-200 méter – ennél mélyebbre talán nem is juthattunk volna. Ahol most vagyunk - a Jordán-völgye és a Kineret - a Föld egyik legérdekesebb geológia képződménye. A több ezer kilométeres Nagy-hasadékvölgy innen a közelből indul és a Vörös-tenger közbeiktatásával valahol Afrika déli részén ér véget.

Tudományos körökben a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldeket depressziós területnek csúfolják. Ha ennél a suta elnevezésnél maradunk, akkor a Jordán-völgye, maga a pszichiátra – ennél ugyanis nincs mélyebb. Látens hipochonderként rögtön felmerült bennem, hogy ha van az oxigénhiányból fakadó hegyi betegség, akkor biztos az itteni magasabb légnyomásnak is lehetnek negatív élettani hatásai. Óvatosan feltettem a kérdést háziorvosomnak, Zsófinak, aki közölte, hogy csak egyről tud: az agyára megyek a hülyeségimmel.

Az itteni mélyföldeken mindig is éltek emberek, gondoljunk csak a Bibiliából is ismert Jerikó városára, amely 12 ezer éve háborítatlanul áll. A föld legmélyebben (-250 m) fekvő településre legfeljebb az ostromlók kürtjei jelentettek veszélyt, a földrajzi adottságok és az általam felmelegetett légsűrűsűség cseppet sem nyomasztják őket.

Amúgy biztos kasszasiker lehetne az a katasztrófa film, ami a hasadékvölgyre leselkedő veszélyekkel rémisztené a nézőket.

Már látom magam előtt a forgatókönyvet: egy mellőzött tudós megjósolja, hogy hatalmas földrengés rázza meg a térséget.

Senki sem hisz neki, de egy szép napon a sztori felkelti az érdeklődését a híres újságíró nőnek, akivel rögtön egymásba habarodnak. Hogy aztán a dübörgő szerelmüktől megnyíljon a föld. Mielőtt beütne az armageddon hőseink megmentik a világot, de legalábbis a Jordán-völgy teljes lakosságát (beleértve minket is) a hasadékon végigsöprő Vörös-tengertől.

Ez lenne a nyugatra szánt happy endes verzió. A környező arab piacra viszont azt a változatot nyomnánk, amelyben a tengerbe vész egész Izrael, ők ugyanis ennek tapsolnának.

Szerencsére egyik lehetőség sem valószínű, bár az utóbbira azért volna igény.

Dana könnyekkel küzdve meséli, milyen éveken át óvóhelyre rohangászni és arra eszmélni, hogy a Hamasz alagutat fúrt az otthonukig. Ott piknikezni, ahol néhány nappal később terroristák bújnak ki a földből, hogy rájuk rontsanak (Ebben a cikkben bővebben is olvashattok az esetről, és egy videót is megnézhettek a támadók megsemmisítéséről.) Miközben az is megrendíti, ha a szomszédos Gázai-övezetből gyerekek haláláról jönnek hírek. A fiatal lány nem bosszúért kiált, hanem békét szeretne a határ mindkét oldalán. Hogy végre látszódjon az alagút vége.

Annyi mindenről szeretnék írni, mielőtt még hazaköltözünk, de úgy érzem hülyén venné ki magát, ha háborús helyzetben a blogunkra jellemző kedvesen súlytalan, tingli-tangli témákkal jönnék elő. Meglehet néhány nap múlva ezek is sorra kerülnek, most viszont fontosabbnak tartom, hogy a Gázai-övezetben két hete zajló izraeli offenzíva kapcsán posztoljak. Bár szerencsére a mi életünkre közvetlenül semmilyen hatással sincsenek a harcok, ettől még a történések hatása alatt állunk. A témába vágó saját élmények híján egy újabb vendégposzttal szeretném bemutatni az izraeli hétköznapok kevésbé napfényes oldalát. Blogbarátunk Kispaszti két éve napi rendszerességgel jelentkezett Tel Avivból haditudósításaival, most már újra otthon van, de továbbra is szívén viseli Izrael sorsát. Mint a Komáromi Zsidó Hitközség motorjai testvérével, Nagypasztival együtt arra kérték a városból elszármazottakat, hogy írják le háborús élményeiket. A lenti “kölcsön” írást Orna Mondschein küldte el számukra. A szerző nyugalmazott tanár, aki még gyerekként, szüleivel érkezett Izraelbe. Jelenleg Ashkelonban él, ami a Gázai övezet északi határától karnyújtásnyira fekszik. Ami egyet jelent azzal, hogy a város évek óta a Hamasz célkeresztjében van. Azért tartom különösen fontosnak Orna beszámolóját, mert penge élesen adja vissza, hogy a terror miként eszi bele magát az izraeliek hétköznapjaiba. Ha ezt a szubjektív, ám nagyon is általános nézőpontot átérzitek, akkor érthetővé válik, hogy az izraeli kormány miért esett ilyen nagy elánnal a Hamasznak.

A Hamasz rakétái sokáig csak a Gázai-övezet közvetlen környékét terrorizálták. De évről évre egyre messzebb lőttek, az elmúlt napokban már majdnem Haifánál csapódtak be rakétáik, ami 170 kilométerre van az övezettől - ezzel gyakorlatilag az izraeli lakosság döntő többsége a terror szervezet potenciális célpontjává vált. Az izraeli kormány ezért döntött a gázai bevonulás mellett - mint ahogy a civilizált világ minden kormánya így tenne saját polgárai védelmében, ha egy agresszív terror szervezet lenne a szomszédja.

Zsófi elmondása szerint a kórházban mindennaposak a menekülési gyakorlatok, így ha ne adj’ Isten megszólalnának a szirénák talán kisebb volna a káosz. Egyébként ezek a gyakorlatok országszerte általánosak, minimum félévente megszólalnak próbaképp a szirénák. Ilyenkor az óvodásokat az óvóhelyekre vezetik, bár ez a feladat nem mindig sikerül szintidőn belül, viszont a gyakorlás révén a gyerekek megszokják a stresszhelyzetet és nem paráznak be baj esetén.

Mindennel együtt Zsófi reálisan nagyobb eséllyel szenvedhet balesetet a volán mögött munkából jövet-menet, mintsem eltalálja egy rakéta az íróasztalánál. Már csak azért is, mert a hírekből jól ismert vaskupola (kipat barzel - כיפת ברזל) rakétavédelmi rendszer 90 százalékos pontossággal szedi le azokat a lövedékeket, amelyek vélhetően lakott területen csapódnának be. Aggodalomra tehát nem sok ok van! Akkor kezdjetek el izgulni értünk, ha Libanon és Szíria felől tömegével hullanak a rakéták, mert azok már potenciálisan ránk is eshetnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez nem valós kockázati tényező.

Alapvetően mi sem magunkat féltjük, hanem inkább azokat a barátainkat, akiknek a napi rutén részévé váltak a légiriadók, illetve azokért az ismerőseinkért szorítunk nagyon, akiket a napokban (68 ezer másik tartalékossal együtt) hívtak be a gázai események kapcsán. Na, ők tényleg veszélyben vannak.

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandot, ahol blogbarátaink további élménybeszámolót is olvashatjátok.

Tegnap a nagylányom jóvoltából gyerekzsúron asszisztáltam, ahol az ünnepelt dédije, Rivka ült mellettem. Szokás szerint elrötyögtünk, mint két hülye magyar, majd azt mondja nekem, hogy “Te, nem furcsa, hogy mi itt nézzük a pancsoló gyerekeket, tortát majszolunk és kedélyesen smúzolunk és ugyanebben az országban mások meg az óvóhelyre rohangásznak?” Mit lehet erre mondani?! Mi ebben az abszurditásban Izrael szerencsésebb felén élünk, de persze minden relatív, seggünkben a szír polgárháborúval és egy köpésre a libanoni Hezbollahtól. Más barátaink viszont életvitelszerűen a Hamasz szomszédságában élnek, és ahogy a terroristák rakétái mind távolabbra érnek úgy kerül egyre több ismerősünk a célkeresztjükbe. Ein Gevben nem érezzük a bőrünkön a napi frászt, de fontosnak tartom, hogy hiteles képetek legyen arról, hogy milyen is Gáza környékén élni, és hogy hogyan gondolkodnak azok, akiknek jóesetben 15 másodpercük(!) van az óvóhelyre jutni. Ehhez egy régi ismerősömet, Róna Asert hívtam segítségül, aki a Gázai-övezettől alig 5 kilométerre, az izraeli Száád kibucban lakik. Aser sokak számára ismerős lehet, rendszeres megszólalója a magyar híradásoknak, ahol ő “A” magyar, akit rakétáznak. Én őt még Budapestről ismerem, együtt voltunk madrichok Szarvason, még az esküvőjén is ott voltam (jó, azon mindenki ott volt, aki él és mozog, mert olyan fontos ember volt már akkor is). Aser egyébként isteni humorú fickó, remek társaság, miközben azt hiszem egyetlen komolyabb kérdésben sem értünk egyet, mert az ő nemzeti vallásos világnézetéhez képest én - ahogy ő mondja - inkább széplelkű “ultrabalosnak” számítok. De ettől még tiszteletben tartom a véleményét, mert amit ő képvisel ugyanúgy hozzátartozik Izraelhez - pláne, hogy nem kevesen gondolkoznak úgy, mint ő szerte az országban. Jöjjön hát Aser vendégposztja, aki családjával 11 éve a Hamasz szomszédságában él: 

A kibucban közösen nézzük a meccset, mint a fél világ, jó is ez! Az már kevésbé szívderítő, hogy a szünetben nem ostoba fociguruk mondják a frankót, hanem a híradó különkiadása megy lefújástól egészen a kezdő sípszóig. A “brékingnyúz” oka, hogy minden jel szerint a Hamasz elraboltak három tizenéves fiút. És ez nagyon nem jelent jót.

Antall József híres bonmotja, hogy "a magyar egy nép, a lengyel egy nemzet". Bár sok szó esik odahaza a “nemzeti együvé tartozásról” ezt a fennkölt szónoki fordulatót láthatólag a néhai miniszterelnök óta sem igen sikerült valódi tartalommal megtölteni. Egyszerűen nem adatott meg a modern Magyarországnak, hogy a kifejezést átélje és mindenki ugyanúgy libabőrözzön, aztán folytassa az életét úgy, ahogy előtte, egymást taposva. Izraelben sem csupa angyal él, de baj esetén reflexszerűen összezár a társadalom.

De pechükre az amúgy forgalmas kereszteződésben rossz autóba szálltak be, amit a Hamasz emberrablója vezetett. Sajnos azóta nincs nyilvánosan elérhető, érdemi információ a hol- és hogylétükről, ami nagyon-nagyon rossz előjel.

Az izraeli hatóságok pár óra után hatalmas erőkkel kezdték keresni a fiatalokat, Hebronban és környékén több ezer katona végzi a kutatást, gyakorlatilag azóta is éjjel-nappal razziáznak a térségben. Az izraeli politikai vezetők szinte egymást taposva fejezik ki szolidaritásukat az elraboltak családjainak - természetesen kamerák keresztüzében teszik, hogy legyen nyoma az őszinte megrendülésüknek.

Ha valamiért, hát ezek miatt nagyon szerethető Izrael, könnyű azonosulni azzal az illúzióval, hogy tényleg nem hagynak magadra. Minden jóérzésű embernek felemelő látni, ahogy az izraeli nemzet ezekben a nehéz napokban viselkedik! Példaértékű.

De az éremnek van másik oldala is, amit nem olyan népszerű dolog megemlíteni. Az emberrablás mögött álló alpári gonoszság nem hirtelen jött. Évek óta mondogatják biztonsági szakemberek, hogy ez lesz a következő gyilkos fegyvere a terroristáknak, amiből Gilad Shalit esetében már ízelítőt kaphatott az ország. Az is nyilvánvaló, hogy izraeliek számára a megszállt területek nem biztonságosak, és bármennyire is népszerű közlekedési forma a stoppolás, azért belátható, hogy ellenséges területen ez nem épp életbiztosítás. Cseppet sem szeretném kárhoztatni az elrabolt fiatalokat a történtek miatt, ők aztán nem tehetnek semmiről, nyilvánvaló áldozatok.

Például úgy, hogy nem támogatják a megszállt területek esztelen betelepítését, amivel mind politikailag, mind biztonsági szempontból nehezen védhető helyzetet teremtenek és tartanak fenn, immár évtizedek óta. Vagy épp azt, hogy zsidó oktatási intézmények létesüljenek Judeában és Szamáriában, ahová “törzs izraeli” területekről ingáznak a diákok. Józan ember számára nyilvánvaló, hogy ellenséges környezetbe költözni vagy ott napi szinten mozogni kockázatos. Felelőtlenség ezt figyelmen kívül hagyni és valamiféle zsidó fundamentalizmusnak engedve burkoltan vagy nyíltan támogatni, elnézni ezt csak, mert “nincs kivel békét kötni”. Helló, amikor arról megy a vaker, hogy nincs kivel békét kötni, akkor mindenki szeme előtt a Hamasz rémképe lebeg, de amikor a betelepülésről van szó, akkor meg miért bagatellizálják ugyanezt a veszélyt vagy épp heroizálják egyesek a telepesek őrültségét?

Pont ezért mint szülő sem nagyon tudok elmenni amellett, hogy az elrabolt gyerekek családjai nem számoltak a kockázattal és vallási meggyőződésük felülírta a mindenkiben megbúvó egészséges elővigyázatosságot, amikor gyerekeiket olyan jesivába járatták, ami a területeken van. Tudom, szabadság van, megtehetik, de vajon ettől ez még helyes?

Nap, mint nap látom az elrabolt gyerekek szüleit a tévébén. Rossz nézni, ahogy a kezdeti elszántságuk két hét után kétségbeesésbe fordult. Elképzelhetetlen min mennek át most ezek az emberek, szívből drukkolok, hogy mielőbb élve visszakapják a fiaikat! Imátkozzatok értük ti is!

De azért én szeretném, ha ezek az emberek (és elvbarátaik) egyszer szembe néznének azokkal a szülőkkel is, akiknek a fiai és lányai Ciszjordániában ezekben a percekben is ezerszámra akcióznak (egyébként adott helyzetben nagyon helyesen) és viszik vásárra a bőrüket (valójában feleslegesen), hogy kiszabadítsák a fiúkat.

Most itt a baj - elraboltak három fiatal izraelit. Ne csak az áldozatokért tartsunk össze, hanem azért is, hogy végre világos legyen: nem lehet büntetlenül fenntartani a megszállás mostani formáját, a terroristák bármikor készek elrabolni fiainkat, akkor meg minek kisérteni az ördögöt?! Izrael akkor lesz igazán nagy nemzet, ha szembe mer nézni ezzel és nem csak a bajban fog össze példásan, hanem képes lesz valódi áldozatot hozni, hogy ne ismétlődhessen meg a mostani szörnyű tragédia. Lehet ezt halogatni, de idővel csak rosszabb lesz, ha minden így marad. Jobb volna megelőzni a még nagyobb bajt!

• Gilad Shalit esete Columbo feleségével
• Menetlevél

Ki ne emlékezne a kisgazda Torgyán Józsefre, aki a dél-amerikai nyaralásait azzal próbálta leplezni, hogy csak a chilei cseresznye piacot mérte fel?! Azt nem tudom, hogy Torgyán doktor ez ügyben tiszteletét tette-e Izraelben is, azon belül körülnézett-e az ország legészakibb szegletében. Ugyanis a Golán-fennsíkon terem “az” izraeli cseresznye. Ami cseppet sem olyan, mint a méltán elhíresült magyar narancs, ami mint tudjuk kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az izraeli cseresznye kérem szépen finom, méghozzá nagyon!

Az utóbbi évekhez hasonlóan múlt hétvégén néhány ismerős családdal együtt mi is tiszteletünket tettük a cseresznyefák között. Szokatlanul csípős idő volt a szépen gondozott ültetvénynél, ennek ellenére rengetegen voltak. A legtöbb fát már alaposan lelegelték, de azért kis keresgélés után mindenki kedvére lakmározhatott. A gyerekek nagy lelkesedéssel szedegették a piros bogyókat, ha kellett fára másztak. Érdekes módon Ábelt és Ráchelt ez jobban érdekelte, mint a gyümölcs nassolás, Lea viszont kétpofára tömte magába azt, amit a testvérei leszedtek neki. Néhány falat után úgy nézett ki, mint aki disznóvágáson járt.

A szedd magad üzleti konstrukció egyébként nem túl felhasználóbarát megoldás. Ugyan kedvünkre lakmározhatunk, de a cseresznye csömörhöz még egy termetes férfinak is elég fél-egy kiló. Hogy leöblítsük a cseresznyét jó egy óra után a málnásban kötöttünk ki, ami kevésbé volt nagy buli. Egyrészt mert alig volt érett szem, ami pedig volt, azt tüskés ágak védték. És ez nem gyerekbarát megoldás a természettől…

Fél nap után azért erre is rá lehet unni, ezért jóllakottan hazafelé vettük az irányt. A háromnegyed órás út megtette a hatását a bennünk felhalmozott friss gyümölccsel, mire hazaértünk kezdetét vette az újabb program: sorbanállás a wc-ért.

Dermesztő, ami Ukrajna körül zajlik, de még riasztóbb, hogy mi következik mindabból, ami ott történik.

Beszédes volt, ahogy néhány napja épp az izraeli miniszterelnökkel feszített a Fehér házi kandalló előtt Obama, amikor az ukrajnai orosz agresszióról faggatták az újságírók. Előtte gondolom az amerikai elnök elnyomta az “A/2-es” típusszöveget arról, hogy aszongya “Az Egyesült Államok minden körülmények között kiáll Izrael biztonsága mellett. Mint a zsidó állam stratégiai szövetségese garantáljuk a közel-kelet egyetlen demokráciájának a létezését.” - de ez a lemez valószínűleg egyetlen jelenlévő újságírót sem izgatott, bizonyára fel sem jegyezte senki, már annyiszor hallották. Most az a bréking nyúz, hogy nyomulnak az oroszok és mit tesz az elnök, hogy megakadályozza ezt Ukrajnában. Abban az Ukrajnában, aminek a létezésére - értsd legalább látszólagos függetlenségére az oroszoktól - az USA is garanciát vállalt húsz éve épp a magyar fővárosban (lásd “Budapesti memorandum”). Akkor, a Szovjetunió szétesése után, a teljes anarchiától tartó, ereje tejében lévő Amerika könnyedén nyomta le az “ukrán békát” az oroszok torkán. Ez a garanciavállalás praktikusan azt jelentette, hogy Ukrajna a térképen marad. Azóta sokat változott a világ.

A legkomolyabb elemzők még néhány nappal ezelőtt is elhessegették annak a gondolatát is, hogy széteshet az ukrán tákolmány és apránként az orosz medve mancsai közé hull. De ma már látszik, hogy Obama nincs abban a helyzetben, hogy elődei garanciavállalását minden körülmények között érvényesítse. Ez intő jel Amerika minden szövetségese - így Izrael és Magyarország - számára is. Hisz, ha Ukrajnát ilyen lazán átengedik a látványosan izmozó oroszoknak, akkor mi a garancia, hogy máskor, más konfliktus zónában, más ellenfelekkel szemben, más szövetségesiével nem teszi pontosan ugyanezt Amerika?! Nem véletlen, hogy az ukrán krízis miatt a balti államok rendesen bepánikoltak és a lengyelek sem várják ölbe tett kézzel, hogy mi történik, csak a Pakssal megvásárolt magyar kormány lapít, mint szar a fűben…

Most mindenki az oroszokra figyel, de Amerika szerepe nem kevésbé fontos. Elődeihez képest Obama adminisztráció pragmatikusan kezelte a szövetségi viszonyait. Nem is kell olyan messzire menni. Egyiptomban elengedték Mubarak véres kezét és esélyt adtak a rendkívül radikális Iszlám Testvériségnek. Akkoriban sokan széttárták a karjukat, nincs mit tenni demokratikus úton jutottak hatalomra, de aztán a kairói Tahrir téren (ami dramaturgiai funkcióját tekintve egybevág a kijevi Maidannal) az istenadta nép ismét hőzöngeni kezdett, amit az egyiptomi hadsereg jól ki is használt és egy kvázi puccsal visszaragadta magához a hatalmat. Mindezt Amerika legnagyobb megkönnyebbülésére. Ennyit ugye a demokrácia export realitásairól… Visszatérve Ukrajnához, ha ott a nyugat akár csak hallgatólagosan is elfogadja az orosz agressziót, akkor semmi garancia nincs rá, hogy mondjuk az atommal, gázzal, MOL-lal zsarolható Magyarországot egy szép napon ne engednék át az oroszoknak. Ahogy ’56-ban Kádár behívta a szovjeteket, úgy 2014-ben Orbán is így tett, amikor Pakssal az oroszok gazdasági rabszolgájává tette Magyarországot. Ilyen nagyszerű magyar államférfiak láttán nincs az a nyugati kormány, amely érdemben konfrontálódna értünk.

Szerencsére ilyen értelmű veszély Izraelt nem fenyegeti, de a nagyhatalmi játszadozásoknak mindig is kitett zsidó állam nagyon is a bőrén érzi Amerika tétovaságát. Tavaly ősszel ízelítőt kaphattunk abból, hogy az Obama adminisztráció aktuálisan hogyan értelmezi az Izrael felé tett biztonsági garanciákat. Vörös vonal ide, gáztámadás oda, amikor Putyinék bekeményítettek Szíria kérdésében már csak szájkarate maradt amerikaik részéről, nem hiányzott nekik Afganisztán és Irak után egy újabb megnyerhetetlen háború, inkább visszavonulót fújtak. Olyannyira kerüli a konfliktust Amerika, hogy még az ősellenség Iránnal is egyezkedni kezdett, ami nem csak Izraelben verte ki a biztosítékot, de a szaudiaknál is, akik ugyancsak Amerika tradicionális szövetségesének számítanak a térségben és cseppet sincs ínyükre a passzív amerikai asszisztenciával zajló iráni expanzió.

A véres szíriai polgárháború azóta csak eszkalálódott, az iráni atomprogram legfeljebb takaréklángon van, Izrael biztonsági helyzete pedig fikarcnyit sem javult. Igaz, Izraelben legalább szárazon tartják a puskaport, mert tudják, hogy baj esetén csak magukra számíthatnak. Ehhez képest Ukrajna maga a lőporos hordó, Magyarország az időzített bomba. Az oroszok pedig újra vidáman játszanak a tűzzel. Amerika meg csak néz, néz, mint egykor Néró a lángoló Rómát…