A képen felesége társaságában Saul Mofaz látható, aki egykor vezérkari főnök, majd hadügyminiszter volt, most a Kadima párt elnöke. Áprilisban, amikor a fotót készítettem az Ein Gev Fesztiválon még az ellenzék vezéreként tette tiszteletét az eseményen. Kisvártatva egyik napról a másikra koalícióra lépett Netanyhuval, hogy aztán alig két hónappal később miniszterelnök-helyettesi posztját hátrahagyva - és kissé hülyét csinálva magából - újra az ellenzéket erősítse pártjával. Vezetése alatt az elmúlt hetekben szétesni látszik a szebb napokat látott Kadima. Még az a szégyen is megeshet, hogy az alig egy hónap múlva esedékes, január 22-i előrehozott választáson Saul Mofaz pártja kihullik a Kneszetből. De ez mindegy is, mert a lényeg, hogy elkaphattam ezt a beszédes grimaszt a nagyemberről. Kapcsolódó cikk:
0 Comments
Tavaly karácsonykor "bőgtük el" magunkat, hogy mennyien feledkeztek meg rólunk, mióta Izraelben vagyunk. Sajnos az akkori posztunk gyakorlatilag ma is szóról szóra érvényes, mit sem veszített az aktualitásából. Azóta csak annyi változott, hogy eltelt még egy év és mi kénytelen-kelletlen megbarátkoztunk a helyzettel. Mostanra elkönyvelhetjük, hogy keresztet vethetünk azokra a barátainkra, akiknek ennyi idő sem volt elég, hogy érdemben életjelet adjanak magukról. Búsonghatunk a veszteség miatt, de valahol természetes folyamat az emberi kapcsolatok erodálódása, főleg ilyen távolságból. Meg aztán a helyzet az, hogy biztosan mi is tehetünk arról, hogy így alakult. Hiába gondoltuk úgy, hogy a blog jó forma a közvetlen kapcsolattartásra. Nem az. Úgy tűnik ez a felület másra jó - ezt igazolja a napi százas nagyságrendű kattintás, ami azért messze túlmutat a haveri körünkön. Szóval a bloggal picit mellélőttünk, legalábbis, ami a személyességet illeti. Naivan azt gondoltuk, hogy webnaplónkkal kipipáltuk a közvetlen kapcsolattartást, pedig ezzel valahol mi is elblicceltük a barátságok ápolását - legalábbis hagyományos értelemben. Ez a mi bocsánatos bűnünk. Annyi mentségünk lehet, hogy mi azért megpróbáltunk hírt adni magunkról, megadtuk az esélyét annak, hogy a barátaink képben legyenek rólunk. Hát, mérsékelt sikerrel ment át az üzenetünk. De nem baj, soha nem késő újra felvenni a szálat! Intsünk közösen búcsút a haveri struccpolitikának! Húzzuk ki a fejünket a homokból, hisz miért ne tehetnénk egy újabb próbát a szunnyadó kapcsolatok felpezsdítésére? Az új évben mi is aktivizáljuk magunkat, de azért jó volna, ha nem várnánk egymásra. Az ismert csatornákon továbbra is elérhetők vagyunk. Kapcsolódó cikk:
Az egész úgy kezdődött, hogy halászlére fájt a fogam. A baj csak az, hogy életemben nem csináltam még. Nekiveselkedhetnék egymagam is, viszont a halászlé közösségi műfaj, egyedül főzni, de még inkább elfogyasztani értelmetlen vállalkozás. Szóval valahogy így indult az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozó. Az emigráns lét egyik természetes velejárója, hogy előbb-utóbb, ilyen-olyan formában keresed a hasonszőrűek társaságát. Aztán vagy életed végéig menthetetlenül beleveszel ebbe a körbe, vagy már-már betegesen elkerülöd a sajátjaid és igazolva látod, hogy miért fordítottál hátat a hazádnak. Mindegyikre látok példát magam körül és egyiket sem tartom egészséges életstratégiának. Amennyire én látom Izraelben (de a világban is) sikeresebbek lettek (egyénileg és közösségileg is) azok a bevándorlói csoportok, amelyek tagjai egymást segítve, egymással szorosan kooperálva kezdtek új életet. A magyarok, illetve a magyar zsidók nem igazán ilyenek, mert egy tradicionálisan individualistább közegből indulnak. De ennek is van előnye, mert a közösségi megtartóerő hiányában gyorsabb az asszimiláció, ami persze még így is inkább generációs léptékű. A magyar nyelvterületről elvándorolt izraeliek zöme nem vetette le a gyökereit, de már nem adta át. Ebben talán mostanság van változás. Azok, akik az elmúlt években, évtizedekben jöttek a beilleszkedés mellett fontosnak tartják a magyar gyökereiket, például áthagyományozzák azt a gyerekeikre, ami praktikusan azt is jelenti, hogy nem hanyagolják el a magyar nyelvet. (Nyilván ez függ attól is, hogy vegyes házasságban él-e az illető, a nyelvi sokszínűséget támogatja-e a szűkebb környezet, van-e élő kapcsolatuk Magyarországgal stb.) Az ilyen családok nincsenek könnyű helyzetben, mert a kultúrát magában hordozó nyelv megtartása erős összefüggésben van a számossággal. Márpedig az izraeli magyar diaszpóra nagyon elöregedett, utánpótlás hiányában kevés a fiatal, így kisgyerekes magyar családot is nagyítóval kell keresni. De hogy jön ez a sok okoskodás a halászléhez? - merülhet fel joggal a kérdés azokban, akiknek ízes beszámolóra fáj a foga az első észak-izraeli kisgyerekes magyar családi találkozóról. Nos, ahogy ökör iszik magában, halászlét sem készítünk egymagunkban, úgy a nyelv sem ápolható magányosan. Közösségi tett halászlét enni és magyarul beszélni, játszani, főzni. Jó, tudom magyar ember evés közben nem beszél, de zsidók esetében szerencsére ez a kitétel betarthatatlan. Lényegében erre épült az egész "projekt" együtt lenni, együtt enni, egymással beszélgetni a gyerekek társaságában - hogy ők is érezzék, lássák, tanulják a magyart, hogy ne földöntúli élmény legyen, amikor anya az anyanyelvén beszél a telefonba. A halászlevezés tehát nem a cél, hanem az eszköz ebben a folyamatban, ami talán kifuthat oda, hogy kialakul egy laza magyar hálózat a környéken, ami mindannyiunk számára segítség lehet. Bevallom őszintén egészen meglepődtem, hogy erre 12 család, úgy negyven ember is vevő volt - ennyien jöttek el Ein Gevbe, hogy egy halászlé apropóján más kisgyerekes magyarokkal is találkozzanak hanuka hatodik napján. Ahhoz képest, hogy Észak-Izrael nem bevándorlási célpont, ennek megfelelően nem sok magyar család él errefelé, egész takaros számban jöttünk össze Haifától, Afulán át, egészen Kirjat Shmonáig. A vendégek zöme legalább 15-20 éve érkezett az országba (köztük sokan nem is Magyarországról, hanem Romániából). Volt, aki sok év kihagyás után visszatérő, illetve rajtunk kívül volt még egy család, akik a közelmúltban költöztek Izraelbe. Talán fele-fele arányban voltak a "szín" magyar és a vegyes családok, ez utóbbiaknál a lányok-asszonyok képviselték a magyar vonalat. Az ő gyerekeik változatos szinten értik, beszélik a magyart, míg a férjeik lányegében egyáltalán nem. (Ehhez képest egész lelkesen gratuláltak a találkozóhoz a buli végén.) Mint házigazda nem feltétlenül tudtam kiélvezni az eseményt (még fotózni sem volt időm), de ahogy néztem igazán jól érezték magukat a vendégeink. A gyerekek egymásra találtak, rohangásztak, játszottak aztán mézeskalácsot sütöttek. A felnőttek főztek, dumáltak, ettek, ittak. Tulajdonképpen semmi extra nem történt, csak együtt voltunk, élveztük egymás társaságát - elvoltunk, mint hal a vízben. Hát kellhet ennél több? Búcsúzásnál sokan kérdezték, hogy lesz-e folytatás. Remélem igen! Én lelkes vagyok a jövőt illetően. Meg amúgy is, rég ettem ilyen finom halászlevet. Kapcsolódó cikkek:
A hanuka jó buli - még úgy is, hogy nyolc napig tart. Az ünnepnek ugyanis nem feltétlenül tesz jót, ha sokáig húzódik, de ez a hanukánál adottság, amihez illik igazodni, ha már tartjuk. Mert, hát mégiscsak furcsán venné ki magát, ha - nyolc napos csoda ide vagy oda - a harmadik napon érdeklődés hiányában berekesztenénk az ünnepet. Tavaly kicsit nyögvenyelősre sikeredtek az utolsó napok, de idén ügyesebbek voltunk és végig kitartott a gyerekek figyelme. Pedig nem csináltunk semmi különöset. Tulajdonképpen majd' mindenben ugyanúgy ünnepeltük idén a hanukát, mint tavaly. Igaz, tapasztaltabbak voltunk és a gyerekek is érettebbek egy évvel, így könnyebben ment a mindennapos gyertyagyújtás. A négy és fél éves Ráchelnek például már az ünnep üzenete is átjött: nyertek a zsidók - és ajándékot kapunk. És tényleg - nyertek a zsidók és ajándékot is kaptak a gyerekek. Idén az első és az utolsó napra koncentráltuk a meglepetéseket, így elmaradt a hiszti, hogy miért ennyit, és miért ekkorát. Két nagy csomagban kapták meg az ajándékokat és napokra elvoltak velük. Különösen egy nem túl bonyolult, de annál hangosabb horgász játék nyerte el a tetszésüket, amiben másnapra "véletlenül" tönkrement a hangszóró - természetesen a nagy használat miatt. Az otthoni gyertyagyújtások mellett több közös hanukai eseményre is hivatalosak voltunk. A kibucban idén is beüzemelték a hatalmas hanukiát, ami szépnek nem szép, viszont rettenetesen büdös, ha gázolajos rongyok segítségével csapnak fel benne a lángok. Talán ezért is lehet, hogy idén is csak az első két napon voltak számottevően kíváncsiak a közöponti ceremóniára, a többi napon az volt ott, aki épp arra járt. Az ünnep második napján volt a nagy hanukai kibuc muri, ami nem sokban különbözött a tavalyi örömködéstől: futóversennyel indult, dobolással folytatódott, fánk evés volt a fénypont és a gyerek műsor a mélypont. A kiszámítható program ellenére - vagy épp ezért - egészen jól éreztük magunkat. Külön öröm volt látni, hogy az első hanuka gyertyát Rivka gyújtotta meg, aki magyar Holocausttúlélő. A legklasszabb programnak az óvodai hanukák ígérkeztek. Ábelék annyira picik, hogy tőlük az ünnep lényege még elég távol állt, de a két-három évesek önmagukban is cukik, amin a hanuka csak dobott. Rácheléknél már komolyabb program volt, amiben aktívan részt vettek a szülők is. Táncoltunk, énekeltünk, fánkot gyártottunk és ünnepi díszeket készítettünk közösen. Kicsit hosszúra nyúlt a program, kevesebb talán több lett volna, de ettől még jól sikerült az együttlét. Az idei hanukai programsorozatból két esemény emelkedett ki. Az egyik az általunk szervezett hanukai halászlevesezésnek álcázott magyar találkozó volt, amiről hamarosan külön posztban emlékezem meg. A másik egy családi hanuka volt, amit egy vallásos ismerősünknél tölthettünk. Az egyik Amerikából frissen aliázott ulpános csoporttársam meghívta az egész osztályt közös gyertyagyújtásra. Ugyan többször is volt szerencsém a Chabad nyilvános gyertyagyújtásain részt vennem, sőt még az a megtiszteltetés is ért, hogy gyertyát is gyújthattam, de házi kivitelben még soha nem volt részem ortodox hanukában, ezért evidens volt, hogy ott a helyem. És mivel náluk is kisgyerekek vannak, így örültek, hogy családostul megyünk. Nem voltunk sokan, talán mert a többség megrettent a vallásos közegtől - vagyis pont attól, ami a lényege volt az estének - pedig nem kellett volna, ennyi "hittérítés" igazán kijár ünnepek idején. A vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, igazán kitettek magukért - jó házigazdaként és jó zsidóként egyaránt. Ez utóbbi abban is látszott, hogy nem csak a hanukai rituáléra összpontosítottak, hanem fontosnak tartották, hogy tanítsanak is. Márpedig tanulni mindig jó! De nem csak mi felnőttek kerülhettünk képbe, hanem a gyerekek is beleszagolhattak az "igazi" hanukába. Ráchel és Ábel tátott szájjal hallgatták az ismerősen csengő imákat, hosszabb kiadásban és szebb dallamokkal. Láthatólag leesett az álluk a gyertyagyújtástól, de közben az arcukra volt írva, hogy ez nekik idegen. Naná! Hogy is ne lett volna az?! - hisz otthon kevésbé ceremoniálisan csináljuk ugyanazt. Mi azért mentünk, hogy ilyen autentikus hanukát is lássanak és ahogy Ráchellel utólag beszélgettük nagyon is jól érezte magát az este folyamán - igaz, leginkább azért, mert rengeteg trenderlit színezhetett kedvére. Chabados vendéglátóink talán azt hihették, hogy a náluk átélt hagyományos hanukától rögvest elindulunk a megtérés útján. De bármennyire is tiszteletre méltó az ő mintájuk, számunkra követhetetlen. A vallásos "kirándulástól" - legalábbis az ő fogalmaik szerint - nem lettünk "jobb" zsidók, csak valamivel okosabbak és néhány shékellel szegényebbek. Másnap ugyanis első dolgunk volt, hogy lányunk örömére beszereztünk néhány kifesthető pörgettyűt otthonra is. Ha ezzel nem is kerültünk sokkal közelebb a Chabadhoz, de az arts and crafts bizonyára a Teremtőnek is tetsző dolog - főleg, ha hanukai trenderliről van szó. Kapcsolódó cikkek:
Így decemberre nálunk is megérett az idő a teremsportokra, úgyhogy újra birtokba vettük a kibuc tornatermét. Különös Csipkerózsika álmomból ébresztettük fel a helyi tornatermet, ami egykor az iskola ékessége volt. Ma már felveri a gaz az iskolát és a tekintélyes méretű tornacsarnokról is valahogy megfeledkeztek a helyiek. Míg nem idén februárban felfedeztük magunknak - és a kibuc többi kisgyerekes családjának - a parlagon heverő sport létesítményt. Hónapokon át minden csütörtökön együtt labdáztunk, fogócskáztunk, kúsztunk-másztunk. Aztán a jó idővel együtt elhalt a közös program - ahogy azt kell, újra mindenki a szabadban fárasztotta a gyerekeit. Most, hogy csípősebbre fordult az idő, ismét igény mutatkozott a közös családi mozgásra. Jöhet a második félidő! Ahhoz képest, hogy nem vertük nagy dobra az indulást, egészen belaktuk a hatalmas tornatermet. Pedig a tavalyi törzsgárdából sokan nem is jöttek el, voltak viszont mások, akik épp a kibucban vendégeskednek a hanukai szünetben. Meglepő módon ismét akadt olyan szülő, aki még általános iskolásként járt utoljára a tornateremben, azóta nem is volt a kibuc ezen sarkában. A játék örömé szempontjából, mit sem számít, hogy ki, honnan jött, mikor járt a tornateremben utoljára. A lényeg, hogy közösen csinálunk valamit, amit láthatólag mindenki élvez és igényel. Nagyon úgy fest, hogy mi, "gyütt-mentek" hagyományt teremtettünk a családi sport délutánnal. Kapcsolódó cikk:
Vagy egy éve nyaggatom George-ot, hogy írjon a blogunkra, mert annyi minden köt minket össze. Családjával ők is viszonylag frissen érkeztek Izraelbe, ők is ugyanazokon a stációkon mentek keresztül az elmúlt években, sőt még a dilemmáink is azonosak. Mostanra elkészült George posztja, de legnagyobb bánatomra, ez egyben a búcsú is tőle és családjától. Néhány nap múlva visszatérnek Ausztráliába, ami érthető döntés a részükről, de nekünk akkor is nagy veszteség, hisz családi barátainkról van szó. George posztjából megtudhatjátok, hogy miért költöztek Izraelbe, miért maradtak több mint három éven át Ein Gevben, most pedig miért hagyják maguk mögött azt a helyet, ami annyira a szívükhöz nőtt és követik Larát és Dant Melbourne-be.
4 of us moved here about 3 1/2 years ago from Australia and in a few days 5 of us are moving back. Before I tell you why we are leaving let me tell you why we came. There is no question that Israel is an amazing place. If it wasn't so special then so many different people wouldn't want to live here and call it their home. Everyone wouldn't have an opinion on who is rightly or wrongly here and who should stay and who should leave. Without getting into that politics at all, what we decided from the relative safety and comfort of our home in Melbourne in early 2009 was that we wanted to come to Israel and spend an extended period of time here growing as a family. With nothing more than one and a half suitcases each we boarded the first of 2 verrrrry long flights and set off on our way. Our first stop was a kibbutz in the north of Israel right on the Sea of Galilee called Ein Gev. We had a plan to stay for 6 months and then move to the centre of Israel so that I could find a job more in line with my profession - advertising, as unfortunately there aren't a lot of production houses situated 160km from Tel aviv. That was the plan. It wasn't what happened. What we didn't take into account was how amazing it would be here and how hard it would be for us to leave. From the first minute we arrived we were greeted with open arms and welcomed into the small community of 450+- people. We were given furniture, clothes, toys, people brought us food, they invited us to meals and play dates with the kids. Although we arrived alone, with no real friends or family we quickly were made to feel that that wasn't the case. There is something very special about living on a Kibbutz, a sense of community that I have yet to feel anywhere else I have ever lived. There are no fences or dividers between houses so everyone is very much connected to everyone else. We celebrate with each other when someone has a baby, a birthday or gets married and we cry together when someone leaves us or passes away. We share each others joys and sadness, highs and lows, laughter and tears. Our 3 1/2 years on Kibbutz Ein Gev have been more than we could have hoped for or imagined. I have often said to many people that living is here is not really like living in the 'real world', it's better. Yesterday we celebrated our time on Ein Gev with a small party at which we wanted to say goodbye to everyone as in 9 days we are off. Someone at the party turned to me and said "...wow, there's a lot of people here..." but when I looked around, what I saw made me correct them and say "...not a lot of people, a lot of friends." The connections we have made with people over the last 3 1/2 years in this wonderful place is at times difficult to understand. We feel closer to many people here that we have only known a short time compared to others we have known back in Australia for many years more. We came alone but we are leaving behind not just friends but our new extended family as well. We were welcomed by all with open arms and as we learned Hebrew they struggled with english to make us feel more comfortable. Our kids grew together, we celebrated holidays and birthdays together and we all lived, worked and prayed for peace and security together. We experienced being in a war, 3 New Years, 3 Yom Kippurs, the birth of our son and we almost made it through to the national election. (We were very proud however to go to the polling booth and cast our vote for the mayor of the region just a week or so ago). All in all we have been here about 1200 days and I struggle to recall one that I didn't enjoy or gain something from. So why are we leaving ? Sometimes I am not sure. But other times I remember that we don't have any real family anywhere near us. No grandparents, aunties, uncles or cousins for the kids. This fact compounded by living on the kibbutz where it feels that every other child has at least 22 immediate family members around them at all times. Are we robbing our kids of something they need and could have if we lived back in Aus ? Also, I never quite managed to find my 'thing' here from a work point of view. I was prepared to try a lot of things and gave them all a red hot go but unfortunately none of them panned out or paid enough for me to be able to continue full time. I remember something that my best buddy and neighbour Idan said to me when we first got here and that was "...if you find your niche here in Israel it is the very best place in the world you can ever live." I really think he is right, but unfortunately I didn't find mine. So now we prepare to go back to Australia and I am doing everything I possibly can to keep myself busy so that I do not have too much time to think about it and feel sad for what we are leaving behind. The world today is a small place and so we can and will I hope all still keep in touch but in my heart I know it won't be the same. The kids won't be able to ride their bikes to school and home and then spontaneously go to their friends house by themselves on a whim. We won't be able to live with our doors unlocked and sit together at night outside with our neighbors and friends Idan and Dikla and chat about anything and everything. We won't take 40 mins to pop to the shop that is 1 minutes walk away for a litre of milk as we stop to chat to people all along the way. We won't be able to swim in the Kinneret 8 months of the year and consistently complain about how hot and humid it is and so much worse than last year. We won't be able to do any of these things anymore and I know I will miss them all. I guess it would have just been easier if I did find my niche and the rest of our family would have decided to move over here as well. Kapcsolódó cikkek:
Mindenkinek megvan a maga heppje, azaz nünükéje. Ráchel a héber L, vagyis a lámed írásmódjára felettébb kényes. Ha a nevében is szereplő betűt nem az ő szájíze szerint írják, garantált a földrevetős balhé. Ki ne emlékezne az óvodás jelére?! Az egyszerű ábrák könyörtelenül beégtek a tudatunkba, hisz mindenünkön ott volt. Nekem speciel létra, kisautó és kalapács volt a jelem. (Ez utóbbi nyilván az akkori rendszer korai tudatformálásának kifinomult eszköze lehetett.) Izraelben azonban nem bajlódnak a kedves szimbólumokkal, piktogramok helyett eleve a gyerekek neveit írják mindenhová az óvodában. Az ok egyszerű: nem nézik hülyének a gyereket. "Gügyögő" rajzok helyett névvel illetik őket. Jó, mondjuk ez itt egyszerűbb, mivel az Izraelben forgalomban lévő keresztnevek többsége eleve rövid, leírva meg főleg. A héber nyelv ugyanis "trükkös". Az egy dolog, hogy jobbról balról írják, de ami történetünk szempontjából fontosabb, hogy lényegében nincsenek klasszikus magánhangzók az írott formájában. Ezért kevesebb írásjellel kell kalkulálni, ha a gyerek nevét bevéssük mondjuk a ruhájába. Ráchel neve például így néz ki héberül "szabadkézi" (1) és hagyományos, nyomtatott (2) változatban: Nem olyan bonyolult, ugye? Nem is csoda, hogy a lányunk nagyjából a második naptól kezdve felismerte és az első hét után simán le is írta, vagyis inkább rajzolta héberül a nevét. Mint ahogy a többiekét is biztosan beazonosította, mert nap, mint nap látta a polcukra, fiókjukra, székükre írva. Vagyis a gyerekek a héber írás alapjait még jóval az első osztály előtt lopva megtanulják. Mikor beülnek az iskolapadba könnyebben veszik az akadályokat, garantált a sikerélmény és nem utolsó sorban gyorsabban haladhatnak. A dolog azért csalóka. Az óvodások ilyen formán nem az ábécével ismerkednek meg, hanem megfelelő sorrendbe állított vonalakkal - amik történetesen betűk. Ez az ő szemszögükből tulajdonképpen ugyanolyan jel, mint nekünk volt az autó vagy a kis virág. Csak később nyer értelmet, hogy a vonalak hangokat takarnak és különböző variációkban egymás után téve mást-mást jelentenek.
Nagyon nem mindegy, hogy a nyomtatott lámedet miképpen jelenítjük meg kézzel írva. A fentiek fényében érthető, hogy egy kései dackorszakban szenvedő négyéves erre kényes. Megvan a különbség? Első látásra nekünk jó, ha nüansznyi, neki eget verő a diferencia. Mára már mindenki megtanulta, hogy ha Ráchelről van szó, akkor a békesség kedvéért az apró részletekre is oda kell figyelni, és ajánlatos minimum ilyen formán írni a nevét: Lányunk egyébként magával szemben is szinte már betegesen következetes. Mostanában merő önszorgalomból elkezdte a (héber és latin) betűket gyakorolni, ami nekünk szülőknek szívet melengető dolog. Ha kedve van leveleket ír, random betűk egymásutánjában - értelem nem sok van bennük, viszont nagyszerűen fejlődik az írásképe. Legalábbis szerintünk, mert szerinte például a héber A betűje (álef), sehogy sem tökéletes és ez tűrhetetlen. Úgyhogy most a változatosság kedvéért nem ránk haragszik, hogy rosszul írtunk valamit, hanem magára, hogy nem képes sorozatban szép álefeket produkálni. És még mondja valaki, hogy az elmebajt nem lehet írásba adni… Kapcsolódó cikk:
Az elmúlt hónapokban tettem a dolgom, de belül a túlélésre játszottam. Minél előbb le akartam tudni a kötelező programot, amiben a legnagyobb ellenségem az idő volt: lassan csordogált és még rosszul is fizették meg. A három hónapos belgyógyászat gyakorlat ideje alatt, három hetet a kardiológián kellett tölteni. A belgyógyászaton tapasztalt viszonyokhoz képest ez tulajdonképpen még felüdülés is lehetett volna, ha az egészhez lett volna kedvem. A főnök itt is, mint oly sok helyen híresen munkamániás, ami esetemben sok túlórában csapódott le. A szakmai fejlődést pedig nem lendítette elő, hogy az ügyeletben a sztázsos egyedül van a kardiológián, csak az intenzíven ügyelő szakorvos segíthet, ha épp ráért. Illetve szinte mindig kéznél vannak a tapasztalt nővérek, akikkel a bevált taktika szerint hamar összehaverkodtam, hogy ha valamit nem tudok könnyebben kapjak használható segítséget. Szerencsére ez nem egyszer bevált. Azért, hogy valahogy túléljem ezt a nettó gályázást és láthassam a családom "trükköznöm" kellett. Egy korábbi bejegyzésben szóltam már az újraélesztős tanfolyamról, amit még a sztázs előtt kellett volna elvégezzek, de csak májusban volt hely. Én viszont pofátlanul a kardiológia gyakorlatra szerveztem rá a kurzust, amikor négy napra Tel Avivba kellett menjek. Relatív persze, hogy ez lógás volt-e vagy sem, mivel a kardiológián annyi túlórám gyűlt össze bő két hét alatt, hogy fel sem tűnt a négynapos hiányzásom a bérszámfejtőknek. Egyébként a túlórákon kívül, egész jól telt az idő a kardiológián, kedves társaság fogadott, amiben szerepet játszott, hogy ha már ott voltam, akkor igyekeztem segíteni munkájukat. Ezt díjaztak, több, mint elégedettek voltak velem. A kardiológia vezetője viszont kevéssé törődött velem, leginkább a szakorvosaival vagy az orvostanhallgatókkal volt elfoglalva. Ez elvette a figyelmet rólam, elmaradtak a kínos kikérdezések, megalázó szituációk. Nagyon boldog voltam, amikor végre leléphettem a belgyógyászatról. Következő állomásom egy hónapon át a sürgősségi volt. Mindenki a Vészhelyzetből indul ki, de Poria egy kis kórház, nincs tömegnyomor a sürgősségin, az emberek nem várakoznak két napot, hogy orvos lássa őket. Délelőtt lassan csordogál az idő - általában nincs beteg, legfeljebb egy-egy. Aztán dél körül (a helyközi busz menetrendjétől függően) beesik két tucat beteg - azok, akiket a szakrendelőből a kórházba irányítanak. Kettő-három körül újra elcsendesedik a sürgősségi osztály, egészen este 8 óráig, amikor is munka után az emberek rádöbbennek, hogy tulajdonképpen mennyire rosszul érzik magukat, vagy csak ilyenkorra van ingyen családi fuvar. A sürgősségin volt egy doki, aki nagyon sokat tudott, és még érdekelte is, hogy a tudását másoknak átadja. Ennek megfelelően, amikor épp nem voltak betegek, általában átbeszéltünk valamilyen fontos témát. Legalább tanultam valami értelmeset. Egy másik doki 30 évvel ezelőtt Pécsett végzett az orvosin, és még beszél egy kicsit magyarul. Vele néha a többiek heccelésére magyarul beszéltünk. Vicces volt. Alapjáratban a sürgősségi remek hely. Jön a beteg, néhány perc alatt kikérdezi az ember, hogy miért is jött, megvizsgálja, elrendel néhány vérvizsgálatot, amit a nővérek végeznek el, majd vár az eredményekre, és eldönti, hogy haza küldi, vagy befekteti valamilyen osztályra. Röviden, tömören, hatékonyan. Nincs túlóra, nem kell a délutáni vizit végét kivárni. Az orvosi csapat kedves, nyugis hely. Kár, hogy csak egy hónap volt. Év elején nagy változás történt az izraeli kórházakban, elkezdték mérni, hogy ki mennyit tölt a munkahelyén. Bevezették, hogy belépéskor is kilépéskor le kell húzni a belépő kártyánkat. Aki a kötelezőnél kevesebbet van a kórházban, fizetéslevonást kap, aki tovább marad extra pénzre számíthat. Ez így korrekt, de nem feltétlenül praktikus. Bizonyos osztályoknak annyi a munka, hogy túlóra nélkül nem lehetne tisztességesen ellátni a betegeket. Nyilván ezt díjazni kell, ugyanakkor nem gondolom, hogy érdemes annyiért túlórázni, mint amennyit fizetnek ezért. Óránként bruttó 25 shékel nevetségesen összeg azért, hogy ne lássam a családom. Az alacsony díjazás mellett a rendszer másik hibája, hogy valójában nem igazodik a munka mennyiségéhez. Akkor is le kell tudni a napi 7-8 órát, ha egyébként nincs munka, márpedig egy vidéki kiskórházban ez általános jelenség. Vannak osztályok, mint például a gyerekgyógyászat (amiről később még lesz szó), ahol alacsony az ágyszám, kevés a beteg, ergo, ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem tudunk mit csinálni egy ponton túl. Akik itt dolgoznak nagyon rosszul jártak a blokkólóórával. Régen letudták az osztályos munkát délben és már mentek is tovább a dolgukra, most négyig malmozhatnak. Nekem annyi előnyöm volt hozzájuk képest, hogy anyaként napi egy órával kevesebbet kell dolgoznom. Ez elég családbarát megoldás és még anyagilag sem ér hátrány, a fizetésem nem csökken azzal, hogy napi egy órával kevesebbet töltök a munkahelyemen. Ráadásul, ha hét óránál tovább maradok, akkor a 8. órában nem az alap óradíjam ketyeg, hanem egyből túlórá díjjal számolnak. Apróság, de sokat számít. Izraelben hivatalosan hatnapos munkahét van, csak a szombat munkaszüneti nap. A legtöbb munkahelyen a péntek félnapnak számít, amit bizonyos munkahelyeken nem vesznek komolyan, máshol előre le kell dolgozni, hogy szabad legyen. Nekem alapesetben a péntek munkaszünet, kivéve ha ügyelek. Ügyeletek után egy pihenőnap jár, amit az éjszakai műszakot követően kell kiadni. Ha viszont péntekről szombatra dolgozunk, akkor szombat eleve munkaszüneti nap, ezért a plusz pihenőnapot a rákövetkező héten vehetjük ki. Így van némi játékra lehetőség - ha ügyesek vagyunk, akkor sakkozhatunk úgy, hogy négy napig otthon vagyunk. Ehhez csak az kell, hogy pénteki ügyelet után kedden éjjel is bent legyünk. Szerda reggel hazamegyünk, másnapra pedig kivesszük a pénteki ügyelet után járó szabadnapot péntek és szombat meg eleve munkaszünet és máris kész a hosszú hétvége. Na jó, ilyet összehozni művészet, hisz az ügyelet beosztás társasjáték a kollégákkal. A következő részben a gyerekgyógyászat és a várva várt patológia gyakorlatról számolok be. Egyúttal magam mögött hagyom Poriát és Afula felé veszem az irányt. A sorozat előző részei itt érhetők el.
December 3. van és ez egy bicskanyitogató rövid poszt lesz. A mellékelt fotó nem nyáron, hanem ma délben készült a kibuc közepén. Nem mindennapi látvány, hogy ilyenkor napozó bikinis lányokat lát az ember, de idén ez is megadatott. Élvezzétek a bombázókat! Kell is a lányoknak a D-vitamin fröccs, mert mifelénk a nyárnak már csak percei vannak hátra. Holnaptól ugyanis az előrejelzések szerint Izraelben is beköszönt az áhított tél. Szerencsére azért nem kell repkedő mínuszoktól és hófúvásoktól tartani (bár tavaly ebben is volt részünk...) - kellemes 25 fok helyett meg kell elégednünk 10-15 fokokkal, holnaptól csípős szelek járnak át mindent (beleértve a fűtetlen lakásunkat is…). Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a következő hetekben jön az esős évszak, ami Izraelben ezerszer kívánatosabb, mint a napfényben fürdőző bombázók. Ki érti ezt? :-) Kapcsolódó cikkek:
Meglehetősen szöveg centrikusra sikeredett a blogunk, de azért a vizuális oldalt sem hanyagoljuk. A most induló Képmentő sorozatunkban egy-egy fotó hátterét szeretnénk egy hosszabb képaláírás erejéig megörökíteni. Ezen képek egy része nem ismeretlen a törzsolvasók előtt - egyik másik posztban, képgalériában már feltűntek. Más képek viszont nem passzoltak egyetlen posztunkhoz sem és ezért nem is láthattátok, viszont annál azért érdekesebbek, hogy csak úgy egy eldugott mappában pihenjenek a számítógépemen. Ezekből egy raklapnyi van, lesz miből válogatni. Soha nem gondoltam volna, hogy még Izraelben is szembe találom magam a MÁV-val. A képen látható raklap valaha a Magyar Államvasutak tulajdonát képezhette, de mostanság a kibucunk egyik elhanyagolt sarkában várja a sorsát. Vajon Magyarországról hogy vetődhetett ilyen távolra ez a MÁV raklap? És milyen magyar árut pakolhattak rá, ami idáig jutott? Soha nem fogjuk már megtudni, de ettől még rejtélyesebb a szemétdombról rám kacsintó MÁV raklap.
|