A nagy közel-keleti háborús készültségből mi is kivettük a részünk. Felfegyvereztük a kibuc önkénteseit és gyerekkatonákat állítottunk csatasorba, hogy megvívjuk Ein Gev első vízi csatáját. Vér nem, csak víz folyt - az viszont hektoliter számra. Megirigyeltük a tel aviv vízi parádét és kicsiben megcsináltuk a saját falusi változatunkat. Nem kell nagy dologra gondolni, kerti gyerekmedencéket, lavórokat és kádakat állítottunk hadrendbe, két kemény óra alatt slaggal megtöltöttük őket és már mehetett is a haddelhadd. Az ilyen módon kijelölt harctéren legnagyobb csapattesttel az Ein Gevben ideiglenesen tartózkodó önkéntesek képviseltették magukat. Rajtuk kívül erős hídfőállásokat építettek ki az óvodás gerillaharcosok, akik a csata megkezdése előtt szisztematikusan befészkelték magukat a medencékbe és ügyesen pancsoló gyerekeknek álcázták magukat. Akadt még néhány szülő, aki próbált decens megfigyelő állást felvenni, ez azonban reménytelen vállalkozás volt megfelelő védelmi vonalak hiányában. Többségük az első lövések után berezelve visszavonult a pálmafák nyújtotta árnyékos fedezékbe, néhányan azonban kitartottak és huszáros rohamokkal állták a sarat a kemény túlerővel szemben. Az imént felvázolt aszimmetrikus hadviselésnek és az állandóan változó szövetségi viszonyoknak köszönhetően helyenként izgalmas háborús helyzetek alakultak ki. A körülbelül egy órás összecsapás során az járt a legrosszabbul, aki silány kínai műanyag vízipisztolyokkal próbált harcba szállni, ezek tűzereje amúgy is kicsi és pillanatok alatt tönkre mentek. Eggyel tovább húzták azok, akik pumpás vízipuskával vették fel a küzdelmet. Ezekből aztán jött, ami a csövön kifért, de a viszonylag kis űrtartalom miatt piszok sokszor kellett vizet vételezni, ami harci helyzetben sebezhetővé teszi a fegyver tulajdonosát. Az igazi spílerek nem aprózták el, vödrökkel estek egymásnak. Kezdeti erőfölényük azonban hamar elúszott, miután a medencékben már nem volt annyi víz, hogy hatékonyan meg tudják tölteni a 10-15 literes ibrikeket. Ilyenkor jött el azok ideje, akik tejkiöntővel és ételes dobozzal osztották a "hideg" zuhanyt. A képeket kivételesen nem én, hanem Ariel barátunk készítette, még több fotó itt látható Az első ein gevi vízicsata résztvevői az utolsó csepp munícióig lőtték egymást. A harci játék sikerét mutatja, hogy a medencék "kiszáradásét" követően csak úgy záporoztak felénk a visszavágó vonatkozó kérdések. A csata lefolyását látva minden esély megvan a revansra. Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Egykor öltek a szobánk falán mostanáig éktelenkedő méretes légondiért, ma már inkább szégyenfolt az ilyen. Ugyan ma is sok helyütt használatban vannak - vagy legalábbis nem szerelték le őket - de aki csak teheti megszabadul az első generációs léghűtőjétől (mázgán). Csúnyák is, pazarlóan működnek, de ami a legnagyobb bajuk, hogy túltesznek egy nagygenerál előtt álló belarusz traktor hangerején is. A napokban jó hírt kaptunk: lecserélik a kibucos bérleményünk ósdi légkondiját. A muzeális darab egészen belesimult a 70-es években roham tempóban és meglehetős hanyagsággal felhúzott épületünkbe, pedig ez a kapitalista vívmány a mi szocialista kibucunkban csak a 80-as években jelent meg. Akkor viszont mindenki azonnal ilyet akart, ami a trópusi éghajlati viszonyokat ismerve érhető kispolgári elhajlás volt az egyszeri kibucnyikok részéről (annak, aki a frizsider szocializmusból csöppent ide ez tökéletesen érthető emberi reakció). Mázgán a vágyak netovábbja volt, a kellemes klímáért cserébe mindenki szívesen lemondott az otthon csendjéről. Kapcsolatunkat a hálószobánk falán lévő mázgánnak álcázott lyukkal tulajdonképpen békés egymás mellett élés jellemezte. Kizárólag akkor kapcsoltuk be, ha lakáson belül nem lehetett másképp csillapítani a hőséget. Ilyenkor egyetlen dologra ügyeltünk: a nagyobb halláskárosodás elkerülése végett még véletlenül se tartózkodjunk egy légtérben az öreg fali traktorral. Mielőtt tavasszal tisztasági festésre adtuk a pemzlinket megkérdeztük a kibucot, hogy ugyan nem lehetne-e lecserélni a szobánk falán éktelenkedő légkondit, de sajnos minket szereltek le és nem a matuzsálemi szerkezetet. Így kénytelen-kelletlen - hogy ne érje szó a ház elejét - izzadtságos munkával szépen körbefestettük. Technológiai értelemben a légkondik ma is ugyanazon az elven működnek, mint amikor megkezdődött a sorozatgyártásuk - a részletekbe nem belemenve, lényegében mindegyik egy kifordított hűtő. A különbség csak annyi, hogy régen egy dobozban volt a hűtőmotor és a hőcserélő (mint a konyhában álló hűtőszekrényeknél) ezt építették be a szoba falába, míg ma már két külön egység rejti ezeket a funkciókat, a kettő között pedig egy vékony csövön áramlik a hűtőközeg. Ez az apró technikai változás, forradalmi előrelépés a használati érték terén, mivel az újabb típusú légkondiknál a hangos motor a szobán kívül, a szabadban dohog, aminek köszönhetően zongorázni lehet a zajszintkülönbséget a régi és az új mázgánok között. Arról nem is beszélve, hogy a falba ágyazott böhöm régi légkondik szigetelhetetlenek voltak, és a szakik soha nem törődtek a hézagmentes beszereléssel. Nálunk ez úgy csapódott le, hogy vagy direktben a mázgánon át fújt a szél, vagy "kerülőúton" szerkezet mellett, a falba vágott nyíláson szeleltünk, ami különösen télen nem túl praktikus, sharkia idején meg felér egy szilikózissal. Az állandó huzatnál talán eggyel kellemetlenebb volt, hogy a berendezésen keresztül télen-nyáron rovarok, gyíkok és egyéb állatfajták is szerény hajlékunkban lelhettek menedékre. Na, mi váratlanul ettől a berregő masinától (és hívatlan vendégektől) szabadultunk meg a helyi gyepmester és ingatlanhasznosítási menedzser, Haim jóvoltából, aki Lea mellé "ajándékba" adta az új légkondit. Hát, nem ellenkeztünk a meglepetés hallatán!
De ajándék légkondinak ne nézd az állását! - azóta csak a távszabályzót babráljuk és élvezzük, hogy szinte zajtalanul hűti le a szobát a modern mázgánunk. Kapcsolódó cikkek:
Elsőre talán nem egyértelmű, de az országváltásnak komoly egészségügyi aspektusa is van. Lehet, hogy a lelkünknek meg se kottyan a kétlaki lét, azonban a testünk előbb-utóbb komoly kihívásokkal nézhet szembe. A probléma bagatellizálható és nyilván mindenkinél más mértékű, ezért nehéz általános érvényűt mondani a témában. Kórok, és kórlátok (sic). Nagyjából borítékolható volt, hogy ha az influenza szezon kellős közepén tántorgunk haza, akkor benyalunk ezt-azt. Így is lett: Két hete vagyunk Budapesten és azóta valaki mindig beteg a családból. A sort Ábel kezdte, majd fej-fej mellett Zsófi és én következtünk. Az én szervezetem kapta a legnagyobb attakot - négy lázas nap után, ájulás következett, mentőt kellett hozzám hívni, mert kiszáradtam. Tragikomikus, hogy ez a csúnya baleset nem a forró Izraelben ér, hanem a hűvös Budapesten. Most már nagyon remélem, hogy kifelé tartok a taknyolásból, bár amikor e sorokat írom épp nem bírok aludni, mert annyira be van dugulva az orrom, hogy nem kapok levegőt.
Erre tartjuk a házipatikánkat, míg mások a kisüstit. Viszont valamiért a hosszabb kint tartózkodások esetében elfelejtődik ez a problémakör. Pedig minél tovább vagyunk valahol, annál valószínűbb, hogy próbára tesszük az immunrendszerünket és a helyi egészségügyi ellátást. A mi családunkon átlagosan háromhavonta átszalad valamilyen fosós-hányós rettenet, ami ahogy jön, úgy megy, de közben baromira sokat kivesz az emberből. Zsófi szemét telente a száraz levegő, nyáron a légkondi és úgy általában a levegőben lévő porkoncentráció kezdi ki rendszeresen, amit szemcseppel lehet viszonylag jól kezelni. Izraelben nekem a torokfájás a mindennapi osztályrészem, elsősorban a légkondik miatt. Életemben nem ettem annyi antibiotikumot, mint az elmúlt két évben, miközben itthon hírből sem ismertem a torokgyuszit. Elsősorban a gyerekeket sújtó problémák a férgek és a tetvek - ez utóbbi amolyan "népbetegség" féle Izraelben. Tropikus és falusias környezetben, pláne gyerekek esetében az élősködők sajnos visszatérő "vendégek", de szerencsére könnyen kezelhető kellemetlenségek. Ezek azok a betegségek, amelyek bárkit, bárhol ledönthetnek. De, aki országváltásban gondolkozik, annak számolnia kell az ezzel járó stresszel és az esetlegesen ebből következő pszichés és pszichoszomatikus betegségekkel is. Nyilván lelki alkat kérdése, hogy a változások kiből mit hoznak ki, de például egy erős honvágy, a magány vagy a kezdeti kudarcok bizony depresszióhoz vezethetnek, ami az egészségünkre mehet. Minket ezek a problémák elkerültek, de ugyanennyi erővel akár érinthetnének is. Ha valaki már a költözés előtt sincs lelkileg rendben (látjuk, sokan menekülnek, leginkább önmaguk elől), annak azért érdemes előre számolni ezekkel az eshetőségekkel és ezt figyelembe véve kidolgozni a maga túlélési stratégiáját. Vannak előnyei is a környezetváltozásnak. Először is Budapesthez képest, mi egy nagyon tiszta környezetben élünk a kibucban, ami észrevétlenül áthatja az életminőségünket. Nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, mi ez, ha nem immunerősítő?! A speciális földrajzi helyzetnek (- 200 méteren élünk) és az ebből következő időjárási viszonyoknak (nyáron rettenetesen párás és forró levegő) köszönhetően Zsófira kevesebbszer tör rá a migrén, amit Magyarországon a változékony időjárás váltott ki nála. A környezetváltozás nálam a bőrömre megy, mert a spéci klimatikus viszonyoknak köszönhetően gyakorlatilag tünetmentes a pikkelysömöröm és ez engem felettébb boldoggá és még esztétikusabbá tesz. Két év alatt többé-kevésbé akklimatizálódtunk az izraeli viszonyokhoz, de mostanra fordult a kocka. Ennyi távollét után már a magyarországi kórokozókkal szemben lettünk védtelenebbek, mint ahogy azt a poszt első bekezdésében már leírtuk. Kétfrontos biológiai hadviselésben vagyunk és csak az vigasztal minket, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Csak addig kell valahogy túlélni... Kapcsololódó cikkek:
Ugyan még decemberi a hír, de mégiscsak érdemes megemlékezni róla: Szinte napra pontosan egy év után beújítottunk és megvásároltuk Olíviát. A hivatalosan Mazda 323 Lantis néven futó olívazöld autó alig 10 éves és a maga korában fullextrás volt, ami az elaggott Nissan Almeránkhoz képest érezhető színvonalugrás. Azért nem kell luxuskocsira gondolni, de a hamarosan bővülő családunk remélhetőleg hű partnere lesz. Ez a típus egyébként amolyan népautóféle itt Izraelben, kicsit olyan, mint Magyarországon a Swift. Semmi különös, négy kereke van és gurul, megbízható, ráadásul viszonylag olcsó fenntartani, és ami a legfontosabb biztonságosabb, mint az előző járgányunk volt. Ebből rögtön ízelítőt is kaphattunk, mert Zsófi találkozott egy macskával úgy 100 km/órával, amitől természetellenesen átrendeződött a cirmos testfelépítése, de ami nagyobb baj az első lökhárítónk is. Potom ezer shékelbe fájt a színre fújt műanyag elem, viszont Zsófinak kutya baja sem esett, és ez a lényeg! Szűk két hónapig két autónk volt, ami jól hangzik, de a Nissan pont akkor kezdte teljesen megadni magát, amikor elkezdtük árulni. Egy évig ugyan többé-kevésbé kitartott, de hamar kiderült, hogy rossz vétel volt. Mint utóbb megtudtuk eleve karambolosan vettük, és úgy kellett elpasszolnunk, hogy még mi is amortizáltuk egy "cseppet". Voltak érdekes pillanatok például, amikor a leharcolt autó a potenciális vevő megérkezése előtt épp nem akart beindulni. Esély sem volt rá, hogy jó áron szabaduljunk meg a 17 éves meggyvörös csotrogánytól, igazából örülhettünk, hogy minket kiszolgált és nem rohadt ránk. Végül jó sokat buktunk rajta, de Zsófi szívéről nagy kő esett le, ami minden pénzt megért. Egyedül Ábel sajnálta, hogy pár hete megváltunk a megszokott Nissantól. Még ma is emlegeti a piros autót, ha valahová indulni készülünk. Kapcsolódó cikkek:
Így decemberre nálunk is megérett az idő a teremsportokra, úgyhogy újra birtokba vettük a kibuc tornatermét. Különös Csipkerózsika álmomból ébresztettük fel a helyi tornatermet, ami egykor az iskola ékessége volt. Ma már felveri a gaz az iskolát és a tekintélyes méretű tornacsarnokról is valahogy megfeledkeztek a helyiek. Míg nem idén februárban felfedeztük magunknak - és a kibuc többi kisgyerekes családjának - a parlagon heverő sport létesítményt. Hónapokon át minden csütörtökön együtt labdáztunk, fogócskáztunk, kúsztunk-másztunk. Aztán a jó idővel együtt elhalt a közös program - ahogy azt kell, újra mindenki a szabadban fárasztotta a gyerekeit. Most, hogy csípősebbre fordult az idő, ismét igény mutatkozott a közös családi mozgásra. Jöhet a második félidő! Ahhoz képest, hogy nem vertük nagy dobra az indulást, egészen belaktuk a hatalmas tornatermet. Pedig a tavalyi törzsgárdából sokan nem is jöttek el, voltak viszont mások, akik épp a kibucban vendégeskednek a hanukai szünetben. Meglepő módon ismét akadt olyan szülő, aki még általános iskolásként járt utoljára a tornateremben, azóta nem is volt a kibuc ezen sarkában. A játék örömé szempontjából, mit sem számít, hogy ki, honnan jött, mikor járt a tornateremben utoljára. A lényeg, hogy közösen csinálunk valamit, amit láthatólag mindenki élvez és igényel. Nagyon úgy fest, hogy mi, "gyütt-mentek" hagyományt teremtettünk a családi sport délutánnal. Kapcsolódó cikk:
December 3. van és ez egy bicskanyitogató rövid poszt lesz. A mellékelt fotó nem nyáron, hanem ma délben készült a kibuc közepén. Nem mindennapi látvány, hogy ilyenkor napozó bikinis lányokat lát az ember, de idén ez is megadatott. Élvezzétek a bombázókat! Kell is a lányoknak a D-vitamin fröccs, mert mifelénk a nyárnak már csak percei vannak hátra. Holnaptól ugyanis az előrejelzések szerint Izraelben is beköszönt az áhított tél. Szerencsére azért nem kell repkedő mínuszoktól és hófúvásoktól tartani (bár tavaly ebben is volt részünk...) - kellemes 25 fok helyett meg kell elégednünk 10-15 fokokkal, holnaptól csípős szelek járnak át mindent (beleértve a fűtetlen lakásunkat is…). Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a következő hetekben jön az esős évszak, ami Izraelben ezerszer kívánatosabb, mint a napfényben fürdőző bombázók. Ki érti ezt? :-) Kapcsolódó cikkek:
Kevés rosszabb dolgot tudok a tehetetlenségnél. Egyedül a félelem mérhető hozzá. Ma mindkettőből kijut az izraelieknek, ha felhangzik a vörös kód. A "vörös kód" régi családi szleng nálunk, amolyan féltitkos szülői kifejezés. Akkor használjuk, amikor két kéz, vagyis egy felnőtt már nem elég ahhoz, hogy elhárítsunk valami bajt. Ha valamelyikünk "vörös kódot" kiált magától értetődően azonnal ugrik a másik. Nem használjuk sűrűn az egyezményes jelzést, hisz ritkán akad vészhelyzet, de már Ráchel is kapiskálja vörös kód mibenélétét. Legutóbb, amikor Ábel próbaképpen pelus nélkül kóricált, épp Ráchel visított vörös kódot, mivel fiunk nagy szabadságában kábelt fektetett a gyerek szoba padlójára. Takarítás közben nevetve állapítottuk meg Zsófival, hogy nagy szarban vagyunk, mert már a vörös kód sem titok Ráchel előtt.
Meg gyomorforgató. A hamaszos rakétáknak vajmi kevés hadászati értéke van, pusztító erejük szerencsére kicsi és viszonylag pontatlanok is. Ezeket nem is azért lődözik ki szakmányban, hogy egy konkrét objektumot megsemmisítsenek, hanem kizárólag azért, hogy civileket terrorizáljanak. Ahhoz ugyanis nagyot ütnek a rakéták, hogy ha adott esetben eltalálják a lakásod, akkor elpusztítsák az otthon tartózkodó családod. Te meg, aki távol vagy a szeretteidtől, utazol az autóban, ülsz az orvosi rendelőben, sorban állsz a menzán azon imádkozol tehetetlenül, hogy mégse oda hulljon a rakéta, ahová azt szánták vagy ha mégis oda tart, akkor időben leszedje a vaskupola és senkinek se essen bántódása. Az esetek 99,99 százalékában szerencsére nem esik kár emberéletben. De megesik, hogy igen. Hidd el, ilyen helyzetben az a 0,01 százalék esély is iszonyatosan idegesítő tud lenni, ha a családodról, szeretteidről, barátaidról vagy "csak úgy" a honfitársaidról van szó. Tudják ezt a terroristák is, akik hosszú évek óta változó intenzitással terrorizálják így az izraeli civileket. Ez a borzalmasan idegtépő állapot közvetlenül egymillió embert érint Izraelben. Ugye, hogy te sem akarnál így élni?! Mert az izraeliek sem, ezért küldenek katonákat Gázába, hogy véget vessenek az esztelen támadásoknak. Tudom - mert engem is szíven üt - milyen szívfacsaró látvány, amikor a feleslegesen meghalt gyermekét sirató palesztin asszonyt mutatja az esti híradó. De ha ezt látod jusson eszedbe, hogy "Vörös kód! Vörös kód!" - és mindjárt másképp nézed a "gonosz" Izraelről szóló, méltán elfogulatlan és szakmailag kifogástalan magyar híradásokat. X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok. Kapcsolódó cikkek:
Izrael valahogy úgy van a békével, mint Magyarország a jóléttel: egyszer az életben majd ez is eljön - addig már csak egy kicsit kell szívni. És ez nehéz ügy, mert hogy néz ki az, hogy a Kánaán eljövetele előtt is jól érezhetjük magunkat, miközben papírforma szerint szenvedni kéne? Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel. A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik. Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy "jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint. Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.
Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai". X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok. Kapcsolódó cikkek:
Sosem volt a szívem csücske Tel Aviv, de ettől még olyan hely, ahová érdemes időről időre visszatérni. Mióta Izraelbe költöztünk kimaradt nekem, érett már, hogy szerét ejtsem a látogatásnak. Képes beszámoló a Fehér Városból. Tel Aviva az a város, amit lakva lehet igazán megszeretni. Én meg soha nem laktam ott, csak átutaztam rajta, szétnéztem benne vagy jobb esetben pár napot ott töltöttem. Nem különösebben attraktív világváros, viszont annál impulzívabb és ez tagadhatatlanul egyedivé teszi a hangulatát. Mindent beleng a mediterrán életérzés, ami a hozzám hasonló kontinentális alakoknak eleve a gyengéje, ráadásul az itt kiteljesedő páratlan kreatív világ a közegem. Ezzel együtt Tel Aviv nekem nem jött be, valahogy soha nem akartam több időt itt tölteni. Azt hiszem azért, mert irritál az összebaszottsága (nincs erre jobb szó), pontosabban az, hogy az eredeti letisztult bauhaus koncepciót miként lépik túl az ingatlanbefektetők, miközben a városlakók sem ismerik fel, hogy micsoda ékszerdobozban csücsülnek. Jó, nyilván ha elkezdenek egy várost használni, akkor az természetes módon átalakul és veszít az eredeti fényéből - az alig 100 éves Fehér Városnak is becézett Tel Avivnak meg talán soha nem volt fénye. Az eredetileg vakító fehér bauhaus városközpont, amiért én rajongok pillanatok alatt szűkké és szürkévé vált, ahogy lelakták és könnyűszerrel a befektetők lábai elé vetették. Szóval Tel Aviv nekem inkább az elpuskázott urbanisztikai lehetőség szimbóluma, mintsem a fantasztikus tengerparti város, tele vonzó kulturális próbálkozásokkal és fényes üzleti lehetőségekkel. Szerintem élhetetlen hellyé vált, mások viszont rajonganak érte és én megértem, hogy miért. Sok magyar barátunk horgonyzott le Tel Avivban, amiben biztos, hogy szerepet játszott, hogy a város szabados felfogása nyomokban hasonlít Budapestre (talán ezért is testvérvárosok). Aki onnan érkezik ide, az hamar azt érezheti, hogy otthon van. Ráadásul, ami magyar fővárosban bizsergető alternatív underground az itt az abszolút main sream. Aki a kreatív kezdeményezésekre, az inspiráló pulzálásra, a nemzetközi közegre vagy épp a meleg szubkultúrára vevő, az itt kiteljesedhet és nem okoz vele feltűnést, mert errefelé ez a hétköznapi. Mindez egyébként Izraelben is egyedivé teszi Tel Avivot, nem véletlen, hogy a gazdaságilag is prosperáló városba özönlenek a fiatalok, aminek az elszabadult bérleti díjak és az extra magas megélhetési költségek sem szabnak gátat. Sikk itt lakni, ennek az árát megkérik és megfizetik a lakásárakban és a sarki fűszeresnél egyaránt. Másfél év falusi magányom után üdítő volt megmerítkezni Tel Avivban. A városból így is pont elég volt két nap, de a barátokból azért nem. Azon túl, hogy minél többjükkel szerettem volna találkozni nem volt különösebb célom, egyszerűen lötyögni akartam. Sétálgattam, sokat fotóztam, néztem a csajokat és még a város polgármesterébe, Ron Huldaiba is belefutottam, aki a törzshelyén épp a reggeli kávéját szürcsölte az előző éjszakai futóverseny hivatalos pólójában. A viselete cseppet sem volt ciki, inkább árulkodó arról a lokálpatrióta hozzáállásról, ami a hazai városvezetőkből egy ideje kiveszett. Erről, illetve arról, hogy Tel Aviv mitől is olyan izgalmas sokat elárul ez a kis videó, aminek a végén Huldai is feltűnik - nem épp polgármesterektől megszokott szerepben. Tel Avivban azon voltam, hogy a kibuc édeni ingerszegénységét a város lüktetésével ellenpontozzam, illetve valami magas kultúrát szívjak végre magamba. Esetemben ez a Tel Aviv Museumot jelentette, ahol gyakorlatilag az egész szombatomat eltöltöttem. A világviszonylatban is elsőrangú múzeum tele van nagyszerű gyüjteményekkel. De engem a tavaly átadott új szárny érdekelt igazán (magyar nyelvű bemutatás itt, az épület hivatalos oldal itt), ami nem okozott csalódást. Kihagyhatatlan kortárs építészeti jel, önmagában is műalkotás, lenyűgöző megoldásokkal, légies terekkel - kár az értő szemmel itt-ott látható közel-keleties belsőépítészeti kivitelezésért. De hát lehet, hogy ez is az építészeti koncepció része volt és így akarták tel avivi kontextusba helyezni ezt a csodálatos építményt… Engem így is lenyűgözött, különösen a délelőtti fények és árnyékok és a hatalmas központi tér együttese, ami egy fotós számára maga a mennyország. Hogy Tel Avivból mégis csak a szépre emlékezzünk, búcsúzóul álljon itt egy válogatás a múzeumban készült artisztikus képeimből. Kapcsolódó cikk:
A napokban volt másfél éve, hogy Izraelbe költöztünk. Jó alkalom ez arra, hogy áttekintsük mi történt velünk a legutóbbi összegzésünk óta, és átgondoljuk mi vár ránk a következő időszakban. Tőlünk szokatlanul kicsit talán lelkizős ködszurkálás következik 18 hónap után. Hogy mi történt velünk az utóbbi időben? Igazából semmi, semmi új. Vagyis, dehogy is nem! Zsófi nagyon keményen gályázik a kórházban, én fotózgattam, Ráchel a nagyóviba lépett, Ábel kiscsoportos lett. Zsófi 30, Ráchel 4, én 37 lettem, Ábel meg hamarost a 2. születésnapját ünnepelheti - repül az idő felettünk. Voltunk egy hónapot Budapesten, de visszatértünk. Láttunk UFÓ-t, ettünk-ittunk jót mulattunk a kibuccal, nyomozni kezdtünk egy kisfú után, egy éves lett a blogunk, amivel hatodikok lettünk a Goldenblogon, nem mellékesen társadalmi munkában lelepleztük az MTVA bakiját, amúgy meg éltük a nem túl attraktív hétköznapi életünket, ami egyébként egy csomó meglepetést rejt magában. Mint például a legfontosabb és mindenek fölött álló hír, hogy hamarosan újabb taggal bővül a családunk! Boldogság ez a javából, még ha az áprilisra várható csöppség - nem is annyira mellékesen - borítja a terveinket. Ez utóbbi következményben nincs semmi újdonság, hisz mióta másfél éve útra keltünk állandó újratervezésben vagyunk. Kétségtelenül leginkább magunkat tartjuk bizonytalanságban, de ennek megvan a jó oldala is.
A rendszeres beszámolóinkból visszaköszönő menni-maradni dilemmánk (más olvasatban agóniánk) ennyi idő távlatából kissé talán már unalmas lehet blogunk rendszeres olvasói számára. Nekünk azonban központi kérdés és egyben a felszín alatt fontos lelki tusa is.
Nagyon izgalmas dolog ez a folyamat, kár volna megtakarítani, mert esetünkben is igaz a vaskos közhely: nem a döntés, hanem az oda vezető út az érdekes. Ha a mi kis életünk ebből a szemszögből nézzük, akkor érthetővé válik a bizonytalanság és elfogadhatóvá válik, hogy minden csak egy állomás és egy újabb út kezdete.
Az, hogy ezt például felismerjük és olyan képességnek kezeljük, amit bármikor megismételhetünk el kellett telnie tizennyolc fontos hónapnak. Kellett ez az idő, hogy a lelkünk megnyugodjon és bizonyosságot nyerjünk arról, hogy az egykori döntésünknek nincs számottevő negatív következménye, legfeljebb egy rakás új kihívást vettünk a nyakunkba. Az a tudat, hogy "mi erre is képesek vagyunk" megkönnyíti a jövőnk megtervezését és az ezzel óhatatlanul együtt járó kompromisszumok megkötését. Ettől persze még nem tudjuk, hogy mi lesz velünk mondjuk holnapután, de van elképzelésünk arról, hogy mi jöhet azt követően. Addig meg kellemesen sodródunk. Zsófi mondogatta mindig, hogy ő egy jelre vár. A baba képében megvan az áhított jel - csak azt nem tudjuk mire.
A baba jövetele, illetve a már állandó pro és kontra érveink alapján most épp két középtávú forgatókönyvet versenyeztetünk. Az egyik szerint a gyerek tavaszi születésével búcsút intünk Izraelnek és egy időre alámerülünk a magyar valóságban, hogy aztán itt vagy máshol kalandozzunk tovább. A másik forgatókönyv szerint is hazamennénk a szülésre, de amint lehet visszatérünk a kibucba és ott folytatjuk az izraeli pályafutásunkat, ahol abbahagytuk, aztán majd meglátjuk, hogy mi jön utána. Döntés még nincs, de legkésőbb a babával ezt is megszüljük. X X X Másfél éves izraeli tartózkodásunkat tegnap kürtőskalács sütéssel édesítettük meg, egyben ezzel köszöntöttük Virágot, a magyar önkéntes lányt születésnapja alkalmából. Az ünnepi csemege elkészítésében nagy segítségünkre volt szomszédunk, Efrat. Aki egykor a tel avivi kürtösösnél dolgozott és kisujjában van a tészta feltekerésének a technikája. De így is a fél lakás lisztben és cukorban úszott, hála a gyerekeknek. A valódi fordulatot azonban az hozta, amikor kiszálltak a tésztagyúrásból és elszabadult Ráchel arcfestéke… szóval igazi bálágán volt, ahogy az izraeliek mondják. Valahogy így vergődünk mi a döntésképtelenségben. Kapcsolódó cikkek:
|