Egy gyönyörű napsütéses január közepi délutánon, munka után hirtelen megvilágosodtam: Az egy évvel korábban kézhez kapott orvosi engedélyem valószínűleg hamarosan lejár. Izraelben az a rendszer, hogy először csak egy évre szóló ideiglenes engedélyt kapnak az orvosok, a végleges engedélyt csak ez után adják ki. Ennek megszerzése csupán adminisztratív folyamat, de mint azt izraeli kalandjaimból tudjuk, néha nehezebb ezt abszolválni, mint egy elméleti vizsgát. Harcom az izraeli bürokráciával reloaded!

Amikor nagy ijedtségemben előhúztam a szekrény mélyéről az engedélyt konstatáltam, hogy március 1-vel bizony tényleg érvényét veszti. Az engedély egy kísérőlevéllel érkezett tavaly, amit most figyelmesen elolvastam, és kiderült, hogy 6-8 héttel a lejárat előtt érdemes nekikezdeni a véglegesítésnek. Gondoltam, hogy épp időben vagyok. Másnap bevittem az engedélyt, illetve a mellékelt űrlapot, amelyet egy engem legalább egy éve ismerő orvosnak kell kitölteni. Ebben nyilatkoznia kell, hogy orvosi tevékenységemet a törvényeknek megfelelően végzem. Az egyetlen orvos a környezetemben a főnököm, akit megkérhettem erre. Ő ugyan a munkámat akkor még csak alig 4 hónapja ismerhette, de minthogy az egész egy hülye adminisztratív feladat, boldogan kitöltötte, és felhívta még a figyelmem, hogy minél hamarabb küldjem el az Egészségügyi Minisztériumnak, mert nem egy orvos akadt, akinél problémás volt az ügyintézés, és bizony engedély hiányában hetekig nem dolgozhattak.

Teltek-múltak a napok, gondoltam a biztonság kedvéért úgy hetente felhívom őket, ugyanis ekkor már február eleje felé járt az idő, és a határidőm vészesen közeledett. Mindig megnyugtattak, hogy az ügyem folyamatban van, nyugodjak meg, hat hét az átfutás. Február 23-án újra jelentkeztem náluk, mert már kevesebb, mint egy hét volt ugyebár ahhoz, hogy megkapjam az engedélyt, máskülönben hazaküldenek malmozni, fizetés nélküli szabira. Ekkor kiderült, hogy 19-e óta van engedélyem, és aznap feladtak egy csekket a nevemre, amin be kell fizetnem a 827 shekeles adminisztrációs díjat / adót, ahogy tetszik. Ha a pénz megérkezik, akkor postafordultával küldik az engedélyemet. Remek, gondoltam, ennyit arról, hogy 1-től folytassam a munkát. Kiderült, hogy online is lehet fizetni, a honlapjukon keresztül, 72 óra alatt látják a befizetést. Az új engedélyem számát azonban addig nem adhatják közre, amíg nem látják a rendszerben a befizetésem.

Ekkor 26-a, szerda délelőtt volt, egyre közeledett a március elsejei határidő és egyre fogyott a reményem, hogy időben kézhez kapom a dokumentumokat. Közben azon agyaltam, hogy csak nem zavarnak haza rögtön vasárnap, hétfőre biztosan megérkezik a pénz. Csütörtökön beléptem az internetbankomba, és látom, ami előző nap még nem szerepelt az egyenlegen, hogy a 23-ai befizetésem bizony sikeres volt. Ekkor egy kicsit ideges lettem, hogy most kétszer fizettem be nem kevés pénzt, jöhet az újabb herce-hurca a kártyatársasággal, akiknél majd mindenféle űrlapok kitöltése és elfaxolása után egyszercsak visszakapom a feleslegesen befizetett pénzem.

A következő jó hírre nem kellett sokat várni, keresnek a hr osztályról: hol van az engedélyem, mert így nem dolgozhatok tovább. Elkezdtem magyarázni a bizonyítványom, hogy nekem igenis van engedélyem 19-e óta, csak mégsincs, de mégis van. Nagyon kedves az ottani hölgy, de közölte, akkor sem tud semmit tenni. Kérjek engedélyt a kórház vezetőjétől, hogy így is dolgozhassak, mert különben mehetek haza. Futok a főnökömhöz, mi a frászt csináljak. Épp 5 perc múlva lesz kórházi megbeszélése, menjünk együtt, előtte elcsípjük az igazgatót, és megkérjük, engedélyezze, hogy dolgozzak.

Pár nappal később felhívtak a minisztériumtól, hogy örömmel tudatják, postázták az engedélyem. Remek, mondom, és elmondaná a számát, hogy tudjam értesíteni a hr-est is? Nem fogjátok elhinni, mi volt a válasz: sajnos, nem áll módjában elmondani, mert a befizetésről még mindig nem érkezett meg az igazolás hozzá. Ekkor már csak nevetni tudtam, hisz valami olyan dolgot nem akartak nekem elárulni, amiről épp értesítenek, hogy postázták nekem!

A lényeg, hogy néhány nap múlva a postaládánkban lapult a bűvös engedély. Csak egy dolgot sajnálok azóta is: kár, hogy a frissen kézhez kapott engedéllyel nem hívtam fel a minisztériumot még aznap, hogy ugyan árulják már el az engedélyszámom, mert szeretném ellenőrizni, hogy jól írták-e.

A három hónapos belgyógyászat gyakorlat ideje alatt, három hetet a kardiológián kellett tölteni. A belgyógyászaton tapasztalt viszonyokhoz képest ez tulajdonképpen még felüdülés is lehetett volna, ha az egészhez lett volna kedvem. A főnök itt is, mint oly sok helyen híresen munkamániás, ami esetemben sok túlórában csapódott le. A szakmai fejlődést pedig nem lendítette elő, hogy az ügyeletben a sztázsos egyedül van a kardiológián, csak az intenzíven ügyelő szakorvos segíthet, ha épp ráért. Illetve szinte mindig kéznél vannak a tapasztalt nővérek, akikkel a bevált taktika szerint hamar összehaverkodtam, hogy ha valamit nem tudok könnyebben kapjak használható segítséget. Szerencsére ez nem egyszer bevált.

Azért, hogy valahogy túléljem ezt a nettó gályázást és láthassam a családom "trükköznöm" kellett. Egy korábbi bejegyzésben szóltam már az újraélesztős tanfolyamról, amit még a sztázs előtt kellett volna elvégezzek, de csak májusban volt hely. Én viszont pofátlanul a kardiológia gyakorlatra szerveztem rá a kurzust, amikor négy napra Tel Avivba kellett menjek. Relatív persze, hogy ez lógás volt-e vagy sem, mivel a kardiológián annyi túlórám gyűlt össze bő két hét alatt, hogy fel sem tűnt a négynapos hiányzásom a bérszámfejtőknek.  
Egyébként a túlórákon kívül, egész jól telt az idő a kardiológián, kedves társaság fogadott, amiben szerepet játszott, hogy ha már ott voltam, akkor igyekeztem segíteni munkájukat. Ezt díjaztak, több, mint elégedettek voltak velem. A kardiológia vezetője viszont kevéssé törődött velem, leginkább a szakorvosaival vagy az orvostanhallgatókkal volt elfoglalva. Ez elvette a figyelmet rólam, elmaradtak a kínos kikérdezések, megalázó szituációk.
Nagyon boldog voltam, amikor végre leléphettem a belgyógyászatról. Következő állomásom egy hónapon át a sürgősségi volt. Mindenki a Vészhelyzetből indul ki, de Poria egy kis kórház, nincs tömegnyomor a sürgősségin, az emberek nem várakoznak két napot, hogy orvos lássa őket. Délelőtt lassan csordogál az idő - általában nincs beteg, legfeljebb egy-egy. Aztán dél körül (a helyközi busz menetrendjétől függően) beesik két tucat beteg - azok, akiket a szakrendelőből a kórházba irányítanak. Kettő-három körül újra elcsendesedik a sürgősségi osztály, egészen este 8 óráig, amikor is munka után az emberek rádöbbennek, hogy tulajdonképpen mennyire rosszul érzik magukat, vagy csak ilyenkorra van ingyen családi fuvar.
A sürgősségin volt egy doki, aki nagyon sokat tudott, és még érdekelte is, hogy a tudását másoknak átadja. Ennek megfelelően, amikor épp nem voltak betegek, általában átbeszéltünk valamilyen fontos témát. Legalább tanultam valami értelmeset. Egy másik doki 30 évvel ezelőtt Pécsett végzett az orvosin, és még beszél egy kicsit magyarul. Vele néha a többiek heccelésére magyarul beszéltünk. Vicces volt. Alapjáratban a sürgősségi remek hely. Jön a beteg, néhány perc alatt kikérdezi az ember, hogy miért is jött, megvizsgálja, elrendel néhány vérvizsgálatot, amit a nővérek végeznek el, majd vár az eredményekre, és eldönti, hogy haza küldi, vagy befekteti valamilyen osztályra. Röviden, tömören, hatékonyan. Nincs túlóra, nem kell a délutáni vizit végét kivárni. Az orvosi csapat kedves, nyugis hely. Kár, hogy csak egy hónap volt.

Év elején nagy változás történt az izraeli kórházakban, elkezdték mérni, hogy ki mennyit tölt a munkahelyén. Bevezették, hogy belépéskor is kilépéskor le kell húzni a belépő kártyánkat. Aki a kötelezőnél kevesebbet van a kórházban, fizetéslevonást kap, aki tovább marad extra pénzre számíthat. Ez így korrekt, de nem feltétlenül praktikus.
Bizonyos osztályoknak annyi a munka, hogy túlóra nélkül nem lehetne tisztességesen ellátni a betegeket. Nyilván ezt díjazni kell, ugyanakkor nem gondolom, hogy érdemes annyiért túlórázni, mint amennyit fizetnek ezért. Óránként bruttó 25 shékel nevetségesen összeg azért, hogy ne lássam a családom.
Az alacsony díjazás mellett a rendszer másik hibája, hogy valójában nem igazodik a munka mennyiségéhez. Akkor is le kell tudni a napi 7-8 órát, ha egyébként nincs munka, márpedig egy vidéki kiskórházban ez általános jelenség. Vannak osztályok, mint például a gyerekgyógyászat (amiről később még lesz szó), ahol alacsony az ágyszám, kevés a beteg, ergo, ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem tudunk mit csinálni egy ponton túl. Akik itt dolgoznak nagyon rosszul jártak a blokkólóórával. Régen letudták az osztályos munkát délben és már mentek is tovább a dolgukra, most négyig malmozhatnak. Nekem annyi előnyöm volt hozzájuk képest, hogy anyaként napi egy órával kevesebbet kell dolgoznom. Ez elég családbarát megoldás és még anyagilag sem ér hátrány, a fizetésem nem csökken azzal, hogy napi egy órával kevesebbet töltök a munkahelyemen. Ráadásul, ha hét óránál tovább maradok, akkor a 8. órában nem az alap óradíjam ketyeg, hanem egyből túlórá díjjal számolnak. Apróság, de sokat számít.
Izraelben hivatalosan hatnapos munkahét van, csak a szombat munkaszüneti nap. A legtöbb munkahelyen a péntek félnapnak számít, amit bizonyos munkahelyeken nem vesznek komolyan, máshol előre le kell dolgozni, hogy szabad legyen. Nekem alapesetben a péntek munkaszünet, kivéve ha ügyelek. Ügyeletek után egy pihenőnap jár, amit az éjszakai műszakot követően kell kiadni. Ha viszont péntekről szombatra dolgozunk, akkor szombat eleve munkaszüneti nap, ezért a plusz pihenőnapot a rákövetkező héten vehetjük ki. Így van némi játékra lehetőség - ha ügyesek vagyunk, akkor sakkozhatunk úgy, hogy négy napig otthon vagyunk. Ehhez csak az kell, hogy pénteki ügyelet után kedden éjjel is bent legyünk. Szerda reggel hazamegyünk, másnapra pedig kivesszük a pénteki ügyelet után járó szabadnapot péntek és szombat meg eleve munkaszünet és máris kész a hosszú hétvége. Na jó, ilyet összehozni művészet, hisz az ügyelet beosztás társasjáték a kollégákkal.  

A következő részben a gyerekgyógyászat és a várva várt patológia gyakorlatról számolok be. Egyúttal magam mögött hagyom Poriát és Afula felé veszem az irányt.

Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset.

Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést.

Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz.

Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj.

Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:

Leginkább a céltalan küldözgetés zavart.
- Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről).  
Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást.

A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók.

A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy.

Izraelben a diploma megszerzése után a friss orvosok még nem kapnak orvosi engedélyt, pecsétet. Kötelesek egy éven át a sztázsnak becézett klinikai rotációs gyakorlatot is teljesíteni. Diploma már a kezünkben, felelősségünk és jogosultságunk egyenlő a nullával. Ez egyaránt jó és rossz. A hibákért nem mi felelünk, de ennek megfelelően nem is bíznak ránk túl sok olyat, amit elronthatunk és súlyos következményekkel jár. Mit csinálnak a fiatal orvosok ez alatt az egy év alatt? Egy, két maximum három hónapot töltenek egy adott kórházi osztályon és "segítenek" az orvosoknak. Magyarul elvégezzük a kulimunkát. Kora reggeli vérvételek, beteg felvételi lapokat és zárójelentéseket írunk, betegeket kérdezünk ki és vizsgálunk meg, egyéb adminisztratív teendőket látunk el. Emellett, hogy az élet ne legyen unalmas, havonta négy éjszakai ügyeletet is vállalnunk kell, legalább egy hétvégi napot, ami azt jelenti, hogy reggeltől másnap reggelig kell a kórházban tartózkodnunk.

Mire megszoknánk az adott osztály szokásait, heppjeit, már megyünk is a következő rotációra, egy egész más osztályra, ahol a korábban összeszedett tapasztalatot lényegében dobhatjuk ki az ablakon. Mert ugye itt is, mint mindenhol a belgyógyászok utálják a sebészeket, a kardiológus hülyének veszi a sürgősségist, a gyerekgyógyászok pedig utálnak mindenki mást.

De kezdjük az elejéről: Január 1-én munkába álltam, viszonylag gyenge héber tudással, de azért éhen már nem haltam volna. Két hónap sebészet gyakorlat állt előttem. Az orvosi csapat összetétele: fele-fele arányban arab és zsidó szakorvosok, 100% arab szakorvosjelölt, rajtam kívül az első hónapban három sorstárs sztázsos. Ebből egy arab, aki külföldön tanult, a héberrel még neki is voltak problémái, egy román lány, aki szintén nem volt perfekt héber, és szerencsémre egy helyi izraeli srác, azt hiszem tőle tanultam a legtöbbet az első hetekben. Sajnos a második hónapban ő már máshol folytatta a gyakorlatát. Alapjáratban mindenki nagyon kedves volt, velem is és általában is, mindig dicsérték héber tudásom, és segítettek a nyelvi nehézségekben. A szakorvosjelöltek egy része némileg szexista, ettől a témától elég nehezen lehetett elterelni őket. Ezen kívül egy dolog érdekelte őket: minél kevesebbet kelljen dolgozniuk. Legfeljebb a műtőbe szerettek tevékenykedni, az osztályos munkához nem igen füllött a foguk. Szerencsére minket, fiatalokat is le-leengedtek a műtőbe. Sőt, időnként még aktív résztvevők és nem csak passzív nézők lehettünk. Az osztályon, mint mindig igyekeztem minél hamarabb jóba lenni a nővérekkel. Több okból is. Egyrészt ők jobban ismerik a betegeket, jól beszélnek héberül, a technikai és adminisztratív dolgokban gyakorlottabbak, mint én vagy bárki más. A haverkodás egész jól sikerült, mert a mai napig kedvesen köszönnek rám és érdeklődnek irántam, ha összefutunk valahol.

Az első hetekben tehát arra fókuszáltam, hogy minél hamarabb olyan szintre hozzam a héberem - leginkább szakmai szókincsemet - hogy ne csak bambán nézzek ki a fejemből, mert azt sem tudom, miről van szó. Szerencsére itt Izraelben a szakmai héber félig angolul van. Tudom, ez elsőre hülyén hangzik, de így van. Az angol terminológiát mondják vagy egy az egyben angolul, vagy kicsit héberes végződéssel. Így már az elején is az esetek többségében tudtam legalább nagyjából, miről van szó. Felírtam magamnak rendszeresen az ismeretlen szavakat, rögzítettem, mit kell a beteg felvételi lapba írni, hogyan kell a zárójelentéseket megfogalmazni. Kötelező mondatok, kifejezések, amiket mindig fel kell tüntetni (ugyebár ezt a tudást csak a sebészeten alkalmazhattam, mert a következő rotáción már egészen más kötelező mondatokat és kifejezéseket kellett használni). Hétről hétre bővült a szókincsem, és ahogy már említettem, az első hónapban ott volt segítségemre Ron, az izraeli sztázsos srác, aki mindig kedvesen átnézte, mit írok. De más jellegű nyelvi problémákkal is szembesülnöm kellett.

A sebészet két hónapja azért is telt el gyorsan, mert ahogy a blogban követhettétek, február elején megműtötték a térdem, így 2 hét betegszabit vehettem ki. A két hónapos gyakorlat így másfélre redukálódott. A következő részben a belegyógyászaton szerzett tapasztalataimat vesézem ki. Ha kíváncsi vagy mitől készültem ki és hogy lettem vámpír, akkor azt a következő részben megtudod.

Az előző rész ott maradt félbe, hogy átmentem a vizsgán. Az örömhírrel boldogan hívtam a haverom, aki eddig is sokat segített, hogy eljussak idáig. Ő említette, hogy a hivatalos értesítéssel együtt kapok egy listát, hogy rangsoroljam az ország mely kórházában szeretném a leginkább végezni az éves gyakorlatom. De addig is vár rám még egy kurzus (újraélesztés, szimulációs gyakorlatok), ami nélkül állítólag el sem kezdhetem a gyakorlati évet. Ja, és ő úgy tudja, hogy januárban indul a gyakorlati év. Már megint egy vizsga?! Már megint egy lehetetlen határidő!
Első lépés, felhívom a kurzust vezető intézményt. Újabb sokkoló hír, mivel ilyen későn jelentkeztem (november), a januári kurzusra már nincs hely, majd csak májusban. Idegeskedés indul, vajon most ez azt jelenti, hogy nem kezdhetek dolgozni januártól? Felhívom a hivatalt, egy pillanat alatt megnyugtatnak. Tudják, hogy nincs hely, nem én vagyok az egyetlen, de nem baj, nyugodjak meg, elkezdhetem majd kurzus nélkül is az évet. Remek.
November közepén meg is kaptam a várva várt levelet, hogy rangsoroljam a kórházakat. Röpke 10 napom volt eldönteni a rangsort, időben küldték az értesítőt, nem? Némi országjárás, és gondolkodás után, úgy döntöttem, nem fogok órákat utazni minden nap, inkább a legközelebbi kiskórházat választom az egyéves sztázsra. Biztos voltam benne, hogy nem lesz gond - ki az a hülye, aki nem inkább neves, nagy kórházban csinálná a gyakorlatot? Helyem lesz itt hátsó Izraelben, az tuti.

Novemberben tudtuk csak meg, hogy nekem tényleg januárban már kezdődik a munka, amihez muszáj autót venni, máshogy nem jutok el az általam preferált legközelebbi kórházba. Épp egy autónézős (akkor még sikertelen) útból utaztunk vissza, amikor egy december eleji délutánon csörgött a telefonom. A jeruzsálemi híres Hadassa kórházból kerestek, és örömmel értesítettek, hogy náluk kezdem 3 hét múlva a gyakorlati évemet, és szíveskedjek a megbeszélésen megjelenni december végén. Köpni nyelni nem tudtam. Mi? Próbáltam volna magyarázni, hogy ez nem lehet, én 170 km-re lakom, két gyerekkel, lehetetlen, 3 hét múlva, de a hölgy leállított. Ha problémám van, forduljak a hivatalhoz. Pumpa újra felment bennem. Hívom a hivatalt, elkezdem a mondókámat ékes héberséggel. De ismét leállítanak. Ha problémám van, írjam le, és küldjem el faxon. Mi? A XXI. században nem lehet telefonon elintézni valamit? Újabb levelet írtam, újra segítettek a kibucban a fordítással, faxolással. Közben kiderült, hogy az egyik kibucos ismerősünk apja ismeri az általam kiválasztott kórház igazgatóját. Segítenek, összekapcsolnak vele. És tényleg, másnap felhívtam, el kellett neki is küldenem a különböző papírjaimat. Két nappal később, amikor újra hívtam a hivatalt még mindig nem tudták megmondani, hogy végül hol végezhetem a gyakorlatom, újra felhívom a kórházigazgatót, hátha elfelejtkezett rólam (mellesleg ekkor már december közepe felé járt az idő, két hét a kezdésig). Szerencsére nem felejtett el, sőt, minden elintézve, mondta. Jöjjek januárban kezdeni, várnak szeretettel.

Ekkor már tényleg azt gondoltam, hogy végre sínen vagyok. Majdnem. Január elsején megjelentem, reggel. A hölgy, aki felel a munkavállalók dolgaiért (Aliza), még nincs bent, csak a munkatársa. Kezdődik a papírmunka, aztán a telefonhoz hív a hölgy, hogy a felelős munkatársa szeretne beszélni velem. Jól tudja, kérdezi, még nem voltam azon a bizonyos kurzuson? Igen, mondtam, mert nincs hely, majd csak májusban. Az baj, anélkül nem kezdhetek, mondja. Beszéljek az egyik orvossal, aki a gyakorlaton lévőkért felel. Lebaktatok, sebész főorvos, cigi-cigi után, még szerencse, hogy ott találom, mert máris indul a műtőbe. Ki vagyok, mit akarok? Történetemet kezdem mesélni, röviden. Nincs még meg a kurzusom, nincs hely, majd csak májusban. Az baj, nem lehet így kezdeni. Mondom, hogy a hivatal is tud róla, ők azt mondták, nem gond. Akkor beszélni kell velük, írásban adják ezt, akkor kezdhetek. Aliza, majd beszél velük, ha lesz válasz, jelentkeznek, addig azért kaptam még valami papírt, amivel ide-oda kell rohangálni a kórházban, és pecséteket kell rá szerezni (epidemiológus, aki az oltásokat ellenőrzi és a higiéniáról tart agymosást, textiles, minőségbiztosítás előadás, stb.).
Tanulva az elmúlt hónapok huzavonájából a biztonság kedvéért aznap felhívtam még a hivatalt. Mondom nekik, nem akarják engedni, hogy kezdjek, kérik írásban. Jó, jó, elküldjük, semmi gond. Másnap bemegyek újra a kórházba, jött értesítés a hivataltól, tegnap beszéltem velük, ti nem beszéltetek? Mi nem, nem jött semmi. Mi lenne, ha most felhívnánk, kérdem, mégiscsak az én időmmel játszotok. Felhívjuk, rendben, kezdhetek (hm, mégsem kell az írásos engedély…) El sem hiszem. Újabb papírmunka, de ez már a fizetéssel, nyugdíjjal kapcsolatos. Úgy tűnik, minden jó, ha a vége jó. Azóta túl vagyok az első munkában töltött hónapjaimon. Sőt, fizetést is kaptam, úgyhogy most már menthetetlenül pályára álltam itt Izraelben.

Lehetett volna simább is az út idáig, ha informáltabban vágok neki. Azonban a finoman szólva hiányos tájékoztatás és az elvárható hivatalos segítségnyújtás hiányában kész csoda, hogy nagyjából fél év után munkába állhattam. Ugyan végül az eredeti terveinknek megfelelő ütemben teljesítettem az akadályokat, azonban így utólag már tudom, hogy sok dolog megtakarítható lett volna, rengeteg energia ment el feleslegesen az adminisztrációs útvesztőben, ami mind a család és a tanulás rovására ment. Remélem az utánam jövő kollégák okulnak a személyes kálváriámból és az én példám nyomán kicsivel felkészültebben néznek szembe az izraeli bürokráciával.

A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.

Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.

A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.

Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.

Biztos az én hibám (bár sokat nem változtatott volna a helyzeten, de) valamiért azt hittem, hogy amennyiben angol nyelven is kiállították a diplomám nem szükséges héberre fordíttatni. Kiderült, hogy ez nincs így. Először a magyar nagykövetségtől kértem segítséget (elvben ők hivatottak hitelesíteni a magyar dokumentumokat). Ekkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el. Csupa jóindulatból segítettek, fordítottak, hitelesítettek (persze mondanom sem kell, hogy egy nagy csomó pénzért voltak ilyen kedvesek). Beadtam a jelentkezésemet a diploma elfogadtatáshoz, vizsgához (a jelentkezési lapokat egy izraeli ismerősöm segített letölteni, a kibucban lakók közül segítettek kitölteni, hiszen minden héberül volt). Majd néhány hét múlva felhívtak a minisztériumból, héberül (minek is beszéljenek bármilyen idegen nyelven egy olyan osztályon, ahol a külföldön szerzett diplomákkal foglalkoznak...). Persze egy szót sem értettem, csak azt, hogy valami nincs rendben a jelentkezésemmel (hozzátartozik a történethez, hogy július közepén jártunk úgy, hogy a jelentkezési határidő július 30. volt). Ekkor kétségbeesetten hívtam a Szochnutban a befogadási programunk vezetőjét, hogy helyzet van. Három nappal később volt szíves átirányítani az előző részben már említett titokzatos Michaelhez, aki deklarálta, hogy esze ágában sincs segíteni. Ezt jeleztem kontaktunknak, aki megígérte, hogy intézkedik. A következő napokban egyikük sem jelentkezett, és mivel a határidő vészesen közeledett ismerősök segítségét kértem, hogy kiderüljön mi is a probléma pontosan. A szochnutos programvezető végül időközben kiderítette, hogy nem hajlandók a minisztériumban elfogadni a nagykövetségi fordítást és hitelesítést. (A dolog érdekessége, hogy évente százas nagyságrendű izraeli diák végez magyar orvosegyetemeken, a diploma tehát nem lehet ismeretlen előttük...) A beszélgetésem nagyobb része egyébként nem arról szólt, hogy mi a probléma és az hogyan oldható meg, hanem hosszas fejmosásban részesített és kioktatott, amiért vele párhuzamosan barátaim segítségével próbáltam információhoz jutni a saját ügyemben. Felháborítónak tartottam az egészet, és tényleg még én éreztem magam kellemetlenül, hogy a Szochnut segítségét kérem (azóta megfogadtam, hogy ilyet máskor nem teszek).
A lényeg a történetben, hogy kicsit több mint egy hetem volt a válaszadásra. Ehhez találnom kellett Tibériáson egy izraeli közjegyzőt, aki hitelesíti a követségi – egyébként hitelesnek számító – fordítását (újabb nagy adag pénz ellenében természetesen). Szerencsére sikerült megoldanom, bár autó nélkül, 100 fokos melegben, Ábel fiammal a nyakamban embert próbáló feladat volt.

Újabb néhány hét elteltével levelet hozott a posta, de nem a várt engedélyt! A minisztérium azon értetlenkedett, hogy hogyan lehetséges az, hogy én a diploma megszerzése után 8 hónapon át patológus rezidensként dolgoztam Magyarországon. A magyarázat természetesen egyszerű: a két ország szakképzési rendszere különbözik egymástól, bár az egyáltalán nem volt világos, hogy ez miért releváns a vizsgám szempontjából, hiszen a diplomám immár hiteles másolata ott figyelt náluk. Arról nem is beszélve, hogy azt előre deklarálták, hogy a magyar gyakorlatot nem számítják be az itteni gyakorlati időszakba (sztázs), tehát eleve tök mindegy, hogy én nyolc hónapon át mit csináltam Budapesten. Válaszoltam nekik írásban (a kibucból segítettek héberül megírni a levelet), ajánlva elküldtem. Augusztus vége felé erősen bíztam benne, hogy végre megkapom az engedélyt és október 3-án megírhatom a tesztet, amire úgy mellékesen egész nyáron keményen készültem.

Bár nem boldogít, de sziszifuszi harcomnak volt mellékes eredménye. Az itteni egészségügyi minisztérium augusztus közepe felé nagy nehezen elindított egy call centert, ahol angolul is beszélnek, cserébe viszont megszüntették a közvetlen telefonszámokat (amit előtte sem nagyon vettek fel). Így már angolul is végighallgathattam, mi volt a problémájuk a Magyarországon elvégzett munkámmal, és azt is hétről hétre, hogy még mindig nem látnak változást a számítógépben, azaz nincs az én válaszlevelemre reakció. Közben az izraeli ismerősömtől megtudtam, hogy a minisztérium csak az engedélyt adja ki a vizsgára, a vizsgáztató szerv egy másik hivatal, amely a minisztériumi választól teszi függővé, hogy megírhatom-e a tesztet októberben. Tudtam, hogy ha sokáig ül a papírjaimon a minisztérium, ki fogok csúszni az időből. Telefonálgattam jobbra-balra (ekkor már szeptember második hetében jártunk), emaileket küldözgettem mindenféle nyelven, mígnem egy csütörtöki napon délután 1-kor újra hívtak a minisztériumtól, hogy még mindig várják a főnök reakcióját a levelemre, talán jövő héten. Nem volt mit tenni, vártam. Nem viccelek, másfél órával később újra csörgött a telefonom, immár a vizsgát szervező hivataltól kerestek. Örömmel értesítettek, hogy minisztérium megküldte az engedélyemet, mehetek vizsgázni. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi történhetett másfél óra alatt, ahhoz képest, hogy először azt állították, hogy a főnökre várnak, majd egyszer csak az engedélyem hirtelen már a másik hivatalban volt. Isten malmai felgyorsultak...
A történet azért túl egyszerű lett volna így. Ugyanabból a hívásból kiderült, hogy másnap 12 óráig van időm, hogy személyesen felvegyem náluk (Ramat Gan) a csekkszelvényt, elmenjek a postára, befizessem a vizsgadíjat, és visszavigyem nekik a befizetési igazolást. (Elvileg postán küldenék ki, de mivel ilyen szűkös volt a határidő, erre már nem volt mód.) Mindezt délután fél 3-kor tudtam meg Ein Gevben, az ország másik végén. A dolog egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnt (tudni kell, hogy Izraelben péntek délután megáll az élet, beleértve a tömegközlekedést is, előtte viszont bedugulnak a közutak). Még szerencse, hogy vannak ismerőseim, barátaim, akik segítségemre voltak a küldetés teljesítésében és így nem kellett személyesen átralliznom a fél országon.

_Az Izraelbe költözéssel (alija) kapcsolatos adminisztrációt a Szochnut intézi, ugyanez a szervezet az amely az itteni életkezdéssel kapcsolatos programokért felelős (lásd keretes). Aki Izraelbe akar költözni nem kerülheti el, hogy kapcsolatba kerüljön a Szochnuttal, amely szervezet a bevándorlók objektív számában méri a sikerét. Ezt a „darab szemléletet” saját bőrömön is megtapasztalhattam.

_Esetünkben a Szochnut flottul letudta a legszükségesebb adminisztrációt (jogosultság ellenőrzése, repülőjegy vásárlás, befogadási program stb.), ezen kívül megelégedett azzal, hogy strigulaként behúzzon minket is az alijázók sorába és kész. Kissé sarkítás, de azért lássuk be, hogy a Szochnut azzal egy percig nem foglalkozott, hogy az alijánk sikeres is legyen. Azaz lehetőleg a még Magyarországon megszerzett orvosi diplomám – és vele a tudásom – Izrael szolgálatába állíthassam és nem mellékesen minél előbb keresethez jussak és ne segélyből éljünk. (Ezt csak azért fontos tisztázni, mert van, aki szerint mi vakációzni jöttünk Izraelbe.)

_ A Szochnut budapesti irodájában viszont értelemszerűen beszélnek magyarul – itt nagyon helyesen előzetesen felmérik az alijázók szándékait, tudását vagyis egészen behatóan megismerik, így tudják azt is, hogy milyen foglalkozású az illető. Ha már így van, akkor szerintem nem lenne nagy vállalkozás a budapesti Szochnut részéről, hogy a konkrét esetek kapcsán felvegyék a kapcsolatot néhány minisztériummal, hivatallal és a későbbiekben félévente rákérdezzenek, hogy aktuálisan mi szükséges az elfogadtatáshoz, pontosan mely nyomtatványok kellenek, ezek honnan tölthetők le és vannak-e egyéb kritériumok stb. Akár ezeket a nyomtatványokat kinyomtatva az alijázó kezébe lehet nyomni, hogy figyelj te orvos/ügyvéd/vegyész/informatikus/állatorvos/atomtudós stb. vagy, ezeket kell majd kitöltened, ide és ide kell majd vinned, ezek és ezek a dokumentumok kellenek (héberül kell-e vagy angolul, milyen fordítást, hitelesítést fogadnak el stb.) Ami egy új bevándorlónak hosszú órák, és többszörös szívességkérés, az a Szochnutnak néhány perc böngészés és egy-egy telefon elintézése.

_ Orvosok esetében az „agyelszívásnak” azért van némi infrastruktúrája a Szochnutban is. Van egy „titokzatos” Michael nevű munkatársuk, aki azért kapja a fizetését, hogy a külföldről érkező zsidó orvosok útját egyengesse. Mármint minden munkatársa így tudja róla, ő viszont határozottan azon az állásponton van, hogy neki csak az orosz ajkú doktorokkal van dolga, mindenki mást gyorsan leráz – velem is így tett. (Ez milyen már??? Alapvető információkra lett volna szükségem tőle. Nem azt akartam, hogy intézkedjen helyettem, csak annyit kértem volna, hogy például héber tudásával segítsen két perc alatt megtalálni két olyan dokumentumot a minisztérium honlapján, amivel elvben ő nap, mint nap kell, hogy dolgozzon.) Ennek ellenére minden szochnutos kapcsolatunk folyamatosan ő hozzá irányított, ami a végén már kezdett tragikomikus lenni. Csoda-e ha hamar letettem arról, hogy a Szochnut segítségét kérjem...