Nagy buli várható, visszajönnek egykori tagok, innen elszármazott fiatalok, idősek, rég nem látott barátok. És persze egymás sarkát fogják taposni a helyi fontoskodók, akik borítékolható szólamokkal fogják dicsérni az ünnepeltet, amit csak a saját, mindent beterítő fontosságuk homályosít el, mert hát ne legyen kétségünk, ezért eszi a fene őket Ein Gevbe. Hál' istennek az izraeliek tradicionálisan be vannak oltva a protokoll ellen, úgyhogy a beszédek nem fogják megfeküdni a gyomrukat. Hiába lesz nagy csinnadratta a 75. születésnap kapcsán, ez akkor is egy családias esemény marad, ha mondjuk épp (az általam egyébként nagyra tartott) Shimon Perez elnök haknizik Ein Gevben. Izraelben ugyanis nem esnek hasra a saját politikusaiktól, nem az a tekintélytisztelő társadalom, amely hajbókolva átengedi a civil szféráját választott vezetőinek.

Miben nyilvánul ez meg? Magyarországon úgy szólítjuk keresztnevükön a politikusainkat, mintha nem is anya szülte volna őket. Miközben azért hívjuk Gyulának, Ferinek és Viktornak, mert ezzel egy hangyányit egylényegűvé válhatunk az aktuális félistennel. Benne van a kultúránkban, hogy ily módon verbálisan lapogassuk a hatalmasságok hátát - és ha már ott vagyunk, akkor bebújjunk a fényesre nyalt seggükbe. A pátosz ezen mélysége Izraelben sem ismeretlen, csak nem része a hétköznapoknak. Itt is keresztnevükön szólítják a politikusokat, de nem annyira az áhított nexus kifejezése végett, hanem a héberből következő grammatikai sajátosság okán. Nyelvi adottság, hogy az izraeli egy ízig-vérig tegezős társadalom, amivel messze lekörözték a svéd IKEÁ-t. Mindezt csak azért hozom elő, mert kifejezi, hogy a két kultúrában miként viszonyulnak az autoritáshoz.
Ein Gevben sem esnek hasra a politikusoktól, de azért a 75. születésnap már elég ok arra, hogy velük emeljék az est fényét. A politikusokat azért rendelik meg, hogy ne önmagukat kelljen nyilvánosan szembe dicsérniük. Ez kölcsönösen előnyös: míg a politikusok fürdenek az en gevi reflektorfényben, addig a közönség zavartalanul smúzolhat, mert hát mégiscsak vannak fontosabb dolgok, mint a szónoki cirádák. Jó, itt is lesz olyan, aki vigyorgó pofával fotózkodik a magasságos őfőméltóságú politikai celebbel, de ez csak a játék része: én eljátszom, hogy rajongok érted, ő pedig a fogpaszta mosoly mögött röhög magában, hogy egy potenciális választójával nyilvánosan majomkodhat. És ettől mindenki boldog - csak én vagyok egy kicsit szomorú, hogy ezt nem láthatom a saját szememmel a helyszínen. Azért politikusok, szevasztok!

Ein Gev sokáig kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt a Kineret keleti partján, mint az egyetlen működő zsidó kolónia. Az 1937-ben alapított kibuc igazi előretolt bástya volt az államalapítást megelőző kifinomult sakkjátszmában. A későbbi határok meghúzása során az apró telep hivatkozási alap lehetett a Kineret feletti teljes ellenőrzés megszerzésére (lásd Tantaloszi szír kínok c. keretes írást). Akkoriban ugyan Ein Gev szomszédságában, a Kineret keleti partján több arab falu is volt, de ez nem zavarta a cionista stratégákat, azt pedig átmeneti kényelmetlenségnek tartották, hogy a kibucot szárazföldön nem, csak a hajóval lehetett biztonságosan megközelíteni. Ein Gev nem csak ezért volt problematikus. A település fölé magasodó Golán-fennsík miatt gyakorlatilag védhetetlen kivéve, ha felügyeled a 144 méter magas Szuszitát, mert akkor legalább van arra esélyed, hogy ideig-óráig feltarts egy közepes erősségű inváziót. Ilyen körülmények között vakmerőség volt ide költözni, de '30-as '40-es évek pionírjait ez inkább inspirálta, mintsem visszatartotta volna.

Amikor 1948-ban megalakult Izrael és kitört a függetlenségi háború az izraeliek igyekeztek bebiztosítani a térséget. Megszerezték a Szuszitát, illetve nem túl elegáns megoldásokkal részben távozásra bírták a Kineret partján élő arabokat. '48-tól annyiban komplikálódott Ein Gev helyzete, hogy immár izraeli határőr faluvá vált. Például ott, ahol mi most lakunk pár száz méterre már szír állások voltak. Évekig alacsony intenzitású határvillongások jellemezték a környéket, ami így leírva nem hangzik olyan vészesnek, de ha attól kell tartanod, hogy bármikor seggbe lőhetnek mindjárt beleborzongasz.

A kibuc biztonsági helyzete csak 1967-ben, a hatnapos háborút követően változott meg gyökeresen, amikor is Izrael megszerezte az ellenőrzést (többek között) a teljes Golán-fennsík felett. Azóta nyugalom és béke honol a vidéken.

A nagy háborúknak és az elfeledett fegyveres csetepatéknak két máig ható következménye van a környéken és a kibucban. Izraeli stratégiai szempontból a legkiemelkedőbb változás, hogy gyökeresen átalakultak az etnikai viszonyok a Közel-kelet legnagyobb édesvíz tartaléka körül.

Ezek a szebb napokat megélt, műtárgyak mára teljesen elavultak, de szerencsére nincs rájuk szükség, hisz lőtávolban egyetlen arab sincs, az atombombától meg úgyse véd meg semmi. Azt mesélik barátaink, hogy a békésen pusztuló polgári védelmi objektumok újrahasznosítására egyedül a helyi fiatalok tettek kísérletet: egy ideig ott füveztek. Kétségtelenül a lőporfüsthöz képest ez kevésbé életveszélyes, azonban a dolog olyan méreteket öltött, hogy csípte az idősebb kibucnyikok szemét. Így hát lakat került a bunkerekre, ezzel aztán a védelmi jelentőségüknek is végképp lőttek.