Harmadjára látogatunk haza és ez amolyan rutint adott nekünk, mind az utazással kapcsolatos logisztika, mind a "lelki" felkészülés tekintetében. Olyan értelemben, mint amikor több mint egy év után látogattunk haza már nincsenek várakozásaink - tudjuk mire számíthatunk és mire nem. A két nagyobb gyerek persze napok óta utazási lázban ég és ez így van jól, mi inkább teendőket strigulázzuk, ami talán nincs egészen rendjén, de ez van. Főleg, ha három kisgyerekkel és a Wizzel utaznunk… (Igen, a történtek után is Wizzel repülünk, mert még jóval a botrányos utunk előtt megvettük a jegyeket. De itt a reklám helye: utazzon mindenki
El Al-lal, mert már náluk is vannak "jóárasított" jegyek, méghozzá fapados meglepetések nélkül.)

A 10 nap, amit otthon töltünk piszok rövid idő, most ennyire futja. Az utazás apropója, hogy Zsófi hivatalos a Magyar Patológusok Társasága éves konferenciájára Siófokra. Az eseményt kár lett volna kihagynia most, hogy októbertől immár végre patológián fog dolgozni. Annyi év gyerekekkel töltött "gügyögés" után fontos, hogy végre szakmába vágó témákról halljon. De mivel még szoptat, ezért a konferencia ideje alatt sem szakadhat el Leától, úgyhogy ő is jön, meg én is Siófokra, hogy két etetés között legyen ki vigyáz a picire.

Hogy a babázáson kívül én se maradjak dologtalan, a hazautazást konferencia szervezésre használtam ki. A Kidma színeiben immár a negyedik minikonferencián dolgozom, most október 1-én a terror lesz a téma. Jó előadókkal, több megközelítéssel, laikusok számára is érdekesen. Ez itt ismét a reklám helye: örülnék, ha a blogunk olvasói küzül is mind többen eljönnének az Izraeli Kulturális Intézetbe.

A köztes időkben ügyes-bajos dolgokat intézünk, családdal leszünk, amennyire lehet kiélvezzük Budapestet és megpróbálunk minél több barátunkkal személyesen is találkozni, remélem így lesz. (Igen, ez megint a reklám helye: aki látni akar minket, az a jól bevált elérhetőségeinken vegye fel velünk a kapcsolatot, mert  jóidőre lemarad rólunk.)

Kemény menetnek ígérkezik a hazautazás, kicsit félek is, hogy a nagy kapkodásban valójában semmire sem fog annyi idő jutni, mint amennyi kéne. Már csak azért is, mert most úgy áll, hogy így együtt, a következő közel egy évben nem fogunk már hazalátogatni. Ha most valami kimarad, akkor nehéz lesz bepótolni.

Gmar chatima tova v com kál lkulam! - !גמר חתימה טובה וצום קל לכולם

Írassatok be a jó oldalra és könnyű böjtöt nektek!

Mifelénk rendszeresek a polgári védelmi gyakorlatok, ilyenkor megszólalnak a szirénák és ki-ki vérmérsékletének megfelelően elindul a bunkerek felé. Már, ha nyitva vannak, mert a többségen rozsdás lakat fityeg. Azért az óvódák és iskolák környékén ezt komolyabban veszik - több alkalommal is fotóztam, ahogy a helyi óvodásokat a légóponcékbe terelik. Nem valami felemelő látvány a szirénától megrettent kicsik és az ügyetlenkedő gondozók "párharca", viszont tudja az ember, hogy a rendszeres gyakorlás nem csak életbe vágó, de pszichésen segít oldani az esetleges éles riasztás okozta stresszt. Ez amolyan szükséges rossz, ami a mi környékünkön 1973 óta feleslegesnek tűnhet. Ha meg nem, akkor sincs ok a pánikra, mert Ein Gev annyira kiesik, hogy még véletlenül sem veszik célba - legalábbis ezzel nyugtatgatjuk magunkat.

Tudom, távolról nézve ez közel sem hangzik valami megnyugtatóan, de ha rettegnénk, nem jöttünk volna Izraelbe. Ettől még számolunk a kockázatokkal, figyeljük a híreket, látjuk mi zajlik a békés elefántcsont tornyunkon kívül. Nem vagyunk hülyék tudjuk, hogy a polgárháborús Szíria alig 15 kilométerre van tőlünk. Volt, hogy hallottuk az ágyúk dörgését. Egészen szürreális volt, amint csicseregnek a madarak, ugróiskoláznak a gyerekek, ringatjuk a babakocsit és közben remeg a levegő. Elhihetitek, a mi kis idillünkben meglehetősen dermesztően hatott a háború zaja. De egészen mostanáig valószerűtlennek tűnt, hogy a mi életünkre bármiféle hatással legyen az, ami Szíriában zajlik. Tulajdonképpen most sincs, de ez egy röpke pillanat múlva másképp lehet. És ez már annyira komoly változás, hogy nekünk is meg kellett hoznunk minimális óvintézkedéseket.

Rendes körülmények között nem nagy kunszt beszerezni a maszkokat, de ilyen zaklatott békeidőben truvájnak számít. Kezdés képpen elkezdtünk informálódni a helyi magyar fórumokon, hogy mi a dörgés, csekkoltuk a polgári védelem oldalát és hívogattuk az erre megadott telefonszámot, amit vagy kikapcsoltak eleve, vagy annyira le volt terhelve, hogy ezért nem működött. Volt egy potya utam a környék főpostájára, mert elvileg a posta az elosztóhely, ahol annak rendje és módja szerint körberöhögtek és az ideiglenesen felállított polgári védelmi kirendeltségekre irányítottak.

Azt gondolná az ember, hogy heveny vészhelyzet esetén, ha nem is minden sarkon, de legalább városonként egy-egy helyen osztanak gázálarcot. Hát nem, legalábbis Izraelben, pedig errefelé - mondjuk így - nagyobb a háborús kitettség, mégsem szöszmötöltek a logisztikával. Ahol mi élünk Észak-Izraelben (ami nagyjából az ország egyharmada) elvileg a legveszélyeztetettebb Szíria felől. Ehhez képest össz-vissz egy elosztóhelyet sikerült felállítani a régióban, azt is random módon hol Haifán, hol a vele szomszédos városban üzemeltetik. Nem csoda, hogy a múlt heti híradók rendre azzal rémisztgettek, hogy milyen hisztérikus a hangulat egyik-másik elosztóhelynél.

Ha már egy kiadós sorbanállásért a fél országot át kell autóznom (leírva borzasztóan hangzik, de Izraelben nincsenek igazi távolságok), gondoltam jófej leszek és másoknak is elhozom a maszkot. Ami nem olyan magától értetődő, mert elvileg csak közvetlen családtagnak adják ki, másét nem. De fuck the rules, itt kérem életekről van szó! - és ezzel a lendülettel begyűjtöttem a szomszéd kibucba frissen érkezett magyar családok dokumentumait (szám szerint 18-at), illetve személyesen az argentin szomszédunkat - nehogy már ennyien a veszteség listára kerüljenek, csak azért, mert nincs autójuk, hogy gázmaszkot vételezzenek.

Egyik reggel Patriszióval bevágtuk magunkat az autóba és meg sem álltunk Kiryat Motzkinig, ami egy takaros tengerparti alvóváros Haifa tőszomszédságában. Nem volt ismeretlen a hely, a gyerekekkel többször is jártunk az ottani állatkertben, de azt álmomban sem hittem volna, hogy gázálarcért is ide kell elzarándokolnom. Nem mintha nem volna tök mindegy, hogy hol osztják, de milyen állat már elefántok és tapírok tőszomszédságába invitálni az embereket?! Ha már szívnak a delikvensek, legalább jó társaságban tegyék - gondolhatták a vicces kedvű polgári védelmi korifeusok a helyszín kijelölésekor.

Amikor Patriszióval nyitásra megérkeztünk nyoma sem volt a híradókban látott tömegjeleneteknek. Jó-jó sokan voltak az állatkert parkjában, de a sorszámhúzásnál hihetőnek tűnt, amikor azt mondták, hogy nagyjából három óra és sorra kerülünk. Akkor kezdtünk gyanút fogni, hogy több lesz ez annál, amikor kisvártatva befejezték a sorszámosztást és a sorbanállók mondták, hogy volt, aki éjjel kettő(!) óta várt, vagy legalábbis akkor kért számot, de még mindig nem került sorra. És, ahogy ez később kiderült ez így is maradt késő délutánig, mert addig csak az előző napi zöld sorszámokkal engedték be a népeket, a mi sárga 537-es cetlinkkel hiába virítottunk, nem sokra mentünk.

Úgy három óra magasságában Patriszióval megállapítottuk, hogy nincs szerencsénk, nagy eséllyel potyára jöttünk, mert még csak akkor kezdték a sárga számokat behívni, és sanszos volt, hogy ilyen tempóban kapuzárásig nem jutnak el 537-ig. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy nincs mese, mégiscsak pofátlannak kell lennem (vagy, ahogy Zsófi szokta mondanom "izraelinek") és ki kell használnom a sajtókártyám adta előnyöket. Így is tettem, újra bementem fotózni, immár személyi védelem nélkül… Szorgosan kattintgattam, mert hát ha már ott vagyok, akkor tisztességgel dokumentáljuk a történéseket. Közben összespannoltam az egyik pultnál álló sráccal, aki reggel óta keményen nyomta az ipart és végül készségesen segített nekem - bár az elején nem gondolta, hogy mire vállalkozik. Először a saját maszkjainkat váltottam ki, aztán Patriszió családjáét, aki lelkesen integetett a kordon mögül, hogy neki lenne. Cselesen ezzel teremtettem precedenst arra, hogy további 18 maszkot kiváltsak földieimnek, akikhez ugye vér szerint semmi közöm, tehát elvben nem szabadott volna kiadnia nekem. De nap végére már tele volt a töke a srácnak és amúgy is látta, hogy jó kezekbe kerülnek a maszkok, úgyhogy nem bíbelődött a szabályok betartásával és a következő félórában nekem pakolta a maszkokat. Többen pikírten meg is jegyezték a sorbanállók közül, hogy szép nagy családom van, de tört héberségemmel autentikusan tudtam előadni, hogy új bevándorlóknak viszem a kibucunkba és ez még az ő szemükben is jópontnak számított.

Elmenőben uszkve másfél köbméter gázálarccal a kezünkben még egy tévéstáb is elkapott Patriszióval minket. Nekünk szegezték az adekvát kérdést, hogy "akkor most félünk-e?". Mit lehet válaszolni, amikor a helyzet olyan, mintha bankrablókat kaptak volna rajta, ahogy hónuk alatt pénzeszsákokkal slisszannak el, és azt tudakolják tőlük, hogy amúgy szeretik-e a pénzt. "Nem vazze, nem félünk, ha van rajtunk gázálarc. Meg aztán égünk a vágytól, hogy lássuk milyen hülyén mutatunk benne."

Rövidre sikerült sajtótájékoztatónk után az állatkertből 32 maszkkal és egy MILF-fel távoztunk, aki egy ingyen fuvar reményében tapadt ránk egészen Tiveriáig. Útközben be nem állt a szája, csengő hangon locsogott. Patriszióval nagyon egymásra találtak, mert a csaj férje is argentin és ennek örömére azon melegében két telefonnal szerzett is neki munkát. Ami csak azért volt különösen megmosolyogtató, mert épp egy olyan autóból zsugázták le az állást, ami a küszöbön álló háború miatt csordultig tele volt gázálarcokkal. Hiába na, fő az optimizmus!

Nap végén három sorszám is nálunk maradt, amit a hosszú sor miatt vétek lett volna veszni hagyni. A kibucban felajánlottuk barátainknak, hogy másnap használják fel. De legnagyobb meglepetésünkre nem kapkodtak a lehetőségért. Valahogy nem érezték veszélyesnek a helyzetet, ha eddig sem volt szükségük maszkokra, akkor most miért szálljanak autóba. A végén rajtunk maradtak a biléták, és még mi éreztük magunkat beszarinak, hogy elmentünk kiváltani a gázálarcokat.

Mint minden ünnepnek a zsidó újévnek is megvan a maga szimbolikája, ami a tányérunkon is megjelenik. Ilyenkor leginkább halfejet, almát, mézet és gránátalmát szokás a menüben szerepeltetni. Mivel kis családunk minden tajga él-hal a gránátalmáért, ezért az elmúlt évekhez hasonlóan most is egy olyan receptet szeretnék megosztani, ami e fantasztikus gyümölcs felhasználásával készül.

A kusz-kusz hamisítatlan észak-afrikai étel, amit az ottani zsidó konyha is átvett. A gránátalmás kusz-kuszt egy félig-meddig marokkói családnál kóstoltuk meg először és csak azért nem lett mindennapos étel minálunk, mert nincs mindig szezonja a kedvenc gyümölcsünknek. Ha meg igen, akkor mire oda jutnánk, hogy nekiálljunk az elkészítéséhez, már kézen-közön "elszivárognak" a gránátalma savanykás magjai. Leginkább azért, mert a kusz-kusz tisztességes párolása viszonylag időigényes folyamat és ez bizony módot ad a gránátalma elsinkófálására. Egyébként a kusz-kusz elkészítése a legbonyolultabb feladat már, ha nincs erre szolgáló spéci edényünk. Nekünk nincs, így én azt szoktam csinálni, hogy egy lábasban vizet forralok és arra szűrőt teszek úgy, hogy ne lógjon bele a vízbe akkor sem, ha már bugyog. A szűrőbe egy pohárnyi kusz-kuszt öntök, lefedem egy fedővel és időnként megkeverem, hogy egyenletesen párolódjanak a szemek. Szerintem úgy finom a kusz-kusz, ha nem teljesen főzzük szét, mert a saláta többi alapanyagából is felvesz vizet. Mindenkinek magának kell kitapasztalnia, hogy mi a megfelelő állag, nem egy bonyolult feladat.
Az alapértelmezett salátához két öklömnyi gránátalma és egy jó csokor apróra vágott petrezselyem dukál, egyikkel se takarékoskodjunk, mert ez a két komponens a lényeg és nem a kusz-kusz. Természetesen nem kell megállni a fapados változatnál, bár már az is finom, akár köretnek is. Ha ennél eggyel gazdagabban szeretnénk tálalni, akkor egy normál almát és egy kisebb répát is szeleteljünk fel gyufaszál vékonyságúra, valamint az íze végett egy negyed vöröshagymát is aprítsunk fel. És ha véletlenül a hűtőben lapul egy paprika, akkor abból is tolhatunk a salátába, mert elbírja, mint ahogy mazsolával is megküldhetjük, hogy még tartalmasabb legyen. Ínyencek a petrezselyem mellett, vagy ahelyett mentát is használhatnak, és egy kis citromot is rácsavarhatnak, hogy még frissebb legyen az összhatás.
A gránátalmás kusz-kusz saláta rosh hasanai változatnál én belecsempésztem egy kis mézet is, hisz ez mégiscsak az ünnep kihagyhatatlan velejárója. Mindezt úgy tettem, hogy az apróra vágott almát, répát és hagymát összekevertem és nyakon öntöttem mézzel (meg egy kis olíva olajjal és csipetnyi sóval), aztán hagytam állni vagy húsz percig, majd amikor elkészült a kusz-kusz egyszerűen ráborítottam épp úgy, mint a gránátalma magokat és az apróra metélt petrezselymet.

Megirigyeltük a tel aviv vízi parádét és kicsiben megcsináltuk a saját falusi változatunkat. Nem kell nagy dologra gondolni, kerti gyerekmedencéket, lavórokat és kádakat állítottunk hadrendbe, két kemény óra alatt slaggal megtöltöttük őket és már mehetett is a haddelhadd. Az ilyen módon kijelölt harctéren legnagyobb csapattesttel az Ein Gevben ideiglenesen tartózkodó önkéntesek képviseltették magukat. Rajtuk kívül erős hídfőállásokat építettek ki az óvodás gerillaharcosok, akik a csata megkezdése előtt szisztematikusan befészkelték magukat a medencékbe és ügyesen pancsoló gyerekeknek álcázták magukat. Akadt még néhány szülő, aki próbált decens megfigyelő állást felvenni, ez azonban reménytelen vállalkozás volt megfelelő védelmi vonalak hiányában. Többségük az első lövések után berezelve visszavonult a pálmafák nyújtotta árnyékos fedezékbe, néhányan azonban kitartottak és huszáros rohamokkal állták a sarat a kemény túlerővel szemben.

Az imént felvázolt aszimmetrikus hadviselésnek és az állandóan változó szövetségi viszonyoknak köszönhetően helyenként izgalmas háborús helyzetek alakultak ki. A körülbelül egy órás összecsapás során az járt a legrosszabbul, aki silány kínai műanyag vízipisztolyokkal próbált harcba szállni, ezek tűzereje amúgy is kicsi és pillanatok alatt tönkre mentek. Eggyel tovább húzták azok, akik pumpás vízipuskával vették fel a küzdelmet. Ezekből aztán jött, ami a csövön kifért, de a viszonylag kis űrtartalom miatt piszok sokszor kellett vizet vételezni, ami harci helyzetben sebezhetővé teszi a fegyver tulajdonosát. Az igazi spílerek nem aprózták el, vödrökkel estek egymásnak. Kezdeti erőfölényük azonban hamar elúszott, miután a medencékben már nem volt annyi víz, hogy hatékonyan meg tudják tölteni a 10-15 literes ibrikeket. Ilyenkor jött el azok ideje, akik tejkiöntővel és ételes dobozzal osztották a "hideg" zuhanyt.

Az első ein gevi vízicsata résztvevői az utolsó csepp munícióig lőtték egymást. A harci játék sikerét mutatja, hogy a medencék "kiszáradásét" követően csak úgy záporoztak felénk a visszavágó vonatkozó kérdések. A csata lefolyását látva minden esély megvan a revansra.