Ha valamire, hát a fogadtatásunkra nem lehet panasz. Az első perctől kezdve hihetetlen nyitottsággal és kedvességgel kezeltek minket, ami egyszerre jóleső érzés és segítség az életkezdéshez.

Mondanám, hogy kész csapás volt az utazás, de ez valójában nem igaz. Meg aztán a negyven év pusztai vándorláshoz képest a mi egynapos tortúránk smafu. A megérkezés viszont legalább olyan katartikus volt, mint amilyen a tizenkét törzs számára az ígéret földjére lépni.

A szomszéd welcome sütijéről már megemlékeztem. Azt viszont nehéz visszaadni, hogy másnap reggeltől milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket a kibucban. Ebben a viszonylag kis közösségben napokig eseményszámba ment az érkezésünk. Úton útfélen megállítottak és jókívánságokkal halmoztak el minket. A fél faluval lejattoltunk, a másik fele viszont Jom Haacmautkor (függetlenségi nap) ismerhetett meg kis családunkat, amikor az esti ünnepség részeként kihívtak minket a színpadra, hogy jól bemutatkozzunk. (Az esetéről és előzményeiről később külön posztban is megemlékezem majd.) Kicsit bazári majom jellege volt a dolognak, de a gesztust kell díjazni. Színpadi szerepeltetésünknek dramaturgiai jelentősége is volt. Velünk, a firssen érkezett családdal bizonyíthaták, hogy az államfilozófia (cionizmus) még mindig érvényes. Ettől és a mi látványunktól, aztán mindenki nagyon boldog volt.

Persze minden csoda három napog tart és egy hét után a mi hírértékünk is csökkent. Ezzel együtt nem feledkeztek meg rólunk, számtalan figyelmességben volt részünk azóta is. Erre csak egy példát mesélek most itt el.

Az apartmanunkhoz kaptunk egy tévét is, távkapcsoló viszont nem járt hozzá. A komfortérzetünk javítására kértünk egy másik készüléket. Ehhez már volt kapcsoló, viszont egyik tévéhez sem tudtuk rákötni a dvd-lejátszót. (Kicsit ciki, hogy ilyen problémáink vannak, de hát ez van.) Az ebédlőben elsóhajtottuk magunkat Rifkának – akiről külön posztban fogok majd megemlékezni – hogy miként babrált ki velünk a technika ördöge. Ezt hallva az asztalnál ülő barátnője rögtön felajánlotta az elfekvő tévéjét. Igen ám, de a távkapcsolója ennek is elkallódott a történelem folyamán. Erre a hölgy mit mond: figyusztok, ez az én készülékem, ezért ha a városban járok veszek hozzá egy távkapcsolót, amit majd nektek adok. Hát ez milyen már?! Még mi kérünk tőle szívességet és ezek után ő ajánlja fel, hogy a mi kényelmünkért fizet. Mi ez, ha nem önzetlenség a köbön! Természetesen nem éltünk az ajánlattal, elvégre mégis csak volt gyerekszobánk, meg tévénk.

Az eddigi szövegcentrikus blogolást néhány képpel oldanám. Az új otthonunkról készült fényképeket már részben kiteregettük a fácsén, de hogy fenntartsuk az érdeklődést a válogatásba ravasz módon új fotókat is becsempésztünk. Mivel a képek magukért beszélnek, ezért zárom soraimat.

Nincs az a közlekedési eszköz, amin két gyerekkel, a hozzájuk tartozó babakocsival és kismotorral, valamint 16 csomaggal élmény volna az utazás. Repülővel, pláne nem az. És még csak nem is ez volt a legnehezebb a nagy utazás napján.

Hosszú menet volt mögöttünk, mire reggel hétre begördült értünk a taxi. Fáradtak voltunk már ahhoz, hogy izguljunk, ráadásul tudtuk, hogy a neheze még csak most jön. A reptéren viszonylag könnyen letudtuk a biztonsági hercehurcát és még a jelentős súlytöbbletünket is szisszenés nélkül benyelték. A nehéz búcsú után, beszippantott minket a SkyCourt, Ferihegy - akarom mondani Liszt Ferenc Reptér - új szárnya. Hadd fikázzam egy kicsit, mert megérdemli. Úgy adták át, hogy az irányító táblák egy része hiányzik, vagy nem vezet sehová. A liftekhez mutató nyilak részben lemaradtak, így a járatlan babakocsis a mozgólépcsőre próbál felmászni, amit gondosan oszlopokkal barikádoznak el, hogy a poggyászkocsikkal még véletlenül se használják (érdekes, a Tescoban ez nem gond). A játszóház felé viszont mutat nyíl, de az még nem készült el, nyilván azért, mert pénzt nem termel. Van viszont fél tucat kávézó, vendég viszont nem sok, mert drágák. Amikor találomra odaléptem az egyik vendéglátóegységhez, akkor nagy kegyesen, látványos szájhúzással hajlandóak voltak egy almát gerezdekre vágni a gyereknek, mert ugye bicskát ide már nem lehet bevinni, de a pultban ott lapul a méretes disznóölő kés...

Az utazási élményt egy kisebb baleset is rontotta. Az egyik kézitáskánk zipzárja még a váróban felmondta a szolgálatot, amitől csak még szétszórtabbak lettünk.

Maga a repülő út viszonylag eseménytelenül telt. Próbáltunk volna pihenni, de persze Ráchel felajzva vibrált és így esélyünk sem volt, hogy húnyjunk egyet.

A leszállásnál több szempontból is malacunk volt. Szerencsénkre csoportban jöttünk, rajtunk kívül még hatan voltak, akikre ugyanaz a procedúra várt, ráadásul többüket ismertem is, így volt segítség, ha elgurult valami. Másfelől Ráchelnek köszönhetően a Disney-féle Malackával a hónunk alatt érkeztünk meg a Ben Gurion reptérre. A gyerek kedvenc plüssállatát disznóság lett volna otthon hagyni csak azért, hogy feltűnés nélkül lépjünk be az ígéret földjére.

Helyi idő szerint valamikor fél háromkor landoltunk és csak hat után hagyhattuk el a repteret. A köztes időben megismerkedhettünk a helyi hatóságok közel-keletiesen gördülékeny munkaszervezésével, amit az ingyen szendvics és üdítő tett kellemesebbé. Hogy ne „unatkozzunk” még arról is gondoskodtak, hogy körbevigyenek minket a reptéren – mert persze az adminisztrációt kilométerekkel arrébb, egy másik, egyébként tök üres terminálon intézték. Hiába tudtuk, hogy ez vár ránk, fáradtan, nyűgösen és két gyerekkel a nyakunkon minden várakozással töltött perc a pokollal ért fel.

Csak miután letudtuk a hivatalos ügyeket jutottunk ki a csomagjainkhoz, amelyek így órákon át keringtek a szalagon. Ez néhány doboz állapotán meglátszott, más csomagunk viszont a talált tárgyak osztályán kötött ki – biztos megunták a ringlispílt és cigányútra mentek. Mire összekaptuk mind a 16 csomagunkat újabb értékes fél óra ment el, majd még fél órába telt mire előkerült egy olyan taxi, amibe mindenestől befértünk.

A sofőr – hogy hogy nem – valamikor erdélyből származott el, így törte a magyart, ami később alkalmatt adott arra, hogy édes anyanyelvünkön igazítsuk útba, mert fogalma sem volt, hogy hol van az úticélunk. Zsófi már többször közel állt ahhoz, hogy emberünket melegebb éghajlatra küldje, de ez ugye egy izraelinek nem volna túl nagy változás. Így inkább szép tagoltan és a helyi viszonyok közepette elfogadható hangnemben (értsd üvöltve) próbálta vele megértetni a helyes irányt. Ez este 10 órára sikerült is, ekkor értünk Ein Gevbe.

A kései megérkezésünk ellenére a kibucban már vártak minket. Segítettek kipakolni és felcipekedni és még a hűtőnket is megtöltötték, így a vacsora miatt sem fájt a fejünk. Miután hajnal óta talpon voltunk, ez igazán figyelmes gesztus volt a vendéglátóinktól. De a figyelmesség nem állt itt meg. A nagy utazás után alig hogy halálosan fáradtan lehuppantunk, már kopogtak az ajtónkon. A kilencedik hónapban járó szomszéd asszonyunk egy tál frissen sült süteménnyel állt a küszöbünkön és széles mosoly kíséretében köszöntött minket az új otthonunkban. Ekkor biztossá vált: jó helyen járunk.

Jól járt velünk a Csepeli Papírgyár, az már egyszer biztos. De mi is, hogy ott szereztünk be mindent, ami a csomagoláshoz kell. Itt ugyanis viszonylag olcsón megvásárolható hullámpapír doboz, erős szemeteszsák, ragasztószalag, bubis fólia, de még ipari folpack is. Ezek mind elengedhetetlenek, ha költözik az ember. Két dologra azonban érdemes odafigyelni: csak megfogható és megemelhető méretű dobozokat vegyünk és hagyjuk a háromrétegűeket az amatőröknek, rögtön az ötrétegű hullámpapír kartonokra ugorjunk rá. Persze takarékoskodhatunk is és a közértes havertől elhordhatjuk a kiürült műzlis és banános dobozokat. Ezek viszont másodkézből már biztosan kevésbé tartósak. Emiatt óhatatlanul megsérülnek és nem megfelelően védik a bennük tárolt dolgokat. De ami ennél is fontosabb a kaotikus méretű dobozokat nem lehet patent egymásra pakolni, így a doboz-tetriszben a helykihasználási mutatóinkat sem javítják.

Mi a repülőhöz is zömében papír dobozokba csomagoltunk (továbbra is ragaszkodjunk az ötrétegű kartonhoz!). Méghozzá úgy, hogy ragasztószalaggal zártuk az éleket és a illesztéseket, majd a gondosan felszámozott és megcímzett dobozokat még folpackkal is körbetekertük. (Mivel EL AL-al utaztunk ezért otthon csak oldalt fóliáztuk be a kartonokat, majd a bitonsági ellenőrzés után a reptéren negyedóra alatt újra átmentünk rajtuk, immár teljesen. Igen, hülyén néztünk ki az inudlási csarnok közepén, de erre magasról szartunk.) Miután Tel Avivben lekaptuk a dobozokat a szalagról kiderült, hogy nem volt hiábavaló a gondos csomagolás – mivel még így is akadt a kelleténél viseletesebb csomagunk.

Utólag már azt mondom, hogy nem feltétlenül kell mindent papírdobozokba préselni. Egy doboz ugyanis könnyű, sok doboz viszont összességében már tekintélyes súlyt nyom, ami a hasznos teher elől veszi el a helyet. (Lásd még a túlsúlyról írtakat.) Ami nem törékeny érdemesebb erős nilon zsákokba pakolni, amiket a például a piacozók is használnak. Ezek a füles és zippzáras táskák eggyel drágábbak, mint a kartonok, viszont könnyebbek és nagyjából ugyanolyan jól pakolhatók. Ragasztószalaggal és folpackkal megerősítve pedig szinte kiszakíthatatlanok. Ha sznobok vagyunk, akkor vásárolhatunk márkás piacozó táskát – az IKEA nagyjából ötszáz forintért vesztegeti a maga verzióját.

A dobozok mellett szól viszont, hogy azok a későbbiek folyamán is remekül használhatók, főleg ha tök üres lakásba fészkelünk be. A házi recycle tág teret ad a kreativitásnak. A funkicóváltáson átesett kartonok asztalnak, éjjeliszekrénynek, könyvespolcnak is kiválóan alkalmasak. Már, ha megfogadjátok a tanácsunkat és ötrétegű hullámpapír dobozokba ruháztok be.

Az április végi indulásunkat megelőzően már hónapokkal előbb elkezdtük a felkészülést az utazásra. Kellett is ez, mert különben iszonyatos kapkodásba fulladunk, ami később sokba lett volna. Az előrelátás viszont kifizetődő, csak macerás.

Nem egyszerű feladat egyszerre lezárni és elindítani valamit. Ráadásul mi úgy vágtunk bele az utazásba, hogy közben tudtuk nem akarunk csapot-papot magunk mögött hagyni, mert bármikor úgy adódhat, hogy vissza kell jönnünk. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a folyó ügyeink egy része takaréklángon van. Kényszervállalkozóként ilyen például a cégem, vagy a bejáratott mobil előfizetéseink és persze a lakásainkkal kapcsolatos szerződések. És persze számtalan olyan dolog is van, amit ha akarnánk se számolhatnánk fel vagy normális esetben nem okoz problémát, megy magától, de ha valami gebasz van, akkor intézni kell (APEH, TB, Gyes stb.). Ezen előre nem látható adminisztrációs krízishelyzeteket hozzávetőleg fél kiló meghatalmazás kiállításával próbáltuk preventív kezelni. Meglátjuk milyen sikerrel...

Sok fejtörést okozott az autónk sorsa. Egyelőre nem akartuk eladni, mert túl jó, és ha egy év múlva visszajövünk, akkor kényelmesebb ebbe visszaülni, mint hirdetéseket bogarászni. Sokáig úgy volt, hogy ideíglenesen kivonatjuk a forgalomból, így legalább nem kell adót és biztosítást fizetni. Ennél komplikáltabb történet volt hőn szeretett családi verdánk szakszerű deponálása. Isten szabad ege olyan amilyen, garázsunk pedig nincs. Végül legnagyobb megkönnyebbülésünkre Zsófi apukája einstandolta a járgányt.

Cégem parkoltatása viszont kifogott rajtunk. Magyarországon ugyanis Kft. nem szüneteltetheti a tevékenységét – vagy azonos tulajdonosi körrel működik, vagy eladják vagy hosszas eljárás során felszámolják. Itt most nem részletezendő okokból kénytelen kelletlen fenntartom a cégem, mert még mindig ez az egyszerűbb(?) megoldás. Ennek következtében Izraelből is adót fizetek a magyar államnak, ami a hazaszeretet különös formája a részemről.

Happy enddel végződött a lakásparánk. A családi költségvetés szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a lakás viszi a pénzt vagy szerényen, de hozza. Hónapokig hirdettük Zsófi lakását, a komoly érdeklődők azonban elkerültek minket. Vészesen teltek a napok, már-már elkönyveltük, hogy ezt buktuk, végül egy nappal az utazásunk előtt jött két lány, akik ripsz-ropsz kivették a kéglit.

A lakáskiadást persze megelőzte az otthonunk kiürítése. Hihetetlen mennyiségű kacat gyülemlett fel az évek során, amivel kezdeni kellett valamit. Amit lehetett elpasszoltunk, felajánlottunk, ha pedig nem kellett senkinek – fájó vagy kevésbé fájó szívvel - kidobtuk. A hasznos, de aktuálisan felesleges dolgainkat akkurátusan leltárba vettük és bedobozoltuk – mondván jó lesz az még valamire, minek dobjuk ki. Így aztán negyvennél több döbozt és tucatnyi termetes zacskót töltöttünk meg. Ezek egy része a pincénkben, vagy a lakás egyik lezárt szobájában várja a visszaérkezésünket, másrészét viszont nagyszülőkre bíztuk megőrzésre, akik ettől nyilván roppant boldogok.

Nagyjából egy hónapig tartott a lakás összepakolása. Ez soknak tűnik, de úgy kellett abszolválni a feladatot, hogy közben életvitelszerűen az otthonunkban voltunk és mindvégig szükségünk volt az alap használati tárgyainkra. Ami a gyerekek esetében viszonylag tekintélyes mennyiségű tárgyat jelent.

A Tóthékat megszégyenítő dobozolással párhuzamosan zajlott a csomagjaink összeállítása. Ez sem volt egyszerű folyamat. Hetekig csak kupacba raktuk, amit hozni akartunk, majd elkezdtük ekonomikusan hajtogatni, szortírozni, párosítani a dolgainkat. A cél az volt, hogy minél kevesebb csomagba, minél több mindent préseljünk. Hivatalosan 190 kilót adhattunk fel a repülőn, ami elsőre elérhetetlen mennyiségnek tűnt. Aztán ahogy csomagoltunk úgy vált egyre világosabbá, hogy ez nem is olyan sok. Végül néhány kompromisszum árán 12 dobozt, három utazótáskát és két hátizsákot töltöttünk meg. A házi mérlegünk 210 kilónál állt meg, ami tíz százalékos többletet jelentett. E fölött már sanszos volt, hogy kifizettetik velünk a többletet. Végül jófejek voltak és mindenestől felpaszírozták az összeset a gépre.

Nem mindenáron akartunk Izraelbe költözni, a döntésünk inkább arról szólt, hogy hosszabb-rövidebb időt feltétlenül külföldön szeretnénk tölteni. Így aztán sokáig Thaiföldet favorizáltuk, mert exotikus, olcsó, viszonylag biztonságos és a távol-keleti viszonyok között is elérhető a nyugati szolgáltatási színvonal. Viszont messze van és a paradicsomi állapotok is unalmasak egy idő után. Végül osztoztunk, szoroztunk, mérlegeltünk és aztán úgy döntöttünk, hogy mégiscsak Izraelben van a helyünk, ami persze sok szempontból nagyobb szívás, mintha farangnak megyünk Thaiföldre.

Az uticél fixálásával 2010 tavasztán vette kezdetét a projekt. Először is eldönttük, hogy ha már Izrael, akkor alija (letelepedés), mert így jogosultak vagyunk egy csomó támogatásra és a tartózkodási engedéllyel sem kell szórakozni. Az alija engedély megszerzéséhez mindenek előtt össze kellett házasodni, amit eddig sikeresen elblicceltünk. A komédiába illő „ceremónia” dokumentálhatóvá tette azt, amit másfél gyerek megpecsételt, de persze ez a világ egyetlen hivatalnokának sem bizonyít semmit. Ez van, stempli az úr...

A nagy utazás nem térben, hanem időben kezdődött. Az alija engedély megszerzéséhez családfakutatásba kezdtünk, ami önmagában is izgalmas történet. Itt most csak annyi érdekes belőle, hogy hosszas nyomozás, könyvtárazás, levéltárazás után végül majd’ minden, amire szükségünk volt egy fiókban lapult az orrunk előtt. Azért a kutakodás sem volt hiábavaló, mert rengeteg érdekes dologra bukkantunk Zsófi felmenőiről.

Hónapokon át tartó bogarászás nyomán adtuk le a papírokat és ehhez képest alig két hét után már jött is a szabad jelzés az engedélyről. (Picit meglepődtünk a tempón, mert annyi rémhír keringett a procedúráról, hogy el se akartuk hinni, hogy ilyen könnyen ment.) Ez volt valamikor februárban, ekkor vette kezdetét a valódi felkészülés az utazásra - innentől már egészen más feladatok vártak ránk.

Az engedélyek beszerzése után újabb döntési helyzet előtt álltunk. Izraelben ugyanis több megoldást is kínálnak az újonnan érkezőknek. A lehetőségek közül mindenki igényei szerint választhat, bár vannak kötöttségek és rafinált feltételek. Ilyen választási lehetőség, hogy melyik térségben és helyileg hol akarunk először lakni. Ez meghatározza, hogy milyen keretek között, milyen támogatásokra számíthatunk. Választásunkat ennél fontosabb célok motíválták: a nagy kalandozás közepette mindenek felett a gyerekek biztonsága volt a legfontosabb szempont, ezért némi hezitálás után egy családosoknak szánt kibuc programra voksoltunk. Hogy miért? A költözés eleve nagy változás, még akkor is, ha a szomszéd utcába tesszük át a székhelyünket, hát még, ha egy másik országba. Ilyen körülmények között különösen felértékelődik a kiszámítható, biztonságos és emberléptékű közeg – a kibucok pedig pont ezt kínálják: falusias jelleg, elfogadható életkörülmények és befogadó szociális háló. Ez utóbbi különösen értékes, hiszen mégis csak idegenként érkeztünk, a helyiek támogatásával viszont sok energiát és plusz kört takaríthatunk meg. Az emberi kapcsolatok terén pedig a világ egyetlen városa sem kelhet versenyre a kisebb településekkel. (Thaiföldön például mindig és minden körülmények között tuisták lennénk, a fejőstehén státuszon nem léphetnénk túl.) A kibucok falusias jellege és életminősége működő közösségeket takarnak, amelyek eleve befogadásra szocializálódtak. Nagy könnyebbség ez a családosoknak, bár az is igaz, hogy az ideális környezet inkább csak a gyerekeknek nyújt élményeket, a felnőtteknek már kevésbé attraktív és perspektivikus. De azért ezt túl lehet élni.

Nem egyszerűen országot váltottunk, hanem magunk mögött hagytuk az urbanizációt is. A Budapest nevű közepes méretű metropoliszból egy viszonylag kis faluba költöztunk Izraelben. Ein Gev egy kibuc a Kineret tó partján közvetlenül a Golan-fennsík tövében, úgy -210 méter magasan, vagyis inkább mélyen.

Mostantól meglehetős rendszertelenséggel itt tesszük közzé élményeinket, fotóinkat.