A közös mosoda is a kibucok egyik vívmánya, ami a kezdeti szerény körülmények és a már-már aszketikus pionír munkaszervezés nyomán alakult ki. Ma már elképzelhetetlen, de a kibuc mozgalom hajnalán (1910-től az 50-es évekig) annyira kemény volt az élet, hogy például a mi kibucunkban egy időben még az alsónemű is közös volt. Nem volt saját, mindent megosztottak, mert így jutott mindenkinek. A ruházkodás alapvetően funkcionális volt akkoriban, és ha nem is egyenruhában jártak (erre is volt példa), de nem cifrázták túl a dolgokat - azt hordták, amit hoztak magukkal, vagy amihez a kibuc hozzájutott olcsón, nagyobb tételben. A munka alapú társadalmi utópiával (minden magyar aktuálpolitikai áthallást tessék elhessegetni!) a divatozás amúgy is összeegyeztethetetlen volt, ugyanakkor az erőforrások optimális kihasználása létkérdésnek számított. Minden munkás kézre szükség volt, viszont ha ezek a kezek országépítés helyett mindennapi házimunkával fáradoztak, akkor könnyen belátható, hogy például a napi mosás veszélyeztette haladást. Ezek után kézenfekvő megoldás volt, hogy ha már a ruhák egy része úgy is közös, akkor központosítsák a mosást. Kell-e mondani, hogy ez mennyire optimális megoldás volt mind munkaszervezési, mind erőforrás felhasználás szempontjából?!

A mosodákat amennyire lehetett idővel gépesítették, fejlesztették, hogy a növekvő igényeknek megfeleljenek és a kibuc minden lakóját ki tudják szolgálni. Ehhez hatalmas kapacitást kellet kiépíteni, miközben még így is viszonylag élőmunka igényes műfaj maradt, ami alapvetően drága. Ez egészen addig nem volt szempont, amíg a kibucokon belül a funkcionalitás és nem a rentábilis működés volt a fő szempont. Amint a belső elszámolásban megjelent a pénz, hamar kiderült, hogy a kibucnyikokat kiszolgáló ipari mosodák drágák, de legalábbis méretarányossági okokból nehéz nyereségesen üzemeltetni. Ezzel párhuzamosan az egykor luxuscikknek számító házi mosógépek megfizethetővé váltak - így sok helyen osztottak-szoroztak és bezárták a központi mosodát. Azokon a helyeken, ahol eleve viszonylag sokan laktak vagy ahol nagyobb szociális otthon, illetve hotel is működött általában megmaradt a közös mosoda.

Így van ez Ein Gevben is, ahol ugyan kevesen laknak - azok küzül is sokan időközben beruháztak saját mosógépre - viszont a kibucnak forgalmas hotelje van, ami miatt érdemes volt a saját mosodát megtartani. Pontosabban úgy éri meg, hogy ezen felül még vagy negyven másik kisebb-nagyobb hotelnek, panziónak, zimmernek is bérmosnak. Az üzlet azért megy, mert a környéken nincs (vagy nem maradt) még csak hasonló kapacitású patyolat sem, ezért aki nagyban akar mosatni, az Ein Gevbe jár.

Mi, ha akarnánk sem tudnánk saját mosógépet használni, mivel egész egyszerűen nincs rá hely a lakásunkban. Így meg lennénk lőve a helyi patyolat nélkül. Alapvetően nagy terhet vesz le a vállunkról, méghozzá viszonylag szerény díjazás ellenében - ha összeadjuk a vízdíjat, az áramot, a mosószert, valamint a mosó- és szárítógép árát és a saját időnket, akkor mindjárt nem is olyan magas a kilónkénti 3 sékel, amit felszámolnak.

Az más kérdés, hogy a szolgáltatás színvonala nem tökéletes, de legalábbis a házi mosógéppel jobb eredménnyel lehet megszabadulni a ruhafoltoktól. A közös mosoda használat másik hátrányos következménye, hogy sokkal nagyobb mennyiségű ruhát kell “műsoron tartanunk”, mivel nem mi szabályozzuk a mosás menetrendjét. Van, hogy a reggel leadott ruha délután már ott figyel a fakkunkban, de az valószínűbb, hogy egy hét után látjuk vissza és néha olyan is előfordul, hogy bizony elkeveredik, míg más ruhája meg a mieink között tűnik fel.

A mosoda gyakorlatban úgy működik, hogy a szennyes ruhákat nekünk kell anyaguk, jellegük és színük szerint leadnunk. Előzőleg minden ruhánkba bele kell írni egy kódot (ez egy szín és egy szám kombinációja), ami alapján szortírozzák a kész ruhákat. A mi jelölésünk zöld 71, ezt textilfilccel véstük rá a címkékre, de a rutinosabb kibucnyikok kis színes foltokra írják vagy hímzik a számokat, így tartósabb. Azok a ruhaneműk, amik jellegükből adódóan nem jelölhetők meg (jellemzően zoknik, fehérneműk) hálós zacskókban landolnak a mosodában, amin kis cetli jelzi a tulajdonosok kódját.

Ez eddig pofon egyszerű, de hogy legyen egy kis csavar a rendszerben, a ruhákon használt kódon kívül van még egy azonosítónk, amivel a mérlegelést és nyomában a számlázást letudhatjuk. Nekem könnyen ment a zöld 71, de a fontosabb 7021949 numerikus rendszámot három év kitartó mosodahasználat után sem sikerült még soha csípőből bemondanom, ami tagadhatatlanul sokat elárul a szellemi képességeimről. Csak az vigasztal, hogy ennyi év után a pult másik oldalán sem tudják, ezért minden alkalommal együtt bogarásszuk ki egy szamárfüles füzetből a helyes sorszámot. Amit aztán persze közös erővel rögvest el is felejtünk és a legközelebbi mérlegelésnél pontosan ugyanígy ki kell keresni a listáról. De ennyi vacakolás még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon saját magunknak kéne intézni a családi mosást.

Valójában a cheder ohel (ejtsd hederóhel) több, mint a kibuc menzája. Ez amolyan fapados közös nappali, ahol nap mint nap összefuthatunk a szomszédokkal, miközben közösen falatozunk. Egykor minden kibucban volt közösségi étterem, ahol nem csak ebédet, de reggelit és vacsorát is felszolgáltak és tényleg mindenki ott evett, mert egész egyszerűen máshol nem volt lehetősége. A pionírok sátraiban, sebtében összetákolt faházaiban, majd az ezeket felváltó első kőházakban egy darab konyha sem volt. A szűkös erőforrások és a szegényes élelem optimális felhasználására praktikusabb volt közös menzát üzemeltetni, amely kiszolgálta az egész kibucot. Így váltak a cheder ohelek a kibucok központjává, ahol az étkezések mellett egyéb más közösségi események is helyt kaptak, mivel (kezdetben mindenképp) a menzák voltak a legnagyobb kapacitású helyiségek. Amelyek aztán együtt nőttek a kibuccal - először néhány tucat embert, aztán pár százat és van, ahol ezernél is többet etettek csúcsidőben. A kibucok aranykorának számító 60-as, 70-es években a legtöbb helyen irdatlan méretű cheder ohelt építettek, hogy kényelmesen kiszolgálják a közösség igényeit.

A szocialista utópiának indult kibucok konyháin nem annyira a kulináris élményekre hajtottak, mint inkább a megfelelő kalória bevitelre. Abból főztek, ami volt és leginkább azt, amit a konyhások egykori hazájukban megszoktak.

Hiába igazi kuriózumok ma már egyértelműen leáldozóban van a cheder ohelek csillaga. Nem csak a piac tett be a kibucos menzáknak, hanem az is, hogy az egykori “kommunista fészkekben” felütötte fejét a kispolgári individualizmus, ami esetünkben saját konyhákban manifesztálódik, ahol mindenki azt főz (és annyiból), amit akar. Sok helyütt ez volt az utolsó szög a cheder ohelek koporsójában és a 90-es évek közepétől sorra zártak be. A forgalomkiesés kevésbé éreztette a hatását ott, ahol a kibucnyikokon kívül másokra is főztek. Jellemzően szociális intézményeknek, gyárak dolgozóinak vagy turistáknak. A megmaradt cheder ohelek zöme piaci alapon él meg és csak néhány “ortodox” közösség maradt, amely a veszteségek ellenére is fontosnak tartja a közös konyha üzemeltetését. A látszólag irracionális döntést az motiválja, hogy ha a napi érintkezés helyét felszámolja a közösség, akkor lényegében önmagát is feladja, mivel nem csak egy menzáról, hanem közösségi térről is szó van. Nem véletlen, hogy sokan a cheder ohel lététől teszik függővé, hogy a település kibucnak tekinthető-e még vagy sem.

Ein Gevben hál istennek ragaszkodnak a cheder ohelhez, annál is inkább, mert ez szolgálja ki az öregek otthonát, a bölcsődéket és óvodákat, a napköziseket, de leginkább a kibuc hoteljében megszálló turistákat. Maga a menza szolgáltatás szerintem - fogalmazzunk politikailag korrekten - hagy némi kívánnivalót maga után. Pedig tudom, hogy a tudnak főzni, többször is megfordultam olyan eseményeken, ahol ők biztosították a cateringet. De a menzai alapszolgáltatás nem túl magas színvonalú - a menü egyáltalán nem változatos, az ízvilága szűkös és a napi kínálat is szerény. De van! És ez a lényeg.

Ha az ember éhes jóllakhat, ha nincs kedvünk főzni beugorhatunk, ha a gyerekek este meleget ennének kényelmesen megoldható a cheder ohelből. Kiszámíthatóan nem valami nagy szám a kaja, viszont magyar mércével mérve is megfizethető, ami izraeli viszonylatban azt jelenti, hogy olcsón ehetünk. Kezdetben kivételezettek voltunk és azon az áron étkezhettünk, mint a kibucnyikok. Egy év után már csak a lakóknak járó kedvezményt kapjuk meg, ami még mindig egy kicsivel jobb, mint ha valaki kívülről csak úgy beesik.

Az is könnyebbség, hogy nem étkezésenként kell fizetni, hanem havonta egyben a számlánkról vonják le az ételek ellenértékét. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a kasszánál bemondjuk 75628 és már blokkolják is a napi fogyasztásunkat. Az első időkben napi rendszerességgel vettük igénybe a cheder ohelt, egyszerűen nem érte meg otthon fakanalat ragadni, annyira olcsó volt. De így is idővel ráuntunk és miután már nem extra jóáron hozhattuk haza az ételt, egyre többet kezdtünk otthon főzni. 

Ezt leginkább Rivka nehezményezte, aki a kibuc magyarja. Vásárosnaményból kis auschwitzi “kitérővel” landolt a kibucban, azóta pedig a cheder ohel állandó bútordarabja. Fix helye van, ahová 11-kor beül és egyig fel sem áll. Közben fogadóórát tart, eszmét cserél és a barátaival jóízűen nevetgél, valamint a pletykák mellett begyűjti a kajamaradékot a kibuc macskáinak, akik tucatjával várják hazafelé menet. Rivka egyébként 20 éven át volt a cheder ohel főszakácsa és még ma is többen visszasírják legendás főztjét. Nem is értem miért...

Ahhoz képest, hogy alig 600-an laknak a kibucunkban van postánk. Jó, nem igazi és pláne nem teljes körű szolgáltatásokat nyújtó, de van. A kibuc alkalmaz egy embert töredék állásban, hogy napi pár órában felvegye a küldeményeket, szortírozza azokat és amikor jön a postakocsi, akkor feladja és átvegye, ami jön. Mint egyszeri felhasználónak ennél többre nincs is szükségünk. Ha valamit feladunk, akkor annak árát a központi számlánkról vonják le, vagy készpénzben is leróhatjuk.

Nem is a levelezés szempontjából fontos, hogy van helyi postás, hanem a nagyobb küldemények miatt. Mivel valódi postafiók legközelebb 15 kilométerre van tőlünk, ezért nagyon nem mindegy, hogy napközben a nekünk szánt csomagokat valaki helyben átveszi helyettünk. Ez ha nem is létkérdés, de az isten háta mögött, ahol mi élünk alapvető kényelmi funkció, mivel boltok híján nagyon sok mindent rendelünk a neten, amik így nagy biztonsággal jutnak el hozzánk. (A netes vásárlás azért is praktikus Izraelben, mert itt 75 dollárig minden kiskereskedelmi rendelés vámmentes, szemben a magyarországi 22 eurós limittel.) Ha olyan dobozt kapunk, ami nem fér be a postaládánkba, akkor kis cetli vár minket, amivel másnap reggel 7 és 8 között felvehetjük a lakásunktól mintegy 100 méterre lévő helyi postán a várva várt megrendelésünk. Kell-e mondanom, hogy ez mennyivel felhasználóbarátabb, mint az, amikor ajánlott küldeményt kell átvenni mondjuk a megközelíthetetlen Verseny utcai postai kirendeltségen.

A 14940-es irányítószámra küldött dolgokat vasárnaptól csütörtökig egy postakocsi viszi el, illetve ugyanez hozza a friss leveleket. Tapasztalataink szerint az Izraeli Posta hozza a magyar színvonalát, alapvetően megbízható, de érhetik meglepetések az embert. A lassúság és az elvesztett levek helyett itt inkább a menetrendszerű országos sztrájkok okozhatnak fejtörést. De mi mostanság mégsem emiatt szívjuk a fogunkat.

A frissen felújított ein gevi postahivatalban új postaládákat szereltek be. Bár az eddiginél több fiók van, nekünk mégsem jutott. Mondván hamarosan úgyis elköltözünk. Kicsit fájó volt, hogy a helyi postás ilyen gyorsan leírt minket…

Nézőpont kérdése, hogy garázsvásárt tartani nagy bolt-e vagy sem. Alapvetően minden fillér bevétel jobb, mintha elosztogatnánk vagy a kuka mellé tennénk a költözés miatt feleslegessé vált milliónyi kacatunkat. Racionálisan nézve tehát a garázsvásár nagyon is hasznos módja annak, hogy túladjunk azon, amin lehet és legalább csökkentsük a veszteségeinket. Másfelől ez alapvetően a dolgok elkótyavetyélése - eladóként nagy üzletet nem csaphatunk, potom áron lehet csak túladni még a jobb darabokon is. Amikor vevőként mások garázsvásárain “garasoskodtunk”, akkor ez nem zavart, sőt! Viszont most fordult a kocka! Mikor egy-egy értékesebb dolgunkat vitték el fillérekért a guta akart megütni - és nem csak azért, mert 39 fokos melegben asszisztáltam a családi “vagyon” széthordásához. Ennél majd csak az lesz rosszabb, amikor kiürítjük a lakást, és amit nem tudtunk addig elpasszolni, azt kénytelenek leszünk a kuka mellett közkincsé tenni.

A kontinenseken átívelő költözés nem az a műfaj, amit tárgyi veszteségek nélkül meg lehet úszni. Szóval nem érdemes anyagiaskodni, hisz a garázsvásárnál is érheti nagyobb veszteség az embert, mint az a fentiekből látszik. Személy szerint engem sokkal jobban zavart a kiárusítás emberi vonatkozása. Azt éreztem, hogy egyfajta élve temetéssel egybekötött hulla rablás alanyaivá váltunk, ahogy a szomszédaink kezükben a hajszárítónkkal vagy a gyerek kedvenc kisautójával örömködnek a jó fogáson, miközben lebiggyedt szájjal biztosítottak minket arról, hogy azért hiányozni fogunk. Egy dolog vigasztal, hogy máskor mi is pont így csináltunk, csak akkor a mi kezünkben volt a távozók "családi aranya".

Már délután nyolctól gyülekeztek a népek, volt kóla, sör, sültkrumpli és egy kapu, amire játszhattak az egybegyűltek. A gyerekek és a vérmesebb szurkolók arcfestéssel jelezhették, hogy kinek is drukkolnak majd.

Mindeközben folyamatosan ment a kivetítőn a finálét felvezető esztrád tévé műsor, ami annyira, de annyira gáz volt, hogy egy idő után levették a hangját és zenét kevertek be a szervezők (akik egyébként az elmúlt egy hónapban minden nap kitettek magukért).

Én ismét rácsodálkoztam arra, hogy Izraelben lehet Németországnak drukkolni. Hiába a németek elvesztették a háborút, de megnyerték a békét és focijukkal még Izraelt is levették a lábáról. Mondjuk ettől még nem drukkolnék nekik, de ezzel az előítéletes hozzáállásommal érezhetően kisebbségben maradtam a kibucban.

Aki látta a meccset az tudja mennyire unalmas volt (mint, ahogy általában a VB döntőknél ez szokott lenni), de Izraelben vagyunk, ahol bomba lövések nélkül is van miért izgulni. Míg az argentin-német összecsapás zajlott, addig a palesztin-izraeli meccs sem maradt abba. Sajnos a foci sem hozott megnyugvást, sorra jöttek a rakéták Gáza és Libanon felől is, amire a közvetítés alatt minden alkalommal diszkrét felirat figyelmeztetett.

A mi békés kibucunkban szerencsére nem a bombák okoztak riadalmat, hanem a gazdájukkal érkező kutyák, akiket állatira nem érdekelt az emberek fociszenvedélye, viszont egymás annál inkább. Ami nem lett volna baj, ha időről időre nem a nézőközönség között esnek egymásnak a felajzott ebek. De ennyi huliganizmus faluhelyen simán belefér - se sörben, se gyerekben nem esett kár a többi meg a kutyát sem érdekelte, ha a németek nyernek.  

A kibuc bejáratánál látható ez a nagy tábla rajta, hogy 1937-ben alapították a kibucot, a Kineret keleti partján az első zsidó települést. Nekem erről a tábláról azok a méretes kőoszlopok jutnak eszembe, amelyek Budapest környékén még itt-ott megtalálhatók, mint a közigazgatási határt jelölő súlyos történelmi jelölések. E tábla, ha nem is területkijelölést szolgálja, de mindenesetre emléket állít annak. Ein Gev stratégiai fontosságára utal, mivel 11 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt jött létre, a brit és a francia mandátumterületek határán, akkoriban még gyéren lakott, de domináns arab vidéken. Nem titkoltan azzal a szándékkal telepedtek meg itt a cionista pionírok, hogy ha majd megalakult a zsidók országa, akkor Ein Gevre hivatkozva a Kineret minél nagyobb vízfelszíne Izraeli fennhatóság alá kerülhessen. A számítás bejött - az 1948-ban a brit mandátum területén létrejött Izrael legkeletibb határőr települése volt Ein Gev egészen 1967-ig, amikor is Izrael az ellenőrzése alá vonta a Kineret teljes térségét és a felette magasodó Golánt. Ezt követően Ein Gev elvesztette stratégiai jelentőségét, de mint az látszik a helyiek mind a mai napig büszkék egykori kiemelkedő határőr szerepükre. Joggal, hiszen a kibuc éveken át a tűzvonalban, gyakorlatilag szigetként állta a sarat. A táblán kívül erre már csak a csendesen rohadó légoltalmi bunkerek és megerősített lőállások emlékeztetnek, de a lényeg, hogy 1937-ben Ein Gev felkerült a térképre és mindenféle történelmi vérzivatar ellenéra a mai napig ott virít. 

Még itt-ott találni szedret, de ez már vagy másfél hónapja leérett igazából mifelénk. Néhány hete volt sokunk nagy kedvencének, a licsinek a szezonja, ami otthon sem ismeretlen gyümölcs hála a nagy szupermarketek globális gyümölcsbeszerzéseinek. A kibuc szomszédságában méretes licsi ültetvények vannak, ami elég csábító (az már kevésbé volt ilyen élvezetes, hogy szezonban napokon át automata csősz durrogtatott éjjel-nappal).

Nálunk már javában érik a szőlő, a szomszéd ház mellett van egy elvadult tőke, amin remek nagy fürtökben lóg az édes gyümölcs, arra járunk rá. Ahhoz képest, hogy a játszótér mellett van, rajtunk kívül senki sem szemezget belőle, pedig a boltban aranyáron lehet kapni.

Már készülünk a mangó szezonra, ami ugyancsak jófajta csemege. Ha szerencsénk van, akkor augusztus közepén még belefutunk a család nagy kedvencébe, a “primőr” gránátalmába is - ebből tucatnyi fa nő a kibucban.

Mindez kárpótol minket a házi veteményesünk gyér termése miatt. Későn vetettünk, eső se nagyon volt, s bár locsoltunk ezerrel, de az első nagy melegek taccsra tették a borsónkat és a paradicsom palántáink zöme sem fordult termőre, amelyik viszont igen, azok isteni termést adnak.

Ha jelképet kellett volna választanom a kibucoknak, akkor sokáig egy agalul lett volna a favoritom. Ami egy stabil rácsos járóka és egy kerekes babakocsi frappáns keveréke. A héber elnevezés is ezt az öszvérséget tükrözi: az “agalah” (babakocsi - עגלה) és a “lul” (gyerekágy, tyúkketrec - לול) kifejezések összegyúrásából áll össze az agalul (עַ‏גְלוּ‏ל).

Kibuci viszonyok között ez a szerkezet roppant praktikus csecsemőkortól egészen öt-hat éves korig, akár egyszerre több gyerek mozgatására is tökéletesen alkalmasak. A legkisebbek elfekhetnek, ha akarnak kényelmesen alhatnak is benne, miközben kellemesen ringatóznak. Amikor meg már megállnak a saját lábukon, akkor a korlátba kapaszkodva nézelődhetnek. Mivel a kibucok zöme lényegében akadálymentesített, illetve a lakóövezetek általában autómentesek, ezért prímán lehet tologatni fel s alá.

Nem találtam egyértelmű forrásokat arra nézve, hogy ki és hol alkotta meg az agalul prototípusát, de ez mindegy is ma már, mert mindenki a kibucokhoz köti ezeket a spéci gyerekkocsikat. Lehet kapni már-már luxus kivitelű “gyári” példányokat, de a kibucokban a legtöbb családban apáról-fiúra száll a házi gyártmányú agalul. Így aztán nagyon sok féle változattal találkozhatunk, általában fából készülnek, de a fém sem ritka. Nekem, most ez a házi buhera változat a nagy kedvencem:

Az agalulok többsége ennél azért szofisztikáltabb, majd mindegyik a rácsos “kasztni” rugókon fekszik, a jobbak első kerekei elforognak, így könnyebb velük manőverezni a változatos méretű kocsikat. Fel is lehet extrázni az agalult különböző vastagságú szivacsokkal, árnyékolókkal, táskával, kallantyúkkal, akasztókkal - kinek mire van igénye.

Hosszú évtizedeken át a kibucnyikoknál az agalul volt “a” babakocsi, a mózeskosár és a járóka, de még a kiságy is. Még mindig népszerű gyerekmozgatásra, de ma már azért visszaszorulóban van.

Sokan inkább az általánosan elterjedt babakocsikra tértek át, mivel azok összecsukhatóak, könnyebbek, de ami fontosabb jobban lehet velük manőverezni és nem akadálymentesített környezetben is praktikusabban használhatóak. A helyi bölcsődében azért még mindig agalullal sétáltatják a gyerekeket, mert akár öt-hat picit is simán eltolnak bennük.

Van egy másik közlekedési eszköz is, ami ma már az agalulnál is jellemzőbb a kibucokban. Ez pedig az Izraelben kalnoit (könnyű motor - קלנועית) néven ismert motoros kerekesszék vagy “nyugdíjas moped”, a Wikipédia szerint “mozgássegítő kisautó” (brrr). Ahhoz képest, hogy már a hazai utcákon is látni ilyen szerkezeteket nincs igazán jó magyar neve, én speciel némi gonoszsággal csak “suttogó halálnak” hívom, mert az elektromos motorral hajtott mopedek annyira, de annyira halkak, hogy észre sem veszed és már átsuhant rajtad és előbb halsz meg, mint az a bácsi vagy néni, aki vezeti.

A kalnoitok nem forma 1-es autók, alig 10-15 km/óra sebességre képesek, ezzel a tempóval szerencsére nem könnyű gyalogost gázolni, még megfáradt reflexekkel sem. Viszont viszonylag borulékonyak, egyrészt a súlypontjuk miatt, másrészt a kis kerekek miatt, amik egy kisebb döccenő is megdobhat. Sajnos nekünk is van olyan barátunk, aki borult a kalnoitjával, ami csontritkulással ötvözve kellemetlenül megnyújtja a felépülést. Ezzel együtt remek találmány ez mozgásukban korlátozott valamint lusta emberek számára. A népszerűségét az is növeli, hogy jogosítvány nélkül vezethető, igaz csak lakott területen belül, közútra kihajtani elvileg tilos vele.

A többi kibuchoz hasonlóan, Ein Gevben is alig akad olyan nyugdíjas, akinek ne parkolna egy kalnoit a háza előtt. Ezekből is van különböző kivitelű és felszereltségű, három és négy kerekű, egy és két üléses vagy akár csomagtartóval megspékelt változat. (A sufnituning sem ritka a kibucban, van aki vonóhorgon házi készítésű mini utánfutóval furikázik.) A jobbaknak gyárilag fix teteje van és esőköpenyt lehet ráerősíteni rosszabb napokra. A modernebb változatoknál már a megjelenésre is jutott figyelem, a dizájnosabb villany mopedek úgy néznek ki, mint egy plexi tojás - hiába, na még ennél a tempónál is figyelni kell az áramvonalasságra.

A piac nagyságára jellemző, hogy kalnoitban Izrael lényegében önellátó és még exportra is termelnek. Afikimban, ami itt van tőlünk egy köpésre, ha nem is futószalagon, de nagy tételben “ontják” a motoros kerekesszékeket. Ezek elég megbízható járműnek számítanak, de legalábbis a tulajdonosok sajnálatosan zömében előbb mondják fel a szolgálatot, ezért virágzik a használt kalnoit piac, ahol jóval olcsóbban lehet hozzájutni az elektromos mopedekhez.

Az történt, hogy míg én békésen nyammogtam magamban lehuppant mellém Tzvi, aki a Garay utcában látta meg a napvilágot, de kisvártatva “pária” lett az ismert történelmi okokból... Gyerekként élte át a gettósítást, majd a felszabadulás után gyerekházba került, ahonnan a 40-es évek második felében a többi árvával együtt csoportosan aliáztatták őket, élete hátralevő részét meg lényegében Ein Gevben élte le. Mivel korán elszakadt a családjától és Magyarországtól, magyarul lényegében nem tud, csak ért - már, ha akar. Amikor összefutunk általában bugyuta mondókákkal szoktuk ugratni egymást, valahogy úgy, hogy az egyikőnk bemondja az első sort, a másikunk meg rávágja a csattanót. Ilyeneket, hogy “egy, kettő, három - nyald meg a tojásom”, meg “33 - nyald a seggem télen-nyáron”. Belátom, ez elég óvodás, de hát Tzvi magyarsága ezen a szinten rekedt meg, ami úgy látszik jól rímel az én gyermeki énemre.

Szóval Tzvi lehuppant mellém - ami egyébként szokatlan volt tőle, mert csak futtában szokta odabökni nekem az aktuális strófát - kicsit gondterhelt volt, mert eszébe jutott egy dalocska, de nem emlékezett a szövegére. Kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor egy dallam foszlány belemászik az ember fülébe és nem ugrik be, hogy mi is ez. Na, hát ezt kellett két falat között orvosolnom. Azt mondja nekem pattogósan, de nem túl artikuláltan, hogy “vkpháli-vkpháli”, amit a biztonság kedvéért még elismételt kétszer, majd nekem szegezte a kérdést “Máze?”. Össze kellett szednem magam, mert ebédelni jöttem és nem sejtettem, hogy hirtelen a “Ki nyer ma? - Játék és muzsika 10 percben” remakejében találom magam. Némi homlokráncolás után jött a szemkikerekedős “aha-élmény”, amikor leesett, hogy Tzvi a Rákóczi-induló első taktusaival birkózik és a “Vak pali, vak pali, mindent lát, szemüvegen át, kutya valagát” kezdetű nem hivatalos librettóval küszködik, ami kitudja miért most került elő a tudatalattijából. Amikor megosztottam Tzvivel az egész strófát, láttam rajta, hogy megnyugodott a lelke. Ilyen az, amikor egy újabb fontos magyar kulturális emlék a méltő helyére kerül. De nem sokáig, mert Tzvi felállt az asztaltól átült Rivkához, a másik magyar kibucnyikhoz, hogy diadalittasan megossza vele, hogy micsoda dalocska ugrott be neki. A két öreg jól elvihogott ezen, mintha nem is “komoly” nyugdíjasok volnának.

Azon túl, hogy vicces volt az ebédemhez körítésnek a “Vak pali” elgondolkodtatott az eset. Vajon mikor is születhetett a Rákóczi-induló inkriminált szöveg átirata? Az én időmben minden általános iskolai ünnepségen felcsendült Berlioz 1846-ben írt zeneműve és ilyenkor mindig volt valaki, aki bemondta ezt a bárgyú versikét, ami után persze előbb kuncogás, majd hullámzó röhögés következett. Nem is lehet ennél nagyobb botrány egy vigyázzban állós ünnepségen. Komolyan azt hittem, hogy ezt valamelyik kortársam költötte és még az sem ébresztett bennem kételyt, mikor a kerületi napközis táborban a többi diák is ezt dalolta, amikor újrajátszottuk március 15-ét számháború formájában. A lényeg az, hogy ha már Tzvi - aki bőven több, mint hatvan éve nem él Magyarországon - is ismeri a “Vak palit”, akkor ez egy archaikusabb szöveg, mint ahogy azt én gondoltam.

Ennyi, nincs további csattanója a történetnek, csak akartam, hogy tudjátok, hogy az örökbecsű “Vak palival” vélhetően már a nagyszüleink is begyűjtöttek néhány intőt és erre kétezer kilométerre kis hazánktól, Izraelben kellett ráeszmélnem.