Ez is csak egy flash mobnak indult, aztán annyira nagyot szólt, hogy a gerilla akcióból rendszert csináltak. A vízicsatát egy ideje már az útikönyvek is megemlítik, mint valódi tel avivi kuriózumot. Ennek ellenére az eseményt nem szervezik túl - nincs is mit - kijelölnek egy napot a párbajra és minden városi bohém tudja, hogy fegyvert kell ragadnia. A Kikar Rabinon (ahol egykor agyonlőtték a tér névadóját) van egy nagy szökőkút, ezer ember játszi könnyedséggel elfér benne vízzel együtt, úgyhogy a munícióról sem kell külön gondoskodni. A felkészületlenjei PET palackokkal veszik ki a részüket a buliból. A jámborabbak hagyományos vízipisztolyokkal érkeznek, de a profik olyan vízipuskával szállnak harcba, amihez a több literes tartályt cipelnek a hátukon. Van, aki nem aprózza el és a kerti permetezőjét lényegíti át vízi játékká. De a legharciasabbak egyszerűen csak vödrökkel és lavórokkal osztják a kiadós folyékony nyakleveseket. A vízicsatát sokan annyira komolyan veszik, hogy jelmezbe bújva spriccelnek - nincs is látványosabb egy bőrig ázott Supermannél… Az igazi látványosságot mégis a vízes pólós lányok jelentik, akiknek szerencsére nem derogál nagy nyilvánosság előtt ilyen gyerekes módon villantani.

Először jó ötletnek tűnt gyerekekkel harcba szállni, de kisvártatva kiderült, hogy Ráchelt hideg zuhanyként érte a tömeg és a maga részéről inkább csak a partvonal mellől szemlélné az össznépi spriccpartit. Ábel eggyel vagányabb volt, ő a napszemüvege mögé bújva, szigorúan az ölemből vette célba a hozzá közelállókat - vagyis leginkább engem. Aztán ő is bemondta az unalmast és kivonult a tér szélére szárítkozni. Így családi fedezék híján, egymagam maradtam a csatatéren, ami az én harci kedvemre is demoralizálólag hatott. Úgyhogy lefegyvereztem magam, vízipisztoly helyett kamerát ragadtam, hogy legalább haditudósítóként kivegyem a részem a fantasztikus buliból. Remélem a képek láttán otthon is akad majd egy társaság, amely ilyen vicces módon mossa el a város unalmát.

Egészen a legutóbbi időkig vígan felnőttek a gyerekek olyan babakényelmi cuccok nélkül is, mint például zenélő bili, ADAC csillagos autósülés vagy épp ergonomikus etetőszék. De volt valami, ami a bibliai idők ótat biztosan minden kisgyerekes házban szériafelszerelés volt, ez pedig a mózeskosár. Ma már sajnos kiment a divatból, talán mert vannak praktikusabb gyerekhordók is, de azért még most is jól jön a háznál egy bélelt fonott kosár. Lakáson belül például kifejezetten jó szolgálatot tesz, ezt saját tapasztalatból mondom.

Aztán ki tudja, egyszer talán visszakerül a mi családunkhoz. Ha máshogy nem, akkor idővel majd Ráchel, Ábel és Lea révén vesszük újra hasznát a reménybeli unokáink legnagyobb megelégedésére. Úgy legyen!

A Kineret nem csak természeti szépsége miatt fontos, hanem kultúrtörténeti szempontból is. A Közel-kelet legnagyobb édesvízi taván évezredek óta dolgoznak halászok, akik közül talán a leghíresebbek a később apostolokként emlegetett Péter, András, Jakab és János. Ők nem csak a halászatban, hanem Jézus intelmeinek megfelelően az "emberfogásban" is jeleskedtek. Az ő bibliai példázataik nyomán a kinereti halászat a keresztény kultúrkör halhatatlan elemévé vált. Olyannyira, hogy a halászok védőszentje is egy kinereti halász, Péter apostol.

Jézust és legközelebbi tanítványait hírnévben biztos nem lehet lekörözni, de van, akinek napjainkban sikerül nyomukba érnie az ismertségben. Ehhez nem kell a vízen járni, vagy más csodát tenni, szimplán csak "A" kinereti halásznak kell hozzá lenni. Menahem Lev a rangidős halász a tavon és mint ilyen valódi celeb. Hivatása révén állandó vendége az izraeli tévéknek, gyakran jelenik meg újságokban - őt kérdezik, ha alacsony vagy magas a vízszint, ha rekord méretű halat fogtak vagy épp, ha az a hír járja, hogy ökológiai okokból korlátozni akarják a halászatot a Kineretben.

Menahem igazi fazon, ami azt illeti elég sprőd, de ez egy vízi embernél már-már szériafelszerelés. Mint az egyetlen komolyabb kinereti halászhajó kapitánya határozottan és ellentmondást nem tűrően irányítja a legénységét, akik megtanultak keményen a keze alá dolgozni. A hajózás és a halászat ugyanis nem demokratikus foglalkozás, ez drága és veszélyes üzem, ahol oda kell figyelni és mindig az van, amit a főnök mond. Ez elég egyszerű, de ma már kissé szokatlan képlet. Ha valaki ezt elfogadja, akkor a kemény fizikai munka mindjárt élvezetesebb lesz. Talán ezért is van, hogy Menahem kis csapata a fedélzeten kívül is jól megvan egymással. A szárazföldön lazábbak a viszonyok, a főnök tekintélyét itt már a tengerész humor öregbíti. Ha viccelődésről van szó, akkor a nyelvi akadályok sem fognak ki Menahemen, könnyedén poénkodik és flottul káromkodik, akár hat nyelven - közte simán odapörköl magyarul is. A Romániából aliázott szülőktől, balkézről felszedett magyarja egy állampolgári honosításhoz azért kevés lenne, de biztosan emlékezetesen küldené el a fenébe a magyar vizsgabiztost.

Szükség is van Menahemnek a nyelvtudásra, mert folyamatosan soknemzetiségű legénységgel szeli a habokat. Általában a csapat fele önkéntes fiatalokból áll, akik pár hónapra, esetleg fél évre érkeznek a kibucba és szerencséjükre vagy pechükre ide osztják be őket. Hogy a költséghatékonyságon túl miért alakult így, nem tudom, de az alig tíz méter hosszú, ötven évnél is idősebb motoros kishajón emiatt állandó a fluktuáció.   

Nem is olyan régen még viszonylag sok embernek adott munkát a Kineret. A halászatnak először az arab-izraeli konfliktus tett be. 1948 után a Kineret kvázi határvíz volt, amit a fölé magasodó hegyekből könnyedén belőhettek a szírek. Az izraeli ellenőrzés alatt álló tavon egészen 1967-ig az életével játszott, aki kihajózott. Miután elmúltak a háborús viharok és békés "belvízzé" szelídült a tó, felpörgött az ipari halászat. Ez aztán olyan ökológiai bombát robbantott, ami nagyobb hatással volt az élővilágra, mint az igaziak. A túlhalászás nyomán drasztikusan csökkent a tó halállománya és eltartóképessége - a kisebb zsákmány egyaránt taccsra tette a halászatot és a part menti halfeldolgozókat. Mindezt Ein Gev is megérezte: mára összesen két hajóból áll a halászflottája, amiből az egyik munka nélkül ring a kibuc kikötőjében, és az egykor grandiózus szardínia feldolgozó gyár is ebek harmincadján pusztul évtizedek óta.

Néhány éve komolyan felmerült, hogy egy időre tiltsák be a kinereti halászatot, ami lényegében már így is csak Menahemre és csapatára korlátozódik. A tudósok arról győzködték a politikusokat, hogy csak ilyen drasztikus adminisztratív eszközökkel biztosítható a Kineret regenerálódása. Ez természetesen jókora szálka Menahem szemében, aki szerint aggodalomra semmi ok, bőven van hal a tóban - főleg, ha nincs, aki kifogja előle… Még az is lehet, hogy a halradarral vadászó Menahemnek van igaz a parttalan számháborúban, de azért az mégiscsak beszédes, hogy a halakkal együtt a konkurencia is kipusztult mellőle. Nem csoda, hogy a rafinált halász a halpopuláció mellett más szempontokat is bedobott a zavarosba. Szimpla halászként gyakran hivatkozik a hírneves apostol elődökre, akiknek végülis az emlékét ápolja minden áldott nap, amikor kiveti a hálóját. Mint hagyomány hű zsidó nem annyira spirituálisan, inkább a közös foglalkozásuk miatt azonosul velük. Egy ősi mesterség majdhogynem utolsó helyi képviselőjeként Menahem végül is joggal tekint önmagára úgy, mint egy intézményre, nemzeti kincsre, de még inkább a világörökség részére. A dolog csak látszólag istentől elrugaszkodott, némileg fellengzős érvelés, hisz a Kineret környéki keresztény helyek tényleg nemzetközi védelmet élveznek és az általa űzött halászat kétségtelenül bibliai elfoglaltság a tavon, amit ha betiltanak nem lehet csak úgy később újrakezdeni.

Mindeközben valóban nagy a baj a tóval: például a Biblia révén világhírre szert tett Szent Péter hala mára már ritka vendég a halászhálókban. Igaz, a környékbeli éttermek étlapján nem. A dörzsölt vendéglősök szemrebbenés nélkül chilei mirelit hallal etetik a gyanútlan turistákat - nyilván csak a környezettudatosságuk miatt… Ezzel a kegyes hazugsággal mindenki jól jár: az éttermek halálra keresik magukat, az éhes zarándokok jól laknak és a kinereti kopoltyúsok is fellélegezhetnek. Legfeljebb az import Szent Péter hal dublőrök bánják a dolgot, de őket nem kérdezi senki. Főleg egy olyan vidéken nem, ahol kétezer éve Jézus már sikerrel szabadalmaztatta a halszaporítást.  

Látvány pékségben mindenki járt már, de kóser pászkasütödében biztos kevesen jutottak el. Januári jeruzsálemi kirándulásunkon teljesen véletlenül belefutottunk egy macesz manufaktúrába. Igazából az orrunk után mentünk, mert sütöde illata már messziről ínycsiklandó péksüteményekkel kecsegtetett. E tekintetben ugyan lukra futottunk, viszont az élmény mindenért kárpótolt minket.
A Mea Sharim negyed egyik eldugott mellékutcájában működő sütöde valójában egyáltalán nem bizalomgerjesztő, turista attrakciónak jószándékkal sem nevezném. Ettől azonban még lehet valami nagyon érdekes. Még akkor is, ha az egyetlen termék, amit itt előállítanak valójában pofonegyszerűen elkészíthető: a macesz nem áll másból, mint liszt és víz, amit lapos tésztává gyúrnak és jól átsütnek. Ugye, hogy nem tűnik ördöngösen bonyolultnak? Kivéve, ha ortodox zsidók gyártják, mert akkor a legegyszerűbb recept is bonyolult rituálévá terebélyesedik. És pont ez adta a hely szépségét!

A részletekkel nem is untatnám az olvasóinkat, elég csak ebbe az előadásba belehallgatni, ezt és ezt elolvasni és máris napnál is világosabb, hogy a macesz készítés valójában művészet. (Az ünnepről bővebben itt írtunk a Mishpahán.)

Egy-egy 18 perces etap végén sem unatkoznak a résztvevők. A gyártás során használt szerszámokat és munkapadokat minduntalan alaposan letisztítják, hogy még véletlenül se ragadjon le semmi, ami időközben megkelhetne. Mindez nagyon kemény pörgős munka, amit a helyszínen készített kisfilmünk is hűen visszaad:

Persze maceszt ma már nem csak kézierővel, hanem gépesítve is gyártanak. Nagyjából általános nézet, hogy a teljesen automatizált gépsorokkal ugyanolyan kóser macesz állítható elő, de ortodox zsidó körökben azért tartja magát, hogy az igazi maceszt mégiscsak kézzel és nem futószalagon készítik. A handmade pászkának természetesen megkérik az árát, a különleges portéka általában hármasával csomagolva kerül a polcokra és átszámítva 4-5000 forintot kérnek érte. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen liszt és víz keverékéről van szó nagyjából aranyárban adják. De pészách előtt veszik, mint a cukrot, mert a hagyomány, az hagyomány és a hozzáadott érték minden pénzt megér.

Izraelben január 22-én előrehozott parlamenti választásokat tartottak. Mint szabadságos újságírónak a voksolás és az azt megelőző időszak felettébb izgalmasnak ígérkezett. Próbáltam követni az eseményeket, de azt hiszem ez volt talán minden idők legunalmasabb választási kampánya Izraelben. Ha kicsit nem figyelek oda, észre sem veszem. Na jó, az újságok és a tévék híradásai nagy teret szenteltek a versengő politikai erőknek, hisz az ingyen show mégiscsak közérdeklődésre tart számot.

Ahogy közeledett a választás napja itt-ott választási plakátokat is feltűntek sőt, a hajrában még utcai kampányeseményekbe is belefuthatott az ember, ha nem vigyázott. (Így jártam én is a jeruzsálemi piacon.)

De semmi hisztéria, semmi dráma, már-már minden olyan kulturáltan zajlott, mintha Skandináviában lennénk és nem a Közel-keleten. Ez persze csak ahhoz képest tűnhetett így, hogy milyen végletesen kiélezett kampányokon van túl Izrael. Mert például a választási műsorok hangneme egészen siralmasnak tűnt így is. Szinte állandó forgatókönyve volt ezeknek, hogy a riporter által bedobott kérdésre perceken át szigorúan egyszerre, üvöltve mondják a magukét a vitapartnerek, egészen a következő kérdésig, amikor levegőt vettek és ugyanott, csak immár hangosabban folytatták szinkron anyázást. (A vitakultúra ezen mélységét a magyar politikusok még nem érték el, igaz otthon már nem is vállalják a nyilvános disputát egymással, de ez egy másik - hasonlóan szégyenteljes - történet végeredménye.)

Külső szemmel fura lehet, hogy a világpolitika színpadáról ismert izraeli politikusoknak "házon belül" ugyanolyan problémákra kellett megoldásokat javasolniuk, mint a világ bármely országában praktizáló kollégáiknak. Jó volna, ha így maradna, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a régi vágású izraeli politikusoknak a (tényleg húsba vágó) biztonságpolitikai problémák felszínen tartása sokkal kényelmesebb, mint az embereket a hétköznapokban érintő kérdések megoldása. 

A kibucban sem volt sok jele a kampánynak. Mindössze két választási eseményt plakátoltak ki a faliújságon - a közeli főiskolán a már említett Yair Lapid tartott beszédet, illetve egy másik alkalommal Ehud Olmert volt miniszterelnök, aki idén nem indult egyik párt színében sem. Ezen kívül egyetlen kampány matricával találkoztam - az is 2006-ból maradt vissza. (Amir Peretz, a Munkapárt akkori listavezetője van rajta, aki első ránézésre simán elmenne Sztálin imitátornak is - nem is választották meg…)

Személy szerint minket a választási hacacáré kevésbé érintett meg. Mint potenciális első választókat senki sem talált meg, nem lettünk személyesen megszólítva, még csak tájékoztatást sem kaptunk arról, hogy mi a teendőnk, ha élni akarunk az állampolgári jogainkkal. A választási hajlandóságunkra tehát kevéssé volt hatással a kampány. Amúgy Zsófit, ahogy Magyarországon, úgy Izraelben is hidegen hagyja a közélet - neki ezért volt eleve kérdéses a részvétel. Engem ugyan kifejezetten érdekel a politikai, még kedvenc izraeli pártom is van, viszont más okból néztem borúsan a kampányidőszakot és hezitáltam a részvételt illetően. Nekem filozófia problémám volt a demokratikus joggyakorlás lehetőségével: ha épp azon töprengünk, hogy menjünk vagy maradjunk az országban, akkor morálisan nehezen vállalható, hogy részt vegyek az izraeli választásokon. Másfelől meg több mint másfél éve itt élek, ez az otthonom és nagyon is fontos számomra, hogy hogy mennek errefelé a dolgok.

Végül is rajtunk kívül álló okokból megoldódott a dilemmánk. Még mielőtt az előrehozott választásokat időpontját kihirdették volna, már leszerveztük a januári nyaralásunkat rokonostul, szállásostul tokkal-vonóval - vagyis jó korán biztossá vált, hogy január 22-én semmiféleképpen sem leszünk Ein Gevben. Izraelben viszont az a (fő)szabály, hogy a választópolgárok csak a lakóhelyükön szavazhatnak és csak a választás napján. Ugyan a parlamenti választások idején ingyenes a tömegközlekedés, de végül arra szavaztunk, hogy voksolás helyett inkább otthonunktól 400 kilométerre, Eilaton maradunk. Így esett meg, hogy életünk első izraeli választásán nem az urnákhoz járultunk, hanem a családunk pártjára álltunk - és a strandra mentünk. A szavazati jogunk helyett a szabadságjogunkat gyakoroltuk. Felhőtlenül.

Úgy tűnik meghallgattatott a kívánságom és rendszer lett a kibucos szombat köszöntésekből. December utolsó péntek estéjén - immár harmadjára - jöttünk össze, hogy együtt ünnepeljünk, ami nagyon kedvemre van. Mi, Zsófi isteni kalácsaival emeltük az ünnep fényét, ami ismét olyan népszerűnek bizonyult, hogy többen azon melegében elkérték a receptjét. Egyébként azért is szeretem ezeket a közös estéket, mert nem csak együtt vagyunk, ünneplünk, hanem van egy kis közös tanulás is. Pár percben valaki elmeséli a heti szakaszt és annak tanúságát - ez még annak sem fekszi meg a gyomrát, aki amúgy nem él vallásos életet.
A kiddus után nem széledtünk szét, hanem asztalhoz ültünk. A megjelent tucatnyi család legalább ennyiféle ételt hozott, hogy közösen fogyasszuk el. Zsófi jóvoltából mi hamis rakott krumplival képviseltettük magunkat a közös terülj-terülj asztalkámon. Az egyszerű magyaros egytálétel ugyan a kóserság miatt nélkülözte a kolbászt, de a házias ízek így is többekben mély nyomokat hagyhattak. Ezt onnan tudjuk, hogy Zsófinak hazaérkezésünk után SMS-ben gratuláltak, hogy főztjével előcsalta a gyerekkori emlékeket.

Az emigráns lét egyik természetes velejárója, hogy előbb-utóbb, ilyen-olyan formában keresed a hasonszőrűek társaságát. Aztán vagy életed végéig menthetetlenül beleveszel ebbe a körbe, vagy már-már betegesen elkerülöd a sajátjaid és igazolva látod, hogy miért fordítottál hátat a hazádnak. Mindegyikre látok példát magam körül és egyiket sem tartom egészséges életstratégiának. Amennyire én látom Izraelben (de a világban is) sikeresebbek lettek (egyénileg és közösségileg is) azok a bevándorlói csoportok, amelyek tagjai egymást segítve, egymással szorosan kooperálva kezdtek új életet. A magyarok, illetve a magyar zsidók nem igazán ilyenek, mert egy tradicionálisan individualistább közegből indulnak. De ennek is van előnye, mert a közösségi megtartóerő hiányában gyorsabb az asszimiláció, ami persze még így is inkább generációs léptékű. A magyar nyelvterületről elvándorolt izraeliek zöme nem vetette le a gyökereit, de már nem adta át. Ebben talán mostanság van változás. Azok, akik az elmúlt években, évtizedekben jöttek a beilleszkedés mellett fontosnak tartják a magyar gyökereiket, például áthagyományozzák azt a gyerekeikre, ami praktikusan azt is jelenti, hogy nem hanyagolják el a magyar nyelvet. (Nyilván ez függ attól is, hogy vegyes házasságban él-e az illető, a nyelvi sokszínűséget támogatja-e a szűkebb környezet, van-e élő kapcsolatuk Magyarországgal stb.)

Az ilyen családok nincsenek könnyű helyzetben, mert a kultúrát magában hordozó nyelv megtartása erős összefüggésben van a számossággal. Márpedig az izraeli magyar diaszpóra nagyon elöregedett, utánpótlás hiányában kevés a fiatal, így kisgyerekes magyar családot is nagyítóval kell keresni.

De hogy jön ez a sok okoskodás a halászléhez? - merülhet fel joggal a kérdés azokban, akiknek ízes beszámolóra fáj a foga az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozóról. Nos, ahogy ökör iszik magában, halászlét sem készítünk egymagunkban, úgy a nyelv sem ápolható magányosan. Közösségi tett halászlét enni és magyarul beszélni, játszani, főzni. Jó, tudom magyar ember evés közben nem beszél, de zsidók esetében szerencsére ez a kitétel betarthatatlan. Lényegében erre épült az egész "projekt" együtt lenni, együtt enni, egymással beszélgetni a gyerekek társaságában - hogy ők is érezzék, lássák, tanulják a magyart, hogy ne földöntúli élmény legyen, amikor anya az anyanyelvén beszél a telefonba. A halászlevezés tehát nem a cél, hanem az eszköz ebben a folyamatban, ami talán kifuthat oda, hogy kialakul egy laza magyar hálózat a környéken, ami mindannyiunk számára segítség lehet.

Bevallom őszintén egészen meglepődtem, hogy erre 12 család, úgy negyven ember is vevő volt - ennyien jöttek el Ein Gevbe, hogy egy halászlé apropóján más kisgyerekes magyarokkal is találkozzanak hanuka hatodik napján. Ahhoz képest, hogy Észak-Izrael nem bevándorlási célpont, ennek megfelelően nem sok magyar család él errefelé, egész takaros számban jöttünk össze Haifától, Afulán át, egészen Kirjat Shmonáig. A vendégek zöme legalább 15-20 éve érkezett az országba (köztük sokan nem is Magyarországról, hanem Romániából). Volt, aki sok év kihagyás után visszatérő, illetve rajtunk kívül volt még egy család, akik a közelmúltban költöztek Izraelbe. Talán fele-fele arányban voltak a "szín" magyar és a vegyes családok, ez utóbbiaknál a lányok-asszonyok képviselték a magyar vonalat. Az ő gyerekeik változatos szinten értik, beszélik a magyart, míg a férjeik lányegében egyáltalán nem. (Ehhez képest egész lelkesen gratuláltak a találkozóhoz a buli végén.)     

Mint házigazda nem feltétlenül tudtam kiélvezni az eseményt (még fotózni sem volt időm), de ahogy néztem igazán jól érezték magukat a vendégeink. A gyerekek egymásra találtak, rohangásztak, játszottak aztán mézeskalácsot sütöttek. A felnőttek főztek, dumáltak, ettek, ittak. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, csak együtt voltunk, élveztük egymás társaságát - elvoltunk, mint hal a vízben. Hát kellhet ennél több?

Búcsúzásnál sokan kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Remélem igen!
Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet.

Tulajdonképpen majd' mindenben ugyanúgy ünnepeltük idén a hanukát, mint tavaly. Igaz, tapasztaltabbak voltunk és a gyerekek is érettebbek egy évvel, így könnyebben ment a mindennapos gyertyagyújtás. A négy és fél éves Ráchelnek például már az ünnep üzenete is átjött: nyertek a zsidók - és ajándékot kapunk.

És tényleg - nyertek a zsidók és ajándékot is kaptak a gyerekek. Idén az első és az utolsó napra koncentráltuk a meglepetéseket, így elmaradt a hiszti, hogy miért ennyit, és miért ekkorát. Két nagy csomagban kapták meg az ajándékokat és napokra elvoltak velük. Különösen egy nem túl bonyolult, de annál hangosabb horgász játék nyerte el a tetszésüket, amiben másnapra "véletlenül" tönkrement a hangszóró - természetesen a nagy használat miatt.

Az otthoni gyertyagyújtások mellett több közös hanukai eseményre is hivatalosak voltunk. A kibucban idén is beüzemelték a hatalmas hanukiát, ami szépnek nem szép, viszont rettenetesen büdös, ha gázolajos rongyok segítségével csapnak fel benne a lángok. Talán ezért is lehet, hogy idén is csak az első két napon voltak számottevően kíváncsiak a közöponti ceremóniára, a többi napon az volt ott, aki épp arra járt. Az ünnep második napján volt a nagy hanukai kibuc muri, ami nem sokban különbözött a tavalyi örömködéstől: futóversennyel indult, dobolással folytatódott, fánk evés volt a fénypont és a gyerek műsor a mélypont. A kiszámítható program ellenére - vagy épp ezért - egészen jól éreztük magunkat. Külön öröm volt látni, hogy az első hanuka gyertyát Rivka gyújtotta meg, aki magyar Holocausttúlélő.

A legklasszabb programnak az óvodai hanukák ígérkeztek. Ábelék annyira picik, hogy tőlük az ünnep lényege még elég távol állt, de a két-három évesek önmagukban is cukik, amin a hanuka csak dobott. Rácheléknél már komolyabb program volt, amiben aktívan részt vettek a szülők is. Táncoltunk, énekeltünk, fánkot gyártottunk és ünnepi díszeket készítettünk közösen. Kicsit hosszúra nyúlt a program, kevesebb talán több lett volna, de ettől még jól sikerült az együttlét.

Az idei hanukai programsorozatból két esemény emelkedett ki. Az egyik az általunk szervezett hanukai halászlevesezésnek álcázott magyar találkozó volt, amiről hamarosan külön posztban emlékezem meg. A másik egy családi hanuka volt, amit egy vallásos ismerősünknél tölthettünk.

Az egyik Amerikából frissen aliázott ulpános csoporttársam meghívta az egész osztályt közös gyertyagyújtásra. Ugyan többször is volt szerencsém a Chabad nyilvános gyertyagyújtásain részt vennem, sőt még az a megtiszteltetés is ért, hogy gyertyát is gyújthattam, de házi kivitelben még soha nem volt részem ortodox hanukában, ezért evidens volt, hogy ott a helyem. És mivel náluk is kisgyerekek vannak, így örültek, hogy családostul megyünk.
Nem voltunk sokan, talán mert a többség megrettent a vallásos közegtől - vagyis pont attól, ami a lényege volt az estének - pedig nem kellett volna, ennyi "hittérítés" igazán kijár ünnepek idején. A vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, igazán kitettek magukért - jó házigazdaként és jó zsidóként egyaránt. Ez utóbbi abban is látszott, hogy nem csak a hanukai rituáléra összpontosítottak, hanem fontosnak tartották, hogy tanítsanak is. Márpedig tanulni mindig jó! De nem csak mi felnőttek kerülhettünk képbe, hanem a gyerekek is beleszagolhattak az "igazi" hanukába. Ráchel és Ábel tátott szájjal hallgatták az ismerősen csengő imákat, hosszabb kiadásban és szebb dallamokkal. Láthatólag leesett az álluk a gyertyagyújtástól, de közben az arcukra volt írva, hogy ez nekik idegen. Naná! Hogy is ne lett volna az?! - hisz otthon kevésbé ceremoniálisan csináljuk ugyanazt. Mi azért mentünk, hogy ilyen autentikus hanukát is lássanak és ahogy Ráchellel utólag beszélgettük nagyon is jól érezte magát az este folyamán - igaz, leginkább azért, mert rengeteg trenderlit színezhetett kedvére.

Chabados vendéglátóink talán azt hihették, hogy a náluk átélt hagyományos hanukától rögvest elindulunk a megtérés útján. De bármennyire is tiszteletre méltó az ő mintájuk, számunkra követhetetlen. A vallásos "kirándulástól" - legalábbis az ő fogalmaik szerint - nem lettünk "jobb" zsidók, csak valamivel okosabbak és néhány shékellel szegényebbek. Másnap ugyanis első dolgunk volt, hogy lányunk örömére beszereztünk néhány kifesthető pörgettyűt otthonra is. Ha ezzel nem is kerültünk sokkal közelebb a Chabadhoz, de az arts and crafts bizonyára a Teremtőnek is tetsző dolog - főleg, ha hanukai trenderliről van szó.

Különös Csipkerózsika álmomból ébresztettük fel a helyi tornatermet, ami egykor az iskola ékessége volt. Ma már felveri a gaz az iskolát és a tekintélyes méretű tornacsarnokról is valahogy megfeledkeztek a helyiek. Míg nem idén februárban felfedeztük magunknak - és a kibuc többi kisgyerekes családjának - a parlagon heverő sport létesítményt. Hónapokon át minden csütörtökön együtt labdáztunk, fogócskáztunk, kúsztunk-másztunk. Aztán a jó idővel együtt elhalt a közös program - ahogy azt kell, újra mindenki a szabadban fárasztotta a gyerekeit. Most, hogy csípősebbre fordult az idő, ismét igény mutatkozott a közös családi mozgásra. Jöhet a második félidő!

Ahhoz képest, hogy nem vertük nagy dobra az indulást, egészen belaktuk a hatalmas tornatermet. Pedig a tavalyi törzsgárdából sokan nem is jöttek el, voltak viszont mások, akik épp a kibucban vendégeskednek a hanukai szünetben. Meglepő módon ismét akadt olyan szülő, aki még általános iskolásként járt utoljára a tornateremben, azóta nem is volt a kibuc ezen sarkában.
A játék örömé szempontjából, mit sem számít, hogy ki, honnan jött, mikor járt a tornateremben utoljára. A lényeg, hogy közösen csinálunk valamit, amit láthatólag mindenki élvez és igényel.
Nagyon úgy fest, hogy mi, "gyütt-mentek" hagyományt teremtettünk a családi sport délutánnal. 

Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset.

Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést.

Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz.

Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj.

Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:

Leginkább a céltalan küldözgetés zavart.
- Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről).  
Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást.

A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók.

A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy.