-200 méter – ennél mélyebbre talán nem is juthattunk volna. Ahol most vagyunk - a Jordán-völgye és a Kineret - a Föld egyik legérdekesebb geológia képződménye. A több ezer kilométeres Nagy-hasadékvölgy innen a közelből indul és a Vörös-tenger közbeiktatásával valahol Afrika déli részén ér véget.

Tudományos körökben a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldeket depressziós területnek csúfolják. Ha ennél a suta elnevezésnél maradunk, akkor a Jordán-völgye, maga a pszichiátra – ennél ugyanis nincs mélyebb. Látens hipochonderként rögtön felmerült bennem, hogy ha van az oxigénhiányból fakadó hegyi betegség, akkor biztos az itteni magasabb légnyomásnak is lehetnek negatív élettani hatásai. Óvatosan feltettem a kérdést háziorvosomnak, Zsófinak, aki közölte, hogy csak egyről tud: az agyára megyek a hülyeségimmel.

Az itteni mélyföldeken mindig is éltek emberek, gondoljunk csak a Bibiliából is ismert Jerikó városára, amely 12 ezer éve háborítatlanul áll. A föld legmélyebben (-250 m) fekvő településre legfeljebb az ostromlók kürtjei jelentettek veszélyt, a földrajzi adottságok és az általam felmelegetett légsűrűsűség cseppet sem nyomasztják őket.

Amúgy biztos kasszasiker lehetne az a katasztrófa film, ami a hasadékvölgyre leselkedő veszélyekkel rémisztené a nézőket.

Már látom magam előtt a forgatókönyvet: egy mellőzött tudós megjósolja, hogy hatalmas földrengés rázza meg a térséget.

Senki sem hisz neki, de egy szép napon a sztori felkelti az érdeklődését a híres újságíró nőnek, akivel rögtön egymásba habarodnak. Hogy aztán a dübörgő szerelmüktől megnyíljon a föld. Mielőtt beütne az armageddon hőseink megmentik a világot, de legalábbis a Jordán-völgy teljes lakosságát (beleértve minket is) a hasadékon végigsöprő Vörös-tengertől.

Ez lenne a nyugatra szánt happy endes verzió. A környező arab piacra viszont azt a változatot nyomnánk, amelyben a tengerbe vész egész Izrael, ők ugyanis ennek tapsolnának.

Szerencsére egyik lehetőség sem valószínű, bár az utóbbira azért volna igény.

Ahhoz képest, hogy alig 600-an laknak a kibucunkban van postánk. Jó, nem igazi és pláne nem teljes körű szolgáltatásokat nyújtó, de van. A kibuc alkalmaz egy embert töredék állásban, hogy napi pár órában felvegye a küldeményeket, szortírozza azokat és amikor jön a postakocsi, akkor feladja és átvegye, ami jön. Mint egyszeri felhasználónak ennél többre nincs is szükségünk. Ha valamit feladunk, akkor annak árát a központi számlánkról vonják le, vagy készpénzben is leróhatjuk.

Nem is a levelezés szempontjából fontos, hogy van helyi postás, hanem a nagyobb küldemények miatt. Mivel valódi postafiók legközelebb 15 kilométerre van tőlünk, ezért nagyon nem mindegy, hogy napközben a nekünk szánt csomagokat valaki helyben átveszi helyettünk. Ez ha nem is létkérdés, de az isten háta mögött, ahol mi élünk alapvető kényelmi funkció, mivel boltok híján nagyon sok mindent rendelünk a neten, amik így nagy biztonsággal jutnak el hozzánk. (A netes vásárlás azért is praktikus Izraelben, mert itt 75 dollárig minden kiskereskedelmi rendelés vámmentes, szemben a magyarországi 22 eurós limittel.) Ha olyan dobozt kapunk, ami nem fér be a postaládánkba, akkor kis cetli vár minket, amivel másnap reggel 7 és 8 között felvehetjük a lakásunktól mintegy 100 méterre lévő helyi postán a várva várt megrendelésünk. Kell-e mondanom, hogy ez mennyivel felhasználóbarátabb, mint az, amikor ajánlott küldeményt kell átvenni mondjuk a megközelíthetetlen Verseny utcai postai kirendeltségen.

A 14940-es irányítószámra küldött dolgokat vasárnaptól csütörtökig egy postakocsi viszi el, illetve ugyanez hozza a friss leveleket. Tapasztalataink szerint az Izraeli Posta hozza a magyar színvonalát, alapvetően megbízható, de érhetik meglepetések az embert. A lassúság és az elvesztett levek helyett itt inkább a menetrendszerű országos sztrájkok okozhatnak fejtörést. De mi mostanság mégsem emiatt szívjuk a fogunkat.

A frissen felújított ein gevi postahivatalban új postaládákat szereltek be. Bár az eddiginél több fiók van, nekünk mégsem jutott. Mondván hamarosan úgyis elköltözünk. Kicsit fájó volt, hogy a helyi postás ilyen gyorsan leírt minket…

A kibuc bejáratánál látható ez a nagy tábla rajta, hogy 1937-ben alapították a kibucot, a Kineret keleti partján az első zsidó települést. Nekem erről a tábláról azok a méretes kőoszlopok jutnak eszembe, amelyek Budapest környékén még itt-ott megtalálhatók, mint a közigazgatási határt jelölő súlyos történelmi jelölések. E tábla, ha nem is területkijelölést szolgálja, de mindenesetre emléket állít annak. Ein Gev stratégiai fontosságára utal, mivel 11 évvel Izrael Állam kikiáltása előtt jött létre, a brit és a francia mandátumterületek határán, akkoriban még gyéren lakott, de domináns arab vidéken. Nem titkoltan azzal a szándékkal telepedtek meg itt a cionista pionírok, hogy ha majd megalakult a zsidók országa, akkor Ein Gevre hivatkozva a Kineret minél nagyobb vízfelszíne Izraeli fennhatóság alá kerülhessen. A számítás bejött - az 1948-ban a brit mandátum területén létrejött Izrael legkeletibb határőr települése volt Ein Gev egészen 1967-ig, amikor is Izrael az ellenőrzése alá vonta a Kineret teljes térségét és a felette magasodó Golánt. Ezt követően Ein Gev elvesztette stratégiai jelentőségét, de mint az látszik a helyiek mind a mai napig büszkék egykori kiemelkedő határőr szerepükre. Joggal, hiszen a kibuc éveken át a tűzvonalban, gyakorlatilag szigetként állta a sarat. A táblán kívül erre már csak a csendesen rohadó légoltalmi bunkerek és megerősített lőállások emlékeztetnek, de a lényeg, hogy 1937-ben Ein Gev felkerült a térképre és mindenféle történelmi vérzivatar ellenéra a mai napig ott virít. 

Bevallom engem kevésbé nyűgöznek le az évezredes falak, miközben ahhoz, hogy olyan legyen Akko, amilyen hozzátartoznak az egymásra rétegződő kövek és a bennük megbúvó kultúrák. De az én fejemben mindez “csak” szemet gyönyörködtető díszletei a mai városi életnek. Mert engem jobban érdekel az, amit most látok, mint az, amit történelemkönyvek akkurátusan megörökítenek Akko gazdag múltjából.

Valahogy nekem Akko mindig a szürreális arcát mutatta meg, talán ezért is szeretem annyira. Amikor csak az ódon óvárosban sétálgattam, rendre belefutottam valami szokatlanba, valamibe, ami nem illik oda, de mégis a helyén van. Nem is tudom miért, de Akkóról egy Jancsó Miklósos jelenet ugrik be. Sok-sok évvel ezelőtt épp a lepusztultságában is gyönyörűséges karavánszerájban voltunk, ahol szolgaian követtük az idegenvezetőt, aki tempósan darálta, hogy mit kell tudni a helyről, közben meg naná, hogy siettünk, mert csoporttal mindig siet az ember… Persze lemaradtam, hogy legalább néhány pillanatig egyedül szívjam magamba a helyet, erre a semmiből előbukkant egy ifjú pár, talpig díszben, csinos zakóban, felcicomázott esküvői ruhában, akiket egy fotós és egy videós kísért. Úgy vágtak át a boltíves oszlopcsarnokkal ölelt teniszpályányi udvaron, mintha épp Miki bácsi legújabb jelenetét rögzítenék egyvégtében, ahogy azt kell. Rendezni sem lehetett volna valószerűtlenebbet, már csak a fehér ló hiányzott és néhány meztelen nő, de ez utóbbi a közel-keleten nehezen beszerezhető statisztéria.

De, ha már bazár, akkor van azért autentikus is! Például az itteni piacon lehet kapni Izrael talán legjobb humuszát. A kis étteremben gyakorlatilag mást sem lehet enni, mégis mindig tele van. És nem csak “gyütt-ment” turistákkal, hanem helyiekkel is, ami minden Michelin-csillagnál jobban mutatja, hogy bizony a saját készítésű csicseriborsó krém is lehet világra szólóan finom helyi specialitás.

Nekem azért is maratandó a kifőzde, mert itt szerettem meg a humuszt, azelőtt erős távolságtartással viszonyultam hozzá, de aztán elhozott ide egy izraeli barátom és megváltozott az életem. Jó, mondjuk azóta sem tudom nagy kanállal két pofára enni, mint a szomszéd asztalunknál tették ezt fejkendős lányok, de határozottan ráéreztem a humusz ízére.
A másik fix pontunk a shukon a pitasütöde. Ennél biztosan van jobb is, de a meglehetősen fapados látványpékség és az illatok, akkor is nagyon csábítóak. Itt tényleg az ember orra előtt áll össze a kenyérlepény, ami persze a bazárra jellemző általános higiéniai viszonyok közepette nem biztos, hogy mindenkit vásárlásra ösztönöz.

Akkóba szerintem mindig érdemes benézni. Az egy dolog, hogy szombaton is nyitva vannak az üzletek, de még a konzumidiótáknak is érdekes lehet a vármúzeum, ha másért nem, akkor kánikulában is mindig hűvös lovagtermek miatt. A szépen restaurált erődítmény stratégiai jelentőségéről sokat elárul, hogy az elmúlt bő kétezer évben megfordult itt minden jelentősebb kis- és nagyhatalom képviselője, köztük 1217-ben a mi II. Andrásunk is, aki keresztes hadseregével innen szándékozott Jeruzsálemet meghódítani, kevés sikerrel. Akko az irodalom iránt érdeklődők számára is nyitott könyv, a világhírű Exodus regény (és az abból készült film) részben az egykor itt lévő brit börtönben játszódott.

Legutóbb két hete jártunk Akkóban és tulajdonképpen megint valami szürreális élmény miatt. A Massadai Opera Fesztivál fiók helyszíne volt az akkói vár, ahol kifejezetten gyerekeknek vitték színpadra a Varázsfuvolát (lásd fenti amatőr videónkat, ahol még a is jól hallható, hogy Ábel unatkozik). Az erősen zanzásított kamara előadást az egykori ispotály hatalmas termében adták elő. Príma akusztikával szólaltak meg az énekesek, bár az én botfülemnek úgy tűnt, hogy a társulat inkább az Izraeli Opera B-sorából került ki, de lehet, hogy csak fáradtak voltak, mert aznap már a harmadik előadást nyomták le. Méghozzá ékes héber nyelven áriáztak, ami nekem elsőre megütötte a fülemet, de valószínűleg Mozart híres operája magyarul előadva is ugyanilyen viccesen hangzik egy idegen számára. A lényeg, hogy az élmény maratandó volt, a gyerekek imádták a kosztümös előadást, mi meg örültünk, hogy fájdalommentesen egy darabka Európát csöpögtethettünk beléjük. De, hogy mégse feküdje meg a gyomrukat a klasszikus magas kultúra, az operából rögtön a shuk felé vettük az irányt, hogy egy füst alatt - pita majszolás közben - beleszagoljanak a hamisítatlan Közel-Keletbe is. Hiába, na, nem lehet elég korán hozzászoktatni őket a szürrealitáshoz!

Immár öt hónapja ingázom minden munkanap kibucunk és az afulai kórház között. Irányonként közel 50 km az út, csodálatos tájakon át, helyenként lélegzetelállító kilátással. Az élményt csak az csökkenti, hogy ezt hetente ötször kell megtennem, reggel még-, délután már fáradtan. Zsófi autós élményei következnek.

Munkába jövet-menet sok minden jön velem szembe, a napi kétszer 50 perces út közben hol csendben ülök, és csak gondolataimba merülve nézek ki a fejemből, ez kevéssé érdekes. Máskor meg üvöltetem a zenét az autóban, hogy véletlenül se jusson eszembe gondolkozni, hangosan énekelek, szerencsére úgysem hallja senki. A modern technikának köszönhetően nem kell a rádiót hallgatnom, ahol minden zeneszám után 5 perc duma, és 5 perc reklám következik. Az okostelefonnak, és egy kábelnek köszönhetően azt hallgatom, amihez kedvem van.

Vezetés közben nem csak magammal vagyok elfoglalva, a környezetet is figyelemmel kísérem, így egy csomó visszatérő dolgot fedeztem fel. Utam átvezet egy Yavniel nevű vallásos falun. Ha nem indulok el otthonról időben, akkor a 7 óra 4 perckor induló iskolabusz elém kerül, s cammoghatok a busz után egészen a falu felett kanyargó szerpentin tetejéig, ahol ha szerencsém van megelőzhetem. Ilyenkor több időm van szemügyre venni azt a ránézésre 142 kilós katonafiút, aki 7 óra körül szokott sétálni. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy honnan hová tart, de nekem már hozzátartozik az utcaképhez. Ugyanezen az utcán délután két vallásos fiatalasszony (el is neveztem őket, Miriamnak és Yaelnek) menetrendszerűen negyed 4 és 4 között fel-alá gyalogolnak, gondolom ez a délutáni sportjuk. Attól függően, hogy mikor haladok át a falun, különböző irányban látom őket. Miriam és Yael biztos pontok az életemben, ha nem látom őket izgulni kezdek mi lehet velük.

Az Ein Gevtől a tó csücskébe vezető 10 km-es útszakaszon a részidőm 6 perc. Útközben általában látom a fiatalembert, aki az út baloldalán fut, szigorúan úszósapkában. Először azt hittem, hogy úszás után fut, de egész télen így láttam, nehezen tudom elhinni, hogy a „jeges” vízben úszott, bár minden megeshet. Hazafelé ugyanezen a szakaszon néhány kibucnyikot szoktam látni, egyikük minden nap jellegzetes biciklivel teszi meg ezt az irányonként 10 km-es szakaszt, fél négykor pihen meg a félút megtétele  után. Mások sétálnak, futnak, még nem jöttem rá a rendszerükre.

Izraelben (is) az a baj, hogy az emberek nem tudnak vezetni. Az csak szimplán bosszantó, ha az ember elé kerül egy jól megrakott teherautó, és a szerpentinen emiatt 3 helyett 7 perc alatt érek fel. Ilyen van. De teherautó és teherautó között is nagy különbség van, mert az üresek általában se Istent, se embert nem ismerve száguldanak. A nehezebb esetek az egyszerű személyautóban ülő egyeskék és ketteskék (gyk. férfiak és nők), akik vagy nem tudják, hogy hol található a gázpedál, telefonálnak, bámészkodnak vagy egyszerenűen csak bénák. Azt még megérteném, ha a sebességkorlátozást tartanák be (amit én csak ritkán, ha előttem megy valaki, aki igen), de nem erről van szó. A legidegesítőbb, hogy szerpentinen lefelé képtelenek vezetni. Ha látják a vigyázz, kanyar következik táblát, kényszeresen lefékeznek 10 km/óra sebességre, és a kanyarig hátralévő 200 méteres utat ezzel a sebességgel teszik meg. Amíg Poriyán dolgoztam, de néha most is, azt játszottam, hogy az előttem 200 méterrel haladó autóst úgy kell utolérnem a szerpentinen lefelé, hogy nem nyomom meg a gázpedált, csak a féket. Legtöbbször ez sikerült is. A másik probléma Izraelben, hogy rendszeresen záróvonal van azokon az útszakaszokon, amelyek teljesen jól beláthatók, miközben ott, ahol alig 100 méter látható be, szabadon lehet előzni. Lehet, hogy az útfestők összekeverték a dolgokat, de ez meglehetősen idegesítő, méghozzá annyira, hogy bevallom, időnként kénytelen vagyok ezt figyelmen kívül hagyni. Vezetési stílusom egyébként is valószínűleg sokat változott itt Izraelben. A duda rendszeres használatára már teljesen rászoktam, enélkül ugyanis képtelenség előrébb jutni. Mielőtt Afulán kezdtem volna dolgozni, elromlott a duda az autóban, még munkába állás előtt gyorsan megjavítattam, a duda ugyanis körülbelül olyan fontos tartozéka az autónak, mint a benzin.

Apropó benzin, kb. 5 naponta tankolnom kell, és Afula felé vezető útszakaszon van egy olcsóbb kút, ahol tankolni szoktam. A pitstop részidőm 4 perc, lehet, hogy később elszegődöm a Forma1-hez!

A gyönyörű tájról csak annyit, hogy volt már szerencsém duplaszivárványhoz, felhő mögül előbújó napsugarakhoz amelyek, mint egy elemlámpa világítják meg a tó vizét. A képek magukért beszélnek, és igen, giccses, de mit csináljak, tényleg így néz ki.

Ki ne emlékezne a kisgazda Torgyán Józsefre, aki a dél-amerikai nyaralásait azzal próbálta leplezni, hogy csak a chilei cseresznye piacot mérte fel?! Azt nem tudom, hogy Torgyán doktor ez ügyben tiszteletét tette-e Izraelben is, azon belül körülnézett-e az ország legészakibb szegletében. Ugyanis a Golán-fennsíkon terem “az” izraeli cseresznye. Ami cseppet sem olyan, mint a méltán elhíresült magyar narancs, ami mint tudjuk kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az izraeli cseresznye kérem szépen finom, méghozzá nagyon!

Az utóbbi évekhez hasonlóan múlt hétvégén néhány ismerős családdal együtt mi is tiszteletünket tettük a cseresznyefák között. Szokatlanul csípős idő volt a szépen gondozott ültetvénynél, ennek ellenére rengetegen voltak. A legtöbb fát már alaposan lelegelték, de azért kis keresgélés után mindenki kedvére lakmározhatott. A gyerekek nagy lelkesedéssel szedegették a piros bogyókat, ha kellett fára másztak. Érdekes módon Ábelt és Ráchelt ez jobban érdekelte, mint a gyümölcs nassolás, Lea viszont kétpofára tömte magába azt, amit a testvérei leszedtek neki. Néhány falat után úgy nézett ki, mint aki disznóvágáson járt.

A szedd magad üzleti konstrukció egyébként nem túl felhasználóbarát megoldás. Ugyan kedvünkre lakmározhatunk, de a cseresznye csömörhöz még egy termetes férfinak is elég fél-egy kiló. Hogy leöblítsük a cseresznyét jó egy óra után a málnásban kötöttünk ki, ami kevésbé volt nagy buli. Egyrészt mert alig volt érett szem, ami pedig volt, azt tüskés ágak védték. És ez nem gyerekbarát megoldás a természettől…

Fél nap után azért erre is rá lehet unni, ezért jóllakottan hazafelé vettük az irányt. A háromnegyed órás út megtette a hatását a bennünk felhalmozott friss gyümölccsel, mire hazaértünk kezdetét vette az újabb program: sorbanállás a wc-ért.

Akik ismernek, azok tudják, hogy nem evezek épp egy hajóban Zoltaival, de ettől még simán vízre szálltam vele, hisz nyaralni jött és különben is néhány hete már nem ő a Mazsihisz nagy hatalmú igazgatója. Mondtam is neki, amikor az Ein Gev-i kikötőben a csoportja nagy erőkkel más irányba indult, mint kellett volna, hogy már nincs, aki vezesse őket - szúrós tekintettel, de a rá jellemző csibészes mosollyal a szája sarkában nézett rám. A megtévedt nyáj élén, Frölich Róberttel, a Dohány utcai nagy zsinagóga főrabbijával aztán megtalálta a helyes utat Zoltai és a rettenetesen imbolygó hajó felé. A fedélzeten Szalai Viktor, idegenvezető haverom rögtön közölte, hogy gond egy szál se, ha süllyedünk 30 mentőöv rendelkezésre áll, a csoport maradék része pedig Istenben és az úszótudásában bízhat. A sztori ennyiben ki is fulladt, mert természetesen a hajónk nem jutott hullámsírba, az egy órás sétahajózás meg üzemszerű unalomban telt. Aki kíváncsi volt ránk, azzal beszélgettem, aztán egy gyors délutáni imát követően búcsút intettünk egymásnak.

Egyébként nem sűrűn vetődnek magyarok mifelénk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy három év alatt hány magyar turista csoporttal futottam össze Ein Gevben, pedig a kibucunkban jobb napokon 10-15 busznyi külföldi is megfordul. Legutóbb pár hónapja a Hit Gyülekezetének népes zarándok csoportja hajózott ki tőlünk, őket is lelkesen elkísértük a gyerekekkel. Az a közös út is emlékezetesre sikerült, mert nem számítottunk arra, hogy egy rögtönzött Vidám vasárnapban is részünk lesz. Ki tudja, talán ezért sem háborgott akkor úgy a Kineret, mint amikor Zoltaikkal napfürdőzve szeltük a habokat, bár a magam részéről a hullámverést egy fokkal jobban bírtam, de "házigadaként" Jézus dicsőítésével sincs semmi bajom.

Azért is vagyok annyira képben, hogy hány magyar jön Ein Gevbe, mert az itteni idegenforgalmi iroda kötelességtudóan értesít, ha magyar csoport hírét veszik. Az igazat megvallva jobban örülnék, ha már nem szólnának. Nem azért, mert ne találkoznék szívesen az ide vetődő honfitársainkkal (sőt!), hanem mert olyan sokan jönnének, hogy nem számítana kuriózumnak egy busznyi magyar zarándok. Izraelbe évente 10-12 ezer magyar jön, szerintem ez nagyon kevés, miközben mégiscsak itt van a zsidó-keresztény kultúrkör bölcsője, amúgy meg, ha csak lábat lógatna az ember, akkor is remek nyaralási célpont - igaz, baromi drága, de ettől Izraelt még látni kell mindenkinek! Szóval tessék Izraelbe jönni akár Jézus kedvéért, akár Siratófal miatt, vagy épp a csábító tengerpartokat kipróbálni!

Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak.

A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?!  Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant.

Amikor Zsófinak szóltam, hogy remeg a föld ő csak annyit kérdezett vissza, hogy ez most robbanás vagy tényleg földrengés volt, bár a maga részéről egyiket sem érezte és békésen tovább vacsorzott. Zsófi kérdése egyébként jogos volt, mert amikor a felettünk gyakorlatozó vadászgépek átlépik a hangsebességet, akkor az ezt követő hangrobbanások is hasonló hatást váltanak ki - leszámítva persze a bútorok mozgását.

A geológiai képződményt az afrikai és ázsia földkéreglemezek távolodása hozta létre. E folyamat napjainkban is tart, ami kisebb-nagyobb földrengésekben nyilvánul meg (bővebben erről itt). Két és fél éve, mióta Ein Gevben élünk most először volt "szerencsénk" átélni a megrázó geológiai jelenséget, szóval pánikra tényleg semmi ok.