mishpaha
  • Blog
  • Fotó
  • Magunkról
  • GY.I.K.

20 éve Izrael-fertőzésben

7/29/2014

3 Comments

 
Pontosan 20 éve jártam először Izraelben. Megdöbbentő milyen rég volt… De az akkor szerzett élményeknek máig a hatása alatt állok. Lássuk miért!
A pár héttel ezelőtti VB döntőről ugrott be a jeles dátum, mivel az első izraeli utazásom épp egybeesett a ’94-es VB-vel. A meccseket Kármielben, a helyi főiskola koleszában követtük - már amennyire a programunk engedte, hogy az Amerikában zajló tornát élőben nézzük.
Picture
De a döntő szent volt, értelmetlen lett volna “ellenében” bármi más programot szervezni a gimnáziumi csereúton. Így aztán maroknyi magyar csoportunk a zsúfolásig megtelt tévészobában nézhette az olasz-brazilt. A terem egyik fele az azzuriknak szurkolt, a másik a szamba fociért szorított, mi meg a belgák voltunk, akik Phul Sándorért rajongtunk. Ha ő megfújta a sípját, mi tomboltunk, senki sem értette, hogy miért a magyar bíró nevét skandáljuk.
Persze ahhoz is köthetném az utazásunk évfordulóját, hogy épp akkor jelentették be a történelmi békékötést Izrael és Jordánia között.
Emlékszem a hír egy nagy bevásárlóközpontban ért utol, ahol az elektronikai boltban tucatnyi tévén ment az élő közvetítés Washingtonból. Fel sem fogtam, hogy Hussein király és Yitzhak Rabin kézfogása mit jelent, de az eladók sem, akik döbbenten nézték, ahogy a jordánok és az izraeliek ellenségekből hirtelen szövetségesek lettek.
Picture
Mai szemmel optimista, békepárti idők voltak azok. Mindez persze csak mellékszál, ami a történelmi hűség miatt fontos, egyébként a személyes történetem szempontjából érdektelen. Vagy mégis?
Picture
’94 nyarán közel egy hónapon át diákcsere, turista út és nyári egyetem különös keverékén ismerkedtünk az országgal - Eiláttól a Hermonig bejártuk Izraelt. Erre viszonylag sok idő állt rendelkezésünkre és ahogy emlékszem nem unatkoztunk, folyamatosan túráztattak minket vagy valami fejtágításon pislogtunk, de teljes képet még így sem kaphattunk az országról. Arra viszont elég volt a program, hogy ha nyitott az ember, mögé lásson a csili-vili tursta vakításnak. Nem minden útitársam szeme nyílt ki (nincs ezzel semmi baj, elvégre nyaralni jöttünk, nem világot látni), de én éreztem a feszültséget, láttam a negatívumokat, szembeötlőek voltak az ellentmondások, amiket a jolly joker cionista ideológiával próbáltak nekünk feloldani. És mégis, nekem ezekkel együtt már elsőre is nagyon szexi volt a zsidó állam.
Picture
A 20 évvel ezelőtti benyomásaimat vaskos beszámolóban összegeztem, amit az iskolai újságunk, a Poligráf hozott le és az interneten ma is elérhető (de innen is letölthető, 12-14. oldalon olvasható a cikk eredetije + bónusz tanári dicséret). Visszaolvasva az akkori szösszenetemet rémülten vettem észre pár dolgot. Először is megdöbbentem, hogy tollforgatóként már akkor is ugyanazokkal a stiláris eszközökkel éltem, mint manapság. Ami egyrészt jelzi, hogy 20 éve is tudtam írni, másrészt gáz, hogy 20 év alatt sem sokat cizellálódott a stílusom.
Picture
Ennél eggyel fontosabb, hogy tartalmilag is konzekvens vagyok, ha elolvassátok az akkori riportom, akkor ugyanolyan lelkesedés sugárzik a soraimból Izrael iránt, mint manapság. Személy szerint nekem még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a 20 évvel ezelőtti cikkem olvasása közben még egy tucat sztori ugrott be, amiket nem jegyeztem fel terjedelmi okokból, vagy mert még ma sem publikusak :).
Picture
Az izraeli utunk valódi kulturális sokk volt számomra, nagyon is jó értelemben - és nem csak azért, mert az erdőszéli nomád táborból a kényelmes kármieli koleszban landoltam. Izraelben szembesültem először az európaitól elütő kultúrával, ekkor nyílt ki előttem a Bibliából ismert Szentföld. Lenyűgözött, hogy a tévében látott hírek helyszínei megelevenednek előttem. És ma már azt is tudom, hogy történelmi időkben járhattam Izraelben - békekötés, orosz alia csúcsa és az izraeli fogyasztói társadalom hajnala esett egybe az utazásunkkal. Egy hónap után rengeteg élménnyel és “Izrael-fertőzéssel” tértem haza, amiből egy csomó minden következett az elmúlt két évtizedben. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a Közgazdasági Politechnikumnak köszönhetően megismerhettem ezt az országot. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy 20 évvel később Izraelben fogok élni a családommal.
Azt hiszem nem vagyok egyedül az “Izrael-fertőzésemmel”. De nagyon kíváncsi lennék rá, hogy mások hogy kapták el ugyanezt, mi volt az első, életre szóló élményük Izraellel kapcsolatban. Kedves Olvasó! Mesélj! Te hogy zúgtál bele Izraelbe?
Picture

Kapcsolódó cikkek:

  • Túlélni Eilatot
  • Miért éppen Izrael?
  • 3 év
  • Mondiál a kibucban
3 Comments

Mondiál a kibucban

7/14/2014

0 Comments

 
Tegnap a kibuc fociszerető közönsége együtt nézte a VB döntőt. Mint ahogy az elmúlt egy hónapban majd' minden este összejöttünk, hogy együtt éjszakázzunk a Mondiál miatt.

Már délután nyolctól gyülekeztek a népek, volt kóla, sör, sültkrumpli és egy kapu, amire játszhattak az egybegyűltek. A gyerekek és a vérmesebb szurkolók arcfestéssel jelezhették, hogy kinek is drukkolnak majd.
Picture
Mindeközben folyamatosan ment a kivetítőn a finálét felvezető esztrád tévé műsor, ami annyira, de annyira gáz volt, hogy egy idő után levették a hangját és zenét kevertek be a szervezők (akik egyébként az elmúlt egy hónapban minden nap kitettek magukért).
Én ismét rácsodálkoztam arra, hogy Izraelben lehet Németországnak drukkolni. Hiába a németek elvesztették a háborút, de megnyerték a békét és focijukkal még Izraelt is levették a lábáról. Mondjuk ettől még nem drukkolnék nekik, de ezzel az előítéletes hozzáállásommal érezhetően kisebbségben maradtam a kibucban.
Aki látta a meccset az tudja mennyire unalmas volt (mint, ahogy általában a VB döntőknél ez szokott lenni), de Izraelben vagyunk, ahol bomba lövések nélkül is van miért izgulni. Míg az argentin-német összecsapás zajlott, addig a palesztin-izraeli meccs sem maradt abba. Sajnos a foci sem hozott megnyugvást, sorra jöttek a rakéták Gáza és Libanon felől is, amire a közvetítés alatt minden alkalommal diszkrét felirat figyelmeztetett.
Picture
A mi békés kibucunkban szerencsére nem a bombák okoztak riadalmat, hanem a gazdájukkal érkező kutyák, akiket állatira nem érdekelt az emberek fociszenvedélye, viszont egymás annál inkább. Ami nem lett volna baj, ha időről időre nem a nézőközönség között esnek egymásnak a felajzott ebek. De ennyi huliganizmus faluhelyen simán belefér - se sörben, se gyerekben nem esett kár a többi meg a kutyát sem érdekelte, ha a németek nyernek.  
Picture

Kapcsolódó cikkek:

  • Német diadalra készül Izrael
  • Magyar imázs Izraelben 2.
  • Barca békemisszó 1.
  • Nácik-magyarok 2:0

0 Comments

Nyerő rókalányok

5/25/2014

0 Comments

 
Tegnap két fontos sportesemény zajlott és ebből a BL döntő volt a kevésbé érdekes Ein Gevben. Mert a Real és az Atletico Madrid párharca smafu ahhoz képest, hogy az Ein Gev-i Rókák döntőztek a helyi zsinórlabda bajnokságban. Három játszmában, 2:1-es arányban múlták felül a helyenként kiválóan játszó ellenfelet az Ein Gev-i lányok-asszonyok. A csapatunk jól kezdett, aztán jött a törvényszerű megtorpanás, végül maguknak tették izgalmassá a párharcot, de végül hozták a kötelezőt. A játék képénél talán fontosabb volt a csapategység, a pályán lévő hat játékosnak a partvonal mentén másik tucat csapattárs szorított. De a közönség is kitett magáért, a Zemah-i rettenetes hodály sportközpont felét megtöltötték a szurkolók, és bár mindkét csapatot lelkesen buzdították, azért az ein gevi tábor népesebb és hangosabb volt, nem kis részben Zsófinak, Ráchelnek és Ábelnek köszönhetően, no és Leának, aki különösen élvezte a hatalmas buzdítást.

Kapcsolódó cikkek:

  • Róka fogta labda
  • Újraaktiválás
  • Második félidő
  • Forradalmasított emlékezés
  • Yom Haacmauti futás
0 Comments

Róka fogta labda

2/22/2014

0 Comments

 
A napokban zajlott a téli olimpia, de kit érdeke, ha helyben is van miért izgulnil?! Aki hozzám hasonlóan iskolai kosár bajnokságokon szocializálódott, az tudja, hogy micsoda tétje van egy helyi rangadónak. Ahol amatőr sportemberek mérik össze a tudásukat ott a sportérték másodlagos a csapat becsületéhez képest! Ein Gevben most a lányok-asszonyok zsinórlabda csapata bizonyítja ezt.
Picture
A zsinórlabda - vagy ahogy itt nevezik kadur reset (כדור רשת) - a röplabda távoli rokona, annak lebutított változata. A pálya ugyanaz, a háló épp úgy áll, de itt nem ütik a labdát, hanem a gyengébbek kedvéért elkapják és kézből kézbe járatják. Még lépni is lehet a labdával, viszont itt is három érintés után az ellenfél térfelére kell juttatni a játékszert. Pontot akkor ér az akció, ha a labda földet ér és nem a védők kezében landol.
Ahogy a rögtönzött szabályismertetésből kiderül a zsinórlabda a lusták röplabdája. Futni nem kell, kúszni-mászni is csak módjával és még az ember alkarja sem fájdul meg egy-egy bikaerős labdaérintéstől. Koca sportolóknak, pocakos apukáknak és családanyáknak kiváló csapatsport, de ezen kívül nincs sok értelme. Illetve dehogynem! Lehet belőle bajnokságot rendezni és az már mindjárt izgalmasabbá teszi az amúgy nem túl látványos sportágat.
Picture
A környékbeli települések idén zsinórlabdában mérik össze a tudásukat, a bajnokságban lányok-asszonyok csapnak össze. A legutóbbi fordulót a környék központjában, Zemahban tartották, ahol egy több ezer fős sportcsarnokban csaptak össze a csapatok.
Picture
Csollány lóg a szeren
A normál kézipályán leginkább kosármeccseket rendeznek, a pálya szélén pedig hétköznap tornászok edzenek. Nekik köszönhető, hogy a tornaterem falán a 2002-es debreceni tornász világbajnokság Csollány Szilveszterrel ékesített plakátja virít - így kapásból otthon érezhettük magunkat, annak ellenére, hogy a létesítmény kívülről úgy néz ki, mint egy elfuserált atomsiló és belülről sem szebb. 
Az ein gevi csapat vagy ahogy magukat elnevezték “suálot” (שועלות rókák) bő kerete vagy húsz lányból áll, többségük gimnázium óta csak akkor érintkezett labdával, amikor a gyerekének gurította. De azért van egy elég erős sora a csapatnak, amely kiemelkedik a mezőnyből mind labdaérzékben, mind magasságban.
Picture
A sikerhez még ez is kevés volna, ha nem erősítené a csapatot egy igazi légiós, aki gyakorlatilag a hátán viszi az ein gevi rókákat. Ha meg épp nem, akkor sorkatonai szolgálatát teljesíti és bizonyára nem labdákkal lövöldözik… A vele felálló csapat egyelőre veretlen, rajtuk kívül még egy ilyen csapat van, úgyhogy még nem lefutott a bajnokság. Annál is inkább mert a legutóbbi ellenfél váratlanul megszorongatta az anyatigrisként küzdő csapatunkat, csak 2:1-re hozták a meccset, szóval volt miért izgulnunk.
Mindezzel együtt a meccsek sportértéke másodlagos, fontosabb a sportprogram közösségi szerepe. Teljes családok kisérik el a lányokat, kicsik-nagyon együtt vannak, jó buli ez. Bár a gyerekek érdeklődését mérsékelten köti le, hogy mi zajlik épp a pályán, ők inkább egymással vannak elfoglalva a tornateremben. De ez senkit sem zavar, még jót is tesz a hangulatnak, amikor a kölykök rohannak a be a játéktérre, legalább van egy kis mozgás a pályán…

Kapcsolódó cikkek:

  • Újraaktiválás
  • Második félidő
  • Forradalmasított emlékezés
  • Yom Haacmauti futás
0 Comments

Futottak még

10/29/2013

1 Comment

 
A helyi általános iskolások idén is terepfutással emlékeztek arra a néhány helybéli srácra, akik a 90-es évek közepén egy terrortámadásban halltak meg. Az eseményről tavaly már részletesen beszámoltam, lényegi különbség nem volt, mindenki ugyanúgy szedte a lábát. Viszont az idei képek akkor is ide kívánkoznak, ha egyszer már kitettem hasonlóakat. Jó az ilyesmit újra látni.
Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak.
Picture
A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?!  Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant.

Kapcsolódó cikkek:

  • Forradalmi emlékezés
  • Yom Haacmauti futás
1 Comment

Barca békemisszió 3. - A fal adja a másikat

8/26/2013

0 Comments

 
Az FC Barcelona két napot töltött a szentföldön. A sorozat előző részeiben arról számoltam be mit tapasztaltam palesztinoknál, zárásként jöjjön, hogy nézett ki az én szemszögemből a Peace Tour izraeli programja.
Izraelbe is követtem az FC Barcelonát, bár a program ezen része kevésbé kalandosra sikeredett a ciszjordániaihoz képest. A Barca Peace Tour helyi szervezői, mondjuk így elszabotálták a kapcsolattartást, magyarán csesztek válaszolni minden megkeresésemre. (A dolog azért érthetetlen, mert az egész esemény valójában a propagandáról szólt, ahhoz meg elengedhetetlenek a magamfajta firkászok. A palesztinok bármennyit is bénáztak, legalább készségesek voltak, hogy jó hírüket vigyék, nem úgy a honfitársaim…) Az sem nagyon segített, hogy fél napot a katalán csapat médiabuszán potyáztam és ez idő alatt bedolgoztam magam a sajtófőnökük szívébe. Próbált közbenjárni értem izraeli partnereinél, de a biztonsági formaságok miatt meg volt kötve a keze. Esély sem volt rá, hogy az elnöki és a miniszterelnöki viziten ott kibiceljek. Reálisan egyedül a csapat Siratófalhoz tervezett nyilvános programján vehettem részt, de mint utóbb kiderült az izraeli szervezők nem csak a kapcsolattartásban voltak szemetek, de face to face is. Hiába toporogtam ott a többi fotóssal csak a külső zónába kaptam helyet, közvetlenül ahhoz a falszakaszhoz már nem engedtek be, ahová a barcás sztárokat várták. A távolság miatt eleve kizárt volt, hogy "meghitt" képeket készítsek a Siratófalhoz elzarándokló játékosokról. Némileg tantaloszi volt a helyzet - karnyújtásnyira tőlem a téma, de az én viszonylag szerény felszerelésemmel sokra nem mentem vele. Mindegy, azért vagyok újságíró, hogy a hátrányból előnyt kovácsoljak. Meg aztán most sem a Barca volt számomra igazán érdekes, hanem a körítés, az meg egy lépéssel hátrábbról talán még jobban is látszik.
Nem is egy olyan fanatikussal találkoztam, aki már órákkal előbb pozíciót fogott a Siratófal előtti téren, csak, hogy magnetikus közelségbe kerüljön kedvenceihez. Amúgy némi megvetéssel vagyok az olyanok iránt, akik napokkal előbb lesátraznak, hogy begyűjtsenek egy autogramot vagy megvegyék a legújabb agyon hájpolt kütyüt. De, akkor ott nem sokban különböztem ezektől a figuráktól, hiszen én is ugyanarra vártam mint ők, sőt a többségnél még gyűröttebb is voltam az autóban töltött éjszakám után, ahová hajnalban beájultam és már csak reggel volt erőm kiszállni, akkor is csak azért, mert valami barom belém tolatott. Szerencsére a kezemben lévő kamera markánsan megkülönböztetett a Siratófalnál gyülekező vérmes szurkolóktól, meg persze az, hogy egy darab barcás relikvia sem díszelgett rajtam.
Picture
Barcás kipával készült a kedvencei fogadására
Másfél óra toporgás után tekintélyes mennyiségű ember verődött össze a sztárok kedvéért. Amikor a szent helyre begördültek a Barca küldöttséget szállító buszok ízelítőt kaphattam abból, hogy a zsidó miért egy messiáshívó nép. Mert szerintem, ahogy Messiéket fogadták Jeruzsálem óvárosában az semmiben sem különbözött attól, ahogy mondjuk kétezer éve Jézus bevonult a szent városba: akkor is voltak, akik messiást láttak a rabbiban, most is voltak olyanok, akik focistákat istenítettek. Minden csak hit kérdése.
Picture
Jön a messiás! Vagy Messi! Mindegy nekik...
Miután valamelyik izraeli biztonságinak hirtelenjében fájt, hogy órák óta az (intim)zónájában ficergek, úgy kitett a kordonon túl, hogy a fal adta a másikat. Onnan nézve kicsit kilátásnak tűnt a helyzetem, egy pillanatig úgy állt, hogy végképp lemaradok a történésekről.
Aztán jött az isteni szikra: fogtam magam és sovány disznó vágtában perspektívát váltottam, némi közelharc után áttettem a székhelyem a Siratófal azon részére, amit szabadon hagytak a hívők előtt. Innen aztán megörökíthettem a focibiznisz másik oldalát egy "világbajnok" fotón. Talán ez a kép adja vissza a legjobban a helyzet abszurditását: míg a tomboló tömeg korunk sportcelebjeit éltette, addig egy zarándok - a karnyújtásnyira lévő cirkusztól mit sem zavartatva - meghitt áhítattal imádkozik az Örökkévalóhoz. Business/Pray as usual…
Picture
Mindenki mást istenít
Délután még átmehettem volna Jeruzsálemből Tel Avivba a Bloomfield stadionba, ahol a Barca nyílt kapus edzést tartott helyi focistákkal, de a szervezők "kedvességét" látva blikkre már nem volt kedvem gyűjteni a kilométereket. Inkább kihagytam az eseményt, jártam már ott pár hete a Győri ETO BL selejtezőjén, meg aztán nem valami nagy élmény hulla fáradtan alibiző világsztárokat kattintgatni, azt már előző este egyszer megtettem. Így már csak a tévében láthattam, ahogy Simon Peres izraeli elnök békéről szóló cirádái után nyilvánosan hasba rúgja a világ legjobb csatárát, Messit.
Ha a békeüzenetének nem is, de a félresikerült kezdőrúgásnak aztán volt hírértéke, felkapta a világsajtó. Naná, hisz a Barcának sem sikerült a csoda, hiába a szentföldi villámlátogatás, a fociistenek kedvéért sem köszöntött be a világbéke, de egy szerencsétlen lövés mindig célt ér, hogy aztán erről szóljanak a hírek és ne a jóakaratról.

Kapcsolódó cikkek:

  • Barca békemisszó 1. - Harcos megközelítés
  • Barca békemisszó 2. - Propaganda háború
0 Comments

Barca békemisszó 2. - Propaganda háború

8/20/2013

0 Comments

 
Bár szeretem a Barcát, de engem a felhajtás érdekelt körülöttük, az nem különösen hozott lázba, hogy mellékesen karnyújtásnyira vannak tőlem a sztárok. Képriport a Barca ciszjordániai vendégszerepléséről.
Az első pillanattól látszott, hogy a palesztin biztonságiak nem állnak a helyzet magaslatán, ami nekem tulajdonképpen kapóra jött. Míg Betlehem főterén a sajtós kollégák többsége kordonok közé szorítva, szexi kukás mellényben izzadt én nagy mellénnyel grasszáltam a védett zónában, amíg meg nem untam, mert a Barca csak nem akart jönni, a meleg és a tömeg viszont egyre nagyobb lett. Ideje volt árnyékos lőállást keresnem, ahonnan a Születés Templomához tartó Barca küldöttséget lekaphatom - rövid terepszemle után nyilvánvaló volt, hogy a csapat nem onnan fog jönni, ahonnan mindenki várja, hanem egy melléklépcsőn. Beástam hát magam a templommal szomszédos étterem kertjébe, ahonnan jó rálátás ígérkezett, de hamar feladtam a pozícióm, egy még prímább helyért. Egy apró pici probléma volt csak, hogy öt méter magasan, egy keskeny boltív tetején kellett lavíroznom az "évszázad fotóiért". Egészen addig ez nem tűnt nagy kihívásnak, amíg légtornászként egyedül vártam a Barcára. Viszont amikor megérkeztek a futballisták hirtelenjében tucatnyi felajzott drukker toporgott ugyanott, akik mindenáron az én seggemen keresztül próbáltak Messihez közelíteni.
Kell-e mondanom, hogy ez minden körülmények között kényelmetlen, de ha kamera van az ember kezében, akkor még felettébb zavaró is, ha pedig figyelembe vesszük, hogy védőháló nélkül próbáltam abszolválni a cirkuszi attrakciót, akkor joggal merül fel a kérdés normális vagyok-e vagy sem.

Ide kattintva még több képet láthatsz a Barca ciszjordániai látogatásáról

Amikor a négy busznyi Barca-küldöttséget elnyelte a Születés Temploma szükségét éreztem, hogy pózt váltsak és az előbb említett fél futballszektort eltávolítsam a hátsó bejáratomtól. Meg aztán más nézőpontból is meg akartam örökíteni az eseményeket, úgyhogy áttettem a székhelyem a Barcát szállító buszokhoz. Időben kapcsoltam, mert rajtam kívül egy fotós sem toporgott arrafelé, a biztonságiak meg valamiért természetesnek vették, hogy ott kóricálok, ahol amúgy nem kéne. A fejetlenséget egyetlen képpel szeretném csak illusztrálni, az őrjöngő tömegtől övezve Xavi és Mascherano tökéletesen összezavarodva ötleteltek azon, hogy merre is van a buszuk, ahová be kéne menekülniük.
Picture
Xavi és Mascherano mutatja a jó irányt - a pályán nagyobb az egyetértés
Mivel időközben nem csak én szivárogtam be a védett zónába, hanem elmebeteg szurkolók is, ezért a következő néhány perc fullkontaktba ment át. A semmiből mindig előugrott valaki, aki egy fotó kedvéért le akarta tépni a kedvence fejét, majd kisvártatva egy biztonsági vetette rájuk magát, hogy szétválassza őket és elvonszolja a tett színhelyéről a magáról megfeledkezett helyi fickókat. Számomra meglepő volt, hogy a barcások többsége micsoda nyugalommal viselte a világhírrel együtt járó agresszív szeretetet. Jó, nyilván benne van a fizetésükben, hogy ne vakarózzanak, ha ezt épp a saját bőrükön érzik, nekem viszont nézni is rossz volt, ahogy sorra szétszedték a barcás sztárokat.
Külön is kijutott a jóból a világ talán legzseniálisabb csatárának, Lionel Messinek. Amikor csak megjelent a színen még magasabb fokozatra kapcsolt a hisztéria. Hogy agyon ne nyomja a felfokozott figyelem, külön testőrök vigyáztak a testi épségére. Talán egyedül az argentin arcán nem láttam, hogy a jó fizu és a világhír kárpótolná azért, amit ki kell állnia. Mondjuk az én mosolyom se lenne őszinte, ha fülem-farkám behúzva, testőrök gyűrűjében volnék kénytelen mozogni a világ minden részén. Messi Betlehemben sem úszta ezt meg - testközelből egészen úgy festett, mintha szegényt rabláncon vezetnék a kivégzése felé.
Miután elvezették Messit a csapatbuszig végképp elszabadult a pokol. A zűrzavarnak egy előnye volt, hogy a teljesen összezavarodott biztonságiak segítettek fel a Barca küldöttség médiabuszára, ahová nekem ugye nem szólt jegyem.
Innentől kezdve fél napon át velük potyáztam, ami inkább kényelmi szempontból volt jó, mintsem esetleges további előnyök miatt, de ez majd a következő részből derül ki. Mindenesetre a barcás buszozással kikerültem a szuvenír seftesek karmai közül, biztosan nem kellett igénybe vennem további szolgálataikat, és elhárult annak a veszélye is, hogy egy aprócska fuvarért a Szent Grállt is rám sózzák jó pénzért.
A Születés Templomából Isten hírével a palesztin elnöki rezidenciára hajtott a Barca konvoja, ahol elkezdődött a túra azon része, ami csak áttételesen szólt a sportról, a békéhez is kevés köze volt, de a propaganda háborúhoz annál több. A béke túra kötelező eleme, hogy a pályán kívül politikusokkal is jópofizniuk kell a játékosoknak. A program protokolláris része kottázható, sok szót nem is érdemel. Mindenki tehetsége szerint próbálta kihasználni a Barcával együtt járó nemzetközi figyelmet: a palesztinok leplezetlenül, az izraeliek rafkósabban, de a lényeg ugyanaz.

Magyar szál

A mai Barcába sajnos nem férne be egyetlen magyar játékos sem. De nem volt ez mindig így. A budapesti születésű Kubala László az ötvenesévek alap embere volt a klubnál és mind a mai napig emlegetik, korszakos zseninek tartják a szurkolók. 329 mérkőzésen 256 gólt szerzett. Edzőként is sokra vitte, irányította többek között a Barcát és a spanyol válogatottat is.
A palesztin elnöki rezidencián hallottak kapcsán tulajdonképpen fel is fordulhatott volna a sokat megélt gyomrom, de inkább hátat fordítottam és nagyokat nyeltem a hét nyelven beszélő svédasztalnál, ami a firkászoknak és az egyéb sleppnek rittyentettek. Ezt az egyébként érdektelen kulináris mellékszálat csak azért hozom fel, hogy értsétek milyen disszonáns, amikor jól szabott öltönyökben a sanyarú sorsú, a humanitárius katasztrófa szélén tántorgó, elnyomott palesztin népről szónokolnak, miközben habzsi-dőzsi van a hivatalban. Mindenesetre a terülj-terülj asztalkám láttán demagóg módon a szegény éhező palesztin gyerekek ugrottak be, ami lássuk be legalább annyira otromba hangulatkeltés tőlem, mint a palesztin hivatalosságok részéről azt állítani, hogy a Barca kizárólag azért zarándokolt el hozzájuk, hogy szolidaritson a palesztin üggyel. Ahogy mondani szokták: mindegyikben van igazság - csak nem ebben a formában…

Több, mint egy klub

A spanyol bajnokságban szereplő FC Barcelona mindig is több volt, mint egy klub. A katalán öntudat hordozójaként, a XX. század közepétől egyfajta ellenállás volt a csapatnak szurkolni. A spanyol polgárháború során Catalonia a köztársaságiak fellegvárának számított, ami mindig is szálka maradt a győztes Franco szemében. A diktátor nem kegyelmezett a Barcának sem, de a klub szeretete erősebbnek bizonyult a politikai nyomásnál és mindvégig versenyben voltak a diktatúra kedvenc csapatával, a Real Madriddal. A Barca, amolyan nem hivatalos katalán válogatott, vagy legalábbis a katalán büszkeség kiemelkedő eleme és közvetve a katalán szeparatizmus hordozója. Antifasiszta köztársasági múltja miatt az FC Barcelonának komoly respektje van Izraelben. A palesztinok viszont a szeparatizmus szimbólumát, az elnyomókkal szembeni ellenállás jelképét látják a klubban és ezért népszerű a körükben, meg persze a jó foci miatt.
Az elnöki fogadás után Betlehemből Hebron felé vettük az irányt, ahol egy helyi stadionba volt hivatalos a Barca, hogy Ciszjordánia mélyén, a békesség jegyében helyi fiatalokkal labdázzanak. Bizonyos szempontból ez az amúgy eseménytelen Betlehem-Hebron buszút volt a legtanulságosabb az egész barcás Peace Tourból. Aki az utazás közben nem csak azzal volt elfoglalva, hogy az út szélén mindenfelé kurjongató araboknak és a magukról megfeledkezve fotózó, posztos izraeli katonáknak integessen, az láthatta, hogy ez a meccs már elment, ha minden így marad nem lesz itt békesség bármennyire is sokan szeretnénk ezt. A magam részéről életemben először tettem tiszteletem a Palesztin Hatóság területén, amit manapság Palesztinaként emlegetnek. A politikai korrektség jegyében sosem kívántam jelenlétemmel alátámasztani a megszállás tényét, ellentétben azzal a hozzávetőleg félmillió izraelivel, akik demonstratívan beköltöztek úgy hárommillió palesztin közé. Ahogy a Barca buszán kihajtottunk Betlehemből Hebron felé a saját szememmel láthattam, hogy a médiában csak "zsidó telepeknek" nevezett települések milyen masszív, takaros falvakká és kisvárosokká nőtték ki magukat. Ha nem tudnám miről van szó mondanám, hogy szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak, de tudom. A magyarban a telepek kifejezésnek van valamiféle ideiglenesség zöngéje, na amit én láttam az az örökkévalóságnak szólt. Ahogy a busz ablakában egymás után felváltva suhantak el az arab falvak és zsidó telepek azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen most ki kinek is a foglya, annyira egybenőtt minden. Lehet itt erőlködni, jöhet akár hetente is messiásként Messi, de sajnos nincs az az isten, aki békében el tudná választani az itt élőket.
E szomorú felismerés után még inkább bohóckodásnak tűnt a Barca esti programja. Jócskán ránk esteledett, mire megérkeztünk Hebron mellé egy faluba, ahol egy félkész stadionban, nagyjából húszezer ember várt minket tajtékozva. A szervezők kitettek magukárt - a hangulatról a felhergelt tömegen kívül, vagy száz intelligens diszkólámpa is gondoskodott. Adtak a látványnak, ha már a Barca egy átmozgató edzésnél nem vállalkozott többre a palesztin katlanban. Míg a sztárok a műfüves pályán a helyi utánpótlás kiválóságaival iskoláztak, addig a nézősereg lelkesen éltette a kedvenceit, akik valójában nem csináltak semmi értékelhetőt. Az alibizés közben volt időm ott is fotózni, ahová a kollégák nem kívántak ellátni. Körbenéztem a pálya körül, hogy máshonnan is rálátásom legyen az eseményre. 
Jó ötletnek tűnt, leszámítva azt az áthatolhatatlan háromméteres drótkerítést, amivel körbevették a játékteret. Csak azért nem tűnt úgy, mintha egy börtönben vendégszerepelne a Barca, mert körbemolinózták az egészet. Így csak a gondosan lelakatolt vészkijáratnál volt némi belátás, ahol a tűzoltók lógatták a lábukat a lajtos kocsi tetejéről vagy, ha nem akkor épp földre borulva Mekka felé imádkoztak. Naná, hogy lepacsiztam velük, hogy felmászhassak közéjük. Odavoltak, hogy rájuk is felfigyelt valaki és hogy kielégítsék a kíváncsiságom egy ében fekete kollégát mutogattak nekem, mint a helyi kuriózumot.
A partvonalon kívülről jobban felmérhettem a közönséget. Szinte csak férfiakból állt, zömében fiatalok voltak, több helyen is molinókkal, tacepaókkal készültek. Ezek között több is politikai jellegű volt, amit nem tudom, hogy önszántukból lengettek, vagy kifejezetten megkérték őket erre.
Picture
Ez a díszlet nagyon is passzolt a folyamatosan harsogó hangosbemondóhoz. A pálya széléről egy csinos hölgy felváltva éltette a Barcát ("Barca forca!") vagy biztosította a közönséget arról, hogy Messiék csak azért jöttek, hogy kifejezzék az együttérzésüket a palesztin néppel.
Picture
Békéről, együttélésről egy szó sem esett, mert akkor ki kellett volna mondani, hogy kivel kéne mindezt. Izrael nevét meg mégsem üvölthette a mikrofonba, mert az kollaborációnak tűnhetett volna. De bármit is kürtölnek világgá a palesztinok - így vagy úgy - akkor is velük kell együtt, de legalábbis egymás mellett élnünk.
Ez már akkor fogalmazódott meg bennem, amikor visszaértünk Jeruzsálembe és a betlehemi check pointhoz baktattam az ott pihenő autómhoz. Jócskán éjfél felé járt, amikor útközben hozzám csapódott egy velem egykorú férfi. Együtt lihegtünk felfelé az úton és közben beszélgettünk egy kicsit. Mint elmondta minden nap megteszi ezt az utat, mert Betlehemből Jeruzsálembe jár dolgozni egy ötcsillagos hotelbe, ahol portás. Kérdezte mit keresek ott, ahol a madár se jár, én elmondtam röviden mi járatban, hogy a falon túlról jövök, ahol azelőtt még nem jártam. Erre ő csak annyit mondott Welcome, welcame! - Ki tudja, talán egyszer kedvem lesz oda visszatérni.

Ha tetszett a poszt, akkor ide kattintva a trilógia előző részét is elolvashatod

Kapcsolódó cikkek:

  • Barca békemisszó 1. - Harcos megközelítés
  • Barca békemisszó 3. - Afal adja a másikat
  • Jeruzsálem falai
0 Comments

Barca békemisszó 1. - Harcos megközelítés

8/14/2013

0 Comments

 
Két poszttal ezelőtt coming outoltam, hogy szeretem a focit, de csak a jót! Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a Barca nem látogathatott nélkülem a Szentföldre. De ebben a posztban labdába se rúgnak, foci helyett más izgalmakról számolok be.
Az FC Barcelona nem csak a pályán profi, hanem minden másban is - nyilván, hisz csak így lehet a világ jelenlegi legjobb futball csapata. Sorra nyerik a bajnokságokat és a "nagy pénz, nagy foci" szellemében ügyesen csinálnak üzletet a labdarúgásból. A Barcát ezek miatt lehet tisztelni, de másért szeretjük. Látszólag nem hoz a konyhára a katalán sztárklubnak a missziós tevékenysége, miközben nagyon is építi a csapat nemzetközi jó hírét, hogy részt vállalnak nonprofit akciókban: sokáig egyedül az UNICEF hirdetés volt a mezükön és rendszeres szereplői jószolgálati kampánynak. Így például évek óta gálameccsekkel hívják fel a figyelmet a közel-keleti béke fontosságára, néhány hete pedig "Peace Tour" néven kétnapos villámlátogatásra érkeztek a szentföldre. Ez idő alatt a palesztin és az izraeli oldalon egyaránt szinte minden a Barcáról szólt - háttérbe szorítva azt, ami amúgy mindennaposan van. Bárki bármit mond a sportnak van ereje, és ha a világbékét nem is teremti meg, de pillanatokra képes közös nevezőre hozni az ellenségeskedőket. Volt szerencsém ezt testközelből megtapasztalni, mint ahogy sok minden mást is, amikor a Barcával tarthattam.
Picture
Ez olyan elegánsan hangzik, pedig nem kézenfekvő, hogy én, mint mezei, szabadúszó fotózsurnaliszta, csak úgy ott sündörgök a Barca körül. Látszólag mellékszál és talán keveseket érdeklő kulisszatitok, de szerintem sokat elárul a közel-keleti viszonyokról, hogy miként jutottam a Barca közelébe.
Picture
Picit késve kapcsoltam a sajtóakkreditációt illetően, ami megbosszulta magát, bár utólag azt mondom, hogy így sokkal jobb sztori kerekedett ki az egészből.  Fűhöz-fához fordultam, hogy akkreditáltassam magam, de csak nem akart összejönni, aztán a Barca sajtósai megkegyelmeztek nekem és elküldték a helyi média kontaktjaik, akiknek nyomban írtam. Legnagyobb meglepetésemre a posta fordultával válaszolt a palesztin tájékoztatási minisztérium főfeje, hogy késésben vagyok, hely már nincs, de talán Mr Ghassan tud segíteni. Mr Ghassan tudott segíteni, eltekintve attól az apróságtól, hogy csak arabul, ami egy nemzetközi sajtóesemény szervezésénél nem számít előnynek. Végül SMS-ben(!) angolul sikerült lezsírozni, hogy mit, hol, ki, mikor - de azért ez nem volt valami bizalomgerjesztő. Különösen annak fényében, hogy nekem a Palesztin Hatóság területére kellett lépnem, ahová izraeli állampolgárként csak külön engedéllyel mehetnék. Újabb körtelefon után kiderült, hogy ezt egy nap alatt lehetetlenség beszerezni, amúgy meg rámádánkor izraeli civileket nem szívesen adnak ilyet, hisz mégiscsak ellenséges területről van szó, ahol bármi megtörténhet. Maradt a B-verzió, hogy a magyar útlevelemmel lépem át a kvázi határt, ami pont olyan, mint az igazi, ergo az útlevelem láttán helyből tudják valójában ki vagyok. Sok választási lehetőségem nem lévén bevállaltam a rizikót, már csak azért is mert egy izraeli belügyes javasolta, aki a belépési engedélyben nem, de minden másban tudott segíteni. Például szerzett nekem fuvart, hogy a checkpointtól eljussak Betlehem központjába.
Bontsuk azért ki a történetet, tehát egy izraeli határőr, megadja egy palesztin boltos számát, aki annak reményében, hogy majd szuveníreket veszek nála elküldte a sameszát, hogy felvegyen a határnál. 

A Barca betlehemi látogatásáról ide kattintva találálsz még több képet

Némi izgalomra adott okot, hogy a történet egyetlen szereplőjét sem ismertem, szuvenírt egyáltalán nem akartam venni, viszont nagyon be akartam jutni Betlehembe. Az viszont megnyugtatott, hogy a határokon átívelő "business as usual" szemlélet felülírja az ellentéteket, még ha a látványos összeboruláshoz ez kevés is.
Jött a nagy nap, elköszöntem a családomtól, bepattantam az autóba és meg sem álltam a falig, ami elválasztja Jeruzsálemtől Betlehemet. Letettem az izraeli rendszámú autót, és besétáltam útlevél ellenőrzésre egy hatalmas hodályba. Ahol mindenki csak intett, hogy merre kell mennem, én meg illedelmesen arra mentem, amerre mutatták és a végén a fal túl felén lyukadtam ki, a kezemben az útlevelemmel, amit a kutya nem kérte el tőlem. Úgy látszik az európai fizimiskámmal és a vállamon cipelt kameratáskával nem tűnhettem veszélyes arabnak.
Ami a checkpointon előnynek számított az a túloldalon határozott hátrány jelentett: minden lépésemre jutott egy taxis, aki roppant "előzékenyen" próbált rávenni, hogy vegyem igénybe a szolgáltatásait. Mindenkit azzal szereltem le, hogy jönnek értem, amit hitetlenkedve fogadtak, mert turistának látszó palimadártól ezt még nem hallották. Vagy negyed órán át úgy éreztem, hogy nekik lesz igazuk, mert a kontaktom félreértett valamit és a sameszát a határ izraeli felére küldte értem, aki ahelyett, hogy rögtön értem jött volna, arról próbált meggyőzni, hogy ugyan menjek már vissza Izraelbe, hogy aztán már az ő autójában ismét átlépjem a határt. Próbáltam neki magyarázni, hogy nagy híve vagyok a határok átjárhatóságának, de momentán ennél talán kevésbé feltűnő módon szeretnék halmozottan törvényt sérteni, meg aztán negyed óra múlva a sajtóközpontban kéne lennem, mert ha nem ugrik az akkreditációm. Végül nagy kegyesen kimentett a taxis hiénák markából, hogy egy alig öt perces út megtétele után kitegyen a híres-neves boltnál, ahol szuvenírt kellett volna vennem. Ezen a ponton úgy érezte, hogy inkább taxiba kellett volna vágni magam, mert a boltos kissé vontatottan értette meg, hogy pillanatnyilag leszarom az összes szuvenírjét, mert perceim vannak, hogy a célállomásomra érjek. Mikor ezt végre felfogta, sietve betuszkolt egy nagy fekete BMW-be, hogy majd az elrepít a Születés Templomához, ahová mennem kellett.
Picture
Ahogy kinéztek a dolgok akár lehetett volna az is, hogy a nagy fekete autó végleg túszul ejt, de letettem a nagy esküt, hogy visszafelé feltétlenül bevásárolok nála. A nagy sietségben nem minden elemében kidolgozott üzleti konstrukció akkor ott a menekülésemet jelentette, még úgy is, hogy később nagyjából az esetleges váltságdíjamnak megfelelő összeget fognak rajtam bevasalni a gagyibbnál gagyibb szuvenírekért. De ez akkor semmiségnek tűnt, akár Jézus által személyesen nekem dedikált, eredeti fröccsöntött Szent Grált is hajlandó lettem volna megvenni, csak hogy annyi szervezkedés után nehogy lemaradjak a Barcáról.
Picture
Amilyen tekintélyes volt a nagy fekete autó, aminek a vendégszeretetét élveztem, olyan extra lassan haladt Betlehem utcáin. Forgalom alig volt, igaz előzni sem nagyon lehetett vagy csak a sofőröm akarta megóvni az életem a későbbi busás haszon reményében. A csigatempónak akadt egy előnye: alaposan szemügyre vehettem a várost. Majd minden kirakatban Barca zászlók lengtek, meg persze itt-ott fricskának Real Madridosak, a miheztartás végett. Az rögtön lejött, hogy a palesztin hatóságok erős készültségben várták a Barca béke túrájára. Ötven méterenként egy-egy egyenruhás állt az út két oldalán, akiknek az övén bumszli rohamsisak domborodott, fegyver viszont nem lógott, legfeljebb egy tompfa  fityegett az oldalukon. Ennél eggyel félelemkeltőbb volt, hogy többször is sodró lendülettel húztak el mellettünk batár terepjáró konvojok, csordultig tele állig felfegyverzett alakokkal. Az egész olyan volt, mintha a legbénább "C" kategóriás hollywoodi akciófilmek kelnének életre, csak hát ez a kő kemény valóság volt. Az út szélére kiállított "díszsorfalról" lerítt, hogy inkább szociális foglalkoztató, a gépfegyverekkel fel-alá grasszáló terepjárós milíciák nagyobb harcértéket képviselhettek, bár azt nem tudom, hogy a nagy furikázásban mit is védhettek pontosan.
Picture
A díszszemle nem ért még itt véget. Miután a nagy fekete autó ajtaját becsaptam magam mögött (búcsúzóul még egyszer letéve a nagy esküt, hogy a Szent Grállért feltétlenül visszanézek) egész hadseregnyi különböző palesztin biztonsági ember között találtam magam, akik mind ropant előzékenyen irányítottak az ideiglenes sajtóközpont felé a beszédes nevű "Bethlehem Peace Center-be", amit "a béke, a demokrácia, a vallási tolerancia és a sokszínűség" fenntartása céljából emeltek.
Útközben - a gyülekező focirajongók gyűrűjében - azon gondolkoztam, hogy a Barca tiszteletére valószínűleg Ciszjordánia összes öltönye Betlehem belvárosában teljesíthet szolgálatot, ami a nyári kánikulában felettébb nagy teher lehetett a sok fontoskodó szekuson. Egészen addig agyaltam ezen, amíg egy csapat rohamrendőr nem állta utamat méghozzá teljes menetfelszerelésben. A legszentebb keresztény kegyhely tőszomszédságába tájidegenül hatott ez az erőfitoktatás, főleg úgy, hogy játszi könnyedséggel sasszéztam át rendőrsorfalon a mögöttük lévő sajtóirodába. Itt pikk-pakk szert tettem a nyakba akasztómra, meg egy kukásmellényre, amit minden kolléga úgy vett fel, mintha golyóálló mellény lenne és az élete múlna rajta.
Picture
Ettől aztán egészen szürreálisan UV sárgában úszott a fél tér és szépen kirajzolódott, hogy kik közé biztosan nem fogok beállni akkor sem, ha ezen a lehetetlenül békés nyári délutánon a nagyszámú biztonsági ember közül valamelyik fegyvert tartana a tarkómhoz.
Picture
Ekkor még jó ideig se híre sem hamva nem volt a Barcának. Így volt időm egy szemtelenül aljas merényletre: lőttem egy képet, ami mindennél beszédesebben mutatja be, hogy mennyire abszurd volt a Barca szentföldi békemissziója. Szerencsémre a nagy biztonsági kardcsörtetés során nem volt, aki értő szemmel instruálta volna a egyenruhás statisztériát. Nekem viszont szemet szúrt, ahogy ezek a snájdig Darth Vader imitátorok (látszólag) védelmezik a betlehemi béke központot, de valójában épp a képtelen helyzet megjelenítéséhez pózolnak. Mert ahol a békét futballistáknak kéne elhozniuk, de rohamrendőrökkel kell megvédeni ott nincs minden rendben.
Picture
A folytatásban szó lesz akrobata mutatványról, pofátlan potyázásról és persze az aranylábú Messiről, fociról viszont nem annyira. 

Ha tetszett a poszt, ide kattintva elolvashatod a második részt

Kapcsolódó cikkek:

  • Kémtelen történet
  • Meccsnéző
0 Comments

Maccabia - a közösség játéka

8/7/2013

0 Comments

 
Ki ne álmodna arról, hogy egyszer rajthoz áll, de legalább nézőként ott lesz az olimpián?! A legtöbbünknek egyik sem jön össze, marad a tévé és a kényelmes fotel. Vagy a Maccabia, a "zsidó olimpia". Ezt is négyévente rendezik meg és ha a felhajtás nem is olyan nagy körülötte, attól még élményszámba megy. 
Picture
Akit nem csapott meg az öltözők áporodott izzadtságszaga, az nem tudja, hogy milyen klassz dolog a sport. Ma már ezt kevesen gondolnák rólam, de egy időben nekifutásból indultam minden utcai futóversenyen, ahol ugyan a futottak még kategóriáját erősítettem, de legalább az izomláz másnap megvolt. Ebből mára nálam kevésbé az izom, mint a lázas sportszeretet marad meg. Többek között ezért sem akartam kihagyni a XIX. Maccabia játékokat, ahol némi izmozás után végül újságíróként akkreditáltattam magam.
Első látásra gigantikus, amúgy helyenként kaotikus sporteseményre tízezer delegált érkezett a világ minden részéről, köztük közel 80 magyar is. Nyilván elsősorban rájuk voltam kíváncsi, bár ennek erősen határt szabott, hogy a versenyeket vagy egy tucat helyszínen bonyolították le szerte Izraelben. Eleve kizárt volt, hogy mindenhol ott legyek, inkább csak belekóstoltam, amibe tudtam. A legtöbb versenyt a Wingate nevű helyi TF-en tartották, ahol folyamatosan történt valami, ha meg nem, akkor ott volt a sportkombinát közepén egy "élménypark". Itt két verseny között kedvükre pihenhettek, szórakozhattak, játszhattak a jelenlévők. Persze ennél érdekesebbek voltak az egyes versenyek, amiből nekem szűk fél napnyi jutott ki. Derekasan megnéztem a magyar női és férfi pólócsapatok egy-egy meccsét, elvégre ha valami, akkor ez "haza pálya".

Aranycsapat

Picture
A Magyar Maccabi Csapat 4 arany, 5 ezüst és 11 bronzéremmel tért haza a XIX. Maccabia játékokról. A húsz érem és a további helyezések alapján a 78 fős magyar delegáció az éremtáblázat harmadik helyére került a sokkal-sokkal népesebb izraeli és az amerikai csapatok után. Kell-e mondanunk, hogy ez volt a Maccabi VAC történetének legeredményesebb szereplése a "zsidó olimpián", ami azért is fontos, mert végre nem az antiszemitizmus kapcsán forgott Magyarország neve, hanem a sportsikerek miatt.
Népsportos fordulattal élve a lányoknál a küzdelem dominált, de a későbbi bronzérmes csapatot alaposan helyben hagyták az amerikaiak. A férfiak (akik ugyancsak bronzzal térhettek haza) viszont eltángálták az angolokat, akiknek messze nem tart ott a vízilabda kultúrája, mint a magyar.
Picture
Ha már a Wingaten voltam bekukkantottam egy kosármeccsre is. Épp az izraeliek játszottak a németekkel. Biztos bennem van a hiba, de nekem még mindig fura, ha "Deutschland" feliratot látok az izraeli mezek között, főleg hogy tudja az ember, hogy mindkét csapatban zsidók játszanak. Másfelől meg jó érezés tudni, hogy ilyenkor Hitler ezerrel forog a sírjában…
Wingétes vendégszereplésem a junior magyar teremfocisták meccsén folytattam. Bár ne tettem volna, mert rossz volt nézni, ahogy szegény magyar srácokat lenyomták a sokkal összeszokottabb és technikásabb spanyol fiúk. Mindegy, a részvétel a fontos - mondhatnánk erre, ha már a zsidó olimpián vagyunk.

Kell egy csapat

PictureBissau-Guineai magyar csibészek
Rejtő óta nyilvánvaló, hogy a szélhámosság akár egészen szerethető is lehet, ha jól csinálják. Bár a zsidóság évezredek óta szétszóratásban él, de azért a fekete afrikai Bissau-Guinea fehér folt a zsidó világtérképen. Annak ellenére, hogy az apró, felerészben muzulmán országban valójában egy darab zsidó sem él a Maccabián mégis volt delegációjuk méghozzá egy bizonyos Andrew G. Szabonak köszönhetően. Igen, az illető amúgy magyar üzletember, akinek valami biznisze van a nyugat-afrikai országgal, ahol állítólag könnyen osztogatják az állampolgárságot meg a tisztelet-
beli konzuli címeket. Na, szóval ez az élelmes ember gründolt magának egy csapatot a Maccabiára, ami csupa jóvágású fehér emberből állt. A brahi csapat ugyan fekete lónak számított a versenyeken, épp emiatt senki sem gondolta, hogy tollaslabdában bronzérmet nyernek. Amúgy a Bissau-Guinea maccabi csapat a játékok kapcsán nem mellékesen összekalapozott
22 ezer dollárt a malária elleni küzdelemre.

Levezetésképp benéztem az úszóversenyekre, ahol magyart nem láttam a vízben, azt viszont igen, hogy még az utolsónak célba érőt is tomboló közönség biztatta - ilyenkor érzi át az ember, hogy tényleg a részvétel a fontos és nem a diadal. (Azt egyébként nem értettem, hogy a Maccabia miért a "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" couberteni szállóigét választotta jelszavául, hisz az ilyen jellegű közösségi játékokon inkább a részvétel a fontos és nem a győzelem felkiáltás dukálna.)
Néhány nappal később életemben először hoki meccsre mentem, hol máshol tegyen ilyet az ember, mint a forró közel-keleten. Izraelben egyetlen normál méretű hoki pálya található, történetesen tőlünk 50 kilométerre északra, Metulán. Ez egy aprócska kisváros, vagyis inkább falu, amit lényegében a Libanoni határra építettek. Azt nem sikerült megfejtenem, hogy ha már, akkor miért pont ide álmodtak műjégpályát, de biztos jó okuk volt az isten háta mögé lepöttyinteni a létesítményt, főleg mert így legalább van ott valami. A hoki élvezeti értékéből ez a provinciális jelleg mit sem von le, még akkor sem, ha amúgy az izraeli jégkorongot finoman szólva nem jegyzik a világ élvonalában. Akinek ennek kapcsán a jamaicai bobcsapat jut eszébe, az nem áll messze a valóságtól (a jégcsarnok előtt ki is van állítva egy dávidcsillagos bob), de ha kimosolyogtuk magunkat érdemes megjegyezni, hogy néhány éve a magyar jégkoronggal sem számolt senki, azóta viszont megjárták az A csoportos VB-t is, szóval van példa a gyors felemelkedésre.
Egyébként azért is érdekelt a maccabiás jégkorong torna, mert vagy egy éve olvastam egy érdekes cikket, amiben arról írtak, hogy az izraeli korosztályos csapatokban együtt játszanak a volt Szovjetunióból bevándoroltak (naná, kik mások?!) és a Metula melletti drúz falukból jövő gyerekek. Belőlük mondjuk sokat nem láttam, a Maccabiára elvben csak zsidók nevezhetnek be, de ha ezt azért nem is veszik már olyan komolyan, azért egy arab gyerek mégiscsak kilógna a sorból… Eredetileg az orosz-izraeli meccset céloztam be, hisz ha valami, akkor az elég pikáns, hogy mindkét csapat oroszul nyomja, de végül erről lecsúsztam. Helyette az amerikai-izraeli junior hoki meccsre estem be, ami sporttörténeti eseménynek bizonyult. Nem szerény személyem jelenléte miatt, hanem azért, mert az izraeli srácok életükben először vezettek és egy egész harmadon át meg tudták őrizni az előnyüket. Jó, hát utána az amik annak rendje és módja szerint  feltörölték velük a jeget, de ez egyáltalán nem zavarta a srácokat, akik nagyon boldogan ünnepelték magukat a lefújás után. A dologhoz hozzátartozik, hogy a meccs alatt az amerikai kispadon az edzők nem egyszer küszködtek, hogy ne röhögjenek harsányan az izraeli srácok produkcióján.
A pályán elért eredménynél csak egy dolog volt nagyobb meglepetés számomra. Amikor közzétettem a fotóimat a meccsről utólag írt nekem valaki magyarul, hogy örül, hogy lefotóztam és milyen kár, hogy a helyszínen nem beszéltünk. Nem tudtam kiről is lehet szó - hisz nem beszéltünk - kértem, hogy mutassa meg melyik képen van. Kiderült, hogy a meccs vezető bíróját Magyarországról delegálták (lásd keretes) szóval még ott is találkozhattam földivel, ahol erre végképp nem számíthattam. 

Bírói szemmel

Ha már nem sikerült személyesen beszélnem Mayer Gábor hokibíróval, akkor e-mailben kérdeztem a maccabiás élményeiről:
Picture
  • Hogy kerültél a Macabbiára?
  • A Maccabiára a hokibirok.hu oldalon közzétett hirdetés kapcsán jelentkeztem. A Maccabia szervezőbizottsága megkereste a Magyar Jégkorong Szövetséget és kértek egy magyar bírót. A jelentkezők közül engem választottak.
  • Miért jelentkeztél?
  • Izrael nem egy átlagos vakációs úti cél. Nem jut el oda bármikor az ember. Kíváncsi voltam az országra, környékre, ezért jelentkeztem.
  • Milyen volt belülről a Maccabia jégkorong tornája?
  • Jégkorong szempontból volt 1-2 olyan meccs, ami rendesen átmozgatott. Keményen kellett dolgozni rajta, hogy odaérjek ahova kell és a megfelelő ítéleteket hozhassam meg.
  • Hogy tetszett az ország?
  • Amit a pályán kívül láttam, az lenyűgöző. Teljesen más világ, mint Magyarország, vagy Európa bármelyik országa. Jeruzsálem különösen érdekes volt a keveredő kultúrák miatt.
Szerencsére a Maccabia szinte házhoz jött hozzánk. A hosszútávúszó és triatlon versenyeket a Kineretnél rendezték, az utóbbi sportágban még három magyar induló is volt, szóval volt miért kilátogatni a versenyre. Mondjuk ez csak így leírva evidens, mert a triatlon versenyeket hajnali hatkor kezdték el viszont az oda vezető utakat már ötkor lezárták. De ki korán kel, aranyat lel! Főleg, ha korai kelés ellenére ki bírja nyitni a szemét… Fotósként tobzódtam, annyi minden történt szinte egyszerre.
A versenyzőket több hullámban indították el, ami számomra azért volt előny, mert a tömegrajtos úszás a triatlon leglátványosabb eleme. Talán az egyik legemlékezetesebb és egyben a legemblematikusabb fotómat mégsem itt lőttem, hanem az öltöző zónában. A lázasan készülődő és bemelegítő sportolók között egy férfi reggeli imát mondott, ahogy azt kell taleszben és imaszíjakban. Így is lehet doppingolni.
Picture
Szemtanúja lehettem egy csúnya balesetnek is. A versenylebonyolítás itt sem volt világszínvonalú, például nem sikerült megoldani, hogy a nézők még véletlenül se keveredjenek be a versenypályára - ez leginkább a kerékpáros szakasznál volt hajmeresztő, ahol őrült tempóban suhannak a versenyzők. Ahogy azt kell egy amerikai srác totálba kapott egy fejkendős nőt. Csúnyán bukott, jött orvos, mentős, mindenki, de szerencsére nem történt nagyobb baja és taps kíséretében folytatta a versenyt.
Ennek kapcsán újabb kellemes meglepetésben volt részem, mert az egyik elsősegélynyújtó doktorról kiderült, hogy Magyarországon végzett, úgy beszél magyarul, mint a vízfolyás. A verseny végén a célnál volt időnk dumálni. Elmesélte, hogy a magyar csajoktól tanult meg ilyen jól magyarul, imádja Budapestet és nagyon hiányzik neki, hogy nincs, akivel ízesen "bazmegolhatna", mert szerinte káromkodni magyarul és arabul lehet a legjobban. Úgy tíz óra magasságán - a napszúrás határán - két "bazdmegdemelegvan" között megállapítottuk, hogy ilyen időben tökéletesen őrültség bárminemű testmozgás. Kisvártatva kiderült, hogy nem csak mi helyezkedtünk erre az álláspontra. Miután a versenyzők elkezdtek hullani, mint a legyek a szervezők lerövidítették a versenyt, ami elég humánus megoldás volt a részükről, bár azok körében, akik épp a pályán rótták a köröket okozott némi zavart a döntés - ők ugye nem erre készültek.  
A triatlon nem az a sportág, amit fél kézzel lenyom az ember. Messze a legmegdöbbentőbb élményem volt, amikor a triatlon versenyen a vízből egy félkezű atléta emelkedett ki, hogy kerékpározással és futással folytassa a versenyt, amit asszisztensek segítségével teljesített. Elképesztő teljesítmény volt, le a kalappal előtte!
Az Olimpiával ellentétben a Macabbián egy időben (de értelemszerűen általában elkülönítve) tartják az ép és para sportolók versenyeit (mint ahogy a korosztályos bajnokságokat is), ami jól példázza miben is különbözik egymástól egy professzionális és egy közösségi sportesemény. Az Olimpia és a Maccabia azért így is jó pár hasonlóság van: mindkettőt négyévente rendezik, több tucat sportágban osztanak érmeket férfiaknak és nőknek egyaránt, az indulók között profi és tisztes amatőr is megtalálható, és ennek megfelelően mostanra mindkét torna hatalmasra hízott. A világ legnagyobb sportviadalán négyévente 12-15 ezer sportoló indul, a Maccabián ennek ugyan a fele, de ez is óriási szám, ha logisztikáról, szállásról, utaztatásról, étkeztetésről van szó. Az Olimpiai mozgalom mostanra teljesen elüzletiesedett, mert csak így lehet finanszírozni a megalomániát, amire azért mindannyian vevők vagyunk. A Maccabia közössége megtartotta ezen a téren a szüzességét, ennek megfelelően jóval kisebb költségvetésből valósítja meg a csak az olimpiához mérhető, nagyszabású rendezvényt. A költségek nagyobbik részét nem a rendező ország, a tévétársaságok és a szponzorok dobják össze, hanem maguk a sportolók, akik a nevezés kapcsán súlyos összegeket szurkolnak le, hogy részesei legyenek az élménynek - a XIX. Maccabián például rekord számban, ami jól mutatja, hogy világszerte micsoda népszerűségnek örvend a zsidó sportmozgalom.
A Maccabia egy látszólag professzionális sportesemény, ahol profik és amatőrök is rajthoz állnak. Nagyszerű egyéni teljesítmények terepe, de világcsúcsok nem itt dőlnek meg, mert a zsidó közösségi játékok valójában nem erről szólnak - a játékok inkább az apropói a nagy találkozásnak, a változatos színvonalú versenyeknél sokkal fontosabb az együvé tartozás kifejezése a sportviadalok révén. És ennek megvan a maga ideológiai alapja is. A modern Izraelt megalapozó cionizmus egyik fontos eleme a hős- és testkultusz, aminek legkézenfekvőbb kifejezőeszköze a sport. A cionisták kezdetektől felismerték a sportban rejlő közösségteremtő erőt, de még inkább az ideológiai támaszt.
Picture
Az ősi földre visszatérő, erős, öntudatos, talpraesett és győztes, önmagát megvédeni képes zsidó ethosza pont ellentétben állt azzal a képpel, amit a szétszóratásban gettókban élő, kilátástalan, kiszolgáltatott és gyenge hitsorsosokról festettek.
A Maccabia jétékokról ide kattintva találsz még több fotót
 Ez a kicsit naív, bipoláris szemlélet, ha nyomokban és sokszor kimondatlanul is, de makacsul tartja magát Izraelben, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan igazságtalan előítélet.
Érdekes módon a XX. század során a zsidóság számára a sport egyszerre volt a társadalmi elfogadottság és az asszimiláció fontos eszköze, mint ahogy az újkori zsidó öntudat kifejeződése. Úgy száz évvel ezelőtt szerte Európában sorra alakultak a zsidó sportklubbok, amelyek az előbb említett egymással ellentétes folyamatok mentén verbuválták a tagjaikat. Magyarországon a ma is virágzó MTK egykoron az asszimiláns zsidók tornaegylete volt, míg a magyar Maccabi elődje a VAC a zsidó nemzeti eszmény mellett elkötelezett sportembereket fogta egybe. Mára a Maccabi világmozgalomhoz félmilliónál is többen kötődnek, elsősorban a testedzés köré épülő szabadidős programok miatt, de a cserkészekhez hasonló ifjúsági klubjai is vannak, illetve sok helyen saját sport és wellness központokat üzemeltet a helyi alapszervezet. Ez a hatalmas, Izraelre nyitott nemzetközi közösség sokat áldoz arra, hogy az anyaországban is jól működő (tömeg)sportélet legyen, de például azzal is az országot támogatják, hogy négyévente több ezer fő részvételével világjátékokat tartanak a zsidó államban.
Ehhez képest nekem furcsa volt, hogy a hétköznapi Izrael nem égett Maccabia lázban. Azért érdekes, mert ez a nagyszabású, patinás rendezvény (mint azt írtam) része a cionista históriának, szorosan hozzá tartozik Izrael önmagáról kialakított hősies képéhez. Ennek ellenére nem lengte körül valami nagy érdeklődés a játékokat, az volt az érzésem, hogy kicsit olyan a múltból visszamaradt, kötelezően letudandó programként kezelik - a tévé még közvetíti a megnyitó látványos showját, azt is csak azért, mert ott az elnök és a miniszterelnök, de a félamatőr versenyek már nem férnek bele a híradóba, mert nem növelik a nézettséget. Pátoszt is csak a maguktól meghatódott politikusok beszédeiben véltem felfedezni a nyitó és záró ceremóniákon (persze nem voltam mindenhol ott). Hogy ez a dolgok rendje, vagy szimpla közöny, nem tudom. Talán így múlik el a világ dicsősége, vagy épp ez a bizonyíték arra, hogy Izraelben is normalizálódnak a dolgok - ki-ki döntse el.

A bulinak lőttek

Ráchel lányommal kirúgtunk a hámból. Együtt utaztunk fel Jeruzsálembe a Maccabia záró ceremóniájára, ami őrületes nagy bulinak ígérkezett a Teddy Stadionban. Hogy ne csak velem legyen Ráchel felcsíptük az egyik barátunk hasonló korú kisfiát is, mai jó döntésnek bizonyult. Míg a két gyerek vígan elvolt én fotózhattam, aztán közösen levonultunk a gyepre és együtt cserélgettük a jelvényeket és zászlókat vagy épp nagyon vagányon roptuk. A buli egészen addig tartott, amíg a show nagyobb fokozatra kapcsolt. A látvány kedvéért bevetett tűzijáték Ráchelnél kiverte a biztosítékot, menten olyan sikítófrászt kapott, hogy a kilométerre lévő autónkig le sem vette a füléről a kezét, annyira beparrantott a durrogástól.

Kapcsolódó cikkek:

  • Forradalmasított emlékezés
  • Német diadalra készül Izrael
  • Mecsnéző
0 Comments

Meccsnéző

7/29/2013

0 Comments

 
Az utóbbi napokban elég sportosra vettem a figurát - egyik sporteseményről a másikra száguldoztam, hogy képben legyek. Az eredményt mindenki láthatta a Facebook oldalunkon közzétett fotóalbumokban. A képek ugyan magukért beszélnek, de azért nem csak a kamerám keresőjén keresztül néztem a világot, mást is láttam, amit nem feltétlenül adnak vissza a fotóim. Jöjjenek hát a Maccabi Tel Aviv - Győri ETO Bajnokok Ligája selejtezőn szerzett benyomásaim.
Be kell valljam, hogy szeretem a focit. Tudom, ez manapság talán már ciki, de mentségemre legyen mondva, hogy csak a jófajta futbalért rajongok. Ilyenből meg kevés jutott ki nekem élőben, sokat mondok, ha életemben kétszer voltam meccsen, az sem volt valami emlékezetes sportélmény. Így marad a sportcsatorna és a kényelmes fotel, ha rangadókat akarok látni - már ha persze a tévé is így akarja ezt… Most viszont rávettem magam, hogy meccsre mennyek, mit mennyek hosszú órákat utazzak Tel Avivba, hogy az ott vendégszereplő Győri ETO kapcsán egy Bajnokok Ligája selejtezőbe beleszagoljak.
A házigazda Maccabi Tel Aviv gyakorlatilag már az első győri összecsapáson eldöntötte a továbbjutást, a magyar bajnok két gólos hátránnyal a pakkjában szállt repülőre Izrael felé. Szóval az eredményt és a két csapat játékerejét ismervel eleve nem sok izgalomra lehetett számítani. Ahhoz, hogy csak emiatt Tel Avivba utazzak nagyon nagy ETO drukkernek kellett volna lennem, ami nem vagyok. Viszont kíváncsi igen, meg aztán a meccs pont egybeesett a Maccabiah-val, amire ugyancsak el akartam menni, összekötöttem hát a kettőt.
Némi szervezkedés után sikerült sajtóakreditációt szereznem, így szabad volt az út, hogy testközelből fotózhassak, hátamban vagy húszezer fanatikus Maccabi drukkerrel. A magyar szurkolói kultúrából kiindulva semmi jóra nem számíthattam, de Izraelben vagyunk, ahol a foci - csak úgy, mint a világ normálisabb felén - jobbára családi esemény, a drukkerek tömegben sem aljasulnak le, még a helyi B-közép sem, pedig ők itt sem kispályások (Győrben többüket is előállították, mert örömükben petárdáztak, és Tel Avivban is kigyúrt állatok vigyáztak rájuk).
Picture
A sárgába öltözött teltház ízelítőt adott abból, hogy milyen is egy valódi fociszentély, ahol űzik-hajtják a kedvenceiket és ahol tényleg a közönség a 13. játékos. A szurkolói kultúra nem merül ki abban, hogy végiganyázzák a 90 percet, hanem rigmusokkal, csatakiáltásokkal buzdítják a kedvenceiket. Van a világban a tel avivi stadionnál tüzesebb katlan is, de azért, ha 20 ezer maccabis egyszerre zendít rá megérzik a pállyán állók is, hogy kik állnak mögöttük. Ahogy néztem el is kél a támogatás, mert a Maccabi Tel Aviv nem az a hű de világverő csapat. Még úgy sem, hogy az a Paulo Sousa ül a kispadjukon, aki edzőként tavaly még a Videotont irányította és az Európa Liga csoportkörébe juttatta. Őt egyébként a kezdő sípszó előtt a szurkolók perceken át hangosan éltették, nem tudom, hogy ilyenben volt-e része Székesfehérváron.

Amennyire én láttam a meccset - márpedig inkább csak félszemmel néztem - cseppet sem tűnt lehetetlen vállalkozásnak legyőzni a házigazdákat. Kivéve annak a magyar bajnoknak, aki szemmel láthatólag teljességgel hitetlenül lépett pályára Tel Avivan. Sütött az ETO játékosokból megszeppentség, ennek megfelelően csak egy harmat gyenge meccsre futotta tőlük, ahol végig a Maccabi irányította a játékot. A 85. percben ugyan szépített az ETO, de ez mit sem változtat azon, hogy a Maccabi könnyedén beárazta a magyar bajnokot és az egész magyar ligát azzal, hogy már a BL selejtezőkörében (összesítésben 4:1-gyel) leléptette az ETÓ-t. Jelentkezzen, aki nem erre számított…
Tulajdonképpen eddig tartott a "klasszikus" sportudósítás, akár be is fejezhetném, de volt még pár momentum, ami miatt mégiscsak emlékezetes marad ez az este. Mivel zéró győri kötődésem van, maccabi drukkerekről sem tudok a baráti körömben, ezért nem számítottam rá, hogy ismerősökkel találkozom, de a világ kicsi, nekem meg úgy látszik sok haverom van. Majd' kiesett a fényképezőgép a kezeből, amikor rámköszönt a pályán(!) egy rég nem látott barátom. Hirtelenjében nem tudtam hová tenni, meg is kérdeztem, hogy "hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide?", mire ő lakonikusan csak ennyit válaszolt: "Miénk a csapat." De a kijelző árnyékában ettől egyikőnk sem volt boldog. Aztán elmondta, hogy a csapattualjdonos cégénél dolgozik és hivatalból kisérte el az ETÓ-t másik ötven győrivel, akik mind felfértek a dísztribünre, ahová a Maccabi "száműzte" őket.

Picture
És itt jött a másik meglepetés, mert amikor felnéztem, akkor láttam, hogy a maroknyi győri körében egy volt főiskolai csoporttársam játszotta a vezérszurkolót. Azért mondom így, mert Viktornak pont annyi köze van Győrhöz, mint nekem. Viszont ő idegenvezetőként keresi a kenyerét és mint ilyennek hivatalból gondoskodnia kell a rá bízott csoport jó hangulatáról. Ő ezt láthatólag tág keretek között értelmezte, amibe az is belefért, hogy behülyítsen néhány győrit és a dísztribün közepén állva húszezer maccabist ösztökéljen füttykoncertre. Az igazat megvallva ebben semmi furcsát nem találtam, Viktor ugyanis az a srác volt, aki kellő mennyiségű alkohol bevitele után a legbékésebb egyetemi bulin is képes volt megverettetni magát. Most viszont hiába hergelte a jelentős túlerőben lévő maccabi drukkereket, csak nem akarták helyre pofozni, ami részükről nagyfokú vendégszeretetről árulkodott. A merész mutatvány után Viktor segítségével megismerhettem az ETO lelkes szurkolóit, akik annak ellenére kísérték el kedvenceiket, hogy borítékolható volt a zakó. Minden tiszteletem az ővék! Amúgy pedig jó volna, ha még több hasonló derbin találkoznának magyar és izraeli csapatok, mert akkor a szimpatikus győri szurkolók nyomán, a sport révén még többen látogtnának el a Szentföldre és ismernék meg ezáltal Izraelt. Én ennek drukkolok!

Kapcsolódó cikkek:

  • Német diadalra készül Izrael
  • Izrael magyar arca
  • Vizuális öngól
  • Nácik-Magyarok 2:0
0 Comments

    Mottó

    Budapestről indultunk,
    Ein Gevben kötöttünk ki.

    A szerző ajánlja


    Géptemető
    Jeruzsálem falai
    Időzavar

    Gyászmenet
    Vörös kód
    Kineret 2. - Halhatatlan és haltalan halászok
    Áradat 1.
    És mégis mozog a föld!
    Barca békemisszó 1.
    Erotikus fröcsögés
    Miért éppen Izrael?

    Legfrissebbek


    14940
    Tárgytalanul
    Órvosi eset 9. - Számtalan kaland
    20 éve Izrael-fertőzésben
    Csendes veszteségeink
    Hétköznapok a hátországban
    Az alagút vége
    Haverilag 7. - A leghosszabb 30 másodperc
    Biztonsági jelentés
    És erről van lövésed?
    Haverilag 6. - Szomszédom a Hamasz
    Mondiál a kibucban
    Kitáblázva
    Haverilag 5. - Csakazért is zsidónak lenni...
    Akko és most
    Gyümölcskosár
    Hiába imádkoztunk, de a remény hal meg utoljára
    Guruló generációk
    Nemzeti példa és tragédia
    Vak pali
    Orvosi esetek 8. - A száguldó doki
    Könyvajánló
    Szedd magad az aknamező szélén
    Oroszlánkirálynő
    Fontos közlemény
    Ünnepsoroló 22. - Nyerő tánc
    Amikor apa vér ciki
    Nyerő rókalányok
    Blog menü
    Turista hullám
    Békésen esik
    3 év


    Visszatekintő

    Halhatatlan és haltalan halászok
    Picture
    Nem vagyok valami jártas az Újszövetségben, de az köztudomású, hogy Jézus számtalan cselekedete kötődik a Kinerethez és környékéhez. Ezekről sok helyütt lehet olvasni, mint ahogy arról is, hogy tanítványai közül legalább négy a tavon dolgozó halászok közül került ki. Az ő kései utódaik a jó fogás reményében manapság Ein Gevből hajóznak ki. Blogunkat örvendetesen sok keresztény barátunk is követi, húsvét alkalmából elsősorban nekik szeretnénk kedveskedni a kinereti halászatról szóló posztunkkal.

    Archív

    August 2014
    July 2014
    June 2014
    May 2014
    April 2014
    March 2014
    February 2014
    January 2014
    December 2013
    November 2013
    October 2013
    September 2013
    August 2013
    July 2013
    June 2013
    May 2013
    April 2013
    March 2013
    February 2013
    January 2013
    December 2012
    November 2012
    October 2012
    September 2012
    August 2012
    July 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012
    March 2012
    February 2012
    January 2012
    December 2011
    November 2011
    October 2011
    September 2011
    August 2011
    July 2011
    June 2011
    May 2011

    Kategóriák

    All
    Beilleszkedés
    Biztonság
    Biztonság
    Előkészület
    Előkészület
    Haverilag
    Hétköznapok
    Hétköznapok
    Időjárás
    Időjárás
    Kocsi Mesék
    Környék
    Környék
    Közélet
    Közélet
    Közlekedés
    Közlekedés
    Neumann Gábor
    Orvosi Esetek
    Otthonunk
    Sport
    Személyes
    Személyes
    Szokások
    Szokások
    Szolgálati Közlemény
    Szolgálati Közlemény
    Tanulás
    Tanulás
    ünnepsoroló
    ünnepsoroló
    Utazás
    Utazás

    Picture

    RSS Feed


Ez a Kramer-Nagy család blogja ©