A tel avivi járaton közlekedtetett géptípuson összesen egy tucat olyan ülés van, ahol a lábtér valamivel nagyobb, ezekre tényleg érdemes rástartolni, minden más hely ugyanolyan szűkös és ezen nem változtat, hogy amúgy az ablaknál vagy a közlekedőfolyosónál jobb ülni. A Wizz példája mutatja, hogy ebből is pénzt lehet csinálni. Azért, hogy a családunk biztosan egy kupacban legyen, mi is vettünk egy elsőbbségi jegyet (kb. 4 Euro), ami nem azt jelenti, hogy a jegyfoglalásnál megmondhatod, hogy pontosan hová akarsz ülni. Pusztán csak előbb szállhatsz be, így több variáció közül választhatsz. A könyöklést így sem úszod meg, csak az elején kevesebb emberrel kell bokszolni a jobb helyekért. Ha elsőbbségi jeggyel több helyet is foglalsz (mint ahogy mi tettük) attól még ugyanúgy meg kell küzdened a normál jeggyel beözönlő utastársakkal, hisz ők bárhová leülhetnek, csak a jószándékuktól függ, hogy hallgatnak-e rád. A rendszerszerű helyfoglalás mellőzése tehát ebben a formában inkább lehúzás kategória, mint korrekt megoldás. De mondjuk azt, hogy ez még a jóárasított repjegyért vállalható kényelmetlenség.

Az viszont már nem, hogy az előzetes helyosztás hiányában késik a gép, mert ez biztosan pénzbe kerül a légitársaságnak, amit a már említett excel táblázatban is feltüntetnének, akkor fix, hogy egészen más számok jönnének ki. Lehet, hogy Európán belül ez nem jelentős plusz költségelem, de a tel avivi járat más tészta. A potenciális utasok egy részének ugyanis speciális igényei vannak, amit én is nehezen tolerálok, de egy légitársaságnak illene figyelembe venni, már csak közgazdasági megfontolásokból is.

Az ortodox zsidó férfiak, de a hard core muszlimok sem ülnek nő mellé, ami vitán felül középkori csökevény, de mégsem nevezném csak egyéni szociális problémának. Ez egy kulturális adottság, amit a tel avivi járatot üzemeltetőnek előzetesen figyelembe kellene venni, hogy zökkenőmentes szolgáltatást nyújtson. Az ortodoxok bigott nőfóbiája miatt az ültetés bonyolódik, ergo kódolt a késés, ami veszteség a cégnek és garantált kellemetlenség az utasoknak - már, ha ez utóbbi számít a Wizznek, mert erről vannak kétségeim.

Esetünkben az történt, hogy két hullámban, normál tempóban felengedték az utasokat a gépre, akiket a szokásoknak megfelelően sztyuárdeszek köszöntöttek az ajtóban. Nagyjából a hivatalos indulás táján már úgy tűnt, hogy a gép megtelt és mindenki bevackolta magát, készen álltunk a felszállásra. De az ajtó még hosszú percekig nyitva volt, ekkor derült égből villámcsapásként megjelent a fedélzeten legalább 20-30, összetéveszthetetlen külsejű jesiva boher, akik a tömött gépen próbáltak helyet találni. Mindannyiunk pechére üres hely jobbára csak a középső székeken volt, hisz oda senki sem szívesen ül. Így viszont dupla akkora esélye volt annak, hogy egy hölgy mellett kellett volna helyet foglalniuk az ortodoxoknak. És mit ad isten, tényleg bejött a statisztika! A késve érkező ortodox csapatnak vagy a fele nem találta a helyét és mérgezett egérként fel-alá mászkált a folyosón, hátha valaki (értsd a lenézett nők közül valaki) megszánja őket és helyet cserél egy vállalkozószellemű utastárssal. Ilyen jótét lelkekből elsőre kevés akadt és bő fél órába telt, míg sikerült úgy sakkozniuk a pajeszos fiúknak, hogy nehogy kisértésbe essenek egy nő közelségétől. Mindeközben a légiszemélyzet - legalábbis számunkra, mezei utasoknak érzékelhető módon - semmiféle segítséget sem nyújtott, tájékoztatást nem adott annak érdekében, hogy ezt a helyzetet minél gyorsabban, mindenki megelégedésére rendezzék. Fél órán át eszükbe sem jutott, hogy moderálják a kialakult káoszt, inkább konfliktuskerülően bedobták a gyeplőt, hisz hely az van, aztán majdcsak mindenki leül egyszer. Ez a passzivitás nem magyarázható azzal, hogy a Wizz egy fapados és az árban benne van, hogy a légiutas kisérők bamba megfigyelőként viselkedjenek, csak mert 20-30 utas nem vett elsőbbségi jegyet, hogy még véletlenül se üljön "tisztátalan asszonyállatok" mellé.
Amúgy sem érthető a Wizz Air magatartása. Az üzletszabályzatuk szerint, ha az utas nincs a kapu előtt egy órával(!), akkor otthagyják. Hogy hol volt a 20-30 ortodox, nem tudom, de 150 utas rájuk várt a gépben és aztán miattuk kellett további fél órát vesztegelni, mert nem volt számukra elfogadható elhelyezés a repülőn.

Ahogy nézem - márpedig rendesen követem az eseményeket - sajnos semmi sem változott pozitív irányba otthon a legutóbbi látogatásunk óta. És ez nagy baj, nagyon nagy baj. Engem személy szerint bosszant, hogy tehetetlen vagyok, azok voltunk már mielőtt eljöttünk, csak akkor még élt a remény, hogy lesz ez még másképp is belátható időn belül. Annyit tehettünk, hogy hellyel-közzel kivonhattuk magunkat az események közvetlen hatása alól, de ez sem tarthat örökké, és ugye hiába hagytuk időlegesen magunk mögött Magyarországot a szar még itt is utolér minket. Magam csak annak örülhetek, hogy nem érzem mindennaposan a bőrömön, ami otthon megy. De lehet ennek örülni, ha látjuk az otthon élő szeretteinken, hogy ők meg bajlódnak és nem jutnak egyről a kettőre?
Mindegy.
Most megyünk haza és alámerülünk. Kiélvezzük, ami jó és boldogok leszünk a baba miatt, a többit meg két hónap múlva magunk mögött hagyjuk. Na, hát ezért mondtam Zsófinak, hogy én már azt várom, hogy visszaérjünk.

Valamivel hangsúlyosabbá teszi a magyar jelenlétet, hogy a hivatalos országstand mellett ott van a Múlt és Jövő és a tel avivi Drory könyvtár pavilonja is, akik ugyancsak a magyar irodalmat képviselik a könyvvásáron. (Talán szerencsésebb lett volna, ha ezek a magyar vonatkozású megjelenések integrálták volna és egy fedél alatt prezentálták volna a magyar könyveket.)
Hogy anyagi vagy koncepcionális kérdés nem tudom, de számomra mégiscsak furcsa volt, hogy a hivatalos magyar standon kiállított könyvek lényegében nem voltak megvásárolhatóak, mert kevés kivételtől eltekintve egy-két példányt hoztak csak.

A standnál ezt azzal magyarázták, hogy ők a kiadók, szerkesztők, fordítók felé szeretnék reprezentálni a magyar kultúrát. Ez rendben is van, de a könyvkereskedelem is csak üzlet, amit kiadók intéznek. Viszont az egy szem Múlt és Jövőt leszámítva a magyar kiadók részéről tudomásom szerint senki sem érezte fontosnak az izraeli piacot annyira, hogy közvetlenül képviseltesse magát. Azért a képhez hozzátartozik, hogy a kiadók helyett több magyar szerzőt is delegáltak a rendezvényre. Akik nyilván érdekeltek abban, hogy eladják magukat és, ha a szervezők a kritikámat azzal ütik el, hogy a magyar költők és írók a legjobb reklámfelület egy nemzetközi könyvvásáron, akkor én ezt készséggel elfogadom.

Spiró György és Kőbányai János is hangsúlyozta, hogy míg '56 után jelentős magyar emigráns irodalomi életről beszélhetünk, addig manapság ennek nyoma sincs. Kőbányai ezt még azzal egészítette ki, hogy Izraelben is kihalt az a generáció, amely régről hozta a magyar irodalom iránti szeretetet.

Az előbbiek számára valóban ez a földre szállt mennyország, a gyerekek viszont nem biztos, hogy hasra esnek a látottaktól. Ugyan tényleg rengeteg a hadrendből kivont, illetve a különböző háborúkban zsákmányolt repülő, de ha nem érintheted meg, nem mászhatsz rá és nem ülhetsz bele, akkor egy normális gyerek hamar elveszti az érdeklődését a kiállított vasmadarak iránt. És hát Ábel egészséges kétéves, aki a repülők rövid szemrevételezése után a múzeum sarkában felállított játszótéren landolt. Nem, nem a rakétás mászókán, ő a hintában kezdte a pilótakiképzést és reményeim szerint a repülés karrierje itt meg is áll.
Míg a fiam hintában szárnyalt a boldogságtól, nekem volt időm sovány disznó vágtában felderíteni a repülős arzenált. Megmenteném az olvasóinkat a részletes típus ismertetéstől és műszaki leírástól, inkább csak néhány benyomásomat szeretném megosztani a látottak kapcsán.

Ugyancsak nem leltem semmit az 1981-es Opera hadműveletről sem, amely során nyolc izraeli gép lebombázta az irakiak átadás előtt álló atomerőművét. Mint, ahogy nem szenteltek egy sarkot sem személyes kedvencemnek, az első izraeli űrhajósnak, Ilan Ramonnak sem, aki épp tíz éve a Columbia katasztrófájában veszett oda, annak előtte pedig az ország egyik legkiválóbb vadászpilótája volt.

Jeruzsálem mindig falakkal körbevett, fontos hely volt, de pont e falak miatt nem nőhetett a végtelenségig. A falak adta korlátot nem is olyan rég, csak a XIX. században lépte át a város, de akkor is csak óvatosan. A ma  óvárosnak hívott központ hosszú évszázadokon át kiszolgálta a helyieket és megvédte attól az urbanizációs robbanástól, amin a jelentős nyugati városok a XIX. század végére túljutottak. (Gondoljatok csak bele, az első villamosvonalat csak 2011-ben adták át a városban!) Jeruzsálem egészen a II. világháború végéig valójában provinciális hely volt, ahová a zsidókon és a zarándokon kívül senki sem kívánkozott. Ugyan a XX. század elejére valódi élet költözött az óváros falain kívül is, de Jeruzsálem csak 1948-tól, a modern Izrael megalakulásával kezdte valóban kinőni magát, az igazi látványos fejlődésre pedig egészen 1967-ig kellett várni. Izrael a hatnapos háború nyomán terjesztette ki fennhatóságát az óvárosra (benne a Siratófallal) és Kelet-Jeruzsálemre.

Ez az a téma, ami a világ híradóiban úgy jelenik, meg, hogy "…válaszul az izraeli miniszterelnök újabb n számú lakás építésére adott engedélyt". És ne legyenek kétségeink, amire engedélyt adnak, az fel is épül… Ez a folyamat meglehetősen előrehaladott állapotban van, még nem befejezett, de szerintem gyakorlatilag már visszafordíthatatlan. A rendkívül tagolt domborzati viszonyokból következően a városmagtól távolodva patchwork szerűen váltják egymást a Jeruzsálem által utolért arab falvak valamint a városhoz biggyesztett friss zsidó negyedek és (egyelőre) önálló telepek. Azért, hogy az előbbiek semmiféleképpen se, az utóbbiak viszont mindenképpen a város közigazgatási határain belül legyenek valójában életidegen, cikk-cakk határokat húztak. És mivel Jeruzsálem valamiért történelmileg vonzódik a falakhoz, ezért sok helyütt magas betonkerítésekkel jelölik ki, hogy ki hová tartozik.

A lagymatag politikai cirkusz talán annak volt köszönhető, hogy Netanyahu újrázása egy percig sem volt kétséges, eleve lefutott verseny volt, legfeljebb a kártyák újraosztása és az erőviszonyok átrendeződése miatt hozhatott újat a választás. E tekintetben tényleg izgalmasan alakult a végeredmény, hisz Netanyahu hiába húzott 19-re lapot az előrehozott választásokkal, a most felálló új Kneszetben kisebb frakciója lesz. Mindezt úgy sikerült neki, hogy az elmúlt évek legerősebb ellenzéki pártja (Kadima) épp, hogy megugrotta a bejutási küszöböt (2%). Ugyanakkor a politikai paletta minden oldalán feltűntek új pártok is, ezek közül a centrista Yes Atid nevű friss formáció okozta a legnagyobb meglepetést, amely 19 képviselőjével a 120 fős Kneszetben rögtön a második legerősebb parlamenti frakciót tudhatja magáénak. (A sztárújságíróból pártvezérré átvedlett Yair Laipd magyar származását többször felemlegette a kampány során, amit a Yes Atid választói láthatólag pozitívan értékeltek.)   
Attól, hogy elmaradt a zajos kampány még volt tétje és újdonsága a választásoknak. E tekintetben talán ez volt évek óta az egyik legfontosabb választás Izraelben. Jó ideje most először belpolitikai - értsd gazdasági, szociális és társadalmi - kérdések domináltak és nem a palesztin-izraeli konfliktus tematizált mindent.