A pár héttel ezelőtti VB döntőről ugrott be a jeles dátum, mivel az első izraeli utazásom épp egybeesett a ’94-es VB-vel. A meccseket Kármielben, a helyi főiskola koleszában követtük - már amennyire a programunk engedte, hogy az Amerikában zajló tornát élőben nézzük.

Persze ahhoz is köthetném az utazásunk évfordulóját, hogy épp akkor jelentették be a történelmi békékötést Izrael és Jordánia között.

Mai szemmel optimista, békepárti idők voltak azok. Mindez persze csak mellékszál, ami a történelmi hűség miatt fontos, egyébként a személyes történetem szempontjából érdektelen. Vagy mégis?

’94 nyarán közel egy hónapon át diákcsere, turista út és nyári egyetem különös keverékén ismerkedtünk az országgal - Eiláttól a Hermonig bejártuk Izraelt. Erre viszonylag sok idő állt rendelkezésünkre és ahogy emlékszem nem unatkoztunk, folyamatosan túráztattak minket vagy valami fejtágításon pislogtunk, de teljes képet még így sem kaphattunk az országról. Arra viszont elég volt a program, hogy ha nyitott az ember, mögé lásson a csili-vili tursta vakításnak. Nem minden útitársam szeme nyílt ki (nincs ezzel semmi baj, elvégre nyaralni jöttünk, nem világot látni), de én éreztem a feszültséget, láttam a negatívumokat, szembeötlőek voltak az ellentmondások, amiket a jolly joker cionista ideológiával próbáltak nekünk feloldani. És mégis, nekem ezekkel együtt már elsőre is nagyon szexi volt a zsidó állam.

A 20 évvel ezelőtti benyomásaimat vaskos beszámolóban összegeztem, amit az iskolai újságunk, a Poligráf hozott le és az interneten ma is elérhető (de innen is letölthető, 12-14. oldalon olvasható a cikk eredetije + bónusz tanári dicséret). Visszaolvasva az akkori szösszenetemet rémülten vettem észre pár dolgot. Először is megdöbbentem, hogy tollforgatóként már akkor is ugyanazokkal a stiláris eszközökkel éltem, mint manapság. Ami egyrészt jelzi, hogy 20 éve is tudtam írni, másrészt gáz, hogy 20 év alatt sem sokat cizellálódott a stílusom.

Ennél eggyel fontosabb, hogy tartalmilag is konzekvens vagyok, ha elolvassátok az akkori riportom, akkor ugyanolyan lelkesedés sugárzik a soraimból Izrael iránt, mint manapság. Személy szerint nekem még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a 20 évvel ezelőtti cikkem olvasása közben még egy tucat sztori ugrott be, amiket nem jegyeztem fel terjedelmi okokból, vagy mert még ma sem publikusak :).

Az izraeli utunk valódi kulturális sokk volt számomra, nagyon is jó értelemben - és nem csak azért, mert az erdőszéli nomád táborból a kényelmes kármieli koleszban landoltam. Izraelben szembesültem először az európaitól elütő kultúrával, ekkor nyílt ki előttem a Bibliából ismert Szentföld. Lenyűgözött, hogy a tévében látott hírek helyszínei megelevenednek előttem. És ma már azt is tudom, hogy történelmi időkben járhattam Izraelben - békekötés, orosz alia csúcsa és az izraeli fogyasztói társadalom hajnala esett egybe az utazásunkkal. Egy hónap után rengeteg élménnyel és “Izrael-fertőzéssel” tértem haza, amiből egy csomó minden következett az elmúlt két évtizedben. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a Közgazdasági Politechnikumnak köszönhetően megismerhettem ezt az országot. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy 20 évvel később Izraelben fogok élni a családommal.

A magyar köztudatban az él Izraelről, hogy “de hiszen ott lőnek!”. Most, hogy tényleg tűz alatt van az ország tovább erősödik ez a sematikus kép, miközben permanens feszkó ide vagy oda, Izrael köszöni szépen jól elvan. Sőt, gőzerővel azon dolgoznak, hogy “Start Up Nation”-ként kerüljön be a nemzetközi köztudatba. A dolog olyannyira mintaértékű, hogy még Magyarország is innen másolná a “start up ökoszisztémát”.

Az elmúlt napokban a híradások állandó szereplője a Vaskupola (Kipat barzel) rakétaelhárító rendszer, ami sikerrel semmisíti meg a lakosságot közvetlenül veszélyeztető hamaszos rakéták 90 százalékát. A Vaskupola látványos példája az izraeli innovációnak, de ez csak a jéghegy csúcsa. A hadiiparon kívül is rengeteg kutatás-fejlesztési projekt zajlik az országban, amelyek a hétköznapi polgári életben is érzékelhető termékeket eredményeznek. Ilyen például a USB pendrive vagy épp a Waze nevű közösségi navigációs rendszer, amit nem oly rég több mint 1 milliárd dollárért vásároltak fel. Mint látszik hihetetlen pénzeket lehet kaszálni egy-egy jó ötlettel, miközben minden ilyen bomba üzletre ezer elvetélt projekt jut. De van belőlük bőven! Izrael szerte garázscégekben, egyetemeken és multinacionális kutatási központokban folyamatosan ezernyi kisebb-nagyobb fejlesztési projekt zajlik.

Az izraeli politikai elit hamar felismerte, hogy nyersanyagokban szegény országként a tudásipar valódi kitörési pont lehet. A stratégia sikere részben mérhető az izraeli Nobel-díjasok számában is, de  még inkább abban, hogy az állam mellett a befektetők sem sajnálják a pénzt kutatás-fejlesztésre (a rendszerről bővebben itt lehet magyarul olvasni). Kockázati tőke társaságok szállnak be jó ötletekbe és a világ legnagyobb multinacionális cégei nyitnak kutatás-fejlesztési központokat, akár egyszerre több ezer embernek is munkát adva. A kaliforniai Szilícium-völgy után Tel Avivban van a legtöbb sikeres internetes fejlesztő cég, amelyek közül többnek az amerikai NASDAQ-on jegyzik a részvényeit. Az évtizedes szisztematikus munkával fejlesztett tudásipar olyan nemzetgazdasági szintre jutott, hogy Izrael magát már egyenesen “Start Up Nation” ként márkázza, amire jó példa volt a tavalyi Elnöki konferencia is, amin volt szerencsém részt venni.

Személy szerint én nagyon drukkolok! Főleg mert nem könnyű a kiindulási helyzet, amit két imige filmmel szeretnék látványosan demonstrálni. 2009-ben készült a Budapest - Get Engaged nevű kisfilm, amit a Budapest Business Region mögött álló klaszter készíttetett, (amiről én azóta sem hallottam, de három éve nem is élek a magyar fővárosban). Szerintem szuper film, iszonyat jó zene, nagyon szép képekkel, kifejezetten gusztusos kivitelezésben. Magyarán vállalható, nem is véletlen, hogy lassan kétmillióan látták a youtube-on, dagadó kebellel én is kitettem anno a Facebookon.

A másik spotot 2013-ban készítették az Izraeli Külügyminisztérium megbízásából. Ez is profi munka, lendületes, célra törő, jól szolgálja az országimázst, bár alig háromszázezren látták a youtube-on.

A két film alapötlete ugyanaz: mutassuk be azokat a fejlesztéseket, amelyek az országunkhoz köthetők és büszkék vagyunk rá, mindezt szép nőkkel, mert úgy mindent el lehet adni. Az izraeliek például a filmecske végén Bar Rafaeli szupermodellt vetették be, a magyar változatban “csak” a legendásan szép magyar nőket szerepeltették, mert még nem sikerült szupermodellt adnunk a világnak. 

Ha túl vagyunk a szexista vonalon, akkor fókuszáljunk a lényegre: az izraeli filmben az elmúlt évtizedben született, világszerte ismert találmányok köszönnek vissza, olyanok, amiket Izraelben fejlesztettek. A magyar spotban ezzel szemben az utolsó magyar találmány az idén 40 éves Rubik-kocka, ezen kívül még fontos, de meglehetősen szakállas dolgokkal virítunk, köztük több olyannal, amelyeket magyar emberek külföldön alkottak meg (vajon miért…).

Hogy érzékeltessem a problémám lényegét öntsünk tiszta vízet, pontosabban szódát a pohárba! A magyarok Jedlik Ányos nagyszerű 1826-os találmányával, a szódáva villantanak az image filmben, ami a büszkeségen kívül jól tudjuk, hogy semmit sem hoz ma már a konyhára. Ellenben az izraeli Sodastream ugyanabból a szikvízből minimális hozzáadott értékkel halálra keresi magát. Szóval tudom, minden összehasonlítás sántít, de akkor is az van, hogy míg Magyarország beleréved a dicső múltba, addig a világ elszalad mellette.

Na, hát én csak ezt szeretném üzenni azoknak, akiknek Izraelről csak az jut eszébe, hogy “ott lőnek”. Mert tényleg lőnek, csak közben gondolkoznak is, nem is akármilyen eredményességgel! Ha nekem nem hisztek, akkor nézzétek meg az Indexvideo "A jövő Izraelből érkezik" című tudósítását:

• Konferencia haladóknak