Egy próbaévre jöttünk 2011 tavaszán, több mint három éve élünk Izraelben vagyis inkább egy kibucban, ami ugyan helyileg Izraelben van, de nagyon nem azonos azzal. Ma még nem is tudjuk milyen sokat kaptunk a helytől, ahol éltünk. Összességében nagyon szerettünk itt lenni, különösen azért, mert Ein Gev ideális a gyerekek számára, ezért húztunk rá terven felül. Azzal, hogy kijöttünk a gyerekeknek megadtuk a lehetőséget, hogy Izraelben éljenek, belekóstoljanak annak jobbik oldalába. Hiába kicsik még, ez nem múlik el nyomtalanul, bárhol is éljünk, ők már nem lesznek gettózsidók, mert nekik már természetes dolog lesz, amivel magyar zsidók generációkon át küszködnek. Ha úgy tetszik ez a mi “lájtos háztáji” cionizmusunk, bár azt hiszem, hogy ez csak mellékes ideologizálás, ami elvisz a lényegtől.

Sokan értetlenkedtek, hogy miért jöttünk Izraelbe és most sokan nem értik, hogy miért térünk vissza Magyarországra. A tényleg nagyon-nagyon jóleső baráti aggodalmakon túl, azért vannak, akik ennél tovább mennek és valamiféle alig rejtett doktriner kispolgári attitűdtől vezérelve szólnak meg minket: “mi tudjuk, hogy neked mi a jó és nem félünk számon kérni, ha nem úgy élsz, ahogy mi jónak gondoljuk”. Ismerős? Ebben a szellemi koordináta-rendszerben mi csak dekadensek vagy hibbantak lehetünk. Természetesen egyik sem vagyunk - mint kritikusaink, úgy mi is csak a legjobbat akarjuk magunknak. Az emberi életben három év soknak számít és ennyi időnként érdemes mérleget vonni. Úgy éreztük, hogy ez most egy természetes korszakhatár és a személyes jövőnk szempontjából jobb, ha váltunk. A döntésen sokat rágódtunk, nyűglődtünk, mert másokkal ellentétben mi nem tudjuk a frankót. Ha nem is ugyanolyan lelkesedéssel, de a változásra szavaztunk, mert ebben több lehetőséget látunk.

Maradni mindig könnyebb, mint változtatni. Kilépni a megszokott életedből pedig luxus. De legalábbis elsőre őrültségnek tűnik. Hát mi néhány éve megléptük és megléptünk, most meg újra dobbantunk. Hogy miért? Az élet sokkal bonyolultabb annál, mintsem, hogy mindig a szívünkre hallgassunk. Nem lehet büntetlenül az örökké termő fa árnyékában élni. Ahogy gyermekkorunk Misi mókusa, úgy mi is ráuntunk a banánra.

Ennek ellenére, amit kihozhattunk a kibuci életből azt ennyi idő alatt többé-kevésbé megtettük. Belemerültünk az itteni létbe, megtapasztaltunk jót és rosszat, és most úgy tudunk búcsúzni Ein Gevtől és Izraeltől, hogy jó szívvel gondolunk rá vissza.

Szerintem mindenképpen szerencsés dolog így felállni valahonnan, még akkor is, hogy ha vannak kételyeink, hogy tényleg jó döntést hoztunk-e. Meglehet, hogy nem. Viszont azt a bő három évet, amit Ein Gevben töltöttünk már soha senki sem veheti el tőlünk. Azért ez az élet nagy ajándéka!

Hogy érthető legyen milyen érzések kavarognak bennünk nézzétek meg ezt a két kisfilmet, és röhögjetek velünk - vagy rajtunk.

Nagyjából borítékolható volt, hogy ha az influenza szezon kellős közepén tántorgunk haza, akkor benyalunk ezt-azt. Így is lett: Két hete vagyunk Budapesten és azóta valaki mindig beteg a családból. A sort Ábel kezdte, majd fej-fej mellett Zsófi és én következtünk. Az én szervezetem kapta a legnagyobb attakot - négy lázas nap után, ájulás következett, mentőt kellett hozzám hívni, mert kiszáradtam. Tragikomikus, hogy ez a csúnya baleset nem a forró Izraelben ér, hanem a hűvös Budapesten. Most már nagyon remélem, hogy kifelé tartok a taknyolásból, bár amikor e sorokat írom épp nem bírok aludni, mert annyira be van dugulva az orrom, hogy nem kapok levegőt.

Erre tartjuk a házipatikánkat, míg mások a kisüstit. Viszont valamiért a hosszabb kint tartózkodások esetében elfelejtődik ez a problémakör. Pedig minél tovább vagyunk valahol, annál valószínűbb, hogy próbára tesszük az immunrendszerünket és a helyi egészségügyi ellátást.

A mi családunkon átlagosan háromhavonta átszalad valamilyen fosós-hányós rettenet, ami ahogy jön, úgy megy, de közben baromira sokat kivesz az emberből. Zsófi szemét telente a száraz levegő, nyáron a légkondi és úgy általában a levegőben lévő porkoncentráció kezdi ki rendszeresen, amit szemcseppel lehet viszonylag jól kezelni. Izraelben nekem a torokfájás a mindennapi osztályrészem, elsősorban a légkondik miatt. Életemben nem ettem annyi antibiotikumot, mint az elmúlt két évben, miközben itthon hírből sem ismertem a torokgyuszit. Elsősorban a gyerekeket sújtó problémák a férgek és a tetvek - ez utóbbi amolyan "népbetegség" féle Izraelben. Tropikus és falusias környezetben, pláne gyerekek esetében az élősködők sajnos visszatérő "vendégek", de szerencsére könnyen kezelhető kellemetlenségek.

Ezek azok a betegségek, amelyek bárkit, bárhol ledönthetnek. De, aki országváltásban gondolkozik, annak számolnia kell az ezzel járó stresszel és az esetlegesen ebből következő pszichés és pszichoszomatikus betegségekkel is. Nyilván lelki alkat kérdése, hogy a változások kiből mit hoznak ki, de például egy erős honvágy, a magány vagy a kezdeti kudarcok bizony depresszióhoz vezethetnek, ami az egészségünkre mehet. Minket ezek a problémák elkerültek, de ugyanennyi erővel akár érinthetnének is. Ha valaki már a költözés előtt sincs lelkileg rendben (látjuk, sokan menekülnek, leginkább önmaguk elől), annak azért érdemes előre számolni ezekkel az eshetőségekkel és ezt figyelembe véve kidolgozni a maga túlélési stratégiáját.

Vannak előnyei is a környezetváltozásnak. Először is Budapesthez képest, mi egy nagyon tiszta környezetben élünk a kibucban, ami észrevétlenül áthatja az életminőségünket. Nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, mi ez, ha nem immunerősítő?! A speciális földrajzi helyzetnek (- 200 méteren élünk) és az ebből következő időjárási viszonyoknak (nyáron rettenetesen párás és forró levegő) köszönhetően Zsófira kevesebbszer tör rá a migrén, amit Magyarországon a változékony időjárás váltott ki nála. A környezetváltozás nálam a bőrömre megy, mert a spéci klimatikus viszonyoknak köszönhetően gyakorlatilag tünetmentes a pikkelysömöröm és ez engem felettébb boldoggá és még esztétikusabbá tesz.

Két év alatt többé-kevésbé akklimatizálódtunk az izraeli viszonyokhoz, de mostanra fordult a kocka. Ennyi távollét után már a magyarországi kórokozókkal szemben lettünk védtelenebbek, mint ahogy azt a poszt első bekezdésében már leírtuk. Kétfrontos biológiai hadviselésben vagyunk és csak az vigasztal minket, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Csak addig kell valahogy túlélni...

Nem volt könnyű szülés, talán nehezebb döntés volt, mint amikor elhatároztuk, hogy felkerekedünk Magyarországról. Leginkább azért, mert most több vesztenivalónk van és ezért jóval több mindent kellett mérlegre tenni. Volt időnk alaposan végiggondolni a helyzetünket, pro és kontra felsorakoztatni az érveinket. Ez alapján nagyjából magabiztosan kijelenthetjük, hogy jó döntést nem hozhattunk, csak kevésbé rizikósat. Nem titok, a hajrában én a maradás mellett kardoskodtam, míg Zsófi a költözés mellett tette le a voksát. Mielőtt felvettük az álláspontunkat, mindketten ugyanazokat a legitim szempontokat sorakoztattuk fel, csak máshová tettük a hangsúlyokat. Épp ezért vita nem nagyon volt köztünk, mert tudtuk a másiknak is igaza van. A döntéshozatal közös volt, de a végső szót Zsófi mondhatta ki, hisz nem mellékesen az ő karrierjéről van szó.

Zsófi előmenetele nem szubjektív kérdés, objektív - tőlünk független - határkövek vannak lefektetve, amelyek korlátozottan rugalmasak. A részletekbe nem belemenve, a lényeg, hogy a szakvizsga megszerzéséig országtól függően 4 vagy 5 évet kell szakorvosjelölti státuszban lehúznia valahol.

Aztán aludtunk rá egyet és (újra) mérlegre tettük a gyerekek ügyét, ami ugyancsak komplex kérdéskör és fontosabbak a munkahelyi pályafutásnál is. A gyerekek számára a kibuc ideális hely, az óvodák kitűnőek, a környezet tiszta és biztonságos, minden kiszámítható. Ugyan a kibuc, mint létforma utánozhatatlan, de jó óvoda, biztos családi háttér Budapesten is bőven meglenne, ráadásul ott rengeteg olyan impulzus is érné őket, ami falusi körülmények között nem. Azonban a sok szubjektív dolog mellett a kibuc egy dologban biztosan verhetetlen, és ez a logisztika.
A lakásunktól száz méter sugarú körben elérhetők az óvodák, a mosoda, a menza, a bolt és kis sétára ott van a tópart, ami fél éven át biztos délutáni elfoglaltság. Nem kell BKV-ézni, csúcsforgalomban ülni, naponta kétszer mosni és teregetni, és akár a főzést is megtakaríthatjuk. Kettő, de még inkább három gyerekkel mindez egyáltalán nem elhanyagolható idő és energia megtakarítás. Talán kicsit banális, de a sok-sok egymást kioltó fajsúlyos érvet, ezek a földhözragadt szempontok írták felül.

Lehet, hogy nem mindenkinek tűnik így, de döntésünkkel inkább a biztosat választottuk. Az otthoni helyzet kiszámíthatatlanabb, mint valaha, ehhez képest a kibuc minden unalmával együtt is a béke szigete. A jelenlegi zord magyar gazdasági viszonyok közepette nincs semmi garancia arra, hogy a visszatérésünk után rövid távon a saját lábunkra állhatnánk. Mai tudásunk szerint Budapesten minden segítség és helyismeret ellenére anyagilag ugyanúgy küszködnünk kellene, mint a bevételeink megcsappanása után a kibucban. Csak akkor már itt mégiscsak egyszerűbben szervezhető meg a napi életünk, élhetőbb és szerethetőbb körülmények vesznek minket körül, ami az otthoni ideges viszonyok láttán igencsak felértékelődik. Azonban legkésőbb bő másfél év múlva, vagyis 2014 őszétől már menthetetlenül új időszámítás kezdődik - kérdés nélkül költözünk haza, hogy kisimult arccal alámerülhessünk a magyar valóságban.
Majd meglátjuk, meddig bírjuk.

Az emigráns lét egyik természetes velejárója, hogy előbb-utóbb, ilyen-olyan formában keresed a hasonszőrűek társaságát. Aztán vagy életed végéig menthetetlenül beleveszel ebbe a körbe, vagy már-már betegesen elkerülöd a sajátjaid és igazolva látod, hogy miért fordítottál hátat a hazádnak. Mindegyikre látok példát magam körül és egyiket sem tartom egészséges életstratégiának. Amennyire én látom Izraelben (de a világban is) sikeresebbek lettek (egyénileg és közösségileg is) azok a bevándorlói csoportok, amelyek tagjai egymást segítve, egymással szorosan kooperálva kezdtek új életet. A magyarok, illetve a magyar zsidók nem igazán ilyenek, mert egy tradicionálisan individualistább közegből indulnak. De ennek is van előnye, mert a közösségi megtartóerő hiányában gyorsabb az asszimiláció, ami persze még így is inkább generációs léptékű. A magyar nyelvterületről elvándorolt izraeliek zöme nem vetette le a gyökereit, de már nem adta át. Ebben talán mostanság van változás. Azok, akik az elmúlt években, évtizedekben jöttek a beilleszkedés mellett fontosnak tartják a magyar gyökereiket, például áthagyományozzák azt a gyerekeikre, ami praktikusan azt is jelenti, hogy nem hanyagolják el a magyar nyelvet. (Nyilván ez függ attól is, hogy vegyes házasságban él-e az illető, a nyelvi sokszínűséget támogatja-e a szűkebb környezet, van-e élő kapcsolatuk Magyarországgal stb.)

Az ilyen családok nincsenek könnyű helyzetben, mert a kultúrát magában hordozó nyelv megtartása erős összefüggésben van a számossággal. Márpedig az izraeli magyar diaszpóra nagyon elöregedett, utánpótlás hiányában kevés a fiatal, így kisgyerekes magyar családot is nagyítóval kell keresni.

De hogy jön ez a sok okoskodás a halászléhez? - merülhet fel joggal a kérdés azokban, akiknek ízes beszámolóra fáj a foga az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozóról. Nos, ahogy ökör iszik magában, halászlét sem készítünk egymagunkban, úgy a nyelv sem ápolható magányosan. Közösségi tett halászlét enni és magyarul beszélni, játszani, főzni. Jó, tudom magyar ember evés közben nem beszél, de zsidók esetében szerencsére ez a kitétel betarthatatlan. Lényegében erre épült az egész "projekt" együtt lenni, együtt enni, egymással beszélgetni a gyerekek társaságában - hogy ők is érezzék, lássák, tanulják a magyart, hogy ne földöntúli élmény legyen, amikor anya az anyanyelvén beszél a telefonba. A halászlevezés tehát nem a cél, hanem az eszköz ebben a folyamatban, ami talán kifuthat oda, hogy kialakul egy laza magyar hálózat a környéken, ami mindannyiunk számára segítség lehet.

Bevallom őszintén egészen meglepődtem, hogy erre 12 család, úgy negyven ember is vevő volt - ennyien jöttek el Ein Gevbe, hogy egy halászlé apropóján más kisgyerekes magyarokkal is találkozzanak hanuka hatodik napján. Ahhoz képest, hogy Észak-Izrael nem bevándorlási célpont, ennek megfelelően nem sok magyar család él errefelé, egész takaros számban jöttünk össze Haifától, Afulán át, egészen Kirjat Shmonáig. A vendégek zöme legalább 15-20 éve érkezett az országba (köztük sokan nem is Magyarországról, hanem Romániából). Volt, aki sok év kihagyás után visszatérő, illetve rajtunk kívül volt még egy család, akik a közelmúltban költöztek Izraelbe. Talán fele-fele arányban voltak a "szín" magyar és a vegyes családok, ez utóbbiaknál a lányok-asszonyok képviselték a magyar vonalat. Az ő gyerekeik változatos szinten értik, beszélik a magyart, míg a férjeik lányegében egyáltalán nem. (Ehhez képest egész lelkesen gratuláltak a találkozóhoz a buli végén.)     

Mint házigazda nem feltétlenül tudtam kiélvezni az eseményt (még fotózni sem volt időm), de ahogy néztem igazán jól érezték magukat a vendégeink. A gyerekek egymásra találtak, rohangásztak, játszottak aztán mézeskalácsot sütöttek. A felnőttek főztek, dumáltak, ettek, ittak. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, csak együtt voltunk, élveztük egymás társaságát - elvoltunk, mint hal a vízben. Hát kellhet ennél több?

Búcsúzásnál sokan kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Remélem igen!
Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet.

4 of us moved here about 3 1/2 years ago from Australia and in a few days 5 of us are moving back. Before I tell you why we are leaving let me tell you why we came.

There is no question that Israel is an amazing place. If it wasn't so special then so many different people wouldn't want to live here and call it their home. Everyone wouldn't have an opinion on who is rightly or wrongly here and who should stay and who should leave. Without getting into that politics at all, what we decided from the relative safety and comfort of our home in Melbourne in early 2009 was that we wanted to come to Israel and spend an extended period of time here growing as a family.

With nothing more than one and a half suitcases each we boarded the first of 2 verrrrry long flights and set off on our way. Our first stop was a kibbutz in the north of Israel right on the Sea of Galilee called Ein Gev. We had a plan to stay for 6 months and then move to the centre of Israel so that I could find a job more in line with my profession - advertising, as unfortunately there aren't a lot of production houses situated 160km from Tel aviv. That was the plan. It wasn't what happened.

What we didn't take into account was how amazing it would be here and how hard it would be for us to leave. From the first minute we arrived we were greeted with open arms and welcomed into the small community of 450+- people. We were given furniture, clothes, toys, people brought us food, they invited us to meals and play dates with the kids. Although we arrived alone, with no real friends or family we quickly were made to feel that that wasn't the case.

There is something very special about living on a Kibbutz, a sense of community that I have yet to feel anywhere else I have ever lived. There are no fences or dividers between houses so everyone is very much connected to everyone else. We celebrate with each other when someone has a baby, a birthday or gets married and we cry together when someone leaves us or passes away. We share each others joys and sadness, highs and lows, laughter and tears. Our 3 1/2 years on Kibbutz Ein Gev have been more than we could have hoped for or imagined. I have often said to many people that living is here is not really like living in the 'real world', it's better.

Yesterday we celebrated our time on Ein Gev with a small party at which we wanted to say goodbye to everyone as in 9 days we are off. Someone at the party turned to me and said "...wow, there's a lot of people here..." but when I looked around, what I saw made me correct them and say "...not a lot of people, a lot of friends."

The connections we have made with people over the last 3 1/2 years in this wonderful place is at times difficult to understand. We feel closer to many people here that we have only known a short time compared to others we have known back in Australia for many years more. We came alone but we are leaving behind not just friends but our new extended family as well. We were welcomed by all with open arms and as we learned Hebrew they struggled with english to make us feel more comfortable. Our kids grew together, we celebrated holidays and birthdays together and we all lived, worked and prayed for peace and security together. We experienced being in a war, 3 New Years, 3 Yom Kippurs, the birth of our son and we almost made it through to the national election. (We were very proud however to go to the polling booth and cast our vote for the mayor of the region just a week or so ago). All in all we have been here about 1200 days and I struggle to recall one that I didn't enjoy or gain something from.

So why are we leaving ? Sometimes I am not sure.

But other times I remember that we don't have any real family anywhere near us. No grandparents, aunties, uncles or cousins for the kids. This fact compounded by living on the kibbutz where it feels that every other child has at least 22 immediate family members around them at all times. Are we robbing our kids of something they need and could have if we lived back in Aus ?

Also, I never quite managed to find my 'thing' here from a work point of view. I was prepared to try a lot of things and gave them all a red hot go but unfortunately none of them panned out or paid enough for me to be able to continue full time. I remember something that my best buddy and neighbour Idan said to me when we first got here and that was "...if you find your niche here in Israel it is the very best place in the world you can ever live." I really think he is right, but unfortunately I didn't find mine.

So now we prepare to go back to Australia and I am doing everything I possibly can to keep myself busy so that I do not have too much time to think about it and feel sad for what we are leaving behind. The world today is a small place and so we can and will I hope all still keep in touch but in my heart I know it won't be the same. The kids won't be able to ride their bikes to school and home and then spontaneously go to their friends house by themselves on a whim. We won't be able to live with our doors unlocked and sit together at night outside with our neighbors and friends Idan and Dikla and chat about anything and everything. We won't take 40 mins to pop to the shop that is 1 minutes walk away for a litre of milk as we stop to chat to people all along the way. We won't be able to swim in the Kinneret 8 months of the year and consistently complain about how hot and humid it is and so much worse than last year. We won't be able to do any of these things anymore and I know I will miss them all.

I guess it would have just been easier if I did find my niche and the rest of our family would have decided to move over here as well.

Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset.

Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést.

Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz.

Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj.

Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:

Leginkább a céltalan küldözgetés zavart.
- Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről).  
Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást.

A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók.

A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy.

Október elején tartották Cfaton az izraeli magyarok legjelentősebb találkozóját. A magyar nyelvterületről elszármazott zsidók emlékmúzeuma természetese központja az itteni zsidóságnak. Tiszteletre méltó munkájukról csak az elismerés hangján érdemes szólni. Mint, ahogy azt a tavalyi találkozó kapcsán a Gulyászsidók posztban írtam ez tulajdonképpen a Lusztig család csodálatos vállalkozása, amihez sokan járulnak hozzá önkéntes munkával vagy anyagilag. Az évente megrendezett magyar találkozó az ő tevékenységük egyfajta elismerése és persze egyben a legfontosabb magyar közösségi esemény Izraelben.
A már említett tavalyi helyszíni riportomban a sorok közé rejtettem a találkozó finom abszurditását. Azt az ambivalens kötődést a magyarsághoz, aminek idén is szemtanúja lehettem: azért jönnek, hogy kiéljék a magyar identitásukat (ami mindenkinél mást jelent) viszont a résztvevők (mint ahogy az izraeli magyar zsidók) túlnyomó többsége nem tud, nem akar azonosulni a modern Magyarországgal. A cfati találkozón nyomokban sem éreztem azt, hogy a jelenlévők büszkék lennének arra, honnan jöttek, így zömük a modern Magyarországra sem tud úgy tekinteni, mint hazájára.
Sajnos nehéz is ez azok után, amin a megjelentek zöme fiatalon átment a magyar állam jóvoltából. Ebből aztán sok minden következik. Például az, hogy az izraeli magyar zsidó közösség kihalásra ítélte magát, mert a másod-harmad generációnak hézagosan, vagy egyáltalán nem adták át azt, amiért az első generáció a mai napig is kötődik a magyarságához. Ahogy a magyarsághoz példásan asszimilálódtak egykor az ősök, úgy most ugyanilyen könnyedén vált a magyar gyökerű család izraelivé. Miért ne tették volna?! Hisz ott volt a Holocasut, aztán évtizedeken át a vasfüggöny, mára pedig elkoptak a rokoni szálak is, és a nagy izraeli olvasztótégelyben a magyar csak egy a sok felmenő között. Meg amúgy is, a hivatalos államideológia, a cionizmus arról szól, hogy légy izraeli, légy büszke zsidó, ha már egyszer annak születtél.
A modern Magyarországhoz tehát több szempontból is nehéz kapcsolódnia annak, akiben él a magyar identitás szikrája Izraelben. Elképzelhetetlen volna, hogy valaki mondjuk magyar zászlót lengessen a cfati találkozón, vagy a március 15-i megemlékezés is hasonló közösségi eseménnyé váljon, hogy a kokárdáról már ne is beszéljünk. Lehetne, de nincs így. Az a nagy kérdés, hogy miért, ha mondjuk mára már az izraeliek körében elfogadott dolog a német válogatottnak szurkolni a foci eb-n.  

Az izraeli magyar közösség rajta kívül álló történelmi okokból képtelen az egészséges kettős identitásra. Nem úgy az ausztrálok, akik Izraelben is büszkék arra, hogy honnan jöttek. Nem ciki ausztrálnak lenni, nem tagadják meg az ausztrál mivoltukat, így generációkon át megmarad ez az identitásuk. Mindezt úgy, hogy az ausztrál zsidók nem is olyan rég bevándorlók voltak, zömében Európából. Azonban egykori gyökereiket felülírta az ausztrál identitásuk, akár már egy generáción belül is. De amikor Izraelbe költöznek, mégsem számolnak le olyan gyorsan ausztrál mivoltukkal, mint ahogy európai gyökereikkel tették annakelőtte.

Irigylésre méltó volt látni a sok helyi érdeklődőt és a méltán büszke ausztrálokat. Az volt az érzésem, hogy utóbbiak mindenfajta szégyen nélkül lehetnek patrióták és egyben zsidók. Ők tökéletes harmóniában vannak a kettős identitásukkal, nem úgy, mint az izraeli magyar közösség.

Hogy mi történt velünk az utóbbi időben? Igazából semmi, semmi új. Vagyis, dehogy is nem! Zsófi nagyon keményen gályázik a kórházban, én fotózgattam, Ráchel a nagyóviba lépett, Ábel kiscsoportos lett. Zsófi 30, Ráchel 4, én 37 lettem, Ábel meg hamarost a 2. születésnapját ünnepelheti - repül az idő felettünk. Voltunk egy hónapot Budapesten, de visszatértünk. Láttunk UFÓ-t, ettünk-ittunk jót mulattunk a kibuccal, nyomozni kezdtünk egy kisfú után, egy éves lett a blogunk, amivel hatodikok lettünk a Goldenblogon, nem mellékesen társadalmi munkában lelepleztük az MTVA bakiját, amúgy meg éltük a nem túl attraktív hétköznapi életünket, ami egyébként egy csomó meglepetést rejt magában. Mint például a legfontosabb és mindenek fölött álló hír, hogy hamarosan újabb taggal bővül a családunk! Boldogság ez a javából, még ha az áprilisra várható csöppség - nem is annyira mellékesen - borítja a terveinket.

Ez utóbbi következményben nincs semmi újdonság, hisz mióta másfél éve útra keltünk állandó újratervezésben vagyunk. Kétségtelenül leginkább magunkat tartjuk bizonytalanságban, de ennek megvan a jó oldala is.

A rendszeres beszámolóinkból visszaköszönő menni-maradni dilemmánk (más olvasatban agóniánk) ennyi idő távlatából kissé talán már unalmas lehet blogunk rendszeres olvasói számára. Nekünk azonban központi kérdés és egyben a felszín alatt fontos lelki tusa is.

Nagyon izgalmas dolog ez a folyamat, kár volna megtakarítani, mert esetünkben is igaz a vaskos közhely: nem a döntés, hanem az oda vezető út az érdekes. Ha a mi kis életünk ebből a szemszögből nézzük, akkor érthetővé válik a bizonytalanság és elfogadhatóvá válik, hogy minden csak egy állomás és egy újabb út kezdete.

Az, hogy ezt például felismerjük és olyan képességnek kezeljük, amit bármikor megismételhetünk el kellett telnie tizennyolc fontos hónapnak. Kellett ez az idő, hogy a lelkünk megnyugodjon és bizonyosságot nyerjünk arról, hogy az egykori döntésünknek nincs számottevő negatív következménye, legfeljebb egy rakás új kihívást vettünk a nyakunkba. Az a tudat, hogy "mi erre is képesek vagyunk" megkönnyíti a jövőnk megtervezését és az ezzel óhatatlanul együtt járó kompromisszumok megkötését. Ettől persze még nem tudjuk, hogy mi lesz velünk mondjuk holnapután, de van elképzelésünk arról, hogy mi jöhet azt követően. Addig meg kellemesen sodródunk.

Zsófi mondogatta mindig, hogy ő egy jelre vár. A baba képében megvan az áhított jel - csak azt nem tudjuk mire.

A baba jövetele, illetve a már állandó pro és kontra érveink alapján most épp két középtávú forgatókönyvet versenyeztetünk. Az egyik szerint a gyerek tavaszi születésével búcsút intünk Izraelnek és egy időre alámerülünk a magyar valóságban, hogy aztán itt vagy máshol kalandozzunk tovább. A másik forgatókönyv szerint is hazamennénk a szülésre, de amint lehet visszatérünk a kibucba és ott folytatjuk az izraeli pályafutásunkat, ahol abbahagytuk, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön utána. Döntés még nincs, de legkésőbb a babával ezt is megszüljük.

Másfél éves izraeli tartózkodásunkat tegnap kürtőskalács sütéssel édesítettük meg, egyben ezzel köszöntöttük Virágot, a magyar önkéntes lányt születésnapja alkalmából. Az ünnepi csemege elkészítésében nagy segítségünkre volt szomszédunk, Efrat. Aki egykor a tel avivi kürtösösnél dolgozott és kisujjában van a tészta feltekerésének a technikája. De így is a fél lakás lisztben és cukorban úszott, hála a gyerekeknek. A valódi fordulatot azonban az hozta, amikor kiszálltak a tésztagyúrásból és elszabadult Ráchel arcfestéke… szóval igazi bálágán volt, ahogy az izraeliek mondják.
Valahogy így vergődünk mi a döntésképtelenségben.    

Izraelben a diploma megszerzése után a friss orvosok még nem kapnak orvosi engedélyt, pecsétet. Kötelesek egy éven át a sztázsnak becézett klinikai rotációs gyakorlatot is teljesíteni. Diploma már a kezünkben, felelősségünk és jogosultságunk egyenlő a nullával. Ez egyaránt jó és rossz. A hibákért nem mi felelünk, de ennek megfelelően nem is bíznak ránk túl sok olyat, amit elronthatunk és súlyos következményekkel jár. Mit csinálnak a fiatal orvosok ez alatt az egy év alatt? Egy, két maximum három hónapot töltenek egy adott kórházi osztályon és "segítenek" az orvosoknak. Magyarul elvégezzük a kulimunkát. Kora reggeli vérvételek, beteg felvételi lapokat és zárójelentéseket írunk, betegeket kérdezünk ki és vizsgálunk meg, egyéb adminisztratív teendőket látunk el. Emellett, hogy az élet ne legyen unalmas, havonta négy éjszakai ügyeletet is vállalnunk kell, legalább egy hétvégi napot, ami azt jelenti, hogy reggeltől másnap reggelig kell a kórházban tartózkodnunk.

Mire megszoknánk az adott osztály szokásait, heppjeit, már megyünk is a következő rotációra, egy egész más osztályra, ahol a korábban összeszedett tapasztalatot lényegében dobhatjuk ki az ablakon. Mert ugye itt is, mint mindenhol a belgyógyászok utálják a sebészeket, a kardiológus hülyének veszi a sürgősségist, a gyerekgyógyászok pedig utálnak mindenki mást.

De kezdjük az elejéről: Január 1-én munkába álltam, viszonylag gyenge héber tudással, de azért éhen már nem haltam volna. Két hónap sebészet gyakorlat állt előttem. Az orvosi csapat összetétele: fele-fele arányban arab és zsidó szakorvosok, 100% arab szakorvosjelölt, rajtam kívül az első hónapban három sorstárs sztázsos. Ebből egy arab, aki külföldön tanult, a héberrel még neki is voltak problémái, egy román lány, aki szintén nem volt perfekt héber, és szerencsémre egy helyi izraeli srác, azt hiszem tőle tanultam a legtöbbet az első hetekben. Sajnos a második hónapban ő már máshol folytatta a gyakorlatát. Alapjáratban mindenki nagyon kedves volt, velem is és általában is, mindig dicsérték héber tudásom, és segítettek a nyelvi nehézségekben. A szakorvosjelöltek egy része némileg szexista, ettől a témától elég nehezen lehetett elterelni őket. Ezen kívül egy dolog érdekelte őket: minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Legfeljebb a műtőbe szerettek tevékenykedni, az osztályos munkához nem igen füllött a foguk. Szerencsére minket, fiatalokat is le-leengedtek a műtőbe. Sőt, időnként még aktív résztvevők és nem csak passzív nézők lehettünk. Az osztályon, mint mindig igyekeztem minél hamarabb jóba lenni a nővérekkel. Több okból is. Egyrészt ők jobban ismerik a betegeket, jól beszélnek héberül, a technikai és adminisztratív dolgokban gyakorlottabbak, mint én vagy bárki más. A haverkodás egész jól sikerült, mert a mai napig kedvesen köszönnek rám és érdeklődnek irántam, ha összefutunk valahol.

Az első hetekben tehát arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb olyan szintre hozzam a héberem - leginkább szakmai szókincsemet - hogy ne csak bambán nézzek ki a fejemből, mert azt sem tudom, miről van szó. Szerencsére itt Izraelben a szakmai héber félig angolul van. Tudom, ez elsőre hülyén hangzik, de így van. Az angol terminológiát mondják vagy egy az egyben angolul, vagy kicsit héberes végződéssel. Így már az elején is az esetek többségében tudtam legalább nagyjából, miről van szó. Felírtam magamnak rendszeresen az ismeretlen szavakat, rögzítettem, mit kell a beteg felvételi lapba írni, hogyan kell a zárójelentéseket megfogalmazni. Kötelező mondatok, kifejezések, amiket mindig fel kell tüntetni (ugyebár ezt a tudást csak a sebészeten alkalmazhattam, mert a következő rotáción már egészen más kötelező mondatokat és kifejezéseket kellett használni). Hétről hétre bővült a szókincsem, és ahogy már említettem, az első hónapban ott volt segítségemre Ron, az izraeli sztázsos srác, aki mindig kedvesen átnézte, mit írok. De más jellegű nyelvi problémákkal is szembesülnöm kellett.

A sebészet két hónapja azért is telt el gyorsan, mert ahogy a blogban követhettétek, február elején megműtötték a térdem, így 2 hét betegszabit vehettem ki. A két hónapos gyakorlat így másfélre redukálódott. A következő részben a belegyógyászaton szerzett tapasztalataimat vesézem ki. Ha kíváncsi vagy mitől készültem ki és hogy lettem vámpír, akkor azt a következő részben megtudod.

Hiába a sok egzakt szám, ha csak ezt a posztot olvasod el, akkor nem kapsz igazi képet az izraeli árszínvonalról. A számok önmagukban csalókák, hogy miért, azt a sorozat első részéből megtudhatod. Ha esetleg kimaradt volna, akkor feltétlenül azzal kezd a tájékozódást, hogy jobban képben legyél.
Fontos még itt az elején tisztázni, hogy az általunk közölt árak csak tájékoztató jellegűek, komoly piackutatás nincs mögöttük, bármilyen irányban lehetnek kisebb-nagyobb eltérések.
Nem törekedtünk teljességre, nagyjából azon termékek árait gyűjtöttük össze, amelyeket mi is rendszeresen vásárolunk. A mi családi háztartásunkat példának jó, de ugye minden családnak mások a fogyasztási szokásai, amit érdemes észben tartani.  

Mivel másfél éve Izraelben élünk, ezért már nem nagyon vagyunk képben, hogy mennyi egy kiadós nagybevásárlás otthon. De a nyári budapesti vakációnk alatt úgy tapasztaltuk, hogy húszezer forint alatt nem úszható meg (és akkor még mindig ott van a pénztár utáni sommás megjegyzés "…és nem vettünk semmit.")

Izraelben némileg átalakultak a vásárlási szokásaink. Távol vagyunk a nagy boltoktól, ezért ritkábban is jutunk el pénzt költeni, illetve a piacozás lényegében teljesen kimarad, ugyanakkor kevesebbet is főzünk, inkább a helyi menzára (hederohel) járunk, ami az étkezések mellett egyben a hétöznapi szociális élet színtere is. Ha beszabadulunk a városi szupermarketben egy kiadós bevásárlásra, akkor 4-500 shekel alatt nehezen ússzuk meg (távozás után itt is ugyanúgy felsóhajtunk, hogy
"…és nem vettünk semmit."). Ha kéthetente megyünk, akkor van, hogy csak 350 shekel/alkalom. Ehhez adódik még a mindennapi friss árura kiadott összeg a kibuc kisboltjában, ahol a romlandó dolgokat szerezzük be: tojás, zöldség-gyümölcs, kenyér, tejtermékek (ez utóbbiaknak egységáruk van, nincs rajtuk extra profit, így nálunk épp annyi, mint a városban, de amúgy a legtöbb termék esetében ez sajnos nincs így). 

De nézzünk egy könnyed bevásárlási listát:

Kenyér: (nem igazi, több benne a levegő, mint minden más): a legegyszerűbb 800 grammos 4-7 shekel, persze van negyedkilós rozsos, meg magos 15-25 shekelért.
Tej: egy liter zacskós bolti 4,75-nél kezdődik, de mi a kibuci tehenészetből hordjuk a friss tejet ingyen. 
Sajt: legegyszerűbb fajta 35-40 shekel/kg-nál kezdődik, ínyenceknek innen indul az ár a csillagos égig.
Túró: Fél kiló 22 shekel. Ez elég drága, de ahogy nyáron néztük Pesten is elkérnek 600 forintot ugyanennyi túróért. 

Nyers friss hús: csirke comb kilója 20-25 shekel, máj 18 shekel/kg, mást nem is szoktunk venni, úgyhogy a többi árat nem követjük, de annyi általánosságban elmondható, hogy a marhahús itt is drágább, sertést viszont nem árulnak, ha igen, akkor rossz helyen jársz :).

Paradicsom szósz: a sima püré 6-8 shekel/fél kg, a 300 gr-os üveges ízesített szószok 8-10 shekelnél kezdődnek.
Tonhal konzerv: 4,60 shekelnél indul egy noném tuna konzerv

Cornflakes: 750 gr, noname, 13-15 shekel, de szinte mindig van valami akció

A zöldségek és gyümölcsök árait, csak hozzávetőlegesen tudjuk, mert ebben sosem spóroltunk, nem nézzük az árat, mert mindig kell, hogy friss a hűtőbe. Az árak egyébként is szezonálisak, ha lehet még nehezebb biztosat mondani. A gyümölcs választék picit más, mint otthon, illetve a nálunk megszokott gyümölcsök általában sokkal drágábbak. Például egy kiló alma 10 shekel volt "szezonban", de ha nem figyelsz akár kétszer ennyit is elkérnek érte rosszabb napokon, most a zsidó újév előtt viszont akciósan6 shekel. A paradicsom ára is nagyon hektikus - volt, hogy két és fél shekelt, most majd 10 shekelt fizetünk érte. Az uborka 1-2 shekel/kg, ami felkúszik 4-5-re is. Avokádó szezonban 6-7 shekel/kg! Utána 20/kg. A banán - ami a kibucban is megterem - 7 shekelnél még nem volt olcsóbb, de szezonon kívül 10 shekel körül van kilója.

Az élelmiszer kiadásaink között nagy tétel még a kibuc menzáján otthagyott összeg. A hederohel még talán a magyar kifőzdék között sem számítana különösen drágának, egy kétfogásos étkezés olyan 10-15 shekel egy felnőttnek. Ebből azért összejön havonta 6-800 shekelnyi, amit a kibuc havonta számláz ki nekünk. (Hasonló rendszerben vesszük igénybe a helyi patyolatot, mivel nincs mosó- és szárítógépünk. A szolgáltatás elfogadható minőségű és baromi kényelmes, az ár sem vészes kilónként 3 shekel.)

Kávét nem iszunk, alkoholt nem veszünk és nem is dohányzunk, úgyhogy ezek árairól halvány fogalmunk sincs. Mi csapvizet iszunk, az ingyen van, a palackos víz viszont drága, kiszereléstől és helytől függően 2 és 8 shekel egy másfél literes palack (hatos karton 11-12 shekel a szupermarketben). A gyerekek másfél literes narancsleve (ami tényleg tartalmaz is narancsot) 4 shekel körül van feltéve, ha legalább négy palackot veszel belőle. Piperecikkeket, ha lehet otthonról hozatunk, mert szinte minden jóval olcsóbb, mint itt (pl.: dezodor 25-35, fogkrém 10 shekel köröl kapható). A 48 gurigás WC papír 35 shekelnél indullegolcsóbb, az Ábelre való 48 darabos pelenka 36 shekel, ha kifogjuk.

Jelentős kiadási tétel számunkra az autó, még úgy is, hogy itt a munkáltató fizeti bejutást - legalábbis részben.  Mint írtuk, a 95-ös benzin 8 shekel felett jár, és a légkondi, valamint a sok emelkedő miatt itt nehéz spórolósan vezetni. A kötelező biztosítás 1900 shekel/év,   cascóval együtt 2600. A szervizelés drága, egy 18 éves autónál pedig szinte bérleted van a szerelőhöz.

Az árak értelmezéséhez hozzátartozik a mi családi költségvetésünk bevételi oldala is. Mi itteni viszonylatban kevés pénzből gazdálkodhatunk, átlagosan 9000-9500 shekel jövedelmünk van (fixen Zsófi fizetése és a családi pótlék, ehhez jön még az én kalkulálhatatlan keresetem), amiből bizony nem nagyon marad semmi hónap végére, pedig nem élünk nagy lábon. Különösen úgy, hogy mindig van valami plusz kiadási tétel, amivel előre nem kalkuláltunk. Az otthoni megtakarításaink és eseti bevételeinkhez nem igazán nyúltunk, ezek amolyan aranytartalékok, nem részei költségvetésünknek, illetve abból fizetjük a hátra hagyott, takarékra vett magyarországi életünket.