Majdhogynem egy időben érkeztünk Ein Gevbe Larával és Dannel. Az elmúlt bő egy évben lényegében ugyanazokon a fázisokon mentünk át, ugyanazokkal a nehézségekkel és kihívásokkal kellett szembenéznünk. Ez mindenképpen összeköt minket, még ha sok dologban más utat is jártunk. Most viszont végképp elvállnak útjaink - Lara és Dan, és persze két tündéri lányuk néhány nap múlva visszatér Ausztráliába. Felszámolják azt, amit itt keservesen felépítettek és újrakezdik ott, ahol abbahagyták a békés és gazdag Ausztráliában. Ne gondolja senki, hogy ez kudarc! Az adott körülmények között nagyjából kihozták a legtöbbet az "Izrael-projektből" és most új kihívások előtt állnak. Jó emlékekkel távoznak és biztos vagyok benne, hogy szép időszak előtt állnak - már csak azért is, mert Ein Gevből egy életre szóló emléket is magukkal visznek: itt fogant harmadik gyerekük, aki már Ausztráliában fog megszületni.
Haverilag sorozatunkban Dan angol nyelvű vendégposztját olvashatjátok arról, hogy mért jöttek Ausztráliából Izraelbe, milyen volt egy kibucban élni és miért döntöttek a távozás mellett. 

For as long as I can remember, I have dreamed of living a different life. Don’t get me wrong, I had an amazing life back in Australia. Beautiful wife and 2 daughters, all the extended family, amazing friends, a great job, the list goes on. Plus the luxury of living in an amazing city, in one of the world’s best countries. And still, I yearned for something different. Something slower, more free, with more space, less stresses and more time with my kids.
For as long as 5 years my wife and I had talked about moving to Byron Bay, a small beach town in Northern New South Wales. It was whilst we were there one holiday that we decided it wasn’t for us. Something didn’t feel right, but at the same time we were really disappointed. We were realizing our dream plans weren’t our dreams anymore. And there, on the trip, discussing what our next dream plan would be it came to us out of the blue. What about moving to a Kibbutz. I don’t know why, or from where the idea came. Neither of us were particularly Zionistic, nor religious. And neither of us had spent any time on a Kibbutz before. But no sooner had we muttered the words, than we were sure this was the right thing. 14 months later, having packed up our house, quit our jobs, taken our kids out of day care, said goodbye to our family and friends, and found new homes for our 2 amazing dogs, we landed at Ben Gurion.

Picking Ein Gev was pretty straight forward for us. All we knew was we wanted to be close to water. There was exactly 1 Kibbutz available to us on the Bayit Rishon Be’Moledet program that was within walking distance of water. The choice was made for us.
Arriving was a shock to our system. A big shock. We had come from a big suburban Australian home, with all the mod cons, in a nice clean suburb. We arrived in 48m2 of a run down apartment, which looked like it was built 50 years ago and forgotten about. Very few cons, let alone mod cons, worn out couch and beds, mouldy bathroom. My wife cried when she saw where we would be living. She couldn’t help but think we had picked up our kids from a beautiful Australian life, and brought them to an Israeli dump in the middle of nowhere.
I think it took less than 48 hours for the shock of our new housing to wear off, and the beauty of Ein Gev to capture us.

It’s hard to describe quite how beautiful Ein Gev is, and quite often people who have been living here their whole lives don’t quite realize it. Living literally on the Kinneret, with huge areas of grass and palm trees (and Eucalyptus trees to make us feel at home) surrounding us, and the Golan right in our backyard with spectacularly changing colours as the sun rises and sets. Almost 18 months later, and I don’t think a single day has gone passed that I don’t look around and think “I can’t believe I live here, its one of the most beautiful places”.

It was always hard for us to verbalise exactly what it was we were looking for in our dreams to get away. But over the last ~18 months we’ve realized this is pretty much it. Life here has been pretty amazing for us. To describe it all is impossible. Freedom excitement & independence for the kids, beautiful community feeling, outdoor lifestyle, making new friends, much more time with the kids, stress-free (almost) living, the list goes on… It was everything we were looking for and more.

Of course to say everything was smooth sailing would be wrong. Life anywhere has its ups and downs, and being without family and friends’ support, in a new country 24 hours flying time from home, in the middle of nowhere is always going to provide some challenges. Watching the kids spend the first few months very unsettled and struggling to make new friends because of a language barrier was very tough. It really made us question if we were doing the right thing (this settled quickly and now we don’t know how we will ever pry them away). Good work is very hard to find this far North. Anything administrative makes you want to pull out your hair. The summer is hot. Very hot. July/August are almost unbearably hot. We had gone from a city of amazing food and nightlife to the chadar ohel and the kibbutz pub – enough said. And of course, there is the elephant in the room, the issue of security. Still, everything considered, the positives far far far outweigh any of the downsides.

We have made the very difficult decision to go home. I was offered a job in Australia that I just couldn’t refuse. And, not being in the position to commit to a long term life here, giving up the job was too big a risk. But, since making the decision, not a day goes past that we haven’t questioned whether we are doing the right thing. Everything about being here we, and the kids, love. This was our dream for years, and finally having realized it, leaving after only 18 months feels too soon. The decision of living a life with a fantastic quality of life but concerns of future prospects for jobs, our kids education, etc. vs going back to ‘our old regular life’ but one in which we are secure and can offer our kids so much is not an easy one. And one we continue to debate even today, 12 days before our flight home. But we leave with a real taste of our dream now, not just thoughts. And who knows what will happen next...

A zsidó újév alkalmából közös vacsorára voltunk hivatalosak múlt héten, amit szokás szerint kibucos műsor követett. A kaja és a program is picit sótlan volt, de jó társaságban gyorsan telt az idő. A fotógaléria magáért beszél, pörgessétek át és képet kaptok az estéről, ami lényegét tekintve szinte kottára ugyanolyan volt, mint tavaly.

Mindössze két - az ünneptől lényegében tök független - dolgot említenék meg, amelyekről reményeim szerint hamarosan bővebb poszt is jön. Az egyik, hogy felállítottam a lámpaszettem portréfotózásra, mert meguntam, hogy ilyenkor minden lépésnél megállítanak, hogy lekapjam az asztaltársaságot. Ebből pár képet a galériába is beválogattam.

A másik érdekes dolog az est házigazdáinak a személye volt. George és Lara, két ausztrál vitte a szót - aranyosak, helyesek voltak, ahogy törték a hébert és szórakoztatták a nagyérdeműt. Larának külön jól állt, hogy mikrofonnal a kezében gömbölyű pocakkal vitte a szót, de műsorszámukat keserédessé tette, hogy ez amolyan hattyúdal volt a részükről.

A helyszínen nem volt nyilvánvaló, hisz az érintettek szemérmesen kezelték a hírt, de mi tudtuk: eldőlt George és Yael "menni-maradni" dilemmája, mint ahogy a velünk nagyjából egyszerre érkező Lara és Dan családja is hamarosan visszatér Melbournebe - egymástól függetlenül, nagyjából egyszerre új életet kezdenek a régi környezetükben. Nagy veszteség ez számunkra, de érthető döntés a részükről.

Szeretném előre bocsátani, hogy nem érzek kárörömöt, nem dob fel, hogy igazam van. Mélységesen elszomorít, hogy egy magyar nemzeti intézmény ország-világ előtt leégette Magyarországot. Mert valójában erről van szó. A későbbi ködösítés és fenyegetőzés, a valós vizsgálat elmismásolása csak szimptómája a mai magyar közállapotoknak, ami sajnos itt, az izraeli magányunkban is utolért. Ez is nagyon szomorú, de hogy mi van emögött csak mi, magyarok értjük igazán, nem úgy azt, amit az MTVA jóvoltából az izraeli tévénézők láthattak - az sajnos nyilvánvaló volt: vizuális antiszemitizmus - az Alap közreműködésével.
2012. augusztus 15-én a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), (illtve csatolt részei) a nemzetközi sztenderdekkel ellentétben, ugyanarról a meccsről néhány percen át más-más műsort közvetített élőben kifelé, mint befelé. Míg a magyar nézők a himnuszok alatt rendesen a csapatokat láthatták, addig az izraeli tévé felé a radikális magyar drukkerek botrányos viselkedését közvetítette az Alap. Ez világosan kiderül az izraeli sporttévé blogunk rendelkezésére bocsátott adásfelvételből.

Az MTVA nekünk küldött levelében - a vagdalkozáson túl - elismerte, hogy a meccs közvetítését teljes egészében ők szervezték, az adáslebonyolítás az ő felelősségük volt. Tehát csak az általuk előállított jel mehetett adásba. Az MTVA szerint ők ugyanazt a képet adták kifelé, mint befelé, szerintük nem az ő készülékükben volt a hiba. Állításuk szerint a problémát az okozhatta, hogy a közvetítő lánc technikai okokból megszakadhatott és az izraeli tévések ezt pótolták a meccs előtt rögzített felvételekkel. Ez tetszetősen hangzik, de több okból sem igaz állítás. Nézzük miért:

De mondjuk azt, hogy az MTVA-nak van igaza és az izraeli tévések galád módon a csapatuk helyett a saját gyalázásukat szerették volna premier plánban látni, mert az adott időszakban egyszerűen nem volt más értelmesebb, relevánsabb a Puskás Ferenc Stadionban. Nem valami életszerű mindez, de tegyük fel. Ez esetben mégiscsak kínzó a kérdés: az izraeli tévé hogy juthatott hozzá az MTVA által a magyar adásába is bevágott kamera képéhez?

Ezt a kamerát valaki letette oda, valaki kezelte, utasította és adásba adta. Ők mindannyian magyar szakemberek voltak, az MTVA megbízásából tették a dolgukat, az izraeliek biztos nem utasíthatták őket, nem diszponáltak felettük. Mégis, hogy lehet az, hogy ők mind nem látták azt, amit fél Izrael? Nekik nem szúrt szemet, hogy hat percen át(!) olyan képet sugároznak világgá, ami Magyarországra nézve minimum kellemetlen? Ha tényleg nem történt magyar részről hiba, akkor miért néztek félre és lőtték műholdra a látottakat, hogy aztán a sunyi izraeli kollégák ezt adhassák adásba? Ha tényleg úgy lenne, ahogy az MTVA állítja, és az izraeli tévések nyomták a saját képüket a szarba (amivel nem mellékesen vizuálisan odabasztak Magyarországnak), akkor ebben miért volt készséges partner a magyar közvetítő stáb és végső soron egy magyar nemzeti intézmény, az MTVA?

Nem kell hozzá nagy ész, hogy kijelentsük: emberi mulasztások egész láncolata és talán-talán-talán-esetleg műszaki hiba együttesen vezethetett oda, hogy Magyarországot leégették. A dolog azért olyan kínos, mert ezt csak magunknak köszönhetjük és azért olyan tipikus, mert rögtön másban keressük a hibát - a "füllentő" bloggerben, a technika ördögében, az izraeli tévés kollégákban - pedig elég volna csak magunkba nézni. Az MTVA-nak ez a meccs elment, szégyent hoztak hazánkra. Nem a mi családi blogunk nyomta le őket, hanem saját magukat verték meg, viszont azt nagyon látványosan csinálták és még rá is tettek egy lapáttal, amikor fenyegetőleg léptek fel blogunkkal szemben.
Hamarosan beköszönt az egyik legfontosabb zsidó ünnep, a Jom kippur, az engesztelés napja. Ilyenkor magunkba nézünk, megvalljuk bűneinket és elnézést kérünk mindazoktól, akiket év közben esetleg megsértettünk, illetve gyakoroljuk a megbocsátás erényét. Szép zsidó szokás mindez. Részünkről nincs harag, de remélem az MTVA is érti az ünnep üzenetét…

A zsidó újév központi liturgiai eleme a sófár megszólaltatása. A kosszarvból készülő, meglehetősen egyszerű fúvós hangszer évezredes múltra tekint vissza. A legenda szerint az első példányát az Izsák helyett feláldozott jószág szarvából faragták ki, és mint ilyen azóta is az Istennel kötött szövetségre emlékeztet minket. A sófár hangja egyúttal távol tartja a gonoszt, megnyitja Isten felé az imák útját, mint ahogy a híveket is bűnbánatra, számvetésre készteti (nem függetlenül a hamarosan beköszöntő Jom kipurtól, az engesztelés napjától, ahol ugyancsak szerepe van). A messzehordó rézfúvós kürtökhöz hasonlóan a szaru sófár is emelkedett pillanatokban szólal meg. Az idők folyamán a sófár a zsidóság egyik jelképévé vált, pedig piszok nehéz megszólaltatni és nem is annyira csilingelő a hangja - figyelemfelhívásra viszont kétségtelenül alkalmas és egy autóriasztónál egyértelműen mutatósabb és autentikusabb.

(Valamiért a beágyazott videó nem jelenik meg elsőre, kattintsatok a kép közepén a nyilra és újra, ekkor feljön egy új ablakban.)

Ez mind szép és jó, de hogy a fenében lesz a kosszarvból sófár? Erre kerestem a választ a tőlünk pár kilométerre lévő Givat Yoaav mosavban, ahol egy kis családi manufaktúrában zsidó kegytárgyakat, de legfőképpen sófárt készítenek.

A góré, Shimon Kinan igazi ügyeskezű mesterember, tudjátok az a típus, akinek nagy lapát keze munkától kérges és mindig a szemüvege felett néz el, ha valami zaftos poént süt el. Kedvesen körbekísért az üzemében és a mintaboltjában, ahol büszkén mutatta milyen csodák kerülnek ki a keze alól, immár 13 éve. Nekem nem tűnt valami bonyolult dolognak a sófár készítés, de nyilván a szaki nem kötött minden szakmai titkot az orromra. Ez abból is kitűnt, hogy bizonyos munkafázisokat nem engedett fotózni. De nézzük miből is áll a Sófár!

Kezdjük a lyuknál, mert engem az izgat a legjobban. A kos szarva belül eleve üreges, kivéve a hegyét, mert ott tömör. Fúrni-farigcsálni tehát nem nagyon kell, elég csak a végét lecsípni és máris szelel. (A tömör szarvcsúcs sem megy pocsékba, ebből mezüzét faragnak, kulcstartót készítenek vagy más efféle csecsebecse lesz belőle.) Ahhoz, hogy a sófár szóljon is valahogy a járatot célszerű kitisztítani, ezt viszont csak úgy lehet, ha a csavaros kosszarvat kiegyenesítik. Hogy a kényes művelet során a szaru ne pattanjon el, folyamatosan tűzben melegítik és így rakják satuba, majd a visszacsavarás is hasonló pörkölős technikával zajlik. Ezt követően igény szerint fényesre polírozzák vagy natúran hagyják és csak az éleket sorjázzák. A hangszer már így is eladható, de a vastagabb pénztárcájú hitsorsosok felextrázott változatokkal is villoghatnak az ünnepek idején. A sófár készülhet szimpla házi kosszarvából, de bármilyen vadon élő kecskeféle trófeájából is. De nem csak ez srófolja az árat, hanem az is, hogy milyen nagy és mennyire csavaros az állat fejdísze. A szaru alapot faragásokkal vagy különböző kidolgozottságú ötvösmunkákkal szokták feltupírozni, ezeknél már nagyon vastagon fog a ceruza.

Úgyhogy, aki kényes erre, az ne spóroljon! Sófárt a sófár boltból vegyen, nehogy meglepetés érje tülkölés közben, mert akkor fújhatja az egészet.

Ha rosh hasana, akkor garantált a gránátalma az ünnepi asztalon, mely sok apró magjával a 613 parancsolat betartására int minket az örömködés közepette is. Az ünnep másik emblematikus étke a méz, hogy édes legyen az új év (ki gondolta volna?!). És ha már méz, akkor bátortalanul hozakodjunk elő a tejjel is, hogy gazdag legyen az évünk. Ez utóbbi ugyan ritkán kerül az ünnepi menüsorra, mivel a húsos ételek kiszorították, de én most mégis ide csempészem túró formájában. Legyünk formabontóak, és 5773-at indítsuk mézzel édesített gránátalmás túrókrémmel!

Kezdjük az egészet a legbonyolultabb művelettel, a gránátalma megpucolásával. Ez látszólag könnyű feladat, de a viszonylag kemény héj alatt megbúvó vörös magvacskák nem adják könnyen magukat - jobb esetben elgurulnak, rosszabb esetben szétspriccelnek, ami életre szóló nyomokat hagyhat a ruházatunkban és a konyha mennyezetén. Ha ezen túl vagyunk - és kiszentségeltük magunkat - akkor már nem okozhat gondot a túró és a tejföl kibontása. Ezeket egy nagyobb mélytányérban jól keverjük össze - profibbak kézimixert is használhatnak, ettől krémesebb lesz, viszont többet kell mosogatunk. Az így kapott krémet küldjük meg mézzel, ízesítsük meg csipetnyi vaníliával (vagy ha ezek nincsenek, akkor egy csomag vaníliás cukorral) és adjuk hozzá a gránátalma maradék magvait - azt, ami nem a konyhapadlón végezte közvetlenül a ruhánk után. Ha mindezzel megvagyunk, akkor keverjünk még egyet rajta és már tálalhatjuk is a gránátalmás túrókrémet.

Ínyencek a tejfölös túróhöz egy tojás sárgáját is belekeverhetik, valamint citromhéjat is reszelhetnek hozzá. Édesszájúak mazsolával is próbálkozhatnak és a kész krémet némi kakaóporral is meghinthetik, de csak módjával, nehogy elnyomja a gránátalma kellemesen savanykás ízét. Fapados és diétás(abb) változatban is elkészíthetjük a túrókrémet, ekkor csak túrót, tejfölt és gránátalmát keverjünk össze.

Sokszor leírtam már, hogy az ein geviek nem számítanak vallásosnak, mint közösség. A mindennapi életre nincs hatással a vallás (még akkor sem, ha az ünnepeket közösen üljük meg), de vannak, akik bizonyos hagyományokat a mindennapokban is követnek. Többeket is ismerek a kibucból, akik fontosnak tartják, hogy a szombat bejövetelét köszöntsék. Otthon gyertyát gyújtanak, elmondják a kalácsra és a borra az áldást, de a nap hátralévő részében folytatják tovább a szekuláris életüket. A kibucban a szombat bárminemű ünneplését magánügynek tekintik, tiszteletben tartják, de közösségi tetté nem emelkedett, mert nincs rá igény.
Vagy mégis? Múlt pénteken közös kiddusra voltunk hivatalosak, amit a kibuctagságra kandidálók szerveztek.

Maga a program egyébként nagyon szimpatikus volt, mintha összegyúrták volna a someres, a szarvasi és a frankeles szombatfogadásokat. A dolog reformzsidósan volt kóser, de ez mindegy is, mert a lényeg a közösségi tett. A kiddus apropó az együttlétre, ami nekem bejön. Már régóta hiányzott valami hasonló, mert az elmúlt majd 15 évben szinte minden péntek estém hasonlóan telt Magyarországon. Talán nem csak nekem van hiányérzetem a kibucban, hisz sokan jöttek el a kiddusra. Azt persze nem tudom, hogy ez a hagyománytisztelet jele, vagy az új tagok iránti kíváncsiság volt, de ez mindegy is.

A Wizzair sajtóközleménye szerint a járatok előre láthatólag december 6-án indulnak. Hetente háromszor - kedd, csütörtök, szombat -  Airbus A320-assal repülnek. Budapestről 15:25-kor szállnak fel és Tel Avivban 20:30-kor érkeznek meg a járatok. Az akciós bevezető jegyek 9900-tól indulnak, de akinek nem jut a beetetős jegyekből az várhatóan 180 eurós jegyárakkal kalkulálhat, ami még mindig sokkal olcsóbb, mint az El Al (és nagyjából ugyanannyi, mint a Bécsbe repülő Air Niki). Az árak nem tartalmazzák a fapadosokra jellemző egyéb extra költségeket (csomagdíj, jegykiállítás stb.)! Kispaszti tájékoztatása szerint foglalni még nem lehet, hibaüzenet jelenik meg. Ha viszont valakinek sikerülne jegyet vennie a Budapest-Tel Aviv járatra, az szóljon!
A cég közleménye végén az apró betűs részben azért megjegyzi "a Budapest-Tel-Aviv útvonal Izrael polgári légiközlekedési hatóságának hivatalos jóváhagyására vár". Vagyis még semmi sem biztos, de nyilván nem véletlenül rukkoltak elő a nagy hírrel.

Nem kell a statisztikákban elmerülni ahhoz, hogy megállapítsuk: Izrael a világ egyik legdrágább országa. Ez riasztóan hangzik, és az is. A képet azért árnyalja, hogy általánosságban a fizetések is magasabbak, mint Magyarországon. Persze azért nagy a szórás - a központi területeken (Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa háromszögben) magasabbak az átlag bérek, a periférián viszont annak is örülnek, hogy ha akad egyáltalán munka (a minimál órabér 23 shekel, a minimálbér kicsivel több 4000 shekelnél).

De csak úgy, mint otthon a falusi (kibucos) kisboltokban is drágábban vásárolhatunk be, mintha a közeli nagyváros szupermarketjében intéznénk a bevásárlást. További ártorzító tényezők az akciók, illetve egyéb vásárlásélénkítő kedvezmények, amelyek errefelé eggyel rafkósabbak, mint otthon (lásd Jes laha moadon? c. keretes írást).

Fontos megjegyezni, hogy Izraelben mindenért fizetni kell. Ez elvileg otthon is így van, de ha jól megnézzük, hogy milyen állami szolgáltatásokat veszünk igénybe és miért fizetünk láthatjuk, hogy bizony sok ingyen "jár" vagy jelképes összegért vesztegetik. Nézzünk néhány példát: Izraelben alapesetben fizetős a bölcsőde és az óvoda, pontosabban ebben most van némi változás, de minket a kibucban ez sajnos nem érint. A városi, önkormányzati fenntartású óvodák délután egyig ingyenesek, utána viszont csengetni kell a felügyeletért. Kell-e mondanunk, hogy a városi gyerekmegőrző és a kibucos óvoda között fényévnyi a távolság, igaz ennek megkérik az árát. Mi a két gyerek után összesen 3125 shekelt fizetünk havonta, ami a magánóvodák áraival nagyjából megegyezik.

Izraelben általános, hogy az emberek bérelt lakásokban élnek, mert nem engedhetik meg maguknak, hogy lakást vegyenek. Az elszabadult ingatlanárak természetesen a bérleti díjakon is lecsapódnak, amit tovább befolyásol a bérlemény lokációja. Tel Avivban, a mi egyébként nem túl nagy lakásunkért elkérnének havi 4-6000 shekelt is. Itt, a mindentől távoli kibucban jelenleg 1800 shekel a bérleti díj (kezdetben csak 1350-at fizettünk, mert a kibuc ezzel segíti az új bevándorlók letelepedését). A lakhatási költség minden család számára jelentős tétel, még azoknak is, akik megengedhetik maguknak, hogy ingatlant vegyenek, nekik a banki törlesztőrészleteket kell hónapról hónapra kicsengetni. Igaz, itt tényleg kedvezményes a hitel és a kamatok sem szabadultak el, mint otthon.

Mint az a fentiekből látszik, a lakossági terhek Izraelben sem alacsonyak. Ez komoly szociális feszültségeket eredményezett, amely elérte az itteni középosztályt is. Mi is beszámoltunk a tavaly nyári országos szociális demonstrációkról. Milliós tömeg követelte az árrendszer átalakítását, a szociális rendszerek megerősítését, valamint a lakhatási helyzet javítását. Történt néhány kormányzati kirakat lépés, de az árak azóta is sunyin emelkednek.

Nagy hajrával hatodikok lettünk Magyarország legnagyobb blogversenyén! Bíztunk benne, hogy a főtábla meglesz a közönségszavazáson, a 6. helyezés viszont messze több mint, amire reálisan számíthattunk a kategóriánkban. Boldogok is vagyunk! De főleg attól, hogy oly sokan álltak mellénk, szavaztak ránk és agitáltak mellettünk. Bár a Mishpaha blogot mi jegyezzük, de a goldenblogos kampány csapatmunka volt, így a siker is közös! Osztozzatok benne, örüljetek velünk!

Azért a verseny lezárulta után csendben jegyezzük meg: a közönségszavazás nem blogunk milyenségét igazolja csak azt, hogy mennyi haverunk van. Pontosabban hány olyan barátunk van, aki sok ismerőssel rendelkezik a Facebookon. A 6. hely nagyjából ezt tükrözi, meg azt, hogy jól mozgattuk a szálakat.
Legyünk őszinték, minden versenyben a győztes számít, senkit sem érdekel ki a hatodik. Önmagában érdektelen hanyadikok lettünk, érdekesebb, hogy mit hozunk ki belőle: A kampány partvizén megugrott blogunk látogatottsága és talán a jövőben többen lesznek kíváncsiak ránk. Ha így lesz, elértük a célunkat.