Azt mondják az okosok, hogy a következő nagy közel-keleti háború a víz miatt fog kitörni. Tulajdonképpen ez az összecsapás már lassan 9 éve tart, csak nem úgy, ahogy azt gondolnánk. A világ talán legbékésebb küzdelmében garantált, hogy bárki örömmel folyna bele a tikkasztó melegben. Tel Avivban évről évre, újra és újra ezrek gyűlnek össze, hogy vízipisztolyokkal, vödrökkel és minden egyéb eszközzel kifulladásig locsolják egymást. Ez elég őrülten hangzik, nem? De Tel Avivhoz nagyon passzol az ilyen "vízirevü". Ez is csak egy flash mobnak indult, aztán annyira nagyot szólt, hogy a gerilla akcióból rendszert csináltak. A vízicsatát egy ideje már az útikönyvek is megemlítik, mint valódi tel avivi kuriózumot. Ennek ellenére az eseményt nem szervezik túl - nincs is mit - kijelölnek egy napot a párbajra és minden városi bohém tudja, hogy fegyvert kell ragadnia. A Kikar Rabinon (ahol egykor agyonlőtték a tér névadóját) van egy nagy szökőkút, ezer ember játszi könnyedséggel elfér benne vízzel együtt, úgyhogy a munícióról sem kell külön gondoskodni. A felkészületlenjei PET palackokkal veszik ki a részüket a buliból. A jámborabbak hagyományos vízipisztolyokkal érkeznek, de a profik olyan vízipuskával szállnak harcba, amihez a több literes tartályt cipelnek a hátukon. Van, aki nem aprózza el és a kerti permetezőjét lényegíti át vízi játékká. De a legharciasabbak egyszerűen csak vödrökkel és lavórokkal osztják a kiadós folyékony nyakleveseket. A vízicsatát sokan annyira komolyan veszik, hogy jelmezbe bújva spriccelnek - nincs is látványosabb egy bőrig ázott Supermannél… Az igazi látványosságot mégis a vízes pólós lányok jelentik, akiknek szerencsére nem derogál nagy nyilvánosság előtt ilyen gyerekes módon villantani. Először jó ötletnek tűnt gyerekekkel harcba szállni, de kisvártatva kiderült, hogy Ráchelt hideg zuhanyként érte a tömeg és a maga részéről inkább csak a partvonal mellől szemlélné az össznépi spriccpartit. Ábel eggyel vagányabb volt, ő a napszemüvege mögé bújva, szigorúan az ölemből vette célba a hozzá közelállókat - vagyis leginkább engem. Aztán ő is bemondta az unalmast és kivonult a tér szélére szárítkozni. Így családi fedezék híján, egymagam maradtam a csatatéren, ami az én harci kedvemre is demoralizálólag hatott. Úgyhogy lefegyvereztem magam, vízipisztoly helyett kamerát ragadtam, hogy legalább haditudósítóként kivegyem a részem a fantasztikus buliból. Remélem a képek láttán otthon is akad majd egy társaság, amely ilyen vicces módon mossa el a város unalmát. Kapcsolódó cikk:
0 Comments
Két hosszú hónap után újra csomagolunk. Magunk mögött hagyjuk Budapestet, a nagyvárosi létet - amiből keveset élvezhettünk - és ideiglenes otthonunkat, Zsófi nagymamájának a lakását. Ez utóbbi tartogatott néhány meglepetést. Több folyóméternyi könyv társaságában éltük az életünket, ami egész jól hangzik, ha van időd olvasni. Nekünk kevesebb időnk jutott rá, viszont amikor szembe találtam magam a könyvespolccal, akkor mindig lelkiismeret furdalásom támadt emiatt. Hogy megnyugtassam az értelmiségi lelkem legalább, amikor lehuppantam a kanapéra azzal töltöttem az időt, hogy az előttem sorakozó könyvek címeit silabizáltam. Ettől persze nem lettem olvasottabb, legfeljebb a nyakam csavarodott ki, ahogy a könyvgerinceket méregettem. A nyakatekert könyvtárazás során meghökkentő dolgokra bukkanhattam. Önbeteljesítő jóslatnak is beillő, rejtett kincs tárult a szemem elé! Nem, nem a Bűn és bűnhődés, még csak nem is a Nyomorultak formájában, hanem pár bakelit lemez képében. Nyilván véletlen, de akkor is van abban valami sorsszerű, hogy az idős nagymama otthonában három izraeli lemez porosodik a nyolcvanas évekből. Őszintén szólva rejtély számomra, hogy egy asszimiláns zsidó néni miként tett szert a korongokra és miért tartotta évtizedeken át a polcán a sok rangos komolyzenei album és kiváló könyv között. Mint ahogy azt sem tudom, hogy valaha hallgatta-e vagy sem a három héber lemezt. Talán igen. De mitől is mennek próféciaszámba ezek az amúgy egyszerű hanglemezek? Nem igazán a dalok miatt, azokat nem tudtam meghallgatni, bár a Kibucok Központi Kórusa minden bizonnyal magas zenei élményt nyújtana, már ha az ember szereti a szovjet típusú mozgalmi indulókat. Ennél sokkal-sokkal érdekesebb lehet Avner Kinner és Arik Einsten "Jó öreg Erec Izrael" című slágergyűjteménye, aminek a borítóján egy kora negyvenes évekbeli térképrészlet virít Palesztináról. De az én szemem mégsem ezen, hanem egy másik lemezborítón akadt meg, amire ez volt írva: Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee vagyis magyarul Gyere a Galilba! Az albumot a Kineret Fesztiválra adták ki, ami részben a mi kibucunkban zajlott egykoron. Kicsi a világ, ugye. Nem sejthették a lemez címadói, hogy évtizedekkel később mennyire aktuálisak lesznek. Az invitálással a nagymama ugyan nem élt, nem élhetett, sajnos ahogy a dolgok állnak már csak a Szeretetkórház vendégszeretetét fogja élvezni… De tudtukon kívül Zsófi, az unokája és a három dédunoka beteljesítette a címben olvasható felszólítást. A hétvégén volt két éve, hogy kiköltöztünk Izraelbe. Jelképesen pészach, a kivonulás ünnepe után érkeztünk meg a szentföldre. Azóta ott élünk, a Kineret partján, ahová a most meglelt lemez invitál minket. Hétfőn ismét magunk mögött hagyjuk Budapestet, mert vár ránk a Galil! X X X Iőközben elküldték nekem a posztban emlegetett Bo iti el haGalil - Come to the Galiliee lemez címadó dalát. 30 éve ezzel hívogatnak a Galilba: Kapcsolódó cikkek:
Jelentsen bármit is a fapados légi szolgáltatás, azért a költséghatékonysággal nem lehet minden szart megmagyarázni. Kipróbáltuk a Wizz Air tel avivi járatát, ami tanulságos volt. A jóárasított repülőjegyek apró betűs kompromisszumokkal járnak, amit vagy figyelmen kívül hagy az ember vagy más (nyilván drágább és vélhetően jobb szolgáltatást nyújtó) megoldást választ. A Wizz Air ezen a téren nem árul zsákbamacskát, bár mondjuk a korrektség határait súrolja a fedélzetre felvihető csomagokra vonatkozó megkötései és hát az árképzésük is véleményes, ha például összehasonlítjuk a Fly Nikivel. Az osztrák fapados nagyjából ugyanezen az átlag áron repül Tel Avivból Bécsbe - viszont nem szívóznak a fedélzetre felvihető csomagokkal, egy ingyen szendvics és üdítő is belefér az árba, a gyerekeknek színező is jut és - történetünk szempontjából ezek a fontosabbak - van helyfoglalás, illetve az utaskísérők jobban értenek a dolgukhoz. Bizonyára valaki a Wizznél egy excel táblázatban kimatekozta, hogy az előzetes helyfoglalás, illetve becsekkolásnál a helykijelölés milyen őrületes nagy költség, és ha ezt alapszolgáltatásként nyújtják, akkor garantáltan versenyhátrányba kerülnek, de legalábbis nem tudnak plusz pénzt beszedni azoktól, akiknek nem mindegy, hogy hol ülnek.
Az eset egyáltalán nem egyedi, hasonló fejetlenségről számolt be blogján Kispaszti is, aki két órát(!) késett kísértetiesen hasonló okokból (ha a gyerekekkel ennyit kellett volna várnunk, én nem is tudom mit csinálok, de a gép felrobbantása biztos előkelő helyen szerepelt volna a listámon...). Úgy gondolom, hogy a Wizz helyszínen lévő munkatársainak kutya kötelessége lett volna az utasok többségének az érdekeit szem előtt tartva időben elindítani a járatot és vagy nem bevárni a későket, vagy ha már, akkor aktívan közreműködni az elhelyezésükben, hogy minél előbb elindulhasson a repülő. A Wizz Airnek pedig igen is alkalmazkodnia kéne a helyi piaci környezethez, és illene figyelembe vennie a kulturális sajátosságokat. Ha már a Malév csődje után annyira fájt a foguk a tel avivi járatjogokra, igazán felnézhetnének a menedzser urak excel táblázatukból, hogy a közgazdasági számításokon túl is értsék azt a piacot, ahová betették a becses lábukat. Mint a mellékelt példa is mutatja, e járat esetében az előzetes helyfoglalás és helykijelölés nem elhagyható vagy épp opcionális, hanem alapszolgáltatás kéne, hogy legyen. Ez az utasnak és cégnek közös érdeke volna, ami bőven bele kéne férjen a fapados üzleti modellbe is. Persze az is igaz, hogy sajnos büntetlenül megtakaríthatják az utas elégedettségét egy olyan monopolisztikus légügyi piacon, mint a magyar-izraeli… Kapcsolódó cikkek:
A baba jövetele miatt ismét hazalátogatunk. Ez mindenképpen olyan örömteli ok, ami miatt nagy az izgalom. Minden más várhatóan ugyanaz. Valamejik este Zsófi kérdezte tőlem, hogy várom-e már, hogy hazamenjünk, mert ő nagyon is. Erre csak azt tudtam mondani, hogy én azt várom, hogy végre visszaérjünk. Senki se értse félre, tök jó lesz a szeretteink körében, meg újra találkozni a barátainkkal. El kell intéznünk ezt-azt, a gyerekek is állandó programot jelentenek, meg élvezni is kéne egy kicsit Budapestet. És a legfontosabb, hogy jön a baba, aki betölt mindent, ha végre itt lesz már. Szóval lesz dolgunk elég, pikk-pakk el fog menni az a két hónap, amire hazalátogatunk. De két hónap az rengeteg idő, mintha hazaköltöznénk. Közben meg annyi mindenről maradunk le a kibucban, hogy csak na. Mit lehet tenni?! Egyszerre nem ülhetünk meg két lovat - ha otthon vagyunk, nem lehetünk ugye a kibucban. A baba mégiscsak sokkal-sokkal nagyobb szám, mint ami a kibucban ránk várna. A két hónap tehát cseppet sem a magánéleti örömök miatt tűnik elviselhetetlenül hosszúnak. Igazából ahhoz nem fűlik a fogam, hogy a nagy magyar valósággal ismét testközelből szembesüljek. Persze engem is hazahúz a szívem, de az eszem mást mond.
Zsófit kértem, hogy írjon valami pozitívat, cáfolja, de legalább ellenpontozza az én komorra sikeredett soraimat, mert kettőnk közül mégiscsak ő a született optimista. Terhességére hivatkozva kimentette magát és csak annyit üzent a Mishpaha blog olvasóinak, hogy "Otthon akarok szülni és pont". Majd tovább szendergett a kanapén. Szerintem ez elég pozitív egy 34. hetében járó terhes nőtől. x x x A blogon a következő hónapokban is lesznek új tartalmak, igaz valamivel ritkábban jelentkezünk friss bejegyzésekkel. De gondolom ez megbocsátható, elvégre nem mindennapi dolgok elébe nézünk. Aki pedig élőben akar látni minket, az ne habozzon felvenni velünk a kapcsolatot! Az ismert magyar elérhetőségeink szerdától újra élnek. Kapcsolódó cikkek:
A nemzetközi könyvvásár alkalmából a minap Jeruzsálemben jártam. És ha már ott voltam, akkor sokat kattintgattam a városban is. De ez most nem fontos, mert a lényeg, hogy a könyvvásáron a magyar irodalom is hangsúlyosan megjelent. Szubjektív beszámoló a magyar irodalom vendégszerepléséről. Mindig nagyon örülök, amikor a magyar-zsidó kapcsolatok nem csak a Holocaust és az antiszemitizmus kontextusában kerülnek terítékre. Nem mintha ezek ne volnának fontosak, de jobb szeretem a jövőbe mutató dolgokat, mert azokban benne van a jobbítás lehetősége. Ezért is csillant fel a szemem, amikor hírét vettem, hogy a nagy hírű Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásáron idén magyar stand is lesz, ahol a magyar irodalom és ezen keresztül Magyarország legjobb arca mutatkozhat be. A Balassi Intézet fogja össze a magyar kultúrdiplomáciát, ennek keretében például világszerte könyvfesztiválokon roadshow-znak. Hogy ezt jól, vagy rosszul csinálják, vagy hogy van-e kézzelfogható hozadéka nem tisztem megítélni, viszont a kezdeményezés fontos misszió, ami megérdemli az elismerést. A megtépázott magyar országimázs szempontjából ez egyfajta szépségtapasz. E tekintetben kifejezetten jó döntés volt, hogy a jeruzsálemi könyvünnepet is beiktatták a világkörüli turnéba. A könyvvásár február 15-én zár és a magyar stand mellett több magyar vonatkozású kísérőprogrammal is jelentkeznek a szervezők. Magam csak a megnyitó ceremóniám és az azt követő beszélgetésen vettem részt, véleményt tehát csak erről tudok formálni. Ahogy a megnyitó beszédében Szentgyörgyi Zoltán nagykövet némileg szabadkozva meg is jegyezte, szerények a magyar lehetőségek. És ez sajnos a figyelmes látogatónak is feltűnik - különösen, ha a magyar standdal épp szemközti pöpec német kiállítási installációt nézzük vagy a magyarhoz hasonlóan nem túl dekoratív román standot, ami viszont legalább négyszer akkora, mint a magyar. Sajnos erre futja, ennek kell örülni!
A dolog azért érthetetlen, mert ez egy könyvvásár, ahol nem csak úgy általában a magyar irodalmat, hanem annak legfontosabb megjelenési formáját, a könyvet is el kéne adni valahogy.
Bár ettől még több könyvvel is készülhettek volna, és akkor nem "lestoppolós", meg könyörgős formában juthat hozzá az érdeklődő a magyar irodalomhoz, ami mindenki számára méltatlan. A megnyitónál és a standnál nekem érdekesebb volt a magyar íródelegáció bemutatkozó beszélgetése, amit Magyar az író vagy író, aki magyarul ír? címmel hirdettek meg. A teljes egészében magyar közönség előtt egészen érdekes diskurzus alakult ki Spiró György, Röhrig Géza, Dragomán György, Schein Gábor és Kőbányai János részvételével, akik mindannyian magyar íróként definiálták magukat, még ha adott esetben írásaikból vagy származásukból nem is csak ez a kategória következne. Schein Gábor A kérdés nem csak az identitás és hovatartozás miatt volt pikáns, hanem azért is, mert az egytől egyig magyarul publikáló szerzők közül hárman sem ott élnek, ahol születtek (Röhrig New Yorkban, Kőbányai Izraelben él, míg Dragomán Erdélyből települt át Magyarországra). Ezt egyébként inkább természetes állapotnak tartották az érintettek, mintsem különlegességnek. Schein meg is jegyezte, hogy hiába távoztak az elmúlt években többen Magyarországról, mint 1956 után, az újkori magyar exodusban a magyar írótársadalom már nem veszi ki a részét.
Egyúttal reményét fejezte ki, hogy talán az Izraelbe újonnan érkezők pezsgést hozhatnak, de én azt hiszem, hogy ezt ő sem gondolhatta komolyan. Mint az is picit megmosolyogtató volt, hogy tizenkét év izraeli lét ellenére sem tartja magát emigránsnak. (Szavait egyébként olyan heves közel-keleties kézmozdulatokkal kísérte, hogy a mellette ülő szegény Röhrig Gázának többször is majdnem kiszúrta a szemét.) Röhrig Géza Abban volt némi nézetkülönbség, hogy van-e olyan, hogy egyetemes zsidó irodalom és abban milyen helyet foglalnak el a magyar szerzők, akik magyarul írnak zsidó témákról. Schein Gábor - Spiró heves bólogatása közepette - úgy fogalmazott, hogy származásilag még zsidónak sem kell ahhoz lenni, hogy valakit zsidó íróvá avanzsáljanak. Az írók között konszenzus volt abban is, hogy ugyan sokféleképpen lehet felosztani a magyar irodalmat, de aki magyarul ír, az akkor is magyar, ha ezt egyesek szeretik megkérdőjelezni. Ahogy a kipában ülő Röhrig megállapította a magyarnak nincs számára alternatívája, mert csak ennek a nyelvnek érzi a zenéjét, a mélyebb rétegeit és összefüggéseit. Spiró szerint ezzel is magyarázható, hogy alig-alig van példa arra, hogy komoly magyar író nyelvet váltson. E ponton éreztem azt, hogy egy angyal veregeti meg a vállam, úgy elismerőleg. És a fülembe súgja, hogy "Na, ugye megmondtam! Jobb, ha az író urakhoz hasonlóan te is csak magyarul blogolsz." Ebben maradtunk. Aztán az angyal elillant és kisvártatva a magyar irodalmi társaság is szétszéledt a jeruzsálemi éjszakában. Én pedig azon gondolkodtam, hogy a magyar miért is nem világnyelv, akkor talán otthon is többen értenék és többre értékelnék a magyar írókat. Persze akkor az már nem is Magyarország, hanem a mennyország volna, messze-messze Bábelen túl. Kapcsolódó cikkek:
Ábel igazi kis pasi él-hal az autókért, buszokért és repülőkért. Az ő kedvében akartunk járni, amikor tettünk egy kitérőt Bersheva felé. A város határában található az izraeli légierő múzeuma, ahol a dicső múltnak állítanak emléket. Egyszer játszásiból pár órát volt rajtam egyenruha, ennyi bőven elég volt, hogy erősen szorgalmazzam a felmentésem a sorozáson. Nagyjából ennyire érintett meg a katonaság, apaként viszont már most látszik, hogy nem úszom meg. Ábel fiam korának megfelelően rajong a nagy, mozgó tárgyak iránt, leginkább a repülők mozgatják meg a fantáziáját. Gondoltam bevágódok nála és a hazafias nevelés jegyében ellátogatunk az izraeli légierő múzeumába, ahol a promóciós anyagok szerint százával sorakoznak a kimustrált repülőszerkezetek a millitary fun-ok és a kisfiúk legnagyobb örömére.
Először is mellbevágó volt, hogy a több hektáros létesítményben nem találkoztam senkivel. Jó, hétköznap délután volt, ráadásul január, de akkor is kicsit nyomasztó volt, hogy egy lélek sem jött velem szembe a légierő büszkeségei között. Mondjuk a látottak alapján érthető is, mert hiába pakoltak ki katonásan vagy száz repülőt, helikoptert, vadászbombázót, drónt, valamint egyéb légvédelmi relikviát, azok csak úgy rozsdásodnak isten szabad ege alatt. Ugyan tisztességesen kitáblázták melyik gép miről nevezetes, de ennyi. Az egykor dollármilliókért beszerzett hadieszközök mellett már nem futja XXI. századi interaktív ismertetőkre. (A tájékoztatás annyira ósdi, hogy e poszt írásakor még a múzeum hivatalos honlapja sem volt elérhető - nyilván az ellenség megtéveszétse végett...) Kicsit meglepett, hogy a rengeteg izraeli felségjelzésű gép mellett hány einstandolt vadászgépet is felsorakoztattak. Ezen trófeák némiképp hazarepítettek, mert sok közülük a magyar légierő kötelékében is szolgáló szovjet MIG volt. A különböző háborúk során az ellenséges arab országoktól zsákmányolt repülők mellett helyet kaptak azok a szovjet légvédelmi rendszerek is, amiket a fejvesztve menekülő arab katonák a harctereken hagytak. A hidegháború kellős közepén ezek biztos nagy értékkel bírtak, de így, múzeumi tárgyként kiállítva nekem, laikusként kicsit nevetséges szerkezeteknek tűntek. Miközben borzongató a tudat, hogy a Varsói Szerződés kötelékében szolgáló apáinknak ezek segítségével kellett volna móresre tanítania az imperialistákat. Még szerencse, hogy ez az ütközet elmaradt... Nekem talán az volt a legfurább a múzeumban, hogy a világ élvonalába tartozó izraeli légierő miért nem büszkélkedik el a két legbámulatosabb akciójával, amelyekkel nemzetközi elismerést vívott ki magának. Nem találtam semmit az entebbei akcióról, amelyben a légierő szállítógépei bravúrosan jutottak el Ugandába és vissza (közben pedig végrehajtottak egy nem kevésbé vakmerő túszmentő akciót az izraeli kommandósok). A bevetés annyira nagy szó volt, hogy több változatban is megfilmesítették.
Ez utóbbi hiátus pontosan rávilágít a múzeum koncepcionális hibájára: lényegében kizárólag a fegyverekre helyezi a hangsúlyt és nem az emberekre, akik hajdanán e tárgyakkal az életüket kockáztatták a haza védelmében. Nem vitás tényleg nagyszerű egyben látni ennyi fantasztikus repülőt, de a személyes hőstettek bemutatása nélkül ezek csak áramvonalas fémdarabok, legfeljebb hadiipari relikviák. A kongó múzeum bejárása során azon gondolkoztam, hogy az elmúlt évtizedekben mennyi pénzt ölt Izrael a közszemlére kihelyezett hadieszközökbe. Most meg a szemünk láttára rozsdásodnak a hajdan milliárdokért beszerzett csúcsgépek, mert pikk-pakk elavultak, vagy a szó szoros értelmében leharcolták őket. Nem vagyok galamblelkű pacifista, tudom, hogy a Közel-keleten vagyunk, ahol mindig puskaporos a levegő és, ahol az nyer, aki ütőképesebb hadsereget tart fenn, például ilyen gépekkel kistafírungozva. Ez a sajnálatos valóság. Van, aki ezek láttán elszáll, de úgy látszik én két lábbal a földön járok, mert az egykor rettenthetetlen gépmadarak között csak az enyészetet láttam és a nagy rakás hiábavalóságot. Igazán kár, hogy a vasakban mélyen rejlő hősiesség a múlt ködébe vész. Kapcsolódó cikkek:
Az úgynevezett "turista paradicsomok" valahogy sosem hoztak lázba. Eilatért sem lelkesedek, de januárban még ez is elviselhető hely, családdal pedig pont három napig még érdekes is. Az én szememben Eilat soha nem volt több turisztikai gyártelepnél. Abból is a gagyibb, de - mentségére szóljon - feltörekvő változat. A világ tele van ilyen és ehhez hasonló üdülővárosokkal, ahol mindent a tömegturizmusnak rendelnek alá, de valójában nincs bennük semmi egyedi és érdekes. Különböző marketingfogásokkal próbálják ugyan elhitetni a nagyérdeművel, hogy attraktívabbak, elegánsabbak, tradicionálisabbak a másik fürdőhelynél, ami a töretlen üzletmenet miatt fontos hazugság. Eilat is próbál előnyt kovácsolni abból, ami az egyetlen adottsága nevezetesen, hogy tengerparti város. Izraelben ez persze nem különösebben kivételes, de a Vörös tenger partján nincs másik zsidó település és ez már elég ahhoz, hogy megéljen belőle. Majd' 20 éve jártam először Eilaton, akkor sem volt valami szép város, de azért egy-két dolog miatt emlékezetes maradt számomra. Az egyik a szállodai szobánk, amiben egy irtó hangosan dohogó légkondi és egy leharcolt tévé jelentette a két csillagot. A tévén két izraeli adó mellett meglehetősen szemcsésen bejött egy jordán és egy egyiptomi csatorna is. Mit mondjak, nem sokat értettünk egyikből sem, kivéve a jordán tévé esti meséjét, mert az ottani gyerekeket estéről estére a Nagy ho-ho-horgász kalandjaival szórakoztatták, méghozzá ékes arab nyelven, amitől csak viccesebb volt a számunkra kultikus magyar rajzfilm. A "lakosztályunkon" kívül természetesen a tenger is lenyűgözött - mert hát mégiscsak egy olyan országba születtem, aminek egy ideje a Balaton a Riviéra. A Vörös-tengerben akkoriban még sokkal több élet volt, amit Cousteau kapitánytól felbuzdulva intenzív sznorkelezéssel próbáltam magamévá tenni. Ebből annyi sikerült, hogy fél nap merülés után rákvörös hátsóval vánszorogtam ki a partra. A strandon még nem éreztem, hogy rongyá égtem, ellenben a másnapi négyszáz kilométeres busz út, amit kénytelen voltam végigseggelni mélyen belém égett. Főleg azért, mert még Eilat határában felmondta a szolgálatot a busz légkondija és így már tényleg a saját levemben főttem a hátralévő 390 kilométeren. Ezt követően átlagosan ötévente keveredtem Izrael ezen szegletébe, ami bizonyára irigylésre méltó, de valahogy egyik látogatásom sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint az első. Igaz, tanulva a hibámból később már vízálló naptejet használtam, amivel elkerülhettem a fentebb részletezett súlyos baleseteket. Ezen kívül csak egy nagyon gyors lefolyású és kegyetlen hasmenést tudok Eilat számlájára írni. És azt a felismerést, hogy az Omega Gyöngyhajú lánya valóban világsláger. Mi más lehetne, ha egyszer az eilati strandon egy nap leforgása alatt legalább ötször játszották le egy Best of 60-as évek kazetta B oldaláról?! Visszatérve Eilathoz húsz év alatt sokat változott, de valahogy úgy sikerült, hogy alapvetően ugyanaz maradt: semmilyen. Bódésorral a promenádon, lepusztult közparkkal a centrumban és zajos reptérrel a kellős közepén. (Ezzel a kínálattal persze nincs egyedül, ugyanezzel van "megáldva" majd' minden tengerpari nyaralóhely.) Igaz ugyan, hogy mára szépen kiépült a tengerparti szállodasor és a lagúnák kialakításával tovább terjeszkedhettek az ingatlanbefektetők, de ettől még Eilat drága gagyi maradt, meg unalmas, ami azért sokat hoz a konyhára. Nem véletlen, hogy sok magyar kezdi Eilaton az izraeli pályafutását, mert itt biztosan találni munkát és a különböző letelepedési kedvezményeknek köszönhetően összességében olcsóbb életet élhetnek, mint bárhol máshol az országban. Mi is összefutottunk ismerősökkel, akik Eilaton kötöttek ki és megtalálták a számításukat, aminek csak örülni lehet a mai világban. Szóval az élet sokaknak bejön Eilaton - legyen szó lakókról, befektetőkről, vagy turistákról. Még nekünk is - legalábbis három napra biztosan. Leginkább azért, mert nem volt gatyarohasztó meleg. Így ugyan a tengerparti tespedést kénytelenek voltunk minimalizálni, de ez nem is volt baj, mert a hűvös Jeruzsálemből eleve megfázva érkeztünk Eilatra. A nagyívű pancsolás tehát kimaradt, de három napnyi családi programot így is ki tudtunk sajtolni Elatból. A nagyon kellemes 24-25 fokban végigmentünk minden fontosabb attrakción. Megnéztük az Oceanariumot, ahol szomorúan állapítottam meg, hogy milyen pusztuláson ment át a korallvilág. Egy napot elvoltunk a Delfináriumban is, ahol a gyerekeket a homokos tengerpart, minket felnőtteket a gyönyörűséges vízi emlősök kötöttek le. A fennmaradó időnkben ellátogattunk az Eilat közelében fekvő Hai-Bar nevű szafariparkba és a lenyűgöző Timna nemzeti parkba. Kisgyerekekkel több nem is kell és igazából ezeken kívül más nem is nagyon van, ami számukra is élvezhető látványosság. Még így is szerencse, hogy jó sorunkban (köszi Nagyi a szponzorációt!) januárban vetődtünk el Eilatra, mert ilyenkor még meg lehet maradni a szabadban. Májustól októberig nem is tudom mihez kezdtünk volna a gyerekekkel az elképesztő napsütésben és hőségben.
Januári vendégjárást kihasználva útnak indultunk Jeruzsálembe. Mivel édesapám és testvérem még nem jártak ott, ezért ez több volt, mint egyszerű városlátogatás. Valahogy így próbáltam bevezetni őket abba, hogy mi van a városfalakon túl. Jeruzsálem az a gyönyörű "nő", akit mindenki meg akar szerezni, de kevesen tudnak együtt élni vele. Én is valahogy így vagyok vele: jobbára távolról imádom, viszont ritkán megadatik, hogy közel kerüljek hozzá. És ennyi elég is belőle. Aki járt már Jeruzsálemben, annak éreznie kell, hogy valami van a levegőjében. Talán maga az Isten, de ha személyesen nem is ő, akkor a hozzá szóló imák mindenképpen betöltik a teret. Ezek az imák megszépítik a várost, kicsit talán földöntúlivá varázsolják és elfeledtetik, hogy ez is csak egy metropolisz a sok közül. Ahol meglehet ott az Isten, de mégiscsak halandó emberek sokasága lakja, akik idejük nagy részében földhöz ragadtan élik az életüket. Ami azt illeti, az imák szent városához képest ez nem olyan fennkölt dolog. Persze semmi kétség, Jeruzsálem világraszóló látványosság, Izrael talán egyetlen európai szemmel értelmezhető települése, tele súlyos történelemmel, máig ható feszültséggel. Ettől piszok izgalmas és pont ettől rettentő élhetetlen. Jeruzsálemet mindenki magáévá akarta tenni, az erősebbje meg is kapta, majd szétdúlta a falait, hogy újakat építhessen a romokból és ez így megy évezredek óta. Aki erre járt, az hozzátette a magáét, szigorúan az örökkévalóság reményében, majd annak rendje és módja szerint eltűnt a történelem süllyesztőjében. Kivéve a zsidókat, de nekik sem volt maradásuk, kétezer éven át csak távolról vágyakozhattak az óhaza fővárosa után. Most újra zsidó kézben van Jeruzsálem, és ha széttekintünk a városon, akkor látjuk, hogy jó kezekbe került. Soha nem látott ütemben épül, szépül, fejlődik, persze felemásan, mert hát a közel-keleten vagyunk, ahol súlyos a történelem és máig ható a feszültség, ugye.
Az egyesítés révén újra összenőtt az, ami összetartozott, bár a megosztottság mind a mai napig egyértelműen kitapintható. Azóta csendes demográfiai versenyfutás zajlik a város arab és zsidó polgárai között. Jeruzsálemben azokban az időkben is mindig éltek zsidók, amikor a város urai mások voltak. A zsidók számossága akkor vált fontossá, amikor létrejött Izrael és Jeruzsálemet jelölte ki fővárosának. Érthető módon az izraeli kormányok számára azóta létkérdés, hogy az ország fővárosában többségben legyenek a zsidók. (Ha jobban belegondolunk, akkor az egész nyugati világnak is ez az érdeke, mert így egészen biztos a keresztény szent helyek biztonsága, ami mondjuk muzulmán felügyelet mellett kérdéses volna.) A dolog azért ilyen problémás, mert Izrael hiába annektálta Jeruzsálem keleti felét, ha ezzel legalább háromszázezer arabra is szert tettek, akik (többségében muzulmánok és) finoman szólva mérsékelten lojálisak hozzá és úgy általában a nyugati értékek iránt. Jeruzsálem birtoklása egyben erős matekfeladvány is - Izrael pozitív szaldójához különböző urbanisztikai megoldásokhoz és politikai trükkökhöz folyamodtak, amelyek nem egyszer inkorrekt gyakorlati lépésekhez vezettek csak, hogy biztosított legyen a zsidó többség. Az alap - nehezen feloldható - ellentmondás, hogy Izrael mindenáron birtokolni akarja Jeruzsálem teljes egészét, de valójában púp a hátára a város keleti felében élő nagyszámú arab népesség. Izrael, hogy mindenáron igazolja igényeit a teljes szent városra, bámulatos városépítési programot hajt végre. A zsidók lakta Nyugat-Jeruzsálem dinamikus fejlesztése mellett, a város határain belül és kívül kelet felé is terjeszkedik.
Nagyon nem jó ez így, de az elhatárolódásnak más, kézzelfoghatóbb indoka is van, ez pedig a biztonság. Akárhogy is nézzük, az együttélésnek mégiscsak különös formája, ha időnként buszokat és éttermeket robbantok fel. A Jeruzsálemet kelet felől elhatároló védelmi rendszer otromba dolog, de működik - megvéd a terrortól, viszont ellehetetleníti, hogy Jeruzsálem ne csak papíron, hanem valóságban is egyesüljön. A Jeruzsálembe látogató átlag turista mindebből mit sem vesz észre. Biztonságban felkeresheti a szent helyeket, nyugodtan vásárolhat az arab piacon és megihat egy kévét a város zsidó negyedében. Aki így tesz élvezni fogja Jeruzsálemet, de vajmi keveset fog megérteni abból, ami körülveszi. Ha olyanokkal kísérhetek el Jeruzsálembe, akik még nem jártak ott, mindig megpróbálom bemutatni a szent város árnyas jelenét. Nem azért, hogy elriasszam őket, hanem azért, hogy megértsék miért olyan fantasztikusan izgalmas hely Jeruzsálem, miért oly fontos évezredek óta tucatnyi civilizációnak. Ezt nem mindig egyszerű előadni, de aki nyitott, az rögtön ráérez Jeruzsálem ízére. Kapcsolódó cikkek:
Míg mi nyaraltunk, Izrael választott. Mi is, csak mi a családunk pártjára álltunk és Eilat mellett tettük le a voksunk. Izraelben január 22-én előrehozott parlamenti választásokat tartottak. Mint szabadságos újságírónak a voksolás és az azt megelőző időszak felettébb izgalmasnak ígérkezett. Próbáltam követni az eseményeket, de azt hiszem ez volt talán minden idők legunalmasabb választási kampánya Izraelben. Ha kicsit nem figyelek oda, észre sem veszem. Na jó, az újságok és a tévék híradásai nagy teret szenteltek a versengő politikai erőknek, hisz az ingyen show mégiscsak közérdeklődésre tart számot. Ahogy közeledett a választás napja itt-ott választási plakátokat is feltűntek sőt, a hajrában még utcai kampányeseményekbe is belefuthatott az ember, ha nem vigyázott. (Így jártam én is a jeruzsálemi piacon.) De semmi hisztéria, semmi dráma, már-már minden olyan kulturáltan zajlott, mintha Skandináviában lennénk és nem a Közel-keleten. Ez persze csak ahhoz képest tűnhetett így, hogy milyen végletesen kiélezett kampányokon van túl Izrael. Mert például a választási műsorok hangneme egészen siralmasnak tűnt így is. Szinte állandó forgatókönyve volt ezeknek, hogy a riporter által bedobott kérdésre perceken át szigorúan egyszerre, üvöltve mondják a magukét a vitapartnerek, egészen a következő kérdésig, amikor levegőt vettek és ugyanott, csak immár hangosabban folytatták szinkron anyázást. (A vitakultúra ezen mélységét a magyar politikusok még nem érték el, igaz otthon már nem is vállalják a nyilvános disputát egymással, de ez egy másik - hasonlóan szégyenteljes - történet végeredménye.)
Külső szemmel fura lehet, hogy a világpolitika színpadáról ismert izraeli politikusoknak "házon belül" ugyanolyan problémákra kellett megoldásokat javasolniuk, mint a világ bármely országában praktizáló kollégáiknak. Jó volna, ha így maradna, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a régi vágású izraeli politikusoknak a (tényleg húsba vágó) biztonságpolitikai problémák felszínen tartása sokkal kényelmesebb, mint az embereket a hétköznapokban érintő kérdések megoldása. A kibucban sem volt sok jele a kampánynak. Mindössze két választási eseményt plakátoltak ki a faliújságon - a közeli főiskolán a már említett Yair Lapid tartott beszédet, illetve egy másik alkalommal Ehud Olmert volt miniszterelnök, aki idén nem indult egyik párt színében sem. Ezen kívül egyetlen kampány matricával találkoztam - az is 2006-ból maradt vissza. (Amir Peretz, a Munkapárt akkori listavezetője van rajta, aki első ránézésre simán elmenne Sztálin imitátornak is - nem is választották meg…) Személy szerint minket a választási hacacáré kevésbé érintett meg. Mint potenciális első választókat senki sem talált meg, nem lettünk személyesen megszólítva, még csak tájékoztatást sem kaptunk arról, hogy mi a teendőnk, ha élni akarunk az állampolgári jogainkkal. A választási hajlandóságunkra tehát kevéssé volt hatással a kampány. Amúgy Zsófit, ahogy Magyarországon, úgy Izraelben is hidegen hagyja a közélet - neki ezért volt eleve kérdéses a részvétel. Engem ugyan kifejezetten érdekel a politikai, még kedvenc izraeli pártom is van, viszont más okból néztem borúsan a kampányidőszakot és hezitáltam a részvételt illetően. Nekem filozófia problémám volt a demokratikus joggyakorlás lehetőségével: ha épp azon töprengünk, hogy menjünk vagy maradjunk az országban, akkor morálisan nehezen vállalható, hogy részt vegyek az izraeli választásokon. Másfelől meg több mint másfél éve itt élek, ez az otthonom és nagyon is fontos számomra, hogy hogy mennek errefelé a dolgok. Végül is rajtunk kívül álló okokból megoldódott a dilemmánk. Még mielőtt az előrehozott választásokat időpontját kihirdették volna, már leszerveztük a januári nyaralásunkat rokonostul, szállásostul tokkal-vonóval - vagyis jó korán biztossá vált, hogy január 22-én semmiféleképpen sem leszünk Ein Gevben. Izraelben viszont az a (fő)szabály, hogy a választópolgárok csak a lakóhelyükön szavazhatnak és csak a választás napján. Ugyan a parlamenti választások idején ingyenes a tömegközlekedés, de végül arra szavaztunk, hogy voksolás helyett inkább otthonunktól 400 kilométerre, Eilaton maradunk. Így esett meg, hogy életünk első izraeli választásán nem az urnákhoz járultunk, hanem a családunk pártjára álltunk - és a strandra mentünk. A szavazati jogunk helyett a szabadságjogunkat gyakoroltuk. Felhőtlenül. Kapcsolódó cikkek:
Az elmúlt hetekben örvendetesen nagy vendégjárás volt mifelénk. A rokonlátogatás apropóján végre mi is kimozdultunk a kibucból. Mi ugyan korábban már töviről-hegyire bejártuk Izraelt, de ittlétünk másfél éve alatt a gyerekekkel alig tettük ki a lábunk Ein Gevből. Ideje volt, hát a nekik is megmutatni hol is élnek valójában. Mini országjárásunk révén Jeruzsálem érintésével egészen Eilatig jutottunk el, ami csak a térképen van közel, valójában két gyerekkel, három felnőttel és roskadásig pakolt csomagtartóval valószerűtlenül távoli hely. Törzsolvasóink közül többek is aggódva kérdezték, hogy mi van velünk, hová tűntünk. Jelentem, tegnap késő este visszaértünk a kibucba - meggyötörve, betegségektől tépázva, de élményekkel gazdagon. Most még a januári nyaralás fáradalmait heverjük ki, de amint összeszedtük magunkat, jönnek az úti élményeink. Aggodalomra tehát semmi ok, hamarost újra munkába áll blogunk is! Addig is figyelmetekbe ajánljuk azokat a külsős hivatkozásokat (Index, Örülünk Vincent blog, HVG), amelyek az elmúlt napokban idéztek minket a magyar-izraeli meccs újabb fejleményei kapcsán. Ha tudnátok milyen nehéz volt megszervezni, hogy amíg nyaralunk, addig mások írjanak rólunk, de "szerencsére" a FIFA elintézte nekünk :-)
|