Nem vagyok temetőbe járó ember és azt hiszem azok többsége sem, akik Ginosarban velem együtt álltak a sírok között tegnap késő délután. Rengeteg fiatal volt ott, akiktől mi sem áll távolabb, mint a halál, de Guy révén megtapasztalhatták, hogy pillanatok alatt közel kerülhet hozzájuk. Egykori osztálytársak, zenész haverok, régi szerelmek és közeli barátok sora állt némán a sírgödörnél. Nem ismertem Guyt, mint ahogy a barátait sem, csak néhányat, akikkel a kibucunkból, a Kineret túlpartjáról együtt jöttem. Sokan egyenruhában toporogtak, hisz Guyhoz hasonlóan ők is épp sorkatonák - megszeppent, szipogó katona srácok és lányok, oldalukon fegyverrel, mert a temetés idejére sem szünetelt a háború. Nagy teher van a fiatal vállukon, egy egész ország várja el tőlük, hogy megvédjék a hazát. És ők kötelességtudóan szembe szállanak az ellenséggel, és megküzdenek az előző generációk elvárásaival és hibáival. Nincs választásuk, pedig még szinte gyerekek, akik más, békésebb országokban a haverokkal lógnának, üvegből innák a sört a strandon és kedvükre flörtölnének. De ők ehelyett egy barátjuk temetésére vártak rettenetes némáságban. Épp úgy, mint egykoron apáik és nagyapáik tették ezt a saját elesett ismerőseik sírjánál.

Ginosári kibucban ezrek álltak szótlanul tegnap délután, csak a szél zúgott, ami ilyenkor menetrendszerűen lecsap a Kineretre, mint a háború Izraelre. Guy Boyland temetésére jöttünk, de valójában egy újabb, harcokban megsebzett ifjú izraeli generációt gyászoltunk csendben.

Dana könnyekkel küzdve meséli, milyen éveken át óvóhelyre rohangászni és arra eszmélni, hogy a Hamasz alagutat fúrt az otthonukig. Ott piknikezni, ahol néhány nappal később terroristák bújnak ki a földből, hogy rájuk rontsanak (Ebben a cikkben bővebben is olvashattok az esetről, és egy videót is megnézhettek a támadók megsemmisítéséről.) Miközben az is megrendíti, ha a szomszédos Gázai-övezetből gyerekek haláláról jönnek hírek. A fiatal lány nem bosszúért kiált, hanem békét szeretne a határ mindkét oldalán. Hogy végre látszódjon az alagút vége.

Annyi mindenről szeretnék írni, mielőtt még hazaköltözünk, de úgy érzem hülyén venné ki magát, ha háborús helyzetben a blogunkra jellemző kedvesen súlytalan, tingli-tangli témákkal jönnék elő. Meglehet néhány nap múlva ezek is sorra kerülnek, most viszont fontosabbnak tartom, hogy a Gázai-övezetben két hete zajló izraeli offenzíva kapcsán posztoljak. Bár szerencsére a mi életünkre közvetlenül semmilyen hatással sincsenek a harcok, ettől még a történések hatása alatt állunk. A témába vágó saját élmények híján egy újabb vendégposzttal szeretném bemutatni az izraeli hétköznapok kevésbé napfényes oldalát. Blogbarátunk Kispaszti két éve napi rendszerességgel jelentkezett Tel Avivból haditudósításaival, most már újra otthon van, de továbbra is szívén viseli Izrael sorsát. Mint a Komáromi Zsidó Hitközség motorjai testvérével, Nagypasztival együtt arra kérték a városból elszármazottakat, hogy írják le háborús élményeiket. A lenti “kölcsön” írást Orna Mondschein küldte el számukra. A szerző nyugalmazott tanár, aki még gyerekként, szüleivel érkezett Izraelbe. Jelenleg Ashkelonban él, ami a Gázai övezet északi határától karnyújtásnyira fekszik. Ami egyet jelent azzal, hogy a város évek óta a Hamasz célkeresztjében van. Azért tartom különösen fontosnak Orna beszámolóját, mert penge élesen adja vissza, hogy a terror miként eszi bele magát az izraeliek hétköznapjaiba. Ha ezt a szubjektív, ám nagyon is általános nézőpontot átérzitek, akkor érthetővé válik, hogy az izraeli kormány miért esett ilyen nagy elánnal a Hamasznak.

A Hamasz rakétái sokáig csak a Gázai-övezet közvetlen környékét terrorizálták. De évről évre egyre messzebb lőttek, az elmúlt napokban már majdnem Haifánál csapódtak be rakétáik, ami 170 kilométerre van az övezettől - ezzel gyakorlatilag az izraeli lakosság döntő többsége a terror szervezet potenciális célpontjává vált. Az izraeli kormány ezért döntött a gázai bevonulás mellett - mint ahogy a civilizált világ minden kormánya így tenne saját polgárai védelmében, ha egy agresszív terror szervezet lenne a szomszédja.

Zsófi elmondása szerint a kórházban mindennaposak a menekülési gyakorlatok, így ha ne adj’ Isten megszólalnának a szirénák talán kisebb volna a káosz. Egyébként ezek a gyakorlatok országszerte általánosak, minimum félévente megszólalnak próbaképp a szirénák. Ilyenkor az óvodásokat az óvóhelyekre vezetik, bár ez a feladat nem mindig sikerül szintidőn belül, viszont a gyakorlás révén a gyerekek megszokják a stresszhelyzetet és nem paráznak be baj esetén.

Mindennel együtt Zsófi reálisan nagyobb eséllyel szenvedhet balesetet a volán mögött munkából jövet-menet, mintsem eltalálja egy rakéta az íróasztalánál. Már csak azért is, mert a hírekből jól ismert vaskupola (kipat barzel - כיפת ברזל) rakétavédelmi rendszer 90 százalékos pontossággal szedi le azokat a lövedékeket, amelyek vélhetően lakott területen csapódnának be. Aggodalomra tehát nem sok ok van! Akkor kezdjetek el izgulni értünk, ha Libanon és Szíria felől tömegével hullanak a rakéták, mert azok már potenciálisan ránk is eshetnek. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez nem valós kockázati tényező.

Alapvetően mi sem magunkat féltjük, hanem inkább azokat a barátainkat, akiknek a napi rutén részévé váltak a légiriadók, illetve azokért az ismerőseinkért szorítunk nagyon, akiket a napokban (68 ezer másik tartalékossal együtt) hívtak be a gázai események kapcsán. Na, ők tényleg veszélyben vannak.

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandot, ahol blogbarátaink további élménybeszámolót is olvashatjátok.

A magyar köztudatban az él Izraelről, hogy “de hiszen ott lőnek!”. Most, hogy tényleg tűz alatt van az ország tovább erősödik ez a sematikus kép, miközben permanens feszkó ide vagy oda, Izrael köszöni szépen jól elvan. Sőt, gőzerővel azon dolgoznak, hogy “Start Up Nation”-ként kerüljön be a nemzetközi köztudatba. A dolog olyannyira mintaértékű, hogy még Magyarország is innen másolná a “start up ökoszisztémát”.

Az elmúlt napokban a híradások állandó szereplője a Vaskupola (Kipat barzel) rakétaelhárító rendszer, ami sikerrel semmisíti meg a lakosságot közvetlenül veszélyeztető hamaszos rakéták 90 százalékát. A Vaskupola látványos példája az izraeli innovációnak, de ez csak a jéghegy csúcsa. A hadiiparon kívül is rengeteg kutatás-fejlesztési projekt zajlik az országban, amelyek a hétköznapi polgári életben is érzékelhető termékeket eredményeznek. Ilyen például a USB pendrive vagy épp a Waze nevű közösségi navigációs rendszer, amit nem oly rég több mint 1 milliárd dollárért vásároltak fel. Mint látszik hihetetlen pénzeket lehet kaszálni egy-egy jó ötlettel, miközben minden ilyen bomba üzletre ezer elvetélt projekt jut. De van belőlük bőven! Izrael szerte garázscégekben, egyetemeken és multinacionális kutatási központokban folyamatosan ezernyi kisebb-nagyobb fejlesztési projekt zajlik.

Az izraeli politikai elit hamar felismerte, hogy nyersanyagokban szegény országként a tudásipar valódi kitörési pont lehet. A stratégia sikere részben mérhető az izraeli Nobel-díjasok számában is, de  még inkább abban, hogy az állam mellett a befektetők sem sajnálják a pénzt kutatás-fejlesztésre (a rendszerről bővebben itt lehet magyarul olvasni). Kockázati tőke társaságok szállnak be jó ötletekbe és a világ legnagyobb multinacionális cégei nyitnak kutatás-fejlesztési központokat, akár egyszerre több ezer embernek is munkát adva. A kaliforniai Szilícium-völgy után Tel Avivban van a legtöbb sikeres internetes fejlesztő cég, amelyek közül többnek az amerikai NASDAQ-on jegyzik a részvényeit. Az évtizedes szisztematikus munkával fejlesztett tudásipar olyan nemzetgazdasági szintre jutott, hogy Izrael magát már egyenesen “Start Up Nation” ként márkázza, amire jó példa volt a tavalyi Elnöki konferencia is, amin volt szerencsém részt venni.

Személy szerint én nagyon drukkolok! Főleg mert nem könnyű a kiindulási helyzet, amit két imige filmmel szeretnék látványosan demonstrálni. 2009-ben készült a Budapest - Get Engaged nevű kisfilm, amit a Budapest Business Region mögött álló klaszter készíttetett, (amiről én azóta sem hallottam, de három éve nem is élek a magyar fővárosban). Szerintem szuper film, iszonyat jó zene, nagyon szép képekkel, kifejezetten gusztusos kivitelezésben. Magyarán vállalható, nem is véletlen, hogy lassan kétmillióan látták a youtube-on, dagadó kebellel én is kitettem anno a Facebookon.

A másik spotot 2013-ban készítették az Izraeli Külügyminisztérium megbízásából. Ez is profi munka, lendületes, célra törő, jól szolgálja az országimázst, bár alig háromszázezren látták a youtube-on.

A két film alapötlete ugyanaz: mutassuk be azokat a fejlesztéseket, amelyek az országunkhoz köthetők és büszkék vagyunk rá, mindezt szép nőkkel, mert úgy mindent el lehet adni. Az izraeliek például a filmecske végén Bar Rafaeli szupermodellt vetették be, a magyar változatban “csak” a legendásan szép magyar nőket szerepeltették, mert még nem sikerült szupermodellt adnunk a világnak. 

Ha túl vagyunk a szexista vonalon, akkor fókuszáljunk a lényegre: az izraeli filmben az elmúlt évtizedben született, világszerte ismert találmányok köszönnek vissza, olyanok, amiket Izraelben fejlesztettek. A magyar spotban ezzel szemben az utolsó magyar találmány az idén 40 éves Rubik-kocka, ezen kívül még fontos, de meglehetősen szakállas dolgokkal virítunk, köztük több olyannal, amelyeket magyar emberek külföldön alkottak meg (vajon miért…).

Hogy érzékeltessem a problémám lényegét öntsünk tiszta vízet, pontosabban szódát a pohárba! A magyarok Jedlik Ányos nagyszerű 1826-os találmányával, a szódáva villantanak az image filmben, ami a büszkeségen kívül jól tudjuk, hogy semmit sem hoz ma már a konyhára. Ellenben az izraeli Sodastream ugyanabból a szikvízből minimális hozzáadott értékkel halálra keresi magát. Szóval tudom, minden összehasonlítás sántít, de akkor is az van, hogy míg Magyarország beleréved a dicső múltba, addig a világ elszalad mellette.

Na, hát én csak ezt szeretném üzenni azoknak, akiknek Izraelről csak az jut eszébe, hogy “ott lőnek”. Mert tényleg lőnek, csak közben gondolkoznak is, nem is akármilyen eredményességgel! Ha nekem nem hisztek, akkor nézzétek meg az Indexvideo "A jövő Izraelből érkezik" című tudósítását:

• Konferencia haladóknak

Tegnap a nagylányom jóvoltából gyerekzsúron asszisztáltam, ahol az ünnepelt dédije, Rivka ült mellettem. Szokás szerint elrötyögtünk, mint két hülye magyar, majd azt mondja nekem, hogy “Te, nem furcsa, hogy mi itt nézzük a pancsoló gyerekeket, tortát majszolunk és kedélyesen smúzolunk és ugyanebben az országban mások meg az óvóhelyre rohangásznak?” Mit lehet erre mondani?! Mi ebben az abszurditásban Izrael szerencsésebb felén élünk, de persze minden relatív, seggünkben a szír polgárháborúval és egy köpésre a libanoni Hezbollahtól. Más barátaink viszont életvitelszerűen a Hamasz szomszédságában élnek, és ahogy a terroristák rakétái mind távolabbra érnek úgy kerül egyre több ismerősünk a célkeresztjükbe. Ein Gevben nem érezzük a bőrünkön a napi frászt, de fontosnak tartom, hogy hiteles képetek legyen arról, hogy milyen is Gáza környékén élni, és hogy hogyan gondolkodnak azok, akiknek jóesetben 15 másodpercük(!) van az óvóhelyre jutni. Ehhez egy régi ismerősömet, Róna Asert hívtam segítségül, aki a Gázai-övezettől alig 5 kilométerre, az izraeli Száád kibucban lakik. Aser sokak számára ismerős lehet, rendszeres megszólalója a magyar híradásoknak, ahol ő “A” magyar, akit rakétáznak. Én őt még Budapestről ismerem, együtt voltunk madrichok Szarvason, még az esküvőjén is ott voltam (jó, azon mindenki ott volt, aki él és mozog, mert olyan fontos ember volt már akkor is). Aser egyébként isteni humorú fickó, remek társaság, miközben azt hiszem egyetlen komolyabb kérdésben sem értünk egyet, mert az ő nemzeti vallásos világnézetéhez képest én - ahogy ő mondja - inkább széplelkű “ultrabalosnak” számítok. De ettől még tiszteletben tartom a véleményét, mert amit ő képvisel ugyanúgy hozzátartozik Izraelhez - pláne, hogy nem kevesen gondolkoznak úgy, mint ő szerte az országban. Jöjjön hát Aser vendégposztja, aki családjával 11 éve a Hamasz szomszédságában él: 

Már délután nyolctól gyülekeztek a népek, volt kóla, sör, sültkrumpli és egy kapu, amire játszhattak az egybegyűltek. A gyerekek és a vérmesebb szurkolók arcfestéssel jelezhették, hogy kinek is drukkolnak majd.

Mindeközben folyamatosan ment a kivetítőn a finálét felvezető esztrád tévé műsor, ami annyira, de annyira gáz volt, hogy egy idő után levették a hangját és zenét kevertek be a szervezők (akik egyébként az elmúlt egy hónapban minden nap kitettek magukért).

Én ismét rácsodálkoztam arra, hogy Izraelben lehet Németországnak drukkolni. Hiába a németek elvesztették a háborút, de megnyerték a békét és focijukkal még Izraelt is levették a lábáról. Mondjuk ettől még nem drukkolnék nekik, de ezzel az előítéletes hozzáállásommal érezhetően kisebbségben maradtam a kibucban.

Aki látta a meccset az tudja mennyire unalmas volt (mint, ahogy általában a VB döntőknél ez szokott lenni), de Izraelben vagyunk, ahol bomba lövések nélkül is van miért izgulni. Míg az argentin-német összecsapás zajlott, addig a palesztin-izraeli meccs sem maradt abba. Sajnos a foci sem hozott megnyugvást, sorra jöttek a rakéták Gáza és Libanon felől is, amire a közvetítés alatt minden alkalommal diszkrét felirat figyelmeztetett.

A mi békés kibucunkban szerencsére nem a bombák okoztak riadalmat, hanem a gazdájukkal érkező kutyák, akiket állatira nem érdekelt az emberek fociszenvedélye, viszont egymás annál inkább. Ami nem lett volna baj, ha időről időre nem a nézőközönség között esnek egymásnak a felajzott ebek. De ennyi huliganizmus faluhelyen simán belefér - se sörben, se gyerekben nem esett kár a többi meg a kutyát sem érdekelte, ha a németek nyernek.  

A kibuc bejáratánál látható ez a nagy tábla rajta, hogy 1937-ben alapították a kibucot, a Kineret keleti partján az első zsidó települést. Nekem erről a tábláról azok a méretes kőoszlopok jutnak eszembe, amelyek Budapest környékén még itt-ott megtalálhatók, mint a közigazgatási határt jelölő súlyos történelmi jelölések. E tábla, ha nem is területkijelölést szolgálja, de mindenesetre emléket állít annak. Ein Gev stratégiai fontosságára utal, mivel 11 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt jött létre, a brit és a francia mandátumterületek határán, akkoriban még gyéren lakott, de domináns arab vidéken. Nem titkoltan azzal a szándékkal telepedtek meg itt a cionista pionírok, hogy ha majd megalakult a zsidók országa, akkor Ein Gevre hivatkozva a Kineret minél nagyobb vízfelszíne Izraeli fennhatóság alá kerülhessen. A számítás bejött - az 1948-ban a brit mandátum területén létrejött Izrael legkeletibb határőr települése volt Ein Gev egészen 1967-ig, amikor is Izrael az ellenőrzése alá vonta a Kineret teljes térségét és a felette magasodó Golánt. Ezt követően Ein Gev elvesztette stratégiai jelentőségét, de mint az látszik a helyiek mind a mai napig büszkék egykori kiemelkedő határőr szerepükre. Joggal, hiszen a kibuc éveken át a tűzvonalban, gyakorlatilag szigetként állta a sarat. A táblán kívül erre már csak a csendesen rohadó légoltalmi bunkerek és megerősített lőállások emlékeztetnek, de a lényeg, hogy 1937-ben Ein Gev felkerült a térképre és mindenféle történelmi vérzivatar ellenéra a mai napig ott virít.