Purimról vizuálisan mindenkinek a gyerekek jelmezei, a fiatalok féktelen bulizása ugrik be. A napokban én is ilyen képekkel árasztottam el a facebook oldalunkat - hálás téma, garantált, hogy “beszakad” a lájkmérő. De nekem, amióta ezt a képet elkészítettem purimról egyértelműen Liora és Joel portréja villan be elsőre. Szerintem nem kell magyaráznom, hogy miért önmagában is ikonikus fotó. Magáért beszél, ahogy örökifjú szerelmmel önfeledten pózolnak - ki ne akarna így megöregedni?! Mégsem csak azért szeretem ezt a képet, hanem azért is, mert pontosan visszaadja a purim legmélyebb üzenetét, ami túlmutat az antiszemiták felett aratott győzelmen, a zsidó identitás diadalán, a minden korban vágyott felszabaduláson. A legszabadosabb zsidó ünnep nem kizárólagosan a fiatalok kiváltsága, a szabadság igenlése halhatatlan emberi érzés, ha megéli az ember kortalanná válik. Liora és Joel húszévesen is ugyanígy örült egymásnak és húsz év múlva is úgyanigy fogják szeretni egymást, mert megtehetik. Ez üt át ezen a purimi portrén.

Ismét budapesti vendégszereplésre készülök. Ahogy azt már meglebegtettem, újabb konferencián dolgozom. Ezúttal az iráni-izraeli konfliktusról lesz szó, meg arról, hogy mi van azon túl. Komplex téma, amit nehezít, hogy mindenki csak a konfliktust látja, miközben 2700 év közös zsidó-perzsa történelme homályba vész. Most nem csak pörgős előadások váltják majd egymást, hanem több a témához szorosan kapcsolódó filmet is levetítünk. Ez amolyan mini filmfeszt lesz a megszokott konferenciához kapcsolódóan, reményeim szerint ez a kombó program sokak érdeklődésére számíthat. Még nem 100%-ban állt össze az előadók és a filmek listája, de hamarosan azt is megosztom a Kidma oldalán. Az esemény március 30-án vasárnap lesz a Vörösmarty moziban, ahová természetesen a Mishpaha blog olvasóit is elvárjuk. Szóval gyere, csak előtte ne felejts el regisztrálni, hogy legyen helyed!

Dermesztő, ami Ukrajna körül zajlik, de még riasztóbb, hogy mi következik mindabból, ami ott történik.

Beszédes volt, ahogy néhány napja épp az izraeli miniszterelnökkel feszített a Fehér házi kandalló előtt Obama, amikor az ukrajnai orosz agresszióról faggatták az újságírók. Előtte gondolom az amerikai elnök elnyomta az “A/2-es” típusszöveget arról, hogy aszongya “Az Egyesült Államok minden körülmények között kiáll Izrael biztonsága mellett. Mint a zsidó állam stratégiai szövetségese garantáljuk a közel-kelet egyetlen demokráciájának a létezését.” - de ez a lemez valószínűleg egyetlen jelenlévő újságírót sem izgatott, bizonyára fel sem jegyezte senki, már annyiszor hallották. Most az a bréking nyúz, hogy nyomulnak az oroszok és mit tesz az elnök, hogy megakadályozza ezt Ukrajnában. Abban az Ukrajnában, aminek a létezésére - értsd legalább látszólagos függetlenségére az oroszoktól - az USA is garanciát vállalt húsz éve épp a magyar fővárosban (lásd “Budapesti memorandum”). Akkor, a Szovjetunió szétesése után, a teljes anarchiától tartó, ereje tejében lévő Amerika könnyedén nyomta le az “ukrán békát” az oroszok torkán. Ez a garanciavállalás praktikusan azt jelentette, hogy Ukrajna a térképen marad. Azóta sokat változott a világ.

A legkomolyabb elemzők még néhány nappal ezelőtt is elhessegették annak a gondolatát is, hogy széteshet az ukrán tákolmány és apránként az orosz medve mancsai közé hull. De ma már látszik, hogy Obama nincs abban a helyzetben, hogy elődei garanciavállalását minden körülmények között érvényesítse. Ez intő jel Amerika minden szövetségese - így Izrael és Magyarország - számára is. Hisz, ha Ukrajnát ilyen lazán átengedik a látványosan izmozó oroszoknak, akkor mi a garancia, hogy máskor, más konfliktus zónában, más ellenfelekkel szemben, más szövetségesiével nem teszi pontosan ugyanezt Amerika?! Nem véletlen, hogy az ukrán krízis miatt a balti államok rendesen bepánikoltak és a lengyelek sem várják ölbe tett kézzel, hogy mi történik, csak a Pakssal megvásárolt magyar kormány lapít, mint szar a fűben…

Most mindenki az oroszokra figyel, de Amerika szerepe nem kevésbé fontos. Elődeihez képest Obama adminisztráció pragmatikusan kezelte a szövetségi viszonyait. Nem is kell olyan messzire menni. Egyiptomban elengedték Mubarak véres kezét és esélyt adtak a rendkívül radikális Iszlám Testvériségnek. Akkoriban sokan széttárták a karjukat, nincs mit tenni demokratikus úton jutottak hatalomra, de aztán a kairói Tahrir téren (ami dramaturgiai funkcióját tekintve egybevág a kijevi Maidannal) az istenadta nép ismét hőzöngeni kezdett, amit az egyiptomi hadsereg jól ki is használt és egy kvázi puccsal visszaragadta magához a hatalmat. Mindezt Amerika legnagyobb megkönnyebbülésére. Ennyit ugye a demokrácia export realitásairól… Visszatérve Ukrajnához, ha ott a nyugat akár csak hallgatólagosan is elfogadja az orosz agressziót, akkor semmi garancia nincs rá, hogy mondjuk az atommal, gázzal, MOL-lal zsarolható Magyarországot egy szép napon ne engednék át az oroszoknak. Ahogy ’56-ban Kádár behívta a szovjeteket, úgy 2014-ben Orbán is így tett, amikor Pakssal az oroszok gazdasági rabszolgájává tette Magyarországot. Ilyen nagyszerű magyar államférfiak láttán nincs az a nyugati kormány, amely érdemben konfrontálódna értünk.

Szerencsére ilyen értelmű veszély Izraelt nem fenyegeti, de a nagyhatalmi játszadozásoknak mindig is kitett zsidó állam nagyon is a bőrén érzi Amerika tétovaságát. Tavaly ősszel ízelítőt kaphattunk abból, hogy az Obama adminisztráció aktuálisan hogyan értelmezi az Izrael felé tett biztonsági garanciákat. Vörös vonal ide, gáztámadás oda, amikor Putyinék bekeményítettek Szíria kérdésében már csak szájkarate maradt amerikaik részéről, nem hiányzott nekik Afganisztán és Irak után egy újabb megnyerhetetlen háború, inkább visszavonulót fújtak. Olyannyira kerüli a konfliktust Amerika, hogy még az ősellenség Iránnal is egyezkedni kezdett, ami nem csak Izraelben verte ki a biztosítékot, de a szaudiaknál is, akik ugyancsak Amerika tradicionális szövetségesének számítanak a térségben és cseppet sincs ínyükre a passzív amerikai asszisztenciával zajló iráni expanzió.

A véres szíriai polgárháború azóta csak eszkalálódott, az iráni atomprogram legfeljebb takaréklángon van, Izrael biztonsági helyzete pedig fikarcnyit sem javult. Igaz, Izraelben legalább szárazon tartják a puskaport, mert tudják, hogy baj esetén csak magukra számíthatnak. Ehhez képest Ukrajna maga a lőporos hordó, Magyarország az időzített bomba. Az oroszok pedig újra vidáman játszanak a tűzzel. Amerika meg csak néz, néz, mint egykor Néró a lángoló Rómát…

Ein Gevben nagy gonddal ápolják a zöldfelületeket. Komoly brigád feladata, hogy nyírják a füvet, metszék a fákat, új növényeket telepítsenek vagy épp összeszedjék a szemetet. Nekik, meg azoknak a gondos szomszédoknak köszönhetően, akik a házuk táján önszorgalomból virágosítanak szemet gyönyörködtető a kibucunk. Ha ők nem volnának, akkor itt is olyan kopár volna minden, mint a kerítésen kívül. A kontraszt külön is kiemeli micsoda erőfeszítés eredménye a mi kis oázisunk. (Lásd erről Élet a gyümölcsösben c. bejegyzésünket)

Nem elvárás, hogy mi is hobbikertészek legyünk, de ha már adott a lehetőség, akkor miért ne csinosíthatnánk mi is a környezetünket? A házunk előtti placcon amúgy is látszott, hogy régen nincs igazi gazdája, hát mi kaptunk a lehetőségen és a metszőollón. A zilált képet nyújtó dzsumbujban pár délután alatt rendet vágtunk Zsófival. Az így előbukkanó egyik fa például kiváló mászókává vedlett át, a gyerekek jövet-menet azon csimpaszkodnak, ami szerintem az egyik legkirályabb elfoglaltság. Olyanok, mint Pom Pom “ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon, föl-he-he-he, le-he-he-he”. A többcélú felhasználás szép példája, hogy a szukkoti sátrunkhoz is felhasználtuk tartópillérnek az elhajló ágakat. (Erről a Szukkoti nemzeti sátor posztunkban bővebben is olvashattatok). Kialakítottunk egy zöldszigetet is, ami ugyan még nem zöld, de a kősziklákkal körbevett földkupacunk tájépítészeti elemmé nőtte ki magát - legalább tagolja az egysíkú terepet. De ami fontosabb, benne van a lehetőség, hogy egyszer majd birtokba veszi a természet. Mi ehhez néhány palántával és rendszeres locsolással járulunk hozzá. Erőfeszítéseinket a szomszédság is jónéven vette, sok-sok gratulációt söpörtünk be (ez nem volt annyira magától értetődő, mert itt is vannak házsártos alakok, akik a kákánis találnak csomót). Egy csomóan a kibucépítő úttörőkhöz, a halucokhoz hasonlítottak minket, ami roppant hízelgő ránk nézve, bár a mi kapirgálásunkat a nagy elődökhöz mérni megtévesztő.