Közel öt hónap után véget ért az ulpán. A befejezés nagyjából egybeesett a zsidó újév beköszöntével, így az ez alkalomból rendezett házi ünnepség egyúttal búcsúbuli is volt számunkra.

Az egész házi rosh hasanának kicsit olyan fílingje volt, mint a karácsonyi irodai koccintásoknak bónuszmentes évben – ajándék nem járt, de a „főnöki gratulációkat” fogadhattuk. Na jó, azért az ulpános bulin volt kis műsor, amit a csoporttársaim prezentáltak, valamint jött egy gitáros hölgy, aki a ’60-as évek polbeat énekesekre kisértetiesen hasonlító lelkesedéssel adott elő ünnepi dalokat. Ettől ugyan nem rúgtuk ki a nyelviskolának otthont adó konténer oldalát, de legalább zeneileg magasabb szintre emelkedett az iskolai rosh hasana, ami amúgy siralmas lett volna.

Egyébként a vendégművész fellépését sajnálatosan egy kisebb közjáték előzte meg – a történet annyira piti, viszont azt kell, hogy mondjam jellemző Izraelre, így mégis csak ide kívánkozik:

A rosh hashasanai próbákon még részt vettek az újonnan indult csoportból is ketten, akik történetesen vallásosak voltak (méghozzá amerikából jött liberálisabbnak mondott modern ortodoxok). De miután az utolsó próbán bekapcsolódott a felkészülésbe a már említett énekes-gitáros hölgy, a vallásosok testületileg faképnél hagyták a társaságot. Mondván ők nem vesznek részt olyan előadásban, ahol Jézus-hívő zsidók lépnek fel és betértek is hallgatják, az echte gojokról már nem is beszélve. A történtek fényében örülök, hogy nem ünnepelhettem a két zsidó inkvizítorral, még a végén engem is megköveztek volna az újév alkalmából. Bár, akkor legalább történt volna valami kis izgalom a bulin :-)

Hamarosan beköszönt Rosh Hasana, a zsidó újév. Ez alkalomból formabontóan egy receptet szeretnék veletek megosztani, hogy ezzel édesítsem meg az életeteket.

Édes és egészséges? – igen, van ilyen, mégpedig a gránátalma saláta. Ez a vitaminbomba teljes összhangban van a Rosh Hasanakor „kötelező” ünnepi étkekkel (erről és a zsidó újévhez kapcsolódó egyéb szokásokról például itt olvashattok). A névadó gránátalma fontos szimbóluma az ünnepnek és nem mellékesen tele van minden jóval. Sajnos Magyarországon kevéssé ismert ez a fantasztikus gyümölcs, pedig az utóbbi években a hazai hipermarketek polcán is megtalálható. Kis kereséssel nagyjából szeptembertől februárig kapható gránátalma ára változó, de általában sajnos elég drága. Ezzel együtt érdemes kipróbálni, mert nagyon fínom – már persze annak, aki szereti a fanyar ízeket.

Mi már nyugdíjaztuk a cslamádét és a kovászos uborkát, nálunk a nagy kedvenc egyértelműen gránátalma saláta, amikor csak hozzájutunk a gyömölcshöz kerül az asztalra belőle. Jöjjön hát a recept!

Hozzávalók:

• 1 db fejessaláta
• 2 db gránátalma (a darabszám természetesen függ a gyümölcs méretétől, erős férfiököl nagyságúból elég egy is, de otthon általában csak kisebbeket lehet kapni)
• 2 db normál alma (bármilyen fajta jó)

Dresszing:

• 4 ek méz (jöhet több is, ezzel nem érdemes spórolni)
• ½ dl olivaolaj
• 1 ek gránátalma szirup – ha nincs, akkor ugyanennyi ecet vagy egy fél citrom
• csipetnyi bors
• izlés szerint só

A saláta elkészítésének legnehezebb fázisa a gránátalma héja alatt megbújó lédús magok „előcsalogatása”. Ez a művelet még a gyakorlott kezűeken is kifog. A gáránalma kimagozása nagyjából egy disznóvágáshoz hasonlatos – azzal a különbséggel, hogy ott a vér folyik patakokban, itt pedig a piros gyümölcslé fog össze mindent. Érdemes tehát védőfelszerelést használni, mert a köténynek mindegy, a ruhádnak viszont nem biztos, hogy jót tesz a kimoshatatlan gránátalmafolt. Ha megvagy a gránátalmával (és konstatáltad, hogy az egész konyha piros), akkor az alaposan megmosott fejessalátán a sor, amit simán csak fel kell csíkozni. Szerencsére ennél a fázisnál már nem érhetnek meglepetések, legfeljebb az ujjad bánhatja a kaszabolást, de ilyen csak a nagyon bénákkal fordul elő. A saláta után már nem jelenthet kihvást az almák felaprítása, ezeket érdemes minél kisebb darabokra felkockázni.

Ha mindezzel megvagy, akkor jöhet a saláta lelke, a dresszing. Egy külön tálkába lapátold be a mézet (ne spórolj vele!) majd jöhet az olaj és a gránátalma szirup (ha nem tudsz beszerezni ilyet, akkor citrommal is helyettesítheted). Dobd rá a borsot és a sót, és az egészet jó alaposan keverd össze. (Ha úgy érzed, hogy a saláta többet is elbírna a dresszingből, akkor döntsd meg újra a mézescsuprot és az olivásüveget.) A kész dresszinggel öntsd nyakon a salátát, majd alaposan keverd össze az egészet.

A gránátalma saláta önmagában is isteni, de minden főétel mellé nyugodtan merem ajánlani. Az uborkasalátát magabiztosan lekörözi, Rosh Hasanakor pedig egyenesen kötelező ünnepi étel.

Nálunk mindenkit a guta ütne meg egy esős hétvége miatt, de Izraelben más a helyzet. A szél úgy hozta, vagy épp az imák meghallgatattak, mindegy is, a lényeg, hogy szinte csodával határos módon az elmúlt napokban hol csepereg, hol dézsából öntik. Nagy szó ez Izraelben, mert az állandó szárazság következtében a csapadék aranyat ér, hulljon bármikor is. Nem csoda hát, hogy most mindenki örül: a felnőttek a gazdag termés és az ivóvíz készletek miatt örvendeznek, a gyerekek kirohannak az utcára és a nyári melegben önfeledten ugrálnak pocsolyáról pocsolyára.

Abban a megtiszteltetésben volt részem a nyáron, hogy saját sofőrrel furikázhattam. Mondjuk limuzin nem járt hozzá, de minden délután házhoz vitt és ha késett kukoricával kárpótolt.

Az a jó az utazásban, hogy érdekesebbnél érdekesebb élettörténetekkel hoz össze a sors. És ehhez még nem is kell világkörüli útra indulni, elég csak beszélgetni az iskolabusz sofőrjével.

Mivel az ulpán nem a kibucban van, ezért busszal jöttem-mentem. Reggelente a nyugdíjasklubhoz társultam be, akik a közösségi házba igyekeztek aktívkodni, délután meg a gimnazisták sárga iskolabusza vett fel – egészen a vakációig, mert akkortól saját busz dukált nekem. Ennek sofőrje volt Szulimán, aki a busztársaság egyetlen arab munkatársa volt, mint ezt később megtudtam tőle.

Szulimán nem az a hallgatag típus, így hamar szóbaelegyedtünk. Megtudhattam tőle azért, mert arab megbecsülik a cégnél. Amit azzal magyarázott, hogy vele ellentétben a zsidó munkatársainak „mindig vannak külön útjai”. Igaz, ezt akkor mondta, amikor késett, mert tett egy kis kitérőt az egyik haverjához, aki megdobta egy csomagtartónyi csemegekukoricával... Mindegy az isteni kukoricából jutott nekem is, úgyhogy el van felejtve a késés is meg svarc fuvar is.

Próbáltam Szulimánt a politikáról is faggatni, de erre csak legyintett – neki egy csomó puszipajtás zsidó haverja van, akikkel összejárnak, úgyhogy nincs itt semmi baj. Meg amúgy is szerinte minden ellentétért azok a gaz politikusok a hibásak. Ebben nyilván egyetértenek a zsidó haverjaival, amikor együtt szürcsölik az arab kávét, de lássuk be ez a legkisebb közös többszörös nem több kényelmes hárításnál. Bár az is igaz, hogy a kényes kérdés elől csak a már említett minden hájjal megkent politikusok tudnának ügyesebben kitérni.

Szulimán egyébként nem a politikai nézetei miatt érdekes, hanem a nők iránti vonzalma okán. Eddig ugyanis hat feleséget koptatott el és most tart a hetediknél. Mentségére szóljon, hogy ennyi feleséget nem egyszerre halmozott fel, hanem egymás után. Ami némi önmérsékletről tesz tanúbizonyságot, hiszen gyakorló muszlimként egyidőben akár négy asszonyt is magáénak tudhatna.
A hét feleség is nagy szám, de ennél sokkal érdekesebb, hogy emberünk milyen toleranciáról tesz tanúbizonyságot, ha pináról van szó. Az egyébként szerény külsejű buszsofőr kétségtelenül a multikulturalizmus mintapéldánya. Eddig ugyanis három muszlim, három zsidó felesége volt és most egy keresztény nővel kötötte össze az életét, aki azért is kilóg a semita sorból, mert nemzetiségét tekintve ukrán.

A gyerekek szempontjából is nagyon demokratikus Szulimán. A hét feleségétől ezidáig nyolc gyermeke van, vagyis mindegyiktől legalább egy. A dologban egyébként az a szép, hogy az arab Don Juannak a zsidó feleségek révén három (halachikusan) zsidó gyermeke van*, akik számára itt a Közel-Keleten örök keresztet jelenthet az identitásuk és a hovatartozásuk pontos meghatározása. Nem csoda, hogy az egyik közülük végzett filozófus, így hivatalból elmélkedhet azon, hogy hogy is van ez az egész.

Jó hely ez az Ein Gev, de mégis mi a bánatot lehet csinálni a gyerekkel ebben az eldugott kibucban? – merülhet fel a jogos kérdés az épeszű olvasóban. Mi tagadás, ha valahol, hát itt bele lehet halni az unalomba, mégis valahogy elkerült minket ez a veszély. Ha nem is minden napra jutott valami családi elfoglaltság, de alig múlt el úgy hét, hogy ne történt volna valami érdekes körülöttünk a nyár folyamán. Figyelem fotódömping következik!

Errefelé evidenciának számít, hogy a kibuc ideális hely a gyerekeknek – már, ha van mit csinálni, mert ez egyáltalán nem egyértelmű az édenkertben sem. A legkisebbek számára az állandóság elképesztően fondos: ugyanaz a napirend, ugyanazok a játékok, ugyanazok a barátok, ugyanazok a helyek. A kibiuc mindezt hibátlanul hozza. Baj csak akkor van, ha a gyerek eléri a 9-10 éves kort, mert aztán szegényessé válik minden, amit nyújtani tud. Ez a kiábrándulás esetünkben még roppant távoli, viszont ami a gyerekeknek jól megszokott dolgok, az nekünk kisgyerekes szülőknek igen hamar idegtépő verkli.

A kibucok méretüknél és elhelyezkedésüknél fogva korlátozott programkínálattal bírnak. Viszont épp ezért a szociális élet talán élénkebb. A gyerekek kedvükre bandáznak, családok átjárnak egymáshoz és időről-időre vannak közösségi események, ahol ugyan ugyanazokkal az emberekkel találkozhatunk, mint amúgy, de legalább történik valami.

E tekintetben nem lehet panasz Ein Gevre: vannak közös ünnepek, havi rendszerességű összejövetelek és alkalmi események egyaránt – összességében úgy hetente-kéthetente egy (tudom Budapesten óránként van ennyi...). Ezek mind jó alkalmak arra, hogy megtörjük a hétköznapokat és egy kis színt vigyünk az életünkbe. Mi speciel amúgy is sportot űzünk abból, hogy minden helyi eseményre elmegyünk, mert fontosank tartjuk, hogy a közösség felé jelezzük az érdeklődésünket. (Ez olyan jól sikerült, hogy legutóbb egy kibucos esküvőre mentünk el, később kiderült hogy hivatlanul...)

Az elmúlt hónapokban több unaloműző eseményre is havatalosak voltunk (vagy nem, de mi mégis ott voltunk). Ezeken rendre fotóztam, de aktuálisan valahogy egyiknek sem volt akkora hírértéke, hogy külön posztot szenteljünk neki. Viszont csokorba gyűjtve talán érdemes közreadni fotókat, mert így az olvasók is képet kaphatnak arról, hogy miként telnek a hétköznapok a kibucban. Jöjjen hát a képözön!

Elsőre talán nem épp családi esemény egy fotókiállítás megnyitója, de fuck the rulls! Meg különben is Ráchellel szinte bérletünk volt a budapesti Szépművészetibe, egy kis kortárs fotó igazán meg se kottyan nekünk. A kiállítás érdekes volt, de azért láttunk már jobb fotókat is. Viszont az esemény, akkor is nagy szó egy pár száz fős településen, úgyhogy nekünk is ott volt a helyünk Lauren Newman kiállításán, aki egyékbént szemközt lakik velünk.

Ein Gevben minden hónap első szerdáján ünnepi vacsorát tartanak. Nem kell nagy dologra gondolni svédasztal két fogással, némi saláta és valami sütemény. A hangsúly nem a kajáláson van, hanem az együttléten. Ilyenkor egyrészt mérleget vonnak az előző hetek történéseiből – kisfilmmel, slideshowal. Másrészt elmondják az adott zsidó hónaphoz kapcsolódó szokásokat, történelmi eseményeket, illetve felelevenítik, hogy mi történt ebben a hónapban egykoron a kibuc életében. Ez tényleg valódi kisközösségi esemény, amit (helyi)értékén kell kezelni – nekünk nem sokat mond, de a ittenieknek annál többet jelent. A vacsora ugyan nem valami „fotóbarát” esemény, de azért ennek az estének mégiscsak dukál egy galéria:

A ballagások kapcsán – amelyek ugyancsak jó elfogaltságok – már írtam a kibuc oktatási rendszeréről. Augusztusban összefogtak a különbozó ifjúsgái csoportok és szerveztek egy kávéházat, ahol a vásárlással a gyerekek kirándulását támogathattuk. Házisiütit, kakaót, kávét és üdítőket szolgáltak fel a srácok – nagyon komolyan nyüzsögtek, bár azt hiszem nem minden rendelés ért célba. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy cél érdekében közösen kell dolgozniuk.

Szerintem ez a kávéházas program igazán mintaértékű volt, akár otthon is csinálhatnának ilyet az osztályok. A kávézóval párhuzamosan az udvaron valami sátorvázat építettek a gyerekekkel, aminek a funkicóját nem értettem egészen pontosan, de láthatólag lefoglalta a nagyobbakat. Miután elkészült a jurtakeret, előkerültek dobok és egyéb ütős hangszerek és elkezdődött a junior ritmusszekció jam sessionje. 

Ráchel révén két születésnapi gyerekzsúron is megfordultunk, ezek mindegyike a maga nemében érdekes volt. Jonatán – aki Ráchel csoportársa volt és velünk egy házban lakik – itt a kibucban ünnepelte a születésnapját.

Ez klasszikusnak mondható tortás-ajándékos szülinapi parti volt hotdoggal és dzsánkfud hegyekkel. Az estet igazából egy dolog tette számomra emlékezetessé. Mégpedig az, hogy a megjelent gyereksereg rituálisan szétvert egy fellógatott rajzfilmfigurának álcázott papír dobozt. Mikor megadta magát a karton, akkor derült ki számomra, hogy nem csak úgy merő passzióból ütlegelik a bábút, hanem a benne rejlő édes csemegék miatt.

A másik születésnapi parti sokkal kreatívabb volt. Olyannyira, hogy még a tortát is kihagyták, így viszont nem derült ki számomra, hogy ki az ünnepelt. Csak annyit tudtam, hogy Ráchel valamielyik csoporttársa – na, de minden megjelent gyerek Ráchel csoportársa volt, így nem szűkült jelentősen a kör. Mindegy ettől még emlékezetes volt a buli, amit a Tel Kacir nevű kibuc medencéjénél tartottak. A helyről pazar kilátás nyílik mind a Kineretre, mind a Golánra, de ez senkit sem érdekelt, mert volt helyette sokkal jobb. Két animátor segítségével közel két órán keresztül lelkesen szappanbuborékot eregetett kicsi és nagy egyaránt.

Fantasztikus volt, hogy mi mindennel lehet boborékot előállítani a kötéltől, a szőnyegporolón át, egészen a szívószálig. Ezek segítségével készíthető kicsi-nagy, egymásbafonódó, szederként összetartozó és még kitudja milyen buborék. Nekem nagyon bejött és talán a képek is visszaadják, hogy a jelenlévők is hihetetlenül élvezték a programot.

A végére jöjjön még egy bónusz fotógaléra. Ezeket a képeket ugyancsak a szappanbuborékos partin kattintottam és a képszerkesztőm segítségével kicsit megpiszkáltam őket. Igazából nagy digitális kóklerség az egész, de ha már mások ilyenekből meggazdagodtak, akkor én miért ne adhatnám ezeket közre. Vizuális levezetésnek pont jók lesznek.

Úgy látszik a szívügyek kimeríthetetlenek, így ismét ezen a vonalon folytatom a csoporttársak bemutatását. Legutóbb Tatjanával és Leahval ismerkedhettetek meg, most pedig Madelint, Markot és Pávelt mutatom be az ulpánról. Különös élettörténetek, bonyolult élethelyzetek.

Mindannyiunk közül Madelin beszéli legjobban a hébert, aminek több oka is van. Egyrészt majd’ öt éve él az országban, másrészt a munkája miatt használja is a nyelvtudását. Madelin ugyanis a Fülöpszigetekről érkezett idősgondozónak, ami nem túl hálás feladat, viszont sokkal jobban fizet, mintha otthon éhbérért szalag mellett dolgozik valami multinak. Madelin egyébként nincs egyedül, hozzá hasonlóan vagy százezer ázsiai vendégmunkás keresi a kenyerét Izraelben. A zömében kétkezi munkát végző ázsiaiakra égető szükség van, de a társadalmi elfogadottságuk rendkívül ellentmondásos. Madelin helyzete kivételesnek mondható, a végtelenül kedves negyvenes hölgy ugyanis Izraelbe érkezése után kisvártatva férjhez ment egy pocakos hatvanas kibucnyikhoz. Elmondása szerint szerelemből, ami biztos így is van, hisz több mint négy éve a legnagyobb egyetértésben, boldogan élnek együtt Kibuc Afikimban.

Ugyancsak Afikimből ingázik az ulpánra Mark (40), az ízig-vérig manchesteri srác is, akit másokhoz hasonlóan a szíve húzott (vissza) Izraelbe. Ő először huszonéves fejjel, a ’90-es évek végén önkéntesként érkezett a zsidó államba a hecc kedvéért. (Hozzá hasonlóan évente több ezer fiatal jön kibucokba, hogy némi munka fejében pár hónapig élvezzék az itteni életet.) Akkoriban a kibuc pubjában volt csapos, ahol saját állítása szerint a dolgozóknak ingyen volt az ital, úgyhogy ennek örömére szétitta az agyát. Végül egy izraeli lány olyannyira kijózanította, hogy tizenkét éve összebútoroztak, igaz Manchesterben – nagy szerelem fűthette a leányzót, ha a forró Izrael helyett hajlandó volt a széljárta angol városba költözni. Ebben persze szerepe lehetett annak, hogy Mark időközben jólkereső pénzügyi tanácsadó lett és így volt miből fizetni a huzatos manchesteri lakásuk fűtésszámláját. A gazdasági válság azonban az ő jövedelmén is éreztette a hatását. Miközben az asszonyka is kéjesen dideregett Mark fülébe, hogy ha már a piacokon ennyire rossz idők járnak, akkor hagyják a hideg Manchestert másra és cuccoljanak vissza Izraelbe. Mark nem engedett, így a kapcsolatukat jegelték – ő maradt, a felesége visszahúzott Izraelbe. Egy évvel később Mark a szívére hallgatva követte nejét, hogy felmelegítsék a kapcsolatukat. Úgyhogy most – hozzám hasonlóan - az ulpánon izzad az ivrittel.

Az élet itt sem rózsaszín és nem minden történet végződik happy enddel. Erre szolgál szomorú példával Pável, aki családjával a Volga menti Szamarából aliázott Izraelbe idén januárban.

Ne szépítsük, sok más orosz zsidóhoz hasonlóan Pávelék is a szegénység elől disszidáltak Izraelbe. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy a harmincas évei elején járó Pável miért csak most jött el Oroszországból, ha már a bátyja tizenötéve itt él. Mindegy, Pável még otthon elvégzett valami közgazdasági főiskolát, aztán kétévre besorozták és a leszerelés örömére családot alapított, hogy aztán jobb híján biztonsági őrként keresse a kenyerét. Ez józanította ki annyira, hogy végül a költözés mellett döntött. Pável – aki egyébként biztos dobogós volna a Rákosi Mátyás hasonmásversenyen – kiváló nyelvérzékkel van megáldva, jól pörgeti a hébert, ellentétben feleségével, aki hamar kimaradt az ulpánról. A motíválatlanságra erős magyarázat, hogy – Pávellel ellentétben – a leányzó ízig-vérig orosz és így kicsit sem érzett késztetést arra, hogy legalább minimálisan izraelivé váljon. Ezzel mondjuk nincs egyedül, Izraelben százezrnyi orosz egészen jól elbodogul így. Nem így Pável kedvese, aki rövid küzdelem után feladta: néhány hete fogta magát és a három éves gyereket és visszaköltözött a kies Oroszországba. Pável viszont maradt Izraelben és immár a családja nélkül, magányosan próbál boldogulni.

A sorozat következő részében az afrikai hadtestről lesz szó.

A rómaiak tudtak valamit. Szinte minden, amit építettek kétezer évvel később jól jövedelmező turistalátványosság lett. Ráadásul mindig megtalálták azokat a helyeket, ahonnan kitűnő a panoráma. Nincs ez másképp a Szuszitával sem, csak ne lenne olyan kurva meleg a tetején.
Egyébként nem csak a rómaik miatt történelmi a bejegyzésem. A cikk végén olvasható héber szöveg ugyanis az leső héber nyelvű publikációm. 

A Szuszita olyan Ein Gevnek, mint Budapestnek a Gellért-hegy. A Kineret fölé magsodó kőóriáson egykor virágzó város állt, ma már csak romok vannak, azok is jobbára a föld alatt. Így kiváló terep a régészek számára, akik minden évben kicsivel többet hoznak felszínre abból, ami egykor ott volt. A Szuszita titkait több mint tíz éve egy amerikai-lengyel-izraeli ásatási "konzorcium" kutatja. (Az ásatást és az azon dolgozókat bemutató kétrészes videót a bejegyzés végén találjátok, a Facebook oldalukat itt.)

Az archeológusok munkáját lelkes önkéntesek hada segítette. A nemzetközi csapat idén nyáron is a kibucunkból – azon belül is a velünk szemközti turistaszállóból - ingázott a hegyre. (A kora hajnali munkakezdést ajtócsapkodással hozták a tudomásunkra, de ettől eltekintve aranyemberek voltak.) Egy hónapon át szorgalmasan áskálódtak, majd miután befejezték a kutatást meghívták a kibuc aparaját-nagyját, hogy elbüszkélkedjenek az eredményeikkel.

Ez jó alkalomnak ígérkezett, hogy végre feljussak a Szuszitára, amivel már megérkezésünk óta szemeztem. Bár csak karnyújtásnyira van tőlünk (nincs két kliométer) de az aránylag meredek hegy meghódításába gyalog biztos soha nem vágtam volna bele. Most viszont viszonylag kényelmesen, részben autóval juthattam fel az egyébként nem is olyan rettenetesen magas Szuszitára. (A térkép szerint a tengerszint feletti magassága 144 méter, de ez azért csalóka mert a hegy talapzata -200 méternél indul. A mi szemszögünkből tehát ennyivel is tekintélyesebb a szikla.)

Amikor jelentkeztem a bejárásra naívan azt gondoltam, hogy alig egy órácska alatt megjárom az utat, kattintok párat és hazaérve boldogan mesélek Ráchelnek, hogy láttam felülről. Hát nem így lett. Amikor felértünk a Szuszitára szembesültem azzal, hogy a romváros nagyobb, mint gondoltam és ennek megfelelően az ásatások léptéke is. (Nem régiben bozóttűz perzselte fel a hegyet, néhány nappal később légifelvételeket készítettek a romvárosról. Az aljnövényzet takarása nélkül látszik igazán a hely léptéke.)

A másik meglepetés az volt, hogy nem csak páran lézengtünk a szellemvárosban, hanem rajtam kívül legalább 100-150 ember volt kíváncsi az ásatásokra. Ez azért volt fura számomra, mert az elmúlt tíz évben minden egyes kutatási szezont ugyanilyen túrával zártak le, vagyis aki fel akart jutni, az minimum évente megtehette.

Mint kisvártatva kiderült most többről volt szó, mint egyszerű vizit, ugyanis az ásatásvezető professzor vezetésével járhattuk körbe a Szuszitát. Aki, mint saját gyermekét kezelte a helyet és hihetetlen részletességgel és történelmi dimenzióban, sok lábjegyzettel megsépkelve tartotta meg akadémiai székfoglalóját, de legalábbis dupla egyetemi előadását. Mindezt veretes héber nyelven, amiből speciel én csak a sűrűn repekedő latin szavakat hallottam ki. A közönség viszont nagy áhitattal itta a szavait.

Már amíg bírta, mert az idő előrehaladtával egyre csak nőtt a hallgatóság veszteséglistája. Ami nem csoda, hiszen árnyék egy szál sem volt a hegytetőn, viszont a romok között bokáig jártunk a forró porban és másfélórára után garantáltan minden kulacs kiürült - nekem pedig a türelmem is fogytán volt.

Az én sokat próbált újságírói érdeklődésem a tűző napon pont 45 Celsius-fokig tartott ki, utána próbáltam menekülőre fogni. De ezek a ravasz rómaiak olyan helyre építkeztek, ahonnan nem olyan egyszerű ám lejutni.

A levezető ösvény egy takaros aknamezőn vezet keresztül. Mivel fél lábbal már otthon éreztem magam, ezért ezt a rizikót még vállaltam volna. Csak az tartott vissza, hogy a turistautat a kelleténél meredekebbnek, az autóutat viszont túl távolinak és forrónak ítéltem ahhoz, hogy ezek valamelyikén bandukoljak haza. Így maradt a B. terv: várok.

Miközben kitartóan várakoztam végigfotóztam a Szuszitát, megörökítettem minden kicsit is érdekes követ, lekaptam a panorámát, de a kedves professzorom még így is nagyon lassan jutott el az idei ásatási szezon nagy szenzációjáig. Ez két mozaik volt, amelyek három óra napozás után már nem tudtak őszinte lelkesedést kiváltani belőlem.

Kicsivel a kiszáradás előtt már csak abban leletem örömöm, hogy a hallgatóság kameraérzékenyebb tagjait lencsevégre fogjam. Adott körülmények között úgy éreztem, hogy a csajok fotózásának csak a hőguta lehet az alternatívája. Az életösztönöm nem csalt meg, mert élve jöttem le a hegyről, de ez kicsin múlt.

Most már elmodnhatom, hogy megjártam a Szuszitát. De ha legközelebb ilyen programra adom a fejem, akkor előbb megkérdezem, hogy milyen sikáig tart, mert a kíváncsiságnak is megvannak a határai.

Még több kép és videó itt tekinthető meg a Szuszitán zajló ásatásokról.

בקיץ גרו ארכיאולוגים בקיבוץ שלנו. הם עבדו על הר סוסיתא אל יד קיבוץ עין גב. להר סוסיתא יש היסטוריה מעניינת לכן אני הייתי סקרן לצעת את ההיסטוריה של המקום.

הארכיאולוגים מצאו הרבהדבריםחשובים על ההר סוסיתא. אחרי שהם גמרו את העבודה הם הזמינו את כול הקיבוץ לסוסיתא. אני חיכיתי לתוכנית הזות!

אני חשבתי שאני עולה לסוסיתא מסתכל על ההר וחוגר לקיבוץ. אני האמנתי שרק חצי שעה. אבל אני טעיתי. אני לא הבאתי את קרם ההגנה ובקבוק מים זדול לסוסיתא. אני טיילתי לסוסיתא במחונית.

כאשר אנחנו הגנו לראש ההר אני ראיתי הרבה אנשים. הם שמעו את הפרופסור מי שהיה ראש הארכיאולוגיה על הסוסיתא. הפרופסור סיפר סיפור בעברית אף על פי שאני לא הבנתי כלום. כי אני בעצמי עברתי במקום ואני ראיתי חומה וקירות ואבנים. כאשר סיימתי את הטייול שלי הפרופסור כל הזמן סיפר את ההיסטוריה של סוסיתא. על ההר היה חם מאוד ולא היה צל. והפרופסור דיבר ודיבר ודיבר... הוא לא יכול לגמור את הסיפור. אחרי שלוד שעות לא מעוניינות על סוסיתא.

כאשר אנחנו חגרנו לקיבוץ אני כעסת על עצמי כי אני לא שאלתי עד מתי הטיול 

Komolyan mondom országot váltani kisebb megrázkódtatást jelentett a gyerekeknek, mint háromnapra elutazni. A nyaralásunk kész vesszőfutás volt még úgy is, hogy tudtuk mibe vágunk bele. De azt egyikőnk sem gondolta, hogy ami nekünk felüdülés az a gyerekek számára ennyire kínszenvedés lesz.

Négy hónap után vágytunk már a környezetváltozásra, azzal viszont nem számoltunk, hogy ha megbojgatjuk a gyerekek megszokott életritmusát, akkor ennyire megnehezítjük a magunk életét is. Az, hogy nem úgy sikerült a nyaralás, mint ahogy terveztük csak a mi hibánk. Mentségünkre csak annyit tudok felhozni, hogy reméltük nem így alakul. Tévedtünk.

Ábel tízhónaposan még bárhol elalszik, de Ráchel már nem. Márpedig, ha egy háromévesnél kimarad az alvás garantált a balhé – különösen, ha erőltetett tempót diktálunk. Ennek megfelelően hozta a formáját a lányunk, akinek tulajdonképpen három napon át semmi sem volt jó, bármivel is próbálkoztunk durca lett a vége. Ezt tetézte még, hogy Ábel épp ekkorra időzítette a fogzását. Szegényke minden tankönyvi tünetet produkált (kiütés, hasmenés, láz stb.) és ha nem sikerült elterelni a figyelmét, akkor üvöltött, mint a sakál. Szóval a gyerekek vagy felváltva vagy rosszabb esetben szinkronban nyafogtak.

És persze a baj nem jár egyedül. Miután megérkeztünk Kibuc Dáliába, másnap Ráchelt végképp kiütötte a fáradtság. Olyannyira, hogy közel öt óra délutáni alvást követően úgy kellett kirobbantani az ágyból. Kisvártatva ugyan magához tért Ráchel és vidáman átslattyogott a vendéglátóinkhoz, de ott a játék helyett ismét inkább a kanapét választotta. Némi unatkozás után aztán kiderült, hogy nem csak úgy szárazon ásítozik, tud ő színeset is. Egy enyhe félfordulattal kidobta a taccsot a házigazdák frissen vásárolt ülőgarnitúrjára. Ezzel végképp megpecsételte a nyaralásunkat...

Mit volt mit tenni, lerövidítettük az amúgy is kurta vakációnkat és lefújtuk a péntekre tervezett találkozóinkat. Inkább hazajöttünk kipihenni a nyaralást. Ein Gevbe visszaérve aztán – hogy, hogy nem – varázsütésre meggyógyult mindkét gyerek. Nyoma sem volt már fogzásnak, fáradtságnak vagy bármi más nyavajának, láthatólag örültek, hogy újra a jól megszokott környezetükben vannak. Csak mi szenvedtünk egy kicsit, hogy ismét itthon vagyunk és nem máshol.

A kellemetlen élmények ellenére azért van mire visszaemlékezni. Ilyenek például vendéglátóink Ráchel és Dávid, valamint régi barátom Éli, akik nem csak jól tartottak minket, de lelket is öntöttek belénk a nehézségek közepette.
Ugyancsak nagy élmény volt újra látni Dáliát, amely továbbra is álom kibuckivitelben. Ugyan idén – a fent említett okokból – nem sikerült rendesen körbefotóznom, de két éve igen. Mivel azóta sok minden nem változott Dáliában, ezért nyugodtan meg merem osztani az akkor készült képeket néhány mostanival kiegészítve.