volt az, mint a magyaroknak külön-külön Szörényi-Bródi-Zorán.Tel Avivban tízezrek búcsúztatták, napokig csak az ő számait játszották a rádiók, még Ráchel óvodájában is külön foglalkoztak a rockzenésszel. Ehhez képest volt szembetűnő, hogy a győzedelmes katonát és erős politikust, Ariel Sharont a várakozásokhoz képest sokkal kevesebben kísérték utolsó útjára. A temetése tényleg világraszóló esemény volt, de azért beszédes, hogy a ravatalához becslések szerint 15-20 ezren látogatott el, a temetésén jó ha ötezren voltak.

Magyar szál

Ariel Sharon bukott a magyar zsidó lányokra, legalábbis kettőre biztosan. Első felesége, Margalit Zimmermann volt, akit eredetileg Gyöngyinek hívtak. Brassói, hat gyermekes magyar családba született, onnan 1946-ban aliázott és ismerkedett meg Sharonnal. Házasságuk tragikus hirtelenséggel, 1962-ben szakatt meg, amikor az asszony autóbalesetben életét vesztette. Egy évre rá Sharon elvette egy másik Zimmermann lányt, Lilit, akivel 37 éven át boldog házasságban éltek. Sharont a 2000-ben elhunyt szeretett felesége mellé temették. Gyöngyi és Lili nővére, Olga egy interjúban azt mondta, hogy a testvérek egymás között mindig is magyarul beszéltek, de a gyerekeiket már nem tanították meg magyarul.

(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.)

A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt.

A cikkhez tartozó teljes képanyag a Facebookon is látható.

Kapcsolódó cikkek:

1 Comment

Az alagút vége

Kapcsolódó cikkek:

És erről van lövésed?

Teve mentes hírek

Kapcsolódó cikkek:

Haverilag 6. - Szomszédom a Hamasz

Kapcsolódó cikkek:

Hiába imádkoztunk, de a remény hal meg utoljára

Kapcsolódi cikkek:

Nemzeti példa és tragédia

Kapcsolódó cikkek:

Könyvajánló

Kapcsolódó cikkek:

Elnöki sorozat

Az esemény teljes képgalériáját ide kattintva a Kinneret Photo oldalán láthatod.

Kapcsolódó cikkek:

Bojkott? Nem! Akkor inkább éhező gyerekek

x x x

Csanádba nem üt a ménkű

Kapcsolódó cikkek:

Gyászmenet

Miért Laturn?

15 másodperc hírnév

Gyászos körkép

Magyar szál

Kapcsolódó cikkek:

Mottó

A szerző ajánlja

Legfrissebbek

Visszatekintő

Archív

Kategóriák