Egy próbaévre jöttünk 2011 tavaszán, több mint három éve élünk Izraelben vagyis inkább egy kibucban, ami ugyan helyileg Izraelben van, de nagyon nem azonos azzal. Ma még nem is tudjuk milyen sokat kaptunk a helytől, ahol éltünk. Összességében nagyon szerettünk itt lenni, különösen azért, mert Ein Gev ideális a gyerekek számára, ezért húztunk rá terven felül. Azzal, hogy kijöttünk a gyerekeknek megadtuk a lehetőséget, hogy Izraelben éljenek, belekóstoljanak annak jobbik oldalába. Hiába kicsik még, ez nem múlik el nyomtalanul, bárhol is éljünk, ők már nem lesznek gettózsidók, mert nekik már természetes dolog lesz, amivel magyar zsidók generációkon át küszködnek. Ha úgy tetszik ez a mi “lájtos háztáji” cionizmusunk, bár azt hiszem, hogy ez csak mellékes ideologizálás, ami elvisz a lényegtől.

Sokan értetlenkedtek, hogy miért jöttünk Izraelbe és most sokan nem értik, hogy miért térünk vissza Magyarországra. A tényleg nagyon-nagyon jóleső baráti aggodalmakon túl, azért vannak, akik ennél tovább mennek és valamiféle alig rejtett doktriner kispolgári attitűdtől vezérelve szólnak meg minket: “mi tudjuk, hogy neked mi a jó és nem félünk számon kérni, ha nem úgy élsz, ahogy mi jónak gondoljuk”. Ismerős? Ebben a szellemi koordináta-rendszerben mi csak dekadensek vagy hibbantak lehetünk. Természetesen egyik sem vagyunk - mint kritikusaink, úgy mi is csak a legjobbat akarjuk magunknak. Az emberi életben három év soknak számít és ennyi időnként érdemes mérleget vonni. Úgy éreztük, hogy ez most egy természetes korszakhatár és a személyes jövőnk szempontjából jobb, ha váltunk. A döntésen sokat rágódtunk, nyűglődtünk, mert másokkal ellentétben mi nem tudjuk a frankót. Ha nem is ugyanolyan lelkesedéssel, de a változásra szavaztunk, mert ebben több lehetőséget látunk.

Maradni mindig könnyebb, mint változtatni. Kilépni a megszokott életedből pedig luxus. De legalábbis elsőre őrültségnek tűnik. Hát mi néhány éve megléptük és megléptünk, most meg újra dobbantunk. Hogy miért? Az élet sokkal bonyolultabb annál, mintsem, hogy mindig a szívünkre hallgassunk. Nem lehet büntetlenül az örökké termő fa árnyékában élni. Ahogy gyermekkorunk Misi mókusa, úgy mi is ráuntunk a banánra.

Ennek ellenére, amit kihozhattunk a kibuci életből azt ennyi idő alatt többé-kevésbé megtettük. Belemerültünk az itteni létbe, megtapasztaltunk jót és rosszat, és most úgy tudunk búcsúzni Ein Gevtől és Izraeltől, hogy jó szívvel gondolunk rá vissza.

Szerintem mindenképpen szerencsés dolog így felállni valahonnan, még akkor is, hogy ha vannak kételyeink, hogy tényleg jó döntést hoztunk-e. Meglehet, hogy nem. Viszont azt a bő három évet, amit Ein Gevben töltöttünk már soha senki sem veheti el tőlünk. Azért ez az élet nagy ajándéka!

Hogy érthető legyen milyen érzések kavarognak bennünk nézzétek meg ezt a két kisfilmet, és röhögjetek velünk - vagy rajtunk.

Ez az utolsó teljes napunk Ein Gevben. Ahogy az elmúlt hetekben, úgy most is pakolunk, lezárunk, stresszelünk - ezek valójában mind érdektelen dolgok. A vasárnapi búcsúbulink viszont annál inkább említésre méltó. Ahol a gyerekek vízicsatáztak, a felnőttek pedig a légkondicionált klubban nézhették meg rögtönzött fotókiállításunkat. Sokan jöttek el, de nem is ez a fontos, több terrabájtnyi kép közül negyven darabot állítottunk ki, illetve egy nagyobb válogatást slideshown nyomtunk. Nagy sikere volt a képeknek, már csak azért is, mert az elmúlt három évben a legtöbben csak annyit láttak belőlem, hogy eszeveszetten kattintgatok, de a végeredmény már nem jutott el hozzájuk.
A sok tényleg színvonalas kép mellett kiakasztottunk a falra egy sötét, kissé elmosódott, de annál homályosabb fotót is. Rendes körülmények között ilyen minőségű képpel nem dicsekszik az ember, pláne nem állítja ki, de ez kivétel. Valahogy az emberi agy, hasonló képeket hív elő, amikor a memóriánk felidéz egy eseményt - a részletek elmosódnak, de az összkép mégis egyben van. Talán ezért lehet, hogy Zsófinak és nekem is nagy kedvencünk ez fotó, mert ezer másiknál átütőbben adja vissza azt a tömény kibuc élményt, ami három év alatt belénk égett az otthonunkról. Mi ezzel a képpel szeretnénk búcsúzni Ein Gevtől, ez az a hangulat, amit képletesen becsomagolunk magunknak.

-200 méter – ennél mélyebbre talán nem is juthattunk volna. Ahol most vagyunk - a Jordán-völgye és a Kineret - a Föld egyik legérdekesebb geológia képződménye. A több ezer kilométeres Nagy-hasadékvölgy innen a közelből indul és a Vörös-tenger közbeiktatásával valahol Afrika déli részén ér véget.

Tudományos körökben a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldeket depressziós területnek csúfolják. Ha ennél a suta elnevezésnél maradunk, akkor a Jordán-völgye, maga a pszichiátra – ennél ugyanis nincs mélyebb. Látens hipochonderként rögtön felmerült bennem, hogy ha van az oxigénhiányból fakadó hegyi betegség, akkor biztos az itteni magasabb légnyomásnak is lehetnek negatív élettani hatásai. Óvatosan feltettem a kérdést háziorvosomnak, Zsófinak, aki közölte, hogy csak egyről tud: az agyára megyek a hülyeségimmel.

Az itteni mélyföldeken mindig is éltek emberek, gondoljunk csak a Bibiliából is ismert Jerikó városára, amely 12 ezer éve háborítatlanul áll. A föld legmélyebben (-250 m) fekvő településre legfeljebb az ostromlók kürtjei jelentettek veszélyt, a földrajzi adottságok és az általam felmelegetett légsűrűsűség cseppet sem nyomasztják őket.

Amúgy biztos kasszasiker lehetne az a katasztrófa film, ami a hasadékvölgyre leselkedő veszélyekkel rémisztené a nézőket.

Már látom magam előtt a forgatókönyvet: egy mellőzött tudós megjósolja, hogy hatalmas földrengés rázza meg a térséget.

Senki sem hisz neki, de egy szép napon a sztori felkelti az érdeklődését a híres újságíró nőnek, akivel rögtön egymásba habarodnak. Hogy aztán a dübörgő szerelmüktől megnyíljon a föld. Mielőtt beütne az armageddon hőseink megmentik a világot, de legalábbis a Jordán-völgy teljes lakosságát (beleértve minket is) a hasadékon végigsöprő Vörös-tengertől.

Ez lenne a nyugatra szánt happy endes verzió. A környező arab piacra viszont azt a változatot nyomnánk, amelyben a tengerbe vész egész Izrael, ők ugyanis ennek tapsolnának.

Szerencsére egyik lehetőség sem valószínű, bár az utóbbira azért volna igény.

A pár héttel ezelőtti VB döntőről ugrott be a jeles dátum, mivel az első izraeli utazásom épp egybeesett a ’94-es VB-vel. A meccseket Kármielben, a helyi főiskola koleszában követtük - már amennyire a programunk engedte, hogy az Amerikában zajló tornát élőben nézzük.

Persze ahhoz is köthetném az utazásunk évfordulóját, hogy épp akkor jelentették be a történelmi békékötést Izrael és Jordánia között.

Mai szemmel optimista, békepárti idők voltak azok. Mindez persze csak mellékszál, ami a történelmi hűség miatt fontos, egyébként a személyes történetem szempontjából érdektelen. Vagy mégis?

’94 nyarán közel egy hónapon át diákcsere, turista út és nyári egyetem különös keverékén ismerkedtünk az országgal - Eiláttól a Hermonig bejártuk Izraelt. Erre viszonylag sok idő állt rendelkezésünkre és ahogy emlékszem nem unatkoztunk, folyamatosan túráztattak minket vagy valami fejtágításon pislogtunk, de teljes képet még így sem kaphattunk az országról. Arra viszont elég volt a program, hogy ha nyitott az ember, mögé lásson a csili-vili tursta vakításnak. Nem minden útitársam szeme nyílt ki (nincs ezzel semmi baj, elvégre nyaralni jöttünk, nem világot látni), de én éreztem a feszültséget, láttam a negatívumokat, szembeötlőek voltak az ellentmondások, amiket a jolly joker cionista ideológiával próbáltak nekünk feloldani. És mégis, nekem ezekkel együtt már elsőre is nagyon szexi volt a zsidó állam.

A 20 évvel ezelőtti benyomásaimat vaskos beszámolóban összegeztem, amit az iskolai újságunk, a Poligráf hozott le és az interneten ma is elérhető (de innen is letölthető, 12-14. oldalon olvasható a cikk eredetije + bónusz tanári dicséret). Visszaolvasva az akkori szösszenetemet rémülten vettem észre pár dolgot. Először is megdöbbentem, hogy tollforgatóként már akkor is ugyanazokkal a stiláris eszközökkel éltem, mint manapság. Ami egyrészt jelzi, hogy 20 éve is tudtam írni, másrészt gáz, hogy 20 év alatt sem sokat cizellálódott a stílusom.

Ennél eggyel fontosabb, hogy tartalmilag is konzekvens vagyok, ha elolvassátok az akkori riportom, akkor ugyanolyan lelkesedés sugárzik a soraimból Izrael iránt, mint manapság. Személy szerint nekem még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a 20 évvel ezelőtti cikkem olvasása közben még egy tucat sztori ugrott be, amiket nem jegyeztem fel terjedelmi okokból, vagy mert még ma sem publikusak :).

Az izraeli utunk valódi kulturális sokk volt számomra, nagyon is jó értelemben - és nem csak azért, mert az erdőszéli nomád táborból a kényelmes kármieli koleszban landoltam. Izraelben szembesültem először az európaitól elütő kultúrával, ekkor nyílt ki előttem a Bibliából ismert Szentföld. Lenyűgözött, hogy a tévében látott hírek helyszínei megelevenednek előttem. És ma már azt is tudom, hogy történelmi időkben járhattam Izraelben - békekötés, orosz alia csúcsa és az izraeli fogyasztói társadalom hajnala esett egybe az utazásunkkal. Egy hónap után rengeteg élménnyel és “Izrael-fertőzéssel” tértem haza, amiből egy csomó minden következett az elmúlt két évtizedben. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a Közgazdasági Politechnikumnak köszönhetően megismerhettem ezt az országot. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy 20 évvel később Izraelben fogok élni a családommal.

Ráchellel kettesben sétáltunk este hazafelé az óvodai záróbulijáról. Boldog volt és azt mondta nekem, hogy “Apa! Ez életem legjobb napja!” Én is vele örültem, éreztem, ahogy fogtam a kezét, hogy vele lebegek a föld felett. Aztán hirtelen megcsörrent a telefon és Zsófi mondta, hogy megtalálták a három elrabolt fiú holttestét. Egy pillanat alatt földhöz vágott a hír.

Otthon a rendkívüli híradásokat bámultuk közösen és próbáltuk Ráchelnek elmagyarázni, hogy mi is történt. Nehéz ezt átadni, ha mi sem értjük, hogy hogy történhetett ez meg. Én még ma reggel is szinte kóvályogtam, mikor a gyerekeket óvodába vittem, annyira lesújtott a bestiális gyilkosság híre. Bíztam benne, hogy imáink meghallgattatnak és az elrabolt fiúk - így vagy úgy, de - élve hazakerülnek. Nem így lett. Most elmondhatatlanul dühös vagyok a gyilkosaikra, akiket szívből pokolra kívánok. De elrémisztenek azok is, akik a fiatalok holtestével igazolnák a saját bosszúszomjukat. Miért van az, hogy ha vadállatokról van szó, akkor tudunk távolságot tartani, ha vademberekről, akkor elillan a veszélyérzet? Még mindig nem fér a fejembe, hogy a három srácnak mi keresnivalójuk volt ott, ahová gyereket még kézenfogva sem viszünk, akkor sem, ha Isten parancsolatba adta, hogy újra benépesítsük az ígéret földjét. Nekem ilyen áron egy virágcserépnyi föld sem kéne, többet ér a gyermekeink élete. Mindennél többet ér.

Ma minden izraeli családban előkerül a tragédia és tudom, szó lesz a három fiú haláláról Ráchelék óvodájában is, ahol sokféle kérdést fognak feltenni a gyerekek és még több válasz érkezik ezekre olyan óvónőktől, akik arra nevelik őket, hogy szeressék ezt az országot és annak polgárait, hogy ha majd arra kerül sor katonaként megvédjék a honfitársaikat. Szülőként csak abban reménykedem, hogy ha majd elengedem a gyerekeim kezét, akkor nekik már egészen más kérdésekre kelljen választ adniuk, mert már nem lesznek túszai a mostani politikai helyzetnek.

Lebegjen ez a szemünk előtt, amikor együtt gyászoljuk Eyal Yifrachot, Naftali Fraenkelt és Gilad Shaart.

Az történt, hogy míg én békésen nyammogtam magamban lehuppant mellém Tzvi, aki a Garay utcában látta meg a napvilágot, de kisvártatva “pária” lett az ismert történelmi okokból... Gyerekként élte át a gettósítást, majd a felszabadulás után gyerekházba került, ahonnan a 40-es évek második felében a többi árvával együtt csoportosan aliáztatták őket, élete hátralevő részét meg lényegében Ein Gevben élte le. Mivel korán elszakadt a családjától és Magyarországtól, magyarul lényegében nem tud, csak ért - már, ha akar. Amikor összefutunk általában bugyuta mondókákkal szoktuk ugratni egymást, valahogy úgy, hogy az egyikőnk bemondja az első sort, a másikunk meg rávágja a csattanót. Ilyeneket, hogy “egy, kettő, három - nyald meg a tojásom”, meg “33 - nyald a seggem télen-nyáron”. Belátom, ez elég óvodás, de hát Tzvi magyarsága ezen a szinten rekedt meg, ami úgy látszik jól rímel az én gyermeki énemre.

Szóval Tzvi lehuppant mellém - ami egyébként szokatlan volt tőle, mert csak futtában szokta odabökni nekem az aktuális strófát - kicsit gondterhelt volt, mert eszébe jutott egy dalocska, de nem emlékezett a szövegére. Kevés bosszantóbb dolog van, mint amikor egy dallam foszlány belemászik az ember fülébe és nem ugrik be, hogy mi is ez. Na, hát ezt kellett két falat között orvosolnom. Azt mondja nekem pattogósan, de nem túl artikuláltan, hogy “vkpháli-vkpháli”, amit a biztonság kedvéért még elismételt kétszer, majd nekem szegezte a kérdést “Máze?”. Össze kellett szednem magam, mert ebédelni jöttem és nem sejtettem, hogy hirtelen a “Ki nyer ma? - Játék és muzsika 10 percben” remakejében találom magam. Némi homlokráncolás után jött a szemkikerekedős “aha-élmény”, amikor leesett, hogy Tzvi a Rákóczi-induló első taktusaival birkózik és a “Vak pali, vak pali, mindent lát, szemüvegen át, kutya valagát” kezdetű nem hivatalos librettóval küszködik, ami kitudja miért most került elő a tudatalattijából. Amikor megosztottam Tzvivel az egész strófát, láttam rajta, hogy megnyugodott a lelke. Ilyen az, amikor egy újabb fontos magyar kulturális emlék a méltő helyére kerül. De nem sokáig, mert Tzvi felállt az asztaltól átült Rivkához, a másik magyar kibucnyikhoz, hogy diadalittasan megossza vele, hogy micsoda dalocska ugrott be neki. A két öreg jól elvihogott ezen, mintha nem is “komoly” nyugdíjasok volnának.

Azon túl, hogy vicces volt az ebédemhez körítésnek a “Vak pali” elgondolkodtatott az eset. Vajon mikor is születhetett a Rákóczi-induló inkriminált szöveg átirata? Az én időmben minden általános iskolai ünnepségen felcsendült Berlioz 1846-ben írt zeneműve és ilyenkor mindig volt valaki, aki bemondta ezt a bárgyú versikét, ami után persze előbb kuncogás, majd hullámzó röhögés következett. Nem is lehet ennél nagyobb botrány egy vigyázzban állós ünnepségen. Komolyan azt hittem, hogy ezt valamelyik kortársam költötte és még az sem ébresztett bennem kételyt, mikor a kerületi napközis táborban a többi diák is ezt dalolta, amikor újrajátszottuk március 15-ét számháború formájában. A lényeg az, hogy ha már Tzvi - aki bőven több, mint hatvan éve nem él Magyarországon - is ismeri a “Vak palit”, akkor ez egy archaikusabb szöveg, mint ahogy azt én gondoltam.

Ennyi, nincs további csattanója a történetnek, csak akartam, hogy tudjátok, hogy az örökbecsű “Vak palival” vélhetően már a nagyszüleink is begyűjtöttek néhány intőt és erre kétezer kilométerre kis hazánktól, Izraelben kellett ráeszmélnem.

Immár öt hónapja ingázom minden munkanap kibucunk és az afulai kórház között. Irányonként közel 50 km az út, csodálatos tájakon át, helyenként lélegzetelállító kilátással. Az élményt csak az csökkenti, hogy ezt hetente ötször kell megtennem, reggel még-, délután már fáradtan. Zsófi autós élményei következnek.

Munkába jövet-menet sok minden jön velem szembe, a napi kétszer 50 perces út közben hol csendben ülök, és csak gondolataimba merülve nézek ki a fejemből, ez kevéssé érdekes. Máskor meg üvöltetem a zenét az autóban, hogy véletlenül se jusson eszembe gondolkozni, hangosan énekelek, szerencsére úgysem hallja senki. A modern technikának köszönhetően nem kell a rádiót hallgatnom, ahol minden zeneszám után 5 perc duma, és 5 perc reklám következik. Az okostelefonnak, és egy kábelnek köszönhetően azt hallgatom, amihez kedvem van.

Vezetés közben nem csak magammal vagyok elfoglalva, a környezetet is figyelemmel kísérem, így egy csomó visszatérő dolgot fedeztem fel. Utam átvezet egy Yavniel nevű vallásos falun. Ha nem indulok el otthonról időben, akkor a 7 óra 4 perckor induló iskolabusz elém kerül, s cammoghatok a busz után egészen a falu felett kanyargó szerpentin tetejéig, ahol ha szerencsém van megelőzhetem. Ilyenkor több időm van szemügyre venni azt a ránézésre 142 kilós katonafiút, aki 7 óra körül szokott sétálni. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy honnan hová tart, de nekem már hozzátartozik az utcaképhez. Ugyanezen az utcán délután két vallásos fiatalasszony (el is neveztem őket, Miriamnak és Yaelnek) menetrendszerűen negyed 4 és 4 között fel-alá gyalogolnak, gondolom ez a délutáni sportjuk. Attól függően, hogy mikor haladok át a falun, különböző irányban látom őket. Miriam és Yael biztos pontok az életemben, ha nem látom őket izgulni kezdek mi lehet velük.

Az Ein Gevtől a tó csücskébe vezető 10 km-es útszakaszon a részidőm 6 perc. Útközben általában látom a fiatalembert, aki az út baloldalán fut, szigorúan úszósapkában. Először azt hittem, hogy úszás után fut, de egész télen így láttam, nehezen tudom elhinni, hogy a „jeges” vízben úszott, bár minden megeshet. Hazafelé ugyanezen a szakaszon néhány kibucnyikot szoktam látni, egyikük minden nap jellegzetes biciklivel teszi meg ezt az irányonként 10 km-es szakaszt, fél négykor pihen meg a félút megtétele  után. Mások sétálnak, futnak, még nem jöttem rá a rendszerükre.

Izraelben (is) az a baj, hogy az emberek nem tudnak vezetni. Az csak szimplán bosszantó, ha az ember elé kerül egy jól megrakott teherautó, és a szerpentinen emiatt 3 helyett 7 perc alatt érek fel. Ilyen van. De teherautó és teherautó között is nagy különbség van, mert az üresek általában se Istent, se embert nem ismerve száguldanak. A nehezebb esetek az egyszerű személyautóban ülő egyeskék és ketteskék (gyk. férfiak és nők), akik vagy nem tudják, hogy hol található a gázpedál, telefonálnak, bámészkodnak vagy egyszerenűen csak bénák. Azt még megérteném, ha a sebességkorlátozást tartanák be (amit én csak ritkán, ha előttem megy valaki, aki igen), de nem erről van szó. A legidegesítőbb, hogy szerpentinen lefelé képtelenek vezetni. Ha látják a vigyázz, kanyar következik táblát, kényszeresen lefékeznek 10 km/óra sebességre, és a kanyarig hátralévő 200 méteres utat ezzel a sebességgel teszik meg. Amíg Poriyán dolgoztam, de néha most is, azt játszottam, hogy az előttem 200 méterrel haladó autóst úgy kell utolérnem a szerpentinen lefelé, hogy nem nyomom meg a gázpedált, csak a féket. Legtöbbször ez sikerült is. A másik probléma Izraelben, hogy rendszeresen záróvonal van azokon az útszakaszokon, amelyek teljesen jól beláthatók, miközben ott, ahol alig 100 méter látható be, szabadon lehet előzni. Lehet, hogy az útfestők összekeverték a dolgokat, de ez meglehetősen idegesítő, méghozzá annyira, hogy bevallom, időnként kénytelen vagyok ezt figyelmen kívül hagyni. Vezetési stílusom egyébként is valószínűleg sokat változott itt Izraelben. A duda rendszeres használatára már teljesen rászoktam, enélkül ugyanis képtelenség előrébb jutni. Mielőtt Afulán kezdtem volna dolgozni, elromlott a duda az autóban, még munkába állás előtt gyorsan megjavítattam, a duda ugyanis körülbelül olyan fontos tartozéka az autónak, mint a benzin.

Apropó benzin, kb. 5 naponta tankolnom kell, és Afula felé vezető útszakaszon van egy olcsóbb kút, ahol tankolni szoktam. A pitstop részidőm 4 perc, lehet, hogy később elszegődöm a Forma1-hez!

A gyönyörű tájról csak annyit, hogy volt már szerencsém duplaszivárványhoz, felhő mögül előbújó napsugarakhoz amelyek, mint egy elemlámpa világítják meg a tó vizét. A képek magukért beszélnek, és igen, giccses, de mit csináljak, tényleg így néz ki.

Ma épp hat éve, hogy Ráchel világra jött és még a szülőszobán megmutatta a foga fehérjét nekem. Amikor először kettesben maradtunk és megpróbáltam megsimogatni hirtelen úgy rám vicsorított, mint egy sarokba szorított oroszlán. Jó, persze plüss változatban, de félreérthetetlenül jelezte, hogy ki az úr a háznál mostantól. Azóta már nem vicsorog és hat év alatt a viszonyunk is sokkal meghittebb, például, ha akar valamit tőlem, akkor először dorombol és csak aztán kezd el harapdálni, ha ne talán tán nem értenék a szép szóból. Ebből is látszik, hogy Ráchelt nem lehet csak úgy megszelídíteni, arra nem, hogy 6 év, de egy egész élet is kevés lenne. Igazából, ez nem is olyan nagy baj, mert egy kezes kiscicával sokkal unalmasabb volna együttélni, mint egy kiszámíthatatlan nagymacskával, amin mindig rajta kell tartani a fél szemünk. Immár hat éve családi program, hogy odafigyelünk rá és ez bizony egész jó időtöltés!

Boldog születésnapot Ráchel!

1140 napja érkeztünk Izraelbe. 1140 gyönyörű napja élünk Ein Gevben, ahol nagyszerű emberekkel hozott össze minket a sors. Sokat adott nekünk ez a közösség, és mi ezért elmondhatatlanul hálásak vagyunk! De saját akaratunkból 1142 után új szakasz kezdődik az életünkben. Néhány hét múlva elköltözünk Ein Gevből, amit annyira szeretünk. Néhány hét múlva elhagyjuk Izraelt, ami a mi hazánk is, hogy visszatérjünk oda, ahonnét jöttünk. Úgy alakult, hogy a szülőhazánkban folytatjuk, mert az élet bonyolult. De bárhová is sodorjon minket az élet 1140 nap nem múlik el nyomtalanul, még ha nem is vagyunk itt, akkor is ide tartozunk. És szerencsére most már bármikor visszajöhetünk, mert van hová.