A pár héttel ezelőtti VB döntőről ugrott be a jeles dátum, mivel az első izraeli utazásom épp egybeesett a ’94-es VB-vel. A meccseket Kármielben, a helyi főiskola koleszában követtük - már amennyire a programunk engedte, hogy az Amerikában zajló tornát élőben nézzük.

Persze ahhoz is köthetném az utazásunk évfordulóját, hogy épp akkor jelentették be a történelmi békékötést Izrael és Jordánia között.

Mai szemmel optimista, békepárti idők voltak azok. Mindez persze csak mellékszál, ami a történelmi hűség miatt fontos, egyébként a személyes történetem szempontjából érdektelen. Vagy mégis?

’94 nyarán közel egy hónapon át diákcsere, turista út és nyári egyetem különös keverékén ismerkedtünk az országgal - Eiláttól a Hermonig bejártuk Izraelt. Erre viszonylag sok idő állt rendelkezésünkre és ahogy emlékszem nem unatkoztunk, folyamatosan túráztattak minket vagy valami fejtágításon pislogtunk, de teljes képet még így sem kaphattunk az országról. Arra viszont elég volt a program, hogy ha nyitott az ember, mögé lásson a csili-vili tursta vakításnak. Nem minden útitársam szeme nyílt ki (nincs ezzel semmi baj, elvégre nyaralni jöttünk, nem világot látni), de én éreztem a feszültséget, láttam a negatívumokat, szembeötlőek voltak az ellentmondások, amiket a jolly joker cionista ideológiával próbáltak nekünk feloldani. És mégis, nekem ezekkel együtt már elsőre is nagyon szexi volt a zsidó állam.

A 20 évvel ezelőtti benyomásaimat vaskos beszámolóban összegeztem, amit az iskolai újságunk, a Poligráf hozott le és az interneten ma is elérhető (de innen is letölthető, 12-14. oldalon olvasható a cikk eredetije + bónusz tanári dicséret). Visszaolvasva az akkori szösszenetemet rémülten vettem észre pár dolgot. Először is megdöbbentem, hogy tollforgatóként már akkor is ugyanazokkal a stiláris eszközökkel éltem, mint manapság. Ami egyrészt jelzi, hogy 20 éve is tudtam írni, másrészt gáz, hogy 20 év alatt sem sokat cizellálódott a stílusom.

Ennél eggyel fontosabb, hogy tartalmilag is konzekvens vagyok, ha elolvassátok az akkori riportom, akkor ugyanolyan lelkesedés sugárzik a soraimból Izrael iránt, mint manapság. Személy szerint nekem még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a 20 évvel ezelőtti cikkem olvasása közben még egy tucat sztori ugrott be, amiket nem jegyeztem fel terjedelmi okokból, vagy mert még ma sem publikusak :).

Az izraeli utunk valódi kulturális sokk volt számomra, nagyon is jó értelemben - és nem csak azért, mert az erdőszéli nomád táborból a kényelmes kármieli koleszban landoltam. Izraelben szembesültem először az európaitól elütő kultúrával, ekkor nyílt ki előttem a Bibliából ismert Szentföld. Lenyűgözött, hogy a tévében látott hírek helyszínei megelevenednek előttem. És ma már azt is tudom, hogy történelmi időkben járhattam Izraelben - békekötés, orosz alia csúcsa és az izraeli fogyasztói társadalom hajnala esett egybe az utazásunkkal. Egy hónap után rengeteg élménnyel és “Izrael-fertőzéssel” tértem haza, amiből egy csomó minden következett az elmúlt két évtizedben. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a Közgazdasági Politechnikumnak köszönhetően megismerhettem ezt az országot. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy 20 évvel később Izraelben fogok élni a családommal.

Már délután nyolctól gyülekeztek a népek, volt kóla, sör, sültkrumpli és egy kapu, amire játszhattak az egybegyűltek. A gyerekek és a vérmesebb szurkolók arcfestéssel jelezhették, hogy kinek is drukkolnak majd.

Mindeközben folyamatosan ment a kivetítőn a finálét felvezető esztrád tévé műsor, ami annyira, de annyira gáz volt, hogy egy idő után levették a hangját és zenét kevertek be a szervezők (akik egyébként az elmúlt egy hónapban minden nap kitettek magukért).

Én ismét rácsodálkoztam arra, hogy Izraelben lehet Németországnak drukkolni. Hiába a németek elvesztették a háborút, de megnyerték a békét és focijukkal még Izraelt is levették a lábáról. Mondjuk ettől még nem drukkolnék nekik, de ezzel az előítéletes hozzáállásommal érezhetően kisebbségben maradtam a kibucban.

Aki látta a meccset az tudja mennyire unalmas volt (mint, ahogy általában a VB döntőknél ez szokott lenni), de Izraelben vagyunk, ahol bomba lövések nélkül is van miért izgulni. Míg az argentin-német összecsapás zajlott, addig a palesztin-izraeli meccs sem maradt abba. Sajnos a foci sem hozott megnyugvást, sorra jöttek a rakéták Gáza és Libanon felől is, amire a közvetítés alatt minden alkalommal diszkrét felirat figyelmeztetett.

A mi békés kibucunkban szerencsére nem a bombák okoztak riadalmat, hanem a gazdájukkal érkező kutyák, akiket állatira nem érdekelt az emberek fociszenvedélye, viszont egymás annál inkább. Ami nem lett volna baj, ha időről időre nem a nézőközönség között esnek egymásnak a felajzott ebek. De ennyi huliganizmus faluhelyen simán belefér - se sörben, se gyerekben nem esett kár a többi meg a kutyát sem érdekelte, ha a németek nyernek.  

Tegnap két fontos sportesemény zajlott és ebből a BL döntő volt a kevésbé érdekes Ein Gevben. Mert a Real és az Atletico Madrid párharca smafu ahhoz képest, hogy az Ein Gev-i Rókák döntőztek a helyi zsinórlabda bajnokságban. Három játszmában, 2:1-es arányban múlták felül a helyenként kiválóan játszó ellenfelet az Ein Gev-i lányok-asszonyok. A csapatunk jól kezdett, aztán jött a törvényszerű megtorpanás, végül maguknak tették izgalmassá a párharcot, de végül hozták a kötelezőt. A játék képénél talán fontosabb volt a csapategység, a pályán lévő hat játékosnak a partvonal mentén másik tucat csapattárs szorított. De a közönség is kitett magáért, a Zemah-i rettenetes hodály sportközpont felét megtöltötték a szurkolók, és bár mindkét csapatot lelkesen buzdították, azért az ein gevi tábor népesebb és hangosabb volt, nem kis részben Zsófinak, Ráchelnek és Ábelnek köszönhetően, no és Leának, aki különösen élvezte a hatalmas buzdítást.

A zsinórlabda - vagy ahogy itt nevezik kadur reset (כדור רשת) - a röplabda távoli rokona, annak lebutított változata. A pálya ugyanaz, a háló épp úgy áll, de itt nem ütik a labdát, hanem a gyengébbek kedvéért elkapják és kézből kézbe járatják. Még lépni is lehet a labdával, viszont itt is három érintés után az ellenfél térfelére kell juttatni a játékszert. Pontot akkor ér az akció, ha a labda földet ér és nem a védők kezében landol.

A környékbeli települések idén zsinórlabdában mérik össze a tudásukat, a bajnokságban lányok-asszonyok csapnak össze. A legutóbbi fordulót a környék központjában, Zemahban tartották, ahol egy több ezer fős sportcsarnokban csaptak össze a csapatok.

Az ein gevi csapat vagy ahogy magukat elnevezték “suálot” (שועלות rókák) bő kerete vagy húsz lányból áll, többségük gimnázium óta csak akkor érintkezett labdával, amikor a gyerekének gurította. De azért van egy elég erős sora a csapatnak, amely kiemelkedik a mezőnyből mind labdaérzékben, mind magasságban.

A sikerhez még ez is kevés volna, ha nem erősítené a csapatot egy igazi légiós, aki gyakorlatilag a hátán viszi az ein gevi rókákat. Ha meg épp nem, akkor sorkatonai szolgálatát teljesíti és bizonyára nem labdákkal lövöldözik… A vele felálló csapat egyelőre veretlen, rajtuk kívül még egy ilyen csapat van, úgyhogy még nem lefutott a bajnokság. Annál is inkább mert a legutóbbi ellenfél váratlanul megszorongatta az anyatigrisként küzdő csapatunkat, csak 2:1-re hozták a meccset, szóval volt miért izgulnunk.

Mindezzel együtt a meccsek sportértéke másodlagos, fontosabb a sportprogram közösségi szerepe. Teljes családok kisérik el a lányokat, kicsik-nagyon együtt vannak, jó buli ez. Bár a gyerekek érdeklődését mérsékelten köti le, hogy mi zajlik épp a pályán, ők inkább egymással vannak elfoglalva a tornateremben. De ez senkit sem zavar, még jót is tesz a hangulatnak, amikor a kölykök rohannak a be a játéktérre, legalább van egy kis mozgás a pályán…

Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak.

A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?!  Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant.

Izraelbe is követtem az FC Barcelonát, bár a program ezen része kevésbé kalandosra sikeredett a ciszjordániaihoz képest. A Barca Peace Tour helyi szervezői, mondjuk így elszabotálták a kapcsolattartást, magyarán csesztek válaszolni minden megkeresésemre. (A dolog azért érthetetlen, mert az egész esemény valójában a propagandáról szólt, ahhoz meg elengedhetetlenek a magamfajta firkászok. A palesztinok bármennyit is bénáztak, legalább készségesek voltak, hogy jó hírüket vigyék, nem úgy a honfitársaim…) Az sem nagyon segített, hogy fél napot a katalán csapat médiabuszán potyáztam és ez idő alatt bedolgoztam magam a sajtófőnökük szívébe. Próbált közbenjárni értem izraeli partnereinél, de a biztonsági formaságok miatt meg volt kötve a keze. Esély sem volt rá, hogy az elnöki és a miniszterelnöki viziten ott kibiceljek. Reálisan egyedül a csapat Siratófalhoz tervezett nyilvános programján vehettem részt, de mint utóbb kiderült az izraeli szervezők nem csak a kapcsolattartásban voltak szemetek, de face to face is. Hiába toporogtam ott a többi fotóssal csak a külső zónába kaptam helyet, közvetlenül ahhoz a falszakaszhoz már nem engedtek be, ahová a barcás sztárokat várták. A távolság miatt eleve kizárt volt, hogy "meghitt" képeket készítsek a Siratófalhoz elzarándokló játékosokról. Némileg tantaloszi volt a helyzet - karnyújtásnyira tőlem a téma, de az én viszonylag szerény felszerelésemmel sokra nem mentem vele. Mindegy, azért vagyok újságíró, hogy a hátrányból előnyt kovácsoljak. Meg aztán most sem a Barca volt számomra igazán érdekes, hanem a körítés, az meg egy lépéssel hátrábbról talán még jobban is látszik.

Nem is egy olyan fanatikussal találkoztam, aki már órákkal előbb pozíciót fogott a Siratófal előtti téren, csak, hogy magnetikus közelségbe kerüljön kedvenceihez. Amúgy némi megvetéssel vagyok az olyanok iránt, akik napokkal előbb lesátraznak, hogy begyűjtsenek egy autogramot vagy megvegyék a legújabb agyon hájpolt kütyüt. De, akkor ott nem sokban különböztem ezektől a figuráktól, hiszen én is ugyanarra vártam mint ők, sőt a többségnél még gyűröttebb is voltam az autóban töltött éjszakám után, ahová hajnalban beájultam és már csak reggel volt erőm kiszállni, akkor is csak azért, mert valami barom belém tolatott. Szerencsére a kezemben lévő kamera markánsan megkülönböztetett a Siratófalnál gyülekező vérmes szurkolóktól, meg persze az, hogy egy darab barcás relikvia sem díszelgett rajtam.

Másfél óra toporgás után tekintélyes mennyiségű ember verődött össze a sztárok kedvéért. Amikor a szent helyre begördültek a Barca küldöttséget szállító buszok ízelítőt kaphattam abból, hogy a zsidó miért egy messiáshívó nép. Mert szerintem, ahogy Messiéket fogadták Jeruzsálem óvárosában az semmiben sem különbözött attól, ahogy mondjuk kétezer éve Jézus bevonult a szent városba: akkor is voltak, akik messiást láttak a rabbiban, most is voltak olyanok, akik focistákat istenítettek. Minden csak hit kérdése.

Miután valamelyik izraeli biztonságinak hirtelenjében fájt, hogy órák óta az (intim)zónájában ficergek, úgy kitett a kordonon túl, hogy a fal adta a másikat. Onnan nézve kicsit kilátásnak tűnt a helyzetem, egy pillanatig úgy állt, hogy végképp lemaradok a történésekről.

Aztán jött az isteni szikra: fogtam magam és sovány disznó vágtában perspektívát váltottam, némi közelharc után áttettem a székhelyem a Siratófal azon részére, amit szabadon hagytak a hívők előtt. Innen aztán megörökíthettem a focibiznisz másik oldalát egy "világbajnok" fotón. Talán ez a kép adja vissza a legjobban a helyzet abszurditását: míg a tomboló tömeg korunk sportcelebjeit éltette, addig egy zarándok - a karnyújtásnyira lévő cirkusztól mit sem zavartatva - meghitt áhítattal imádkozik az Örökkévalóhoz. Business/Pray as usual…

Délután még átmehettem volna Jeruzsálemből Tel Avivba a Bloomfield stadionba, ahol a Barca nyílt kapus edzést tartott helyi focistákkal, de a szervezők "kedvességét" látva blikkre már nem volt kedvem gyűjteni a kilométereket. Inkább kihagytam az eseményt, jártam már ott pár hete a Győri ETO BL selejtezőjén, meg aztán nem valami nagy élmény hulla fáradtan alibiző világsztárokat kattintgatni, azt már előző este egyszer megtettem. Így már csak a tévében láthattam, ahogy Simon Peres izraeli elnök békéről szóló cirádái után nyilvánosan hasba rúgja a világ legjobb csatárát, Messit.

Ha a békeüzenetének nem is, de a félresikerült kezdőrúgásnak aztán volt hírértéke, felkapta a világsajtó. Naná, hisz a Barcának sem sikerült a csoda, hiába a szentföldi villámlátogatás, a fociistenek kedvéért sem köszöntött be a világbéke, de egy szerencsétlen lövés mindig célt ér, hogy aztán erről szóljanak a hírek és ne a jóakaratról.

Az első pillanattól látszott, hogy a palesztin biztonságiak nem állnak a helyzet magaslatán, ami nekem tulajdonképpen kapóra jött. Míg Betlehem főterén a sajtós kollégák többsége kordonok közé szorítva, szexi kukás mellényben izzadt én nagy mellénnyel grasszáltam a védett zónában, amíg meg nem untam, mert a Barca csak nem akart jönni, a meleg és a tömeg viszont egyre nagyobb lett. Ideje volt árnyékos lőállást keresnem, ahonnan a Születés Templomához tartó Barca küldöttséget lekaphatom - rövid terepszemle után nyilvánvaló volt, hogy a csapat nem onnan fog jönni, ahonnan mindenki várja, hanem egy melléklépcsőn. Beástam hát magam a templommal szomszédos étterem kertjébe, ahonnan jó rálátás ígérkezett, de hamar feladtam a pozícióm, egy még prímább helyért. Egy apró pici probléma volt csak, hogy öt méter magasan, egy keskeny boltív tetején kellett lavíroznom az "évszázad fotóiért". Egészen addig ez nem tűnt nagy kihívásnak, amíg légtornászként egyedül vártam a Barcára. Viszont amikor megérkeztek a futballisták hirtelenjében tucatnyi felajzott drukker toporgott ugyanott, akik mindenáron az én seggemen keresztül próbáltak Messihez közelíteni.

Amikor a négy busznyi Barca-küldöttséget elnyelte a Születés Temploma szükségét éreztem, hogy pózt váltsak és az előbb említett fél futballszektort eltávolítsam a hátsó bejáratomtól. Meg aztán más nézőpontból is meg akartam örökíteni az eseményeket, úgyhogy áttettem a székhelyem a Barcát szállító buszokhoz. Időben kapcsoltam, mert rajtam kívül egy fotós sem toporgott arrafelé, a biztonságiak meg valamiért természetesnek vették, hogy ott kóricálok, ahol amúgy nem kéne. A fejetlenséget egyetlen képpel szeretném csak illusztrálni, az őrjöngő tömegtől övezve Xavi és Mascherano tökéletesen összezavarodva ötleteltek azon, hogy merre is van a buszuk, ahová be kéne menekülniük.

Mivel időközben nem csak én szivárogtam be a védett zónába, hanem elmebeteg szurkolók is, ezért a következő néhány perc fullkontaktba ment át. A semmiből mindig előugrott valaki, aki egy fotó kedvéért le akarta tépni a kedvence fejét, majd kisvártatva egy biztonsági vetette rájuk magát, hogy szétválassza őket és elvonszolja a tett színhelyéről a magáról megfeledkezett helyi fickókat. Számomra meglepő volt, hogy a barcások többsége micsoda nyugalommal viselte a világhírrel együtt járó agresszív szeretetet. Jó, nyilván benne van a fizetésükben, hogy ne vakarózzanak, ha ezt épp a saját bőrükön érzik, nekem viszont nézni is rossz volt, ahogy sorra szétszedték a barcás sztárokat.

Külön is kijutott a jóból a világ talán legzseniálisabb csatárának, Lionel Messinek. Amikor csak megjelent a színen még magasabb fokozatra kapcsolt a hisztéria. Hogy agyon ne nyomja a felfokozott figyelem, külön testőrök vigyáztak a testi épségére. Talán egyedül az argentin arcán nem láttam, hogy a jó fizu és a világhír kárpótolná azért, amit ki kell állnia. Mondjuk az én mosolyom se lenne őszinte, ha fülem-farkám behúzva, testőrök gyűrűjében volnék kénytelen mozogni a világ minden részén. Messi Betlehemben sem úszta ezt meg - testközelből egészen úgy festett, mintha szegényt rabláncon vezetnék a kivégzése felé.

Miután elvezették Messit a csapatbuszig végképp elszabadult a pokol. A zűrzavarnak egy előnye volt, hogy a teljesen összezavarodott biztonságiak segítettek fel a Barca küldöttség médiabuszára, ahová nekem ugye nem szólt jegyem.

Innentől kezdve fél napon át velük potyáztam, ami inkább kényelmi szempontból volt jó, mintsem esetleges további előnyök miatt, de ez majd a következő részből derül ki. Mindenesetre a barcás buszozással kikerültem a szuvenír seftesek karmai közül, biztosan nem kellett igénybe vennem további szolgálataikat, és elhárult annak a veszélye is, hogy egy aprócska fuvarért a Szent Grállt is rám sózzák jó pénzért.

Az elnöki fogadás után Betlehemből Hebron felé vettük az irányt, ahol egy helyi stadionba volt hivatalos a Barca, hogy Ciszjordánia mélyén, a békesség jegyében helyi fiatalokkal labdázzanak. Bizonyos szempontból ez az amúgy eseménytelen Betlehem-Hebron buszút volt a legtanulságosabb az egész barcás Peace Tourból. Aki az utazás közben nem csak azzal volt elfoglalva, hogy az út szélén mindenfelé kurjongató araboknak és a magukról megfeledkezve fotózó, posztos izraeli katonáknak integessen, az láthatta, hogy ez a meccs már elment, ha minden így marad nem lesz itt békesség bármennyire is sokan szeretnénk ezt. A magam részéről életemben először tettem tiszteletem a Palesztin Hatóság területén, amit manapság Palesztinaként emlegetnek. A politikai korrektség jegyében sosem kívántam jelenlétemmel alátámasztani a megszállás tényét, ellentétben azzal a hozzávetőleg félmillió izraelivel, akik demonstratívan beköltöztek úgy hárommillió palesztin közé. Ahogy a Barca buszán kihajtottunk Betlehemből Hebron felé a saját szememmel láthattam, hogy a médiában csak "zsidó telepeknek" nevezett települések milyen masszív, takaros falvakká és kisvárosokká nőtték ki magukat. Ha nem tudnám miről van szó mondanám, hogy szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak, de tudom. A magyarban a telepek kifejezésnek van valamiféle ideiglenesség zöngéje, na amit én láttam az az örökkévalóságnak szólt. Ahogy a busz ablakában egymás után felváltva suhantak el az arab falvak és zsidó telepek azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen most ki kinek is a foglya, annyira egybenőtt minden. Lehet itt erőlködni, jöhet akár hetente is messiásként Messi, de sajnos nincs az az isten, aki békében el tudná választani az itt élőket.

E szomorú felismerés után még inkább bohóckodásnak tűnt a Barca esti programja. Jócskán ránk esteledett, mire megérkeztünk Hebron mellé egy faluba, ahol egy félkész stadionban, nagyjából húszezer ember várt minket tajtékozva. A szervezők kitettek magukárt - a hangulatról a felhergelt tömegen kívül, vagy száz intelligens diszkólámpa is gondoskodott. Adtak a látványnak, ha már a Barca egy átmozgató edzésnél nem vállalkozott többre a palesztin katlanban. Míg a sztárok a műfüves pályán a helyi utánpótlás kiválóságaival iskoláztak, addig a nézősereg lelkesen éltette a kedvenceit, akik valójában nem csináltak semmi értékelhetőt. Az alibizés közben volt időm ott is fotózni, ahová a kollégák nem kívántak ellátni. Körbenéztem a pálya körül, hogy máshonnan is rálátásom legyen az eseményre. 

Jó ötletnek tűnt, leszámítva azt az áthatolhatatlan háromméteres drótkerítést, amivel körbevették a játékteret. Csak azért nem tűnt úgy, mintha egy börtönben vendégszerepelne a Barca, mert körbemolinózták az egészet. Így csak a gondosan lelakatolt vészkijáratnál volt némi belátás, ahol a tűzoltók lógatták a lábukat a lajtos kocsi tetejéről vagy, ha nem akkor épp földre borulva Mekka felé imádkoztak. Naná, hogy lepacsiztam velük, hogy felmászhassak közéjük. Odavoltak, hogy rájuk is felfigyelt valaki és hogy kielégítsék a kíváncsiságom egy ében fekete kollégát mutogattak nekem, mint a helyi kuriózumot.

A partvonalon kívülről jobban felmérhettem a közönséget. Szinte csak férfiakból állt, zömében fiatalok voltak, több helyen is molinókkal, tacepaókkal készültek. Ezek között több is politikai jellegű volt, amit nem tudom, hogy önszántukból lengettek, vagy kifejezetten megkérték őket erre.

Ez a díszlet nagyon is passzolt a folyamatosan harsogó hangosbemondóhoz. A pálya széléről egy csinos hölgy felváltva éltette a Barcát ("Barca forca!") vagy biztosította a közönséget arról, hogy Messiék csak azért jöttek, hogy kifejezzék az együttérzésüket a palesztin néppel.

Békéről, együttélésről egy szó sem esett, mert akkor ki kellett volna mondani, hogy kivel kéne mindezt. Izrael nevét meg mégsem üvölthette a mikrofonba, mert az kollaborációnak tűnhetett volna. De bármit is kürtölnek világgá a palesztinok - így vagy úgy - akkor is velük kell együtt, de legalábbis egymás mellett élnünk.
Ez már akkor fogalmazódott meg bennem, amikor visszaértünk Jeruzsálembe és a betlehemi check pointhoz baktattam az ott pihenő autómhoz. Jócskán éjfél felé járt, amikor útközben hozzám csapódott egy velem egykorú férfi. Együtt lihegtünk felfelé az úton és közben beszélgettünk egy kicsit. Mint elmondta minden nap megteszi ezt az utat, mert Betlehemből Jeruzsálembe jár dolgozni egy ötcsillagos hotelbe, ahol portás. Kérdezte mit keresek ott, ahol a madár se jár, én elmondtam röviden mi járatban, hogy a falon túlról jövök, ahol azelőtt még nem jártam. Erre ő csak annyit mondott Welcome, welcame! - Ki tudja, talán egyszer kedvem lesz oda visszatérni.

Az FC Barcelona nem csak a pályán profi, hanem minden másban is - nyilván, hisz csak így lehet a világ jelenlegi legjobb futball csapata. Sorra nyerik a bajnokságokat és a "nagy pénz, nagy foci" szellemében ügyesen csinálnak üzletet a labdarúgásból. A Barcát ezek miatt lehet tisztelni, de másért szeretjük. Látszólag nem hoz a konyhára a katalán sztárklubnak a missziós tevékenysége, miközben nagyon is építi a csapat nemzetközi jó hírét, hogy részt vállalnak nonprofit akciókban: sokáig egyedül az UNICEF hirdetés volt a mezükön és rendszeres szereplői jószolgálati kampánynak. Így például évek óta gálameccsekkel hívják fel a figyelmet a közel-keleti béke fontosságára, néhány hete pedig "Peace Tour" néven kétnapos villámlátogatásra érkeztek a szentföldre. Ez idő alatt a palesztin és az izraeli oldalon egyaránt szinte minden a Barcáról szólt - háttérbe szorítva azt, ami amúgy mindennaposan van. Bárki bármit mond a sportnak van ereje, és ha a világbékét nem is teremti meg, de pillanatokra képes közös nevezőre hozni az ellenségeskedőket. Volt szerencsém ezt testközelből megtapasztalni, mint ahogy sok minden mást is, amikor a Barcával tarthattam.

Ez olyan elegánsan hangzik, pedig nem kézenfekvő, hogy én, mint mezei, szabadúszó fotózsurnaliszta, csak úgy ott sündörgök a Barca körül. Látszólag mellékszál és talán keveseket érdeklő kulisszatitok, de szerintem sokat elárul a közel-keleti viszonyokról, hogy miként jutottam a Barca közelébe.

Picit késve kapcsoltam a sajtóakkreditációt illetően, ami megbosszulta magát, bár utólag azt mondom, hogy így sokkal jobb sztori kerekedett ki az egészből.  Fűhöz-fához fordultam, hogy akkreditáltassam magam, de csak nem akart összejönni, aztán a Barca sajtósai megkegyelmeztek nekem és elküldték a helyi média kontaktjaik, akiknek nyomban írtam. Legnagyobb meglepetésemre a posta fordultával válaszolt a palesztin tájékoztatási minisztérium főfeje, hogy késésben vagyok, hely már nincs, de talán Mr Ghassan tud segíteni. Mr Ghassan tudott segíteni, eltekintve attól az apróságtól, hogy csak arabul, ami egy nemzetközi sajtóesemény szervezésénél nem számít előnynek. Végül SMS-ben(!) angolul sikerült lezsírozni, hogy mit, hol, ki, mikor - de azért ez nem volt valami bizalomgerjesztő. Különösen annak fényében, hogy nekem a Palesztin Hatóság területére kellett lépnem, ahová izraeli állampolgárként csak külön engedéllyel mehetnék. Újabb körtelefon után kiderült, hogy ezt egy nap alatt lehetetlenség beszerezni, amúgy meg rámádánkor izraeli civileket nem szívesen adnak ilyet, hisz mégiscsak ellenséges területről van szó, ahol bármi megtörténhet. Maradt a B-verzió, hogy a magyar útlevelemmel lépem át a kvázi határt, ami pont olyan, mint az igazi, ergo az útlevelem láttán helyből tudják valójában ki vagyok. Sok választási lehetőségem nem lévén bevállaltam a rizikót, már csak azért is mert egy izraeli belügyes javasolta, aki a belépési engedélyben nem, de minden másban tudott segíteni. Például szerzett nekem fuvart, hogy a checkpointtól eljussak Betlehem központjába.

Némi izgalomra adott okot, hogy a történet egyetlen szereplőjét sem ismertem, szuvenírt egyáltalán nem akartam venni, viszont nagyon be akartam jutni Betlehembe. Az viszont megnyugtatott, hogy a határokon átívelő "business as usual" szemlélet felülírja az ellentéteket, még ha a látványos összeboruláshoz ez kevés is.

Jött a nagy nap, elköszöntem a családomtól, bepattantam az autóba és meg sem álltam a falig, ami elválasztja Jeruzsálemtől Betlehemet. Letettem az izraeli rendszámú autót, és besétáltam útlevél ellenőrzésre egy hatalmas hodályba. Ahol mindenki csak intett, hogy merre kell mennem, én meg illedelmesen arra mentem, amerre mutatták és a végén a fal túl felén lyukadtam ki, a kezemben az útlevelemmel, amit a kutya nem kérte el tőlem. Úgy látszik az európai fizimiskámmal és a vállamon cipelt kameratáskával nem tűnhettem veszélyes arabnak.
Ami a checkpointon előnynek számított az a túloldalon határozott hátrány jelentett: minden lépésemre jutott egy taxis, aki roppant "előzékenyen" próbált rávenni, hogy vegyem igénybe a szolgáltatásait. Mindenkit azzal szereltem le, hogy jönnek értem, amit hitetlenkedve fogadtak, mert turistának látszó palimadártól ezt még nem hallották. Vagy negyed órán át úgy éreztem, hogy nekik lesz igazuk, mert a kontaktom félreértett valamit és a sameszát a határ izraeli felére küldte értem, aki ahelyett, hogy rögtön értem jött volna, arról próbált meggyőzni, hogy ugyan menjek már vissza Izraelbe, hogy aztán már az ő autójában ismét átlépjem a határt. Próbáltam neki magyarázni, hogy nagy híve vagyok a határok átjárhatóságának, de momentán ennél talán kevésbé feltűnő módon szeretnék halmozottan törvényt sérteni, meg aztán negyed óra múlva a sajtóközpontban kéne lennem, mert ha nem ugrik az akkreditációm. Végül nagy kegyesen kimentett a taxis hiénák markából, hogy egy alig öt perces út megtétele után kitegyen a híres-neves boltnál, ahol szuvenírt kellett volna vennem. Ezen a ponton úgy érezte, hogy inkább taxiba kellett volna vágni magam, mert a boltos kissé vontatottan értette meg, hogy pillanatnyilag leszarom az összes szuvenírjét, mert perceim vannak, hogy a célállomásomra érjek. Mikor ezt végre felfogta, sietve betuszkolt egy nagy fekete BMW-be, hogy majd az elrepít a Születés Templomához, ahová mennem kellett.

Ahogy kinéztek a dolgok akár lehetett volna az is, hogy a nagy fekete autó végleg túszul ejt, de letettem a nagy esküt, hogy visszafelé feltétlenül bevásárolok nála. A nagy sietségben nem minden elemében kidolgozott üzleti konstrukció akkor ott a menekülésemet jelentette, még úgy is, hogy később nagyjából az esetleges váltságdíjamnak megfelelő összeget fognak rajtam bevasalni a gagyibbnál gagyibb szuvenírekért. De ez akkor semmiségnek tűnt, akár Jézus által személyesen nekem dedikált, eredeti fröccsöntött Szent Grált is hajlandó lettem volna megvenni, csak hogy annyi szervezkedés után nehogy lemaradjak a Barcáról.

Amilyen tekintélyes volt a nagy fekete autó, aminek a vendégszeretetét élveztem, olyan extra lassan haladt Betlehem utcáin. Forgalom alig volt, igaz előzni sem nagyon lehetett vagy csak a sofőröm akarta megóvni az életem a későbbi busás haszon reményében. A csigatempónak akadt egy előnye: alaposan szemügyre vehettem a várost. Majd minden kirakatban Barca zászlók lengtek, meg persze itt-ott fricskának Real Madridosak, a miheztartás végett. Az rögtön lejött, hogy a palesztin hatóságok erős készültségben várták a Barca béke túrájára. Ötven méterenként egy-egy egyenruhás állt az út két oldalán, akiknek az övén bumszli rohamsisak domborodott, fegyver viszont nem lógott, legfeljebb egy tompfa  fityegett az oldalukon. Ennél eggyel félelemkeltőbb volt, hogy többször is sodró lendülettel húztak el mellettünk batár terepjáró konvojok, csordultig tele állig felfegyverzett alakokkal. Az egész olyan volt, mintha a legbénább "C" kategóriás hollywoodi akciófilmek kelnének életre, csak hát ez a kő kemény valóság volt. Az út szélére kiállított "díszsorfalról" lerítt, hogy inkább szociális foglalkoztató, a gépfegyverekkel fel-alá grasszáló terepjárós milíciák nagyobb harcértéket képviselhettek, bár azt nem tudom, hogy a nagy furikázásban mit is védhettek pontosan.

A díszszemle nem ért még itt véget. Miután a nagy fekete autó ajtaját becsaptam magam mögött (búcsúzóul még egyszer letéve a nagy esküt, hogy a Szent Grállért feltétlenül visszanézek) egész hadseregnyi különböző palesztin biztonsági ember között találtam magam, akik mind ropant előzékenyen irányítottak az ideiglenes sajtóközpont felé a beszédes nevű "Bethlehem Peace Center-be", amit "a béke, a demokrácia, a vallási tolerancia és a sokszínűség" fenntartása céljából emeltek.

Útközben - a gyülekező focirajongók gyűrűjében - azon gondolkoztam, hogy a Barca tiszteletére valószínűleg Ciszjordánia összes öltönye Betlehem belvárosában teljesíthet szolgálatot, ami a nyári kánikulában felettébb nagy teher lehetett a sok fontoskodó szekuson. Egészen addig agyaltam ezen, amíg egy csapat rohamrendőr nem állta utamat méghozzá teljes menetfelszerelésben. A legszentebb keresztény kegyhely tőszomszédságába tájidegenül hatott ez az erőfitoktatás, főleg úgy, hogy játszi könnyedséggel sasszéztam át rendőrsorfalon a mögöttük lévő sajtóirodába. Itt pikk-pakk szert tettem a nyakba akasztómra, meg egy kukásmellényre, amit minden kolléga úgy vett fel, mintha golyóálló mellény lenne és az élete múlna rajta.

Ettől aztán egészen szürreálisan UV sárgában úszott a fél tér és szépen kirajzolódott, hogy kik közé biztosan nem fogok beállni akkor sem, ha ezen a lehetetlenül békés nyári délutánon a nagyszámú biztonsági ember közül valamelyik fegyvert tartana a tarkómhoz.

Ekkor még jó ideig se híre sem hamva nem volt a Barcának. Így volt időm egy szemtelenül aljas merényletre: lőttem egy képet, ami mindennél beszédesebben mutatja be, hogy mennyire abszurd volt a Barca szentföldi békemissziója. Szerencsémre a nagy biztonsági kardcsörtetés során nem volt, aki értő szemmel instruálta volna a egyenruhás statisztériát. Nekem viszont szemet szúrt, ahogy ezek a snájdig Darth Vader imitátorok (látszólag) védelmezik a betlehemi béke központot, de valójában épp a képtelen helyzet megjelenítéséhez pózolnak. Mert ahol a békét futballistáknak kéne elhozniuk, de rohamrendőrökkel kell megvédeni ott nincs minden rendben.

A folytatásban szó lesz akrobata mutatványról, pofátlan potyázásról és persze az aranylábú Messiről, fociról viszont nem annyira. 

Akit nem csapott meg az öltözők áporodott izzadtságszaga, az nem tudja, hogy milyen klassz dolog a sport. Ma már ezt kevesen gondolnák rólam, de egy időben nekifutásból indultam minden utcai futóversenyen, ahol ugyan a futottak még kategóriáját erősítettem, de legalább az izomláz másnap megvolt. Ebből mára nálam kevésbé az izom, mint a lázas sportszeretet marad meg. Többek között ezért sem akartam kihagyni a XIX. Maccabia játékokat, ahol némi izmozás után végül újságíróként akkreditáltattam magam.

Népsportos fordulattal élve a lányoknál a küzdelem dominált, de a későbbi bronzérmes csapatot alaposan helyben hagyták az amerikaiak. A férfiak (akik ugyancsak bronzzal térhettek haza) viszont eltángálták az angolokat, akiknek messze nem tart ott a vízilabda kultúrája, mint a magyar.

Ha már a Wingaten voltam bekukkantottam egy kosármeccsre is. Épp az izraeliek játszottak a németekkel. Biztos bennem van a hiba, de nekem még mindig fura, ha "Deutschland" feliratot látok az izraeli mezek között, főleg hogy tudja az ember, hogy mindkét csapatban zsidók játszanak. Másfelől meg jó érezés tudni, hogy ilyenkor Hitler ezerrel forog a sírjában…
Wingétes vendégszereplésem a junior magyar teremfocisták meccsén folytattam. Bár ne tettem volna, mert rossz volt nézni, ahogy szegény magyar srácokat lenyomták a sokkal összeszokottabb és technikásabb spanyol fiúk. Mindegy, a részvétel a fontos - mondhatnánk erre, ha már a zsidó olimpián vagyunk.

Levezetésképp benéztem az úszóversenyekre, ahol magyart nem láttam a vízben, azt viszont igen, hogy még az utolsónak célba érőt is tomboló közönség biztatta - ilyenkor érzi át az ember, hogy tényleg a részvétel a fontos és nem a diadal. (Azt egyébként nem értettem, hogy a Maccabia miért a "Gyorsabban, magasabbra, erősebben!" couberteni szállóigét választotta jelszavául, hisz az ilyen jellegű közösségi játékokon inkább a részvétel a fontos és nem a győzelem felkiáltás dukálna.)

Néhány nappal később életemben először hoki meccsre mentem, hol máshol tegyen ilyet az ember, mint a forró közel-keleten. Izraelben egyetlen normál méretű hoki pálya található, történetesen tőlünk 50 kilométerre északra, Metulán. Ez egy aprócska kisváros, vagyis inkább falu, amit lényegében a Libanoni határra építettek. Azt nem sikerült megfejtenem, hogy ha már, akkor miért pont ide álmodtak műjégpályát, de biztos jó okuk volt az isten háta mögé lepöttyinteni a létesítményt, főleg mert így legalább van ott valami. A hoki élvezeti értékéből ez a provinciális jelleg mit sem von le, még akkor sem, ha amúgy az izraeli jégkorongot finoman szólva nem jegyzik a világ élvonalában. Akinek ennek kapcsán a jamaicai bobcsapat jut eszébe, az nem áll messze a valóságtól (a jégcsarnok előtt ki is van állítva egy dávidcsillagos bob), de ha kimosolyogtuk magunkat érdemes megjegyezni, hogy néhány éve a magyar jégkoronggal sem számolt senki, azóta viszont megjárták az A csoportos VB-t is, szóval van példa a gyors felemelkedésre.

Szerencsére a Maccabia szinte házhoz jött hozzánk. A hosszútávúszó és triatlon versenyeket a Kineretnél rendezték, az utóbbi sportágban még három magyar induló is volt, szóval volt miért kilátogatni a versenyre. Mondjuk ez csak így leírva evidens, mert a triatlon versenyeket hajnali hatkor kezdték el viszont az oda vezető utakat már ötkor lezárták. De ki korán kel, aranyat lel! Főleg, ha korai kelés ellenére ki bírja nyitni a szemét… Fotósként tobzódtam, annyi minden történt szinte egyszerre.

A versenyzőket több hullámban indították el, ami számomra azért volt előny, mert a tömegrajtos úszás a triatlon leglátványosabb eleme. Talán az egyik legemlékezetesebb és egyben a legemblematikusabb fotómat mégsem itt lőttem, hanem az öltöző zónában. A lázasan készülődő és bemelegítő sportolók között egy férfi reggeli imát mondott, ahogy azt kell taleszben és imaszíjakban. Így is lehet doppingolni.

Szemtanúja lehettem egy csúnya balesetnek is. A versenylebonyolítás itt sem volt világszínvonalú, például nem sikerült megoldani, hogy a nézők még véletlenül se keveredjenek be a versenypályára - ez leginkább a kerékpáros szakasznál volt hajmeresztő, ahol őrült tempóban suhannak a versenyzők. Ahogy azt kell egy amerikai srác totálba kapott egy fejkendős nőt. Csúnyán bukott, jött orvos, mentős, mindenki, de szerencsére nem történt nagyobb baja és taps kíséretében folytatta a versenyt.

Ennek kapcsán újabb kellemes meglepetésben volt részem, mert az egyik elsősegélynyújtó doktorról kiderült, hogy Magyarországon végzett, úgy beszél magyarul, mint a vízfolyás. A verseny végén a célnál volt időnk dumálni. Elmesélte, hogy a magyar csajoktól tanult meg ilyen jól magyarul, imádja Budapestet és nagyon hiányzik neki, hogy nincs, akivel ízesen "bazmegolhatna", mert szerinte káromkodni magyarul és arabul lehet a legjobban. Úgy tíz óra magasságán - a napszúrás határán - két "bazdmegdemelegvan" között megállapítottuk, hogy ilyen időben tökéletesen őrültség bárminemű testmozgás. Kisvártatva kiderült, hogy nem csak mi helyezkedtünk erre az álláspontra. Miután a versenyzők elkezdtek hullani, mint a legyek a szervezők lerövidítették a versenyt, ami elég humánus megoldás volt a részükről, bár azok körében, akik épp a pályán rótták a köröket okozott némi zavart a döntés - ők ugye nem erre készültek.  

A triatlon nem az a sportág, amit fél kézzel lenyom az ember. Messze a legmegdöbbentőbb élményem volt, amikor a triatlon versenyen a vízből egy félkezű atléta emelkedett ki, hogy kerékpározással és futással folytassa a versenyt, amit asszisztensek segítségével teljesített. Elképesztő teljesítmény volt, le a kalappal előtte!

Az Olimpiával ellentétben a Macabbián egy időben (de értelemszerűen általában elkülönítve) tartják az ép és para sportolók versenyeit (mint ahogy a korosztályos bajnokságokat is), ami jól példázza miben is különbözik egymástól egy professzionális és egy közösségi sportesemény. Az Olimpia és a Maccabia azért így is jó pár hasonlóság van: mindkettőt négyévente rendezik, több tucat sportágban osztanak érmeket férfiaknak és nőknek egyaránt, az indulók között profi és tisztes amatőr is megtalálható, és ennek megfelelően mostanra mindkét torna hatalmasra hízott. A világ legnagyobb sportviadalán négyévente 12-15 ezer sportoló indul, a Maccabián ennek ugyan a fele, de ez is óriási szám, ha logisztikáról, szállásról, utaztatásról, étkeztetésről van szó. Az Olimpiai mozgalom mostanra teljesen elüzletiesedett, mert csak így lehet finanszírozni a megalomániát, amire azért mindannyian vevők vagyunk. A Maccabia közössége megtartotta ezen a téren a szüzességét, ennek megfelelően jóval kisebb költségvetésből valósítja meg a csak az olimpiához mérhető, nagyszabású rendezvényt. A költségek nagyobbik részét nem a rendező ország, a tévétársaságok és a szponzorok dobják össze, hanem maguk a sportolók, akik a nevezés kapcsán súlyos összegeket szurkolnak le, hogy részesei legyenek az élménynek - a XIX. Maccabián például rekord számban, ami jól mutatja, hogy világszerte micsoda népszerűségnek örvend a zsidó sportmozgalom.

Az ősi földre visszatérő, erős, öntudatos, talpraesett és győztes, önmagát megvédeni képes zsidó ethosza pont ellentétben állt azzal a képpel, amit a szétszóratásban gettókban élő, kilátástalan, kiszolgáltatott és gyenge hitsorsosokról festettek.

Érdekes módon a XX. század során a zsidóság számára a sport egyszerre volt a társadalmi elfogadottság és az asszimiláció fontos eszköze, mint ahogy az újkori zsidó öntudat kifejeződése. Úgy száz évvel ezelőtt szerte Európában sorra alakultak a zsidó sportklubbok, amelyek az előbb említett egymással ellentétes folyamatok mentén verbuválták a tagjaikat. Magyarországon a ma is virágzó MTK egykoron az asszimiláns zsidók tornaegylete volt, míg a magyar Maccabi elődje a VAC a zsidó nemzeti eszmény mellett elkötelezett sportembereket fogta egybe. Mára a Maccabi világmozgalomhoz félmilliónál is többen kötődnek, elsősorban a testedzés köré épülő szabadidős programok miatt, de a cserkészekhez hasonló ifjúsági klubjai is vannak, illetve sok helyen saját sport és wellness központokat üzemeltet a helyi alapszervezet. Ez a hatalmas, Izraelre nyitott nemzetközi közösség sokat áldoz arra, hogy az anyaországban is jól működő (tömeg)sportélet legyen, de például azzal is az országot támogatják, hogy négyévente több ezer fő részvételével világjátékokat tartanak a zsidó államban.

Ehhez képest nekem furcsa volt, hogy a hétköznapi Izrael nem égett Maccabia lázban. Azért érdekes, mert ez a nagyszabású, patinás rendezvény (mint azt írtam) része a cionista históriának, szorosan hozzá tartozik Izrael önmagáról kialakított hősies képéhez. Ennek ellenére nem lengte körül valami nagy érdeklődés a játékokat, az volt az érzésem, hogy kicsit olyan a múltból visszamaradt, kötelezően letudandó programként kezelik - a tévé még közvetíti a megnyitó látványos showját, azt is csak azért, mert ott az elnök és a miniszterelnök, de a félamatőr versenyek már nem férnek bele a híradóba, mert nem növelik a nézettséget. Pátoszt is csak a maguktól meghatódott politikusok beszédeiben véltem felfedezni a nyitó és záró ceremóniákon (persze nem voltam mindenhol ott). Hogy ez a dolgok rendje, vagy szimpla közöny, nem tudom. Talán így múlik el a világ dicsősége, vagy épp ez a bizonyíték arra, hogy Izraelben is normalizálódnak a dolgok - ki-ki döntse el.

Be kell valljam, hogy szeretem a focit. Tudom, ez manapság talán már ciki, de mentségemre legyen mondva, hogy csak a jófajta futbalért rajongok. Ilyenből meg kevés jutott ki nekem élőben, sokat mondok, ha életemben kétszer voltam meccsen, az sem volt valami emlékezetes sportélmény. Így marad a sportcsatorna és a kényelmes fotel, ha rangadókat akarok látni - már ha persze a tévé is így akarja ezt… Most viszont rávettem magam, hogy meccsre mennyek, mit mennyek hosszú órákat utazzak Tel Avivba, hogy az ott vendégszereplő Győri ETO kapcsán egy Bajnokok Ligája selejtezőbe beleszagoljak.
A házigazda Maccabi Tel Aviv gyakorlatilag már az első győri összecsapáson eldöntötte a továbbjutást, a magyar bajnok két gólos hátránnyal a pakkjában szállt repülőre Izrael felé. Szóval az eredményt és a két csapat játékerejét ismervel eleve nem sok izgalomra lehetett számítani. Ahhoz, hogy csak emiatt Tel Avivba utazzak nagyon nagy ETO drukkernek kellett volna lennem, ami nem vagyok. Viszont kíváncsi igen, meg aztán a meccs pont egybeesett a Maccabiah-val, amire ugyancsak el akartam menni, összekötöttem hát a kettőt.

Némi szervezkedés után sikerült sajtóakreditációt szereznem, így szabad volt az út, hogy testközelből fotózhassak, hátamban vagy húszezer fanatikus Maccabi drukkerrel. A magyar szurkolói kultúrából kiindulva semmi jóra nem számíthattam, de Izraelben vagyunk, ahol a foci - csak úgy, mint a világ normálisabb felén - jobbára családi esemény, a drukkerek tömegben sem aljasulnak le, még a helyi B-közép sem, pedig ők itt sem kispályások (Győrben többüket is előállították, mert örömükben petárdáztak, és Tel Avivban is kigyúrt állatok vigyáztak rájuk).

A sárgába öltözött teltház ízelítőt adott abból, hogy milyen is egy valódi fociszentély, ahol űzik-hajtják a kedvenceiket és ahol tényleg a közönség a 13. játékos. A szurkolói kultúra nem merül ki abban, hogy végiganyázzák a 90 percet, hanem rigmusokkal, csatakiáltásokkal buzdítják a kedvenceiket. Van a világban a tel avivi stadionnál tüzesebb katlan is, de azért, ha 20 ezer maccabis egyszerre zendít rá megérzik a pállyán állók is, hogy kik állnak mögöttük. Ahogy néztem el is kél a támogatás, mert a Maccabi Tel Aviv nem az a hű de világverő csapat. Még úgy sem, hogy az a Paulo Sousa ül a kispadjukon, aki edzőként tavaly még a Videotont irányította és az Európa Liga csoportkörébe juttatta. Őt egyébként a kezdő sípszó előtt a szurkolók perceken át hangosan éltették, nem tudom, hogy ilyenben volt-e része Székesfehérváron.

Amennyire én láttam a meccset - márpedig inkább csak félszemmel néztem - cseppet sem tűnt lehetetlen vállalkozásnak legyőzni a házigazdákat. Kivéve annak a magyar bajnoknak, aki szemmel láthatólag teljességgel hitetlenül lépett pályára Tel Avivan. Sütött az ETO játékosokból megszeppentség, ennek megfelelően csak egy harmat gyenge meccsre futotta tőlük, ahol végig a Maccabi irányította a játékot. A 85. percben ugyan szépített az ETO, de ez mit sem változtat azon, hogy a Maccabi könnyedén beárazta a magyar bajnokot és az egész magyar ligát azzal, hogy már a BL selejtezőkörében (összesítésben 4:1-gyel) leléptette az ETÓ-t. Jelentkezzen, aki nem erre számított…

Tulajdonképpen eddig tartott a "klasszikus" sportudósítás, akár be is fejezhetném, de volt még pár momentum, ami miatt mégiscsak emlékezetes marad ez az este. Mivel zéró győri kötődésem van, maccabi drukkerekről sem tudok a baráti körömben, ezért nem számítottam rá, hogy ismerősökkel találkozom, de a világ kicsi, nekem meg úgy látszik sok haverom van. Majd' kiesett a fényképezőgép a kezeből, amikor rámköszönt a pályán(!) egy rég nem látott barátom. Hirtelenjében nem tudtam hová tenni, meg is kérdeztem, hogy "hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide?", mire ő lakonikusan csak ennyit válaszolt: "Miénk a csapat." De a kijelző árnyékában ettől egyikőnk sem volt boldog. Aztán elmondta, hogy a csapattualjdonos cégénél dolgozik és hivatalból kisérte el az ETÓ-t másik ötven győrivel, akik mind felfértek a dísztribünre, ahová a Maccabi "száműzte" őket.

És itt jött a másik meglepetés, mert amikor felnéztem, akkor láttam, hogy a maroknyi győri körében egy volt főiskolai csoporttársam játszotta a vezérszurkolót. Azért mondom így, mert Viktornak pont annyi köze van Győrhöz, mint nekem. Viszont ő idegenvezetőként keresi a kenyerét és mint ilyennek hivatalból gondoskodnia kell a rá bízott csoport jó hangulatáról. Ő ezt láthatólag tág keretek között értelmezte, amibe az is belefért, hogy behülyítsen néhány győrit és a dísztribün közepén állva húszezer maccabist ösztökéljen füttykoncertre. Az igazat megvallva ebben semmi furcsát nem találtam, Viktor ugyanis az a srác volt, aki kellő mennyiségű alkohol bevitele után a legbékésebb egyetemi bulin is képes volt megverettetni magát. Most viszont hiába hergelte a jelentős túlerőben lévő maccabi drukkereket, csak nem akarták helyre pofozni, ami részükről nagyfokú vendégszeretetről árulkodott. A merész mutatvány után Viktor segítségével megismerhettem az ETO lelkes szurkolóit, akik annak ellenére kísérték el kedvenceiket, hogy borítékolható volt a zakó. Minden tiszteletem az ővék! Amúgy pedig jó volna, ha még több hasonló derbin találkoznának magyar és izraeli csapatok, mert akkor a szimpatikus győri szurkolók nyomán, a sport révén még többen látogtnának el a Szentföldre és ismernék meg ezáltal Izraelt. Én ennek drukkolok!