Nem vagyok temetőbe járó ember és azt hiszem azok többsége sem, akik Ginosarban velem együtt álltak a sírok között tegnap késő délután. Rengeteg fiatal volt ott, akiktől mi sem áll távolabb, mint a halál, de Guy révén megtapasztalhatták, hogy pillanatok alatt közel kerülhet hozzájuk. Egykori osztálytársak, zenész haverok, régi szerelmek és közeli barátok sora állt némán a sírgödörnél. Nem ismertem Guyt, mint ahogy a barátait sem, csak néhányat, akikkel a kibucunkból, a Kineret túlpartjáról együtt jöttem. Sokan egyenruhában toporogtak, hisz Guyhoz hasonlóan ők is épp sorkatonák - megszeppent, szipogó katona srácok és lányok, oldalukon fegyverrel, mert a temetés idejére sem szünetelt a háború. Nagy teher van a fiatal vállukon, egy egész ország várja el tőlük, hogy megvédjék a hazát. És ők kötelességtudóan szembe szállanak az ellenséggel, és megküzdenek az előző generációk elvárásaival és hibáival. Nincs választásuk, pedig még szinte gyerekek, akik más, békésebb országokban a haverokkal lógnának, üvegből innák a sört a strandon és kedvükre flörtölnének. De ők ehelyett egy barátjuk temetésére vártak rettenetes némáságban. Épp úgy, mint egykoron apáik és nagyapáik tették ezt a saját elesett ismerőseik sírjánál.

Ginosári kibucban ezrek álltak szótlanul tegnap délután, csak a szél zúgott, ami ilyenkor menetrendszerűen lecsap a Kineretre, mint a háború Izraelre. Guy Boyland temetésére jöttünk, de valójában egy újabb, harcokban megsebzett ifjú izraeli generációt gyászoltunk csendben.

Úgy két éve nagy sikerű posztban “énekeltem meg” miként veszítettem el véradói szüzességem. Férfias irtózásom az orvosi beavatkozásnak álcázott woodoo szurkálástól azóta sem hagyott alább, ma is sikítófrász kerülget azoktól a középkori kínzóeszközöktől, amivel a vérvételt rutinszerűen intézik. De, ha az embernek három gyereke van és fejébe vette, hogy jó példával szolgál nekik, akkor bizony nem elég egyszer bizonyítani, hogy milyen keményen állom a véna lyuggatást, újra és újra meg kell ismételni.

Erre úgy fél évente módom nyílik, amikor kitelepül hozzánk a helyi vöröskereszt, ami itt ugye vörös dávidcsillag és megcsapolják a kibucnyikokat. Ilyenkor remegő lábakkal és gombóccal a torkomban kötelességszerűen összekapom a családot, hogy a szemük láttára ontsam a drága vérem. Így volt ez most is.

Kár, hogy ők valójában csak azt látják, hogy én halál sápadtan, a rettegéstől eltorzult arccal próbálom túlélni a véradás borzalmait (lélekben persze szuperhősnek képzelem magam, csak tűvel a karomban nehéz ezt a karaktert megformázni). Mivel az egyszemélyes passiójátékom tényleg nem valami izgalmas, ezért nagyjából a második perc után a gyerekek figyelme rendszerint másra terelődik. A pedagógiai célú véradásomnak az szokta megadni a kegyelemdöfést, amikor Zsófi megunja a gyerekek fegyelmezését és kizavarja őket játszani a kertbe.

Felcserként valószínűleg ő már komolyabb dolgokat is látott, mint békeidőben véradáson hősködő papírkutya apukát, aki mentális harakirinek fogja fel az őt ért tűszúrést. 

Az FC Barcelona nem csak a pályán profi, hanem minden másban is - nyilván, hisz csak így lehet a világ jelenlegi legjobb futball csapata. Sorra nyerik a bajnokságokat és a "nagy pénz, nagy foci" szellemében ügyesen csinálnak üzletet a labdarúgásból. A Barcát ezek miatt lehet tisztelni, de másért szeretjük. Látszólag nem hoz a konyhára a katalán sztárklubnak a missziós tevékenysége, miközben nagyon is építi a csapat nemzetközi jó hírét, hogy részt vállalnak nonprofit akciókban: sokáig egyedül az UNICEF hirdetés volt a mezükön és rendszeres szereplői jószolgálati kampánynak. Így például évek óta gálameccsekkel hívják fel a figyelmet a közel-keleti béke fontosságára, néhány hete pedig "Peace Tour" néven kétnapos villámlátogatásra érkeztek a szentföldre. Ez idő alatt a palesztin és az izraeli oldalon egyaránt szinte minden a Barcáról szólt - háttérbe szorítva azt, ami amúgy mindennaposan van. Bárki bármit mond a sportnak van ereje, és ha a világbékét nem is teremti meg, de pillanatokra képes közös nevezőre hozni az ellenségeskedőket. Volt szerencsém ezt testközelből megtapasztalni, mint ahogy sok minden mást is, amikor a Barcával tarthattam.

Ez olyan elegánsan hangzik, pedig nem kézenfekvő, hogy én, mint mezei, szabadúszó fotózsurnaliszta, csak úgy ott sündörgök a Barca körül. Látszólag mellékszál és talán keveseket érdeklő kulisszatitok, de szerintem sokat elárul a közel-keleti viszonyokról, hogy miként jutottam a Barca közelébe.

Picit késve kapcsoltam a sajtóakkreditációt illetően, ami megbosszulta magát, bár utólag azt mondom, hogy így sokkal jobb sztori kerekedett ki az egészből.  Fűhöz-fához fordultam, hogy akkreditáltassam magam, de csak nem akart összejönni, aztán a Barca sajtósai megkegyelmeztek nekem és elküldték a helyi média kontaktjaik, akiknek nyomban írtam. Legnagyobb meglepetésemre a posta fordultával válaszolt a palesztin tájékoztatási minisztérium főfeje, hogy késésben vagyok, hely már nincs, de talán Mr Ghassan tud segíteni. Mr Ghassan tudott segíteni, eltekintve attól az apróságtól, hogy csak arabul, ami egy nemzetközi sajtóesemény szervezésénél nem számít előnynek. Végül SMS-ben(!) angolul sikerült lezsírozni, hogy mit, hol, ki, mikor - de azért ez nem volt valami bizalomgerjesztő. Különösen annak fényében, hogy nekem a Palesztin Hatóság területére kellett lépnem, ahová izraeli állampolgárként csak külön engedéllyel mehetnék. Újabb körtelefon után kiderült, hogy ezt egy nap alatt lehetetlenség beszerezni, amúgy meg rámádánkor izraeli civileket nem szívesen adnak ilyet, hisz mégiscsak ellenséges területről van szó, ahol bármi megtörténhet. Maradt a B-verzió, hogy a magyar útlevelemmel lépem át a kvázi határt, ami pont olyan, mint az igazi, ergo az útlevelem láttán helyből tudják valójában ki vagyok. Sok választási lehetőségem nem lévén bevállaltam a rizikót, már csak azért is mert egy izraeli belügyes javasolta, aki a belépési engedélyben nem, de minden másban tudott segíteni. Például szerzett nekem fuvart, hogy a checkpointtól eljussak Betlehem központjába.

Némi izgalomra adott okot, hogy a történet egyetlen szereplőjét sem ismertem, szuvenírt egyáltalán nem akartam venni, viszont nagyon be akartam jutni Betlehembe. Az viszont megnyugtatott, hogy a határokon átívelő "business as usual" szemlélet felülírja az ellentéteket, még ha a látványos összeboruláshoz ez kevés is.

Jött a nagy nap, elköszöntem a családomtól, bepattantam az autóba és meg sem álltam a falig, ami elválasztja Jeruzsálemtől Betlehemet. Letettem az izraeli rendszámú autót, és besétáltam útlevél ellenőrzésre egy hatalmas hodályba. Ahol mindenki csak intett, hogy merre kell mennem, én meg illedelmesen arra mentem, amerre mutatták és a végén a fal túl felén lyukadtam ki, a kezemben az útlevelemmel, amit a kutya nem kérte el tőlem. Úgy látszik az európai fizimiskámmal és a vállamon cipelt kameratáskával nem tűnhettem veszélyes arabnak.
Ami a checkpointon előnynek számított az a túloldalon határozott hátrány jelentett: minden lépésemre jutott egy taxis, aki roppant "előzékenyen" próbált rávenni, hogy vegyem igénybe a szolgáltatásait. Mindenkit azzal szereltem le, hogy jönnek értem, amit hitetlenkedve fogadtak, mert turistának látszó palimadártól ezt még nem hallották. Vagy negyed órán át úgy éreztem, hogy nekik lesz igazuk, mert a kontaktom félreértett valamit és a sameszát a határ izraeli felére küldte értem, aki ahelyett, hogy rögtön értem jött volna, arról próbált meggyőzni, hogy ugyan menjek már vissza Izraelbe, hogy aztán már az ő autójában ismét átlépjem a határt. Próbáltam neki magyarázni, hogy nagy híve vagyok a határok átjárhatóságának, de momentán ennél talán kevésbé feltűnő módon szeretnék halmozottan törvényt sérteni, meg aztán negyed óra múlva a sajtóközpontban kéne lennem, mert ha nem ugrik az akkreditációm. Végül nagy kegyesen kimentett a taxis hiénák markából, hogy egy alig öt perces út megtétele után kitegyen a híres-neves boltnál, ahol szuvenírt kellett volna vennem. Ezen a ponton úgy érezte, hogy inkább taxiba kellett volna vágni magam, mert a boltos kissé vontatottan értette meg, hogy pillanatnyilag leszarom az összes szuvenírjét, mert perceim vannak, hogy a célállomásomra érjek. Mikor ezt végre felfogta, sietve betuszkolt egy nagy fekete BMW-be, hogy majd az elrepít a Születés Templomához, ahová mennem kellett.

Ahogy kinéztek a dolgok akár lehetett volna az is, hogy a nagy fekete autó végleg túszul ejt, de letettem a nagy esküt, hogy visszafelé feltétlenül bevásárolok nála. A nagy sietségben nem minden elemében kidolgozott üzleti konstrukció akkor ott a menekülésemet jelentette, még úgy is, hogy később nagyjából az esetleges váltságdíjamnak megfelelő összeget fognak rajtam bevasalni a gagyibbnál gagyibb szuvenírekért. De ez akkor semmiségnek tűnt, akár Jézus által személyesen nekem dedikált, eredeti fröccsöntött Szent Grált is hajlandó lettem volna megvenni, csak hogy annyi szervezkedés után nehogy lemaradjak a Barcáról.

Amilyen tekintélyes volt a nagy fekete autó, aminek a vendégszeretetét élveztem, olyan extra lassan haladt Betlehem utcáin. Forgalom alig volt, igaz előzni sem nagyon lehetett vagy csak a sofőröm akarta megóvni az életem a későbbi busás haszon reményében. A csigatempónak akadt egy előnye: alaposan szemügyre vehettem a várost. Majd minden kirakatban Barca zászlók lengtek, meg persze itt-ott fricskának Real Madridosak, a miheztartás végett. Az rögtön lejött, hogy a palesztin hatóságok erős készültségben várták a Barca béke túrájára. Ötven méterenként egy-egy egyenruhás állt az út két oldalán, akiknek az övén bumszli rohamsisak domborodott, fegyver viszont nem lógott, legfeljebb egy tompfa  fityegett az oldalukon. Ennél eggyel félelemkeltőbb volt, hogy többször is sodró lendülettel húztak el mellettünk batár terepjáró konvojok, csordultig tele állig felfegyverzett alakokkal. Az egész olyan volt, mintha a legbénább "C" kategóriás hollywoodi akciófilmek kelnének életre, csak hát ez a kő kemény valóság volt. Az út szélére kiállított "díszsorfalról" lerítt, hogy inkább szociális foglalkoztató, a gépfegyverekkel fel-alá grasszáló terepjárós milíciák nagyobb harcértéket képviselhettek, bár azt nem tudom, hogy a nagy furikázásban mit is védhettek pontosan.

A díszszemle nem ért még itt véget. Miután a nagy fekete autó ajtaját becsaptam magam mögött (búcsúzóul még egyszer letéve a nagy esküt, hogy a Szent Grállért feltétlenül visszanézek) egész hadseregnyi különböző palesztin biztonsági ember között találtam magam, akik mind ropant előzékenyen irányítottak az ideiglenes sajtóközpont felé a beszédes nevű "Bethlehem Peace Center-be", amit "a béke, a demokrácia, a vallási tolerancia és a sokszínűség" fenntartása céljából emeltek.

Útközben - a gyülekező focirajongók gyűrűjében - azon gondolkoztam, hogy a Barca tiszteletére valószínűleg Ciszjordánia összes öltönye Betlehem belvárosában teljesíthet szolgálatot, ami a nyári kánikulában felettébb nagy teher lehetett a sok fontoskodó szekuson. Egészen addig agyaltam ezen, amíg egy csapat rohamrendőr nem állta utamat méghozzá teljes menetfelszerelésben. A legszentebb keresztény kegyhely tőszomszédságába tájidegenül hatott ez az erőfitoktatás, főleg úgy, hogy játszi könnyedséggel sasszéztam át rendőrsorfalon a mögöttük lévő sajtóirodába. Itt pikk-pakk szert tettem a nyakba akasztómra, meg egy kukásmellényre, amit minden kolléga úgy vett fel, mintha golyóálló mellény lenne és az élete múlna rajta.

Ettől aztán egészen szürreálisan UV sárgában úszott a fél tér és szépen kirajzolódott, hogy kik közé biztosan nem fogok beállni akkor sem, ha ezen a lehetetlenül békés nyári délutánon a nagyszámú biztonsági ember közül valamelyik fegyvert tartana a tarkómhoz.

Ekkor még jó ideig se híre sem hamva nem volt a Barcának. Így volt időm egy szemtelenül aljas merényletre: lőttem egy képet, ami mindennél beszédesebben mutatja be, hogy mennyire abszurd volt a Barca szentföldi békemissziója. Szerencsémre a nagy biztonsági kardcsörtetés során nem volt, aki értő szemmel instruálta volna a egyenruhás statisztériát. Nekem viszont szemet szúrt, ahogy ezek a snájdig Darth Vader imitátorok (látszólag) védelmezik a betlehemi béke központot, de valójában épp a képtelen helyzet megjelenítéséhez pózolnak. Mert ahol a békét futballistáknak kéne elhozniuk, de rohamrendőrökkel kell megvédeni ott nincs minden rendben.

A folytatásban szó lesz akrobata mutatványról, pofátlan potyázásról és persze az aranylábú Messiről, fociról viszont nem annyira. 

Ráchel lányom ma ünnepli az 5. születésnapját. A legtöbb ember számára az én ötéves kislányom ugyanolyan közönséges kislány, mint a többi száz- meg százezer. De engem pontosan öt éve megszelídített Ráchel, onnantól kezdve ő "egyetlen lett a világon" a többi száz- meg százezer kisgyerek között. Pedig nő úgy még nem forgatta fel az életem, mint ő. A születése napjától kezdve minden más, mint azelőtt. Például soha annyit nem nevettem még, mint vele, és soha annyit nem bosszankodtam, mint miatta. De nem csak ezektől izgalmas teremtés az én csodálatos lányom. Olyan kivételes ember ő, akinek valódi varázslatok laknak a fejében! De ami ennél is fontosabb, hogy ezeket nem fél szabadjára engedni. Én mondom, a világ legnagyszerűbb dolga részesülni Ráchel fantasztikus varázslataiból, igazán szerencsés vagyok, hogy jut belőle nekem is! Születésnapja alkalmából csak azt kívánom az én okos lányomnak, hogy a fejében lakó varázslatok sose múljanak el, még akkor sem, amikor inkább azt kívánná, hogy ő is csak ugyanolyan közönséges ember legyen, mint a többi száz- meg százezer. 

Zsófi szerint a blogunk kezd olyanná válni, mint egykor a tamagocsi vagy a Tétova Teve, amit virtuálisan napi szinten gondozni kellett, különben kimúlt. És tényleg, néha az az ember érzése, hogy a webnaplónk önálló életet kezd élni. Rendszeresen kell tartalommal "etetni-itatni" különben érdeklődés hiányában elhal és oda vész az eddig befektetett energia. Amikor a hobbiblogolás több időt vesz el a családtól, mint kéne, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy a blog van értünk, vagy mi vagyunk a blogért. Elvben könnyű rá a válasz: A dolgok megéléséhez és dokumentálásához is idő kell, és nyilván az előbbi a fontosabb, mint az utóbbi különösen, mert a saját életünkről van szó. Gyakorlatban viszont a közlési kényszer nagy úr, amolyan függőség ez. Az elmúlt két évben 201 posztban 681 ezer karakter, ezernél is több saját fotó, valamint 3 videó került ki a Mishpaha blogra. Bárhogy is nézzük, ez már tekintélyes mennyiségű tartalomnak számít, messze túlmutat a család életünk bemutatásán.

A blog indulása óta a mi életünkön keresztül olvasóink betekintést nyerhettek kibucunkba is. Erről a különleges településtípusról olvasmányosan és talán kultúrantropológiai értelemben is értékes tudásra tehettek szert, akik követik blogunkat. Sokan azért olvasnak minket, mert a mi szemszögünkből szeretnék megismerni az izraeli hétköznapokat, még akkor is, ha a nagy egésznek mi csak egy halovány szeletét villanthatjuk fel. Szerencsére rajtunk kívül több más magyar nyelvű izraeli blogger is elérhető, akiket a Kék-fehér valóság, mindennapok Izraelben Facebook oldalon fogunk össze.

A sok személyes tartalom mellett volt néhány posztunk, amelyek egyáltalán nem miattunk érdekesek. Legutóbb a wizzes mizériánk keltett nagyobb érdeklődést. Megugrott a nézettségünk az őszi gázai harcok idején is. Örültünk, hogy a macesz készítésről szóló exkluzív riportunkat is sokan szerették, a legtöbben viszont az MTVA és családi blogunk nyilvános csörtéjét követték, amiben médiatörténeti kapitulációra kényszerítettük a magyar közmédiát. De mégsem erre a sikerre vagyunk büszkék, hanem a Neumann-nyomozásunkra, ennek kapcsán ráirányítottuk a figyelmet az Auschwitzban elpusztított kisfiú történetére. A Neumann család történetéről hamarosan újabb részletekkel ismerkedhettek meg - már csak ezért is érdemes velünk tartani!

Továbbra is mindenkit arra buzdítunk, hogy olvasson minket rendszeresen, lájkoljon, kommentáljon. Külön öröm, ha még meg is osztjátok a posztjainkat, hogy mások is lássák. És persze szívesen vesszük, ha csatlakoztok facebookos csoportunkhoz, ahol a blog mellett további tartalmakkal is kedveskedünk a minket követőknek.

Nagy terveket szőttünk arról, hogy mennyit fogunk majd Budapesten csámborogni - múzeumokba járunk, ismerősökkel találkozunk, moziba megyünk - hát, mindebből nem sok valósult meg. Igazából Lea kivételével semmi sem úgy történt, ahogy szerettük volna. Keresztül húzta a számításainkat a váratlanul hosszú tél, az ezzel együtt járó cudar idő, és ha ez még nem lett volna elég, akkor a család legalább egy tagja biztos, hogy dögrováson volt. Ebből kiemelkedik az én ostoba kiszáradásom, ami miatt mentőt kellett hívni és a gyerekek bárányhimlője, ami lappangással együtt fejenként két hetet vett el az életünkből. Ilyen és hasonló, tökéletesen hétköznapi dolgok keserítették meg a mindennapjainkat, ezektől nehéz elvonatkoztatni, ha az utazásunk megítéléséről van szó. Épp ezért vesszőfutásunk részletes felidézésétől eltekintenék, mert az csak visszatetszést szülne, de legalábbis unalmas panaszkodásnak tűnne. Inkább néhány közérdeklődésre jobban számot tartó, személyes megfigyelésemmel szeretném kiegészíteni a tavaly nyári budapesti utunkról írottakat.

Az utcát járva már augusztusban is szembetűnő volt, hogy micsoda fásultság ült rá az emberekre, de valahogy akkor a közvetlen környezetemen ez a depresszió nem tükröződött. Alig fél évvel később azt kellett konstatálnom, hogy közeli rokonaink, barátaink is egyre gyűröttebbek. Tudom, senki sem lesz fiatalabb, de számomra akkor is döbbenetes volt látni, hogy miként zabálja fel a felfokozott stressz az ismerős arcokat. Aki ebben él az talán nem is látja a változást, de kívülről nézve félelmetes, hogy mi van rájuk írva. Miközben az is a képhez tartozik, hogy továbbra is vannak, akiknek jól megy, elkerülik a gondok és ugyanarról a valóságról gyökeresen más élményekről számolnának be, mint az őrlődő többség. Ez az értelmezési kettősség szétfeszíti e poszt kereteit, de jelzi, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek, mint ahogy az a távolság kínálta leegyszerűsítés miatt könnyen adódna.

Az előbb említett értelmezési kettősség legkönnyebben a magyar médiában érhető tetten. Én, aki köztudottan hírfüggő vagyok tavaly nyáron még el tudtam bliccelni, hogy belefussak bármiféle híradásba, de most két hónap alatt annyit voltunk otthon, hogy óhatatlanul is be-becsúszott egy-egy híradó a látómezőmbe. A közvetett vagy közvetlen kormányzati befolyás alatt álló médiumok a Kádár-kor legrosszabb agitpropos hagyományait élesztették fel. Az elhallgatás, sulykolás és szemérmetlen sikerpropaganda bűvös elegye ömlik mindenhonnan, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk összefoglalóan csak hazugságnak, az közelebb áll a valósághoz. A dolog olyan szinten megy, hogy a közmédia híradója főműsoridőben nyíltan leköcsögözött egy újságírót (az aznapi Híradó itt tekinthető meg, a 26 perc környékén kezdődik az ámokfutás, amiről itt olvashattok egy jó írást), aki le merte írni, hogy a márciusi hókáosz elkerülte a közszolgálati hírszerkesztők figyelmét (ehhez képest én még olcsón megúsztam, amikor a meccs bakijukat kipécéztem). Ahol az adónkból ilyen stílusban nyomják, ott a napi híradás elengedhetetlen része, hogy épp hány aláírásnál tart a Fidesz rezsicsökkentő népi hurrának álcázott aktuális adatbázis frissítése. A magát ellenzékinek mondó médiumok sem különbek, ott még mindig azok osztják az észt, akik lelkesen tapsoltak a szocik ámokfutásának. Az ő szájukból még az egyébként adekvát orbánozás is fájdalmasan hiteltelen, de még inkább improduktív. Az igazi baj, hogy valódi ellenzéki tartalom előállítására, hogy ne mondjam oknyomozásra már nem futja a tehetségükből, meg aztán azért sem vetemednek ilyesmire, mert kiderülne, hogy a holdudvarok összeérnek, ha mutyiról van szó… Szóval bármerre nézünk a magyar médiában a kép siralmas.

Amúgy - válság ide vagy oda - meglepően jól működik az ország, vagy legalábbis a tehetetlenségi erő viszi előre a dolgokat. Jó, hát a 4-es metrót még mindig nem adták át és a Kálvin teret 2011 óta sem sikerült befejezni, viszont az állatkerti Nagyszikla nagyon-nagyon menő lett! Az általunk igénybe vett állami szolgáltatások színvonala többé-kevésbé változatlan, ami tulajdonképpen válságos időkben még dicséret is lehetne, ha nem tudnám, hogy milyen alacsony a bázis. A mentő kijött, a gyerek megszületett, az útlevél kész lett, az óvoda óvoda volt, a BKV is járt és a Közlekedési Múzeumban a teremőr előre köszönt - az apróságoknak is örülni kell!

Az már kevésbé szívderítő, hogy a fizetésekhez képest elszabadultak az árak. Tavaly azt írtuk, hogy szignifikáns a magyar és az izraeli árszínvonal között a különbség, ma már nem éreztem eget verő eltérést, bár Izrael még mindig sokkal drágább. A válság másik mellékhatása, hogy a nagy áruházakban észrevehetően kisebb a választék, eltűntek a polcokról a prémium termékek, illetve a kevésbé kelendő áruk, a helyüket gagyibb dolgok vették át - nyilván a vásárlóerőt követve. Mindez némi ellentmondásban van a "Magyarország jobban" teljesít szlogennel…

Helyzet azért nem olyan rossz, nem kötelező nácinak lenni, mégha igény az volna is rá, ahogy mondani szokták. Szerintem ennél sokkal rémisztőbb, hogy a szélsőséges gondolkodás immár legitim módon, családon belül zavartalanul továbböröklődhet. Ezt egy önmagában ártatlan példával szeretném alátámasztani, ami jelzi, hogy valójában miben is áll a változás:

Ráchelt beírattuk a Darnyi úszóiskolába (megjegyzem nem is gondolnám, de a magyar gyerek úszás oktatás párját ritkítóan jó dolog), ahol átlag emberek, átlag gyerekei kapálóztak. Egyik alkalommal a tucatnyi "fuldokló" között egy kislány úszósapkájára lettem figyelmes. Árpádsávokkal megsépkelt, hatalmas Nagy-Magyarország díszelgett rajta, ami nem kéne, hogy sértő legyen, de manapság ezek a történelmi jelképek gellert kaptak jobb szélről.

Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak fogalma sincs mit írtak a homlokára, de a szülei nyilván képben vannak és ebben az eszmeiségben nevelik a gyermeküket, akiből ilyen "agymosás" után bizonyára nagyobb eséllyel lesz gyűlölködő felnőtt. Szerencsére most még megfértek egy medencében a lányommal. De megnéztem volna a parton asszisztáló szülők arcát, amikor megtudják, hogy a szittya lányuk egy "galíciai gyütt-menttel" pancsol. Szóval az úszósapka mögött rejlő társadalmi változásokat nehéz átadni olyanoknak, akik annyira látják szofisztikáltan a magyar helyzetet, mint mi Európából a gázai konfliktust - Izraelből nézve például a harmincezres Életmenete nem hír, de egy "Adj gázt" provokáció átüti az ingerküszöböt és onnantól már az egész ország bűne. Pedig ennél az elszigetelt médiahekknél sokkal félelmetesebb, hogy a gyerekeket milyen szellemiségben nevelik. Ezért mondom azt, hogy az alpári zsidózásnál húsbavágóbb, hogy a politika miként nyúlt bele a közoktatásba. Ráchel miatt próbáltunk ezen a vonalon is informálódni, hisz ha jövő ősszel hazamegyünk, akkor ő már iskoláskorú lesz és a jelenlegi szabályozás szerint kötelezően be is kell majd íratni. Ez volna a kisebbik baj, de ami az iskolák körül tapasztalható az kifejezetten riasztó és cseppet sem hazahívogató. Rémisztő kerettantervek és kötelező erkölcstan, ezek a "választási lehetőségek" manapság az ingyenesnek mondott közoktatásban, amiben az állásukat féltő tanárok képtelenek ellensúlyozni az iskolán kívülről jövő - vélt vagy valós - politikai elvárásokat.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy újra olyan idők jönnek, amikor az iskolarendszeren kívül kell megadni a gyerekeknek az általunk fontosnak ítélt értékeket. Ebben nagy szerepe volna annak a tágabb közegnek, amelyhez mi is tartozunk, és akikkel például közös erővel kéne kivédeni a negatív behatásokat. Több posztunkban is felemlegettük miként alakulnak át az emberi kapcsolatok a távolsággal. Tény, hogy sokaknak két hónap sem volt elég, hogy leessen a Facebookon kívül, élőben is láthatnak minket. Jó esetben egy lájkot megérdemelt Lea születése, de többségnél már erre sem futotta. Az egy dolog, hogy a mi kis lelkünknek ez hogy esik, a nagyobb baj, hogy előrevetíti mire számíthatunk a civil élet terén, ha majd egyszer életvitelszerűen visszatérünk az egykori közegünkbe.

Ehhez képest volt kontraszt, mikor végre nagy nehezen visszaérkeztünk a kibucba. Az emberek szeretettel fogadtak minket, az újszülött Lea miatt napokig csak a repkedtek a "mazal tovok" felénk. Persze ezt sem kell túlértékelni, de ettől még nagyon is jóleső érzés, amikor mások velünk örülnek. Így tényleg könnyű otthon érezni magunkat, nem úgy, mint otthon.

Több folyóméternyi könyv társaságában éltük az életünket, ami egész jól hangzik, ha van időd olvasni. Nekünk kevesebb időnk jutott rá, viszont amikor szembe találtam magam a könyvespolccal, akkor mindig lelkiismeret furdalásom támadt emiatt. Hogy megnyugtassam az értelmiségi lelkem legalább, amikor lehuppantam a kanapéra azzal töltöttem az időt, hogy az előttem sorakozó könyvek címeit silabizáltam. Ettől persze nem lettem olvasottabb, legfeljebb a nyakam csavarodott ki, ahogy a könyvgerinceket méregettem.

A nyakatekert könyvtárazás során meghökkentő dolgokra bukkanhattam. Önbeteljesítő jóslatnak is beillő, rejtett kincs tárult a szemem elé! Nem, nem a Bűn és bűnhődés, még csak nem is a Nyomorultak formájában, hanem pár bakelit lemez képében. Nyilván véletlen, de akkor is van abban valami sorsszerű, hogy az idős nagymama otthonában három izraeli lemez porosodik a nyolcvanas évekből. Őszintén szólva rejtély számomra, hogy egy asszimiláns zsidó néni miként tett szert a korongokra és miért tartotta évtizedeken át a polcán a sok rangos komolyzenei album és kiváló könyv között. Mint ahogy azt sem tudom, hogy valaha hallgatta-e vagy sem a három héber lemezt. Talán igen.

De mitől is mennek próféciaszámba ezek az amúgy egyszerű hanglemezek? Nem igazán a dalok miatt, azokat nem tudtam meghallgatni, bár a Kibucok Központi Kórusa minden bizonnyal magas zenei élményt nyújtana, már ha az ember szereti a szovjet típusú mozgalmi indulókat. Ennél sokkal-sokkal érdekesebb lehet Avner Kinner és Arik Einsten "Jó öreg Erec Izrael" című slágergyűjteménye, aminek a borítóján egy kora negyvenes évekbeli térképrészlet virít Palesztináról.

De az én szemem mégsem ezen, hanem egy másik lemezborítón akadt meg, amire ez volt írva: Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee vagyis magyarul Gyere a Galilba! Az albumot a Kineret Fesztiválra adták ki, ami részben a mi kibucunkban zajlott egykoron. Kicsi a világ, ugye.

Nem sejthették a lemez címadói, hogy évtizedekkel később mennyire aktuálisak lesznek. Az invitálással a nagymama ugyan nem élt, nem élhetett, sajnos ahogy a dolgok állnak már csak a Szeretetkórház vendégszeretetét fogja élvezni… De tudtukon kívül Zsófi, az unokája és a három dédunoka beteljesítette a címben olvasható felszólítást.

A hétvégén volt két éve, hogy kiköltöztünk Izraelbe. Jelképesen pészach, a kivonulás ünnepe után érkeztünk meg a szentföldre. Azóta ott élünk, a Kineret partján, ahová a most meglelt lemez invitál minket. Hétfőn ismét magunk mögött hagyjuk Budapestet, mert vár ránk a Galil!

Iőközben elküldték nekem a posztban emlegetett Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee lemez címadó dalát. 30 éve ezzel hívogatnak a Galilba:

- Önt sajnos nem tudom beazonosítani, mert rosszul adta meg a hat jegyű PIN-kódját az automatának.
- Ez könnyen lehet, miután már öt perce csak számokat pötyögtem be az automatába, hogy végre élő emberrel beszélhessek, mivel egy sürgős átutalást szeretnék elintézni.
- Sajnos a hat jegyű PIN-kód nélkül ez nem fog menni.
- Szívesen megadom a hatjegyű PIN-kódom, ha egyébként tudnám, hogy melyik az, mert szerencsétlenségemre az önök bankjánál külön hat jegyű kóddal történik chipkártya és telebank használat. De a könnyebbség kedvéért az ügyfélszámon át, a személyes azonosításig ugyancsak minden hat jegyű, így nehéz eldönteni, hogy épp melyiket kérik és azt hol rontottam el.
- Sajnálom, de most már hiába diktálja be bármelyik PIN-kódját, ha előzőleg az automatának rosszul adta meg, akkor a diszpécser már nem indíthat banki műveleteket.
- Nem értem, akkor miért kérte el az imént az anyám nevét, a születési dátumomat, a születési helyemet, a lakcímemet, a postázási címemet, a cégem nevét, adószámát és a lakásom helyrajzi számát?
- Az ön érdekében, hogy beazonosíthassam, nehogy valaki illetéktelen hozzáférhessen a bankszámlájához.
- Ez világos, de ha ennyi mindent lecsekkolt és minden stimmel, akkor miért olyan nagy baj, ha előzőleg véletlenül elgépeltem a telebank kódom?
- Értse meg, az ügyfélszolgálatnál ez a protokoll, a biztonsági kérdésektől akkor sem térhetünk el, ha előzőleg hibásan adta meg a PIN-kódját. Viszont, ha ezt a sok adatot sikeresen egyeztettük, akkor tájékoztatjuk róla, hogy elgépelte.
- Csak ezért irányítanak automatikusan önhöz?
- Ez a jól bevált gyakorlat a bankunknál, hogy növeljük az ügyfél elégedettséget.
- Én már azzal is elégedett volnék, ha az internet bankomat tudnám használni utazás közben, de sajnos az önök bankja évek óta nem teszi lehetővé, hogy Machintoson intézzem a pénzügyeim, viszont most nagyon sürgősen el kéne indítanom egy utalást. Nem lehetne ezt mégis valahogy megoldani?
- Ó uram, nem hallotta a változásról?! SMS azonosítással már Mac-en is elérhető a netbankunk, akár maga is rendelkezhet a pénzéről. Nem kell a telebankkal bíbelődnie.
- Tényleg?!
- Csak annyit kell tennie, hogy belép bankunk internetes felületére és a netbankban két kattintással máris SMS alapúra állíthatja az azonosítást.
- De a nálam lévő Mac laptopomon sajnos akkor sem tudok belépni a chipkártyás azonosítómmal, így magamtól végképp nem juthatok el odáig, hogy SMS-re váltsak. Segítene!
- Semmi baj! Akkor fáradjon egy PC-hez, lépjen be a chipkártyával, váltson át SMS azonosításra és már használhatja is az internetbankunkat a Mac-jén!
- Ez nagyszerű, de mint mondtam épp külföldön vagyok, már az is kész csoda, hogy van térerő. Viszont továbbra is Mac-em van, közel s távol nincs PC. Nem lehetne, hogy Ön most két kattintással átállítja ezt, hogy végre elintézhessem azt az átutalást?
- Sajnos nem, miután hibásan adta meg a hat jegyű PIN-kódját, ezért én már semmit nem tehetek az Ön érdekében. De ha újra tárcsázza a telebankot, beírja a megfelelő hatjegyű PIN-kódot, valamint ismét megadja az édesanyja nevét, a születési helyét és dátumát, lakcímét, postázási címét, a cége nevét, adószámát és a lakása helyrajzi számát, akkor akár telefonon is elintézhetjük, amit csak kíván!
- Igazán köszönöm a segítséget…
- Uram! Még ne tegye le, kérem!
- Külföldről hívom, ketyeg a telefonszámlám és szeretném mielőbb újrahívni, hogy megadhassam a hat jegyű telefonos PIN-kódom és az ugyancsak hat jegyű ügyfélszámom és személyes azonosítóm, az anyám nevét, a születési dátumom és helyemet, a lakcímemet, a postázási címemet, a cégem nevét, adószámát és a lakásom helyrajzi számát, és mindezek után még mellékesen szeretném végre elintézni azt a rohadt átutalást!!!
- Higgye el megéri pár percet ránk szánni még! Bankunk számára fontos az ügyfelek elégedettsége, ezért folyamatosan fejlesztjük szolgáltatásainkat, amiben az Ön segítségére is számítunk. Marketing osztályunk egy kérdőívet állított össze, a válaszadók között pedig a legújabb Mac Book Air-t sorsoljuk ki. Mint hat jegyű netbank PIN-kód tulajdonoshoz az első kérdé…
- Ember, maguk egy olyan számítógépet ajánlanak fel nekem, amivel nem bankolhatok önöknél?!
- A marketingeseink a díjnál nyilván felmérték, hogy mi motiválja válaszadásra legjobban az ügyfeleinket.
- Ja, az más, akkor biztosan örülni fog a nyertes.
- A legutóbbi vizsgálatunkból az derült ki, hogy a netbank használók mindegyike maximálisan elégedett volt.
- Nyilván, kivéve a Mac-eseket, akik az önök jóvoltából be sem tudnak lépni, így jó véleménnyel sem lehetnek…
- Nekik itt a telebank, amit gyorsan és könnyedén igénybe tudnak venni, miután beírják a megfelelő hatjegyű PIN-kódokat, valamint megadják az édesanyjuk nevét, a születési helyüket és dátumukat, lakcímüket, postázási címüket, a céges nevüket, adószámukat és a lakásuk helyrajzi számát.

Egészen a legutóbbi időkig vígan felnőttek a gyerekek olyan babakényelmi cuccok nélkül is, mint például zenélő bili, ADAC csillagos autósülés vagy épp ergonomikus etetőszék. De volt valami, ami a bibliai idők ótat biztosan minden kisgyerekes házban szériafelszerelés volt, ez pedig a mózeskosár. Ma már sajnos kiment a divatból, talán mert vannak praktikusabb gyerekhordók is, de azért még most is jól jön a háznál egy bélelt fonott kosár. Lakáson belül például kifejezetten jó szolgálatot tesz, ezt saját tapasztalatból mondom.

Aztán ki tudja, egyszer talán visszakerül a mi családunkhoz. Ha máshogy nem, akkor idővel majd Ráchel, Ábel és Lea révén vesszük újra hasznát a reménybeli unokáink legnagyobb megelégedésére. Úgy legyen!

Kedd hajnalban megszületett Lea, aki máris belopta magát a szívünkbe. Különösen Ráchelt hatotta meg a kistestvér eljövetele, mikor másnap először meglátta egészen elérzékenyült, teljesen odavolt, hogy kézbe vehette. Az igazi érzelmi kitörés estére tartogatta, amikor több mint egy órán át nézte a kicsiről szóló filmecskét.

Végig zokogta és azt hajtogatta, hogy olyan cuki a kistestvére, úgy sajnálja, hogy nem lehetett ott a születésénél és annyira hiányzik neki. Alig lehetett ágyba dugni, még ott is Lea képeit nézegette az ipaden, mire nagy nehezen elaludt. Mit mondjak, azért ez nagyon megkapó volt, még én is elpityeredtem.

Ma végre kiegészül a család, kerek lesz a világ és egyben új időszámítás kezdődik az életünkben. Ez lesz az első közös szombatunk, de cseppet sem ígérkezik békésnek. Ugyan négy nap után Zsófi és Lea végre hátrahagyják a kórházat és hazatérnek, de a dolgok jelenlegi állása szerint ez nem lesz olyan nagy változás számukra. Úgy néz ki ideiglenes budapesti otthonunk, mint egy kórterem: bárányhimlőt szerencsére már letudtuk, de Ráchel szegény tegnapra belázasodott, épp mire Ábel túl volt ugyanezen, helyette ő viszont taknyosan szipog. Szóval nem jutunk levegőhöz és ez még csak a kezdet, hiszen az újszülött érkezésével egy csomó feladat vár ránk. De ez mind olyan édes gond, amivel azt hiszem a legtöbben kiegyeznének, a többi gyerekbetegséget meg majd csak kiheverjük valahogy végre.