A minap komoly magyar vonatkozású kultúrtörténeti felfedezést tettem miközben a kibuc menzáján tápoltam. Nem, nem valami kulináris összefüggésre éreztem re - a snitzel itt is ugyanolyan, mint otthon a rántott hús. De, hogy jön ehhez Rákóczi?
Az történt, hogy míg én békésen nyammogtam magamban lehuppant mellém Tzvi, aki a Garay utcában látta meg a napvilágot, de kisvártatva “pária” lett az ismert történelmi okokból... Gyerekként élte át a gettósítást, majd a felszabadulás után gyerekházba került, ahonnan a 40-es évek második felében a többi árvával együtt csoportosan aliáztatták őket, élete hátralevő részét meg lényegében Ein Gevben élte le. Mivel korán elszakadt a családjától és Magyarországtól, magyarul lényegében nem tud, csak ért - már, ha akar. Amikor összefutunk általában bugyuta mondókákkal szoktuk ugratni egymást, valahogy úgy, hogy az egyikőnk bemondja az első sort, a másikunk meg rávágja a csattanót. Ilyeneket, hogy “egy, kettő, három - nyald meg a tojásom”, meg “33 - nyald a seggem télen-nyáron”. Belátom, ez elég óvodás, de hát Tzvi magyarsága ezen a szinten rekedt meg, ami úgy látszik jól rímel az én gyermeki énemre.
Tzvi a visszapillantó tükörben
Szóval Tzvi lehuppant mellém - ami egyébként szokatlan volt tőle, mert csak futtában szokta odabökni nekem az aktuális strófát - kicsit gondterhelt volt, mert eszébe jutott egy dalocska, de nem emlékezett a szövegére. Kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor egy dallam foszlány belemászik az ember fülébe és nem ugrik be, hogy mi is ez. Na, hát ezt kellett két falat között orvosolnom. Azt mondja nekem pattogósan, de nem túl artikuláltan, hogy “vkpháli-vkpháli”, amit a biztonság kedvéért még elismételt kétszer, majd nekem szegezte a kérdést “Máze?”. Össze kellett szednem magam, mert ebédelni jöttem és nem sejtettem, hogy hirtelen a “Ki nyer ma? - Játék és muzsika 10 percben” remakejében találom magam. Némi homlokráncolás után jött a szemkikerekedős “aha-élmény”, amikor leesett, hogy Tzvi a Rákóczi-induló első taktusaival birkózik és a “Vak pali, vak pali, mindent lát, szemüvegen át, kutya valagát” kezdetű nem hivatalos librettóval küszködik, ami kitudja miért most került elő a tudatalattijából. Amikor megosztottam Tzvivel az egész strófát, láttam rajta, hogy megnyugodott a lelke. Ilyen az, amikor egy újabb fontos magyar kulturális emlék a méltő helyére kerül. De nem sokáig, mert Tzvi felállt az asztaltól átült Rivkához, a másik magyar kibucnyikhoz, hogy diadalittasan megossza vele, hogy micsoda dalocska ugrott be neki. A két öreg jól elvihogott ezen, mintha nem is “komoly” nyugdíjasok volnának.
Azon túl, hogy vicces volt az ebédemhez körítésnek a “Vak pali” elgondolkodtatott az eset. Vajon mikor is születhetett a Rákóczi-induló inkriminált szöveg átirata? Az én időmben minden általános iskolai ünnepségen felcsendült Berlioz 1846-ben írt zeneműve és ilyenkor mindig volt valaki, aki bemondta ezt a bárgyú versikét, ami után persze előbb kuncogás, majd hullámzó röhögés következett. Nem is lehet ennél nagyobb botrány egy vigyázzban állós ünnepségen. Komolyan azt hittem, hogy ezt valamelyik kortársam költötte és még az sem ébresztett bennem kételyt, mikor a kerületi napközis táborban a többi diák is ezt dalolta, amikor újrajátszottuk március 15-ét számháború formájában. A lényeg az, hogy ha már Tzvi - aki bőven több, mint hatvan éve nem él Magyarországon - is ismeri a “Vak palit”, akkor ez egy archaikusabb szöveg, mint ahogy azt én gondoltam.
Ennyi, nincs további csattanója a történetnek, csak akartam, hogy tudjátok, hogy az örökbecsű “Vak palival” vélhetően már a nagyszüleink is begyűjtöttek néhány intőt és erre kétezer kilométerre kis hazánktól, Izraelben kellett ráeszmélnem.
RSS Feed