Fél év - ennyi ideje vagyunk Izraelben. Pillanatok alatt elszállt hat hónap, ami már emberi léptékkel is számottevő időtartam. A fiamnak például a fél élete, a család többi részének pedig talán a legizgalmasabb időszak, amit közösen megéltünk. Jöjjön egy kis szubjektív visszatekintés arról, amit itt a blogon már megörökítettünk és, ami kimaradt a posztokból.

Túl a mézesheteken, de még csak fél lábbal a szürke hétköznapokban – nagyjából így írható le az elmúlt fél évünk, meg úgy, hogy mozgalmas unalomban teltek az előző hónapok. Ezek látszólag ellentmondó kijelentések, de valójában ez a köztes állapot, illetve ez a kettősség hatja át az életünket.

Miután hamar megvoltunk a berendezkedéssel jöhettek a következő kihívások. Zsófi az egész nyarat 30 kilogramm(!) tesztkönyvvel múlatta, hogy felkészüljön az orvosi licenszvizsgára. Derekasan küzdött, más olvasatban szívott, mint állat. Ezt még tetézte rettenetes harca az itteni bürokráciával, hogy elfogadják a vizsgajelentkezését, ami csak az utolsó pillanatban rendeződőtt (a kálváriájáról és a tapsztalatairől egyszer még jön egy poszt). Ilyen előzmények után október 3-án megírta a világ talán legnehezebb orvosi vizsgáját, amitől mellékesen függövé tettük az itteni jövőnket is. Ennek fényében elképzelhetitek, hogy a nyár folyamán milyen elképesztő teher nehezedett szegény Zsófi vállára, és milyen felszabadítólag hatott rá az a tény, hogy letudta a vizsgát. Ma már azt is tudjuk, hogy sikeresen abszolválta, ami mindannyiunk számára nagy megkönnyebbülés.

Én mindeközben a héber tanfolyamon (ulpán) vendégszerepeltem, ami egyértelműen sétagalopp volt ahhoz képest, amit Zsófi csinált végig. A tanfolyamot papíron viszonylag jó eredménnyel zártam, a hétköznapokban azonban ez édes kevés, mondhatni nulla. Ismerve a kiemelkedő nyelvi képességeimet ez borítékolható volt, amivel persze ki vagyok segítve. Viszont az ulpán kapcsán rengeteg érdekes emberrel találkozhattam és a szerény héber tudásom is segít abban, hogy további ismeretségekre tegyek szert, ami ugyan közvetlenül nem visz előre, de a mostanság hibernált riporter lelkemnek jól esik, hogy e blogban kiírhatom magamból az élményeim.

Zsófi felkészülése és az én ulpánom szigorú keretet adott a napjainknak, amit a gyerekek rendszeresen felborítottak. Ez könnyen ment nekik, hiszen Ábel a szeptemberi bölcsi kezdésig Zsófi nyakán (vagy valamely más erre rendszeresített testrészén) csüngött, Ráchel pedig menetrendszerűen kidőlt egy-két napra valami kósza vírustól vagy csak a szimpla fáradtságtól. De a két gyerek alanyi jogon is igényelte a társaságunkat, ami ebben a korben eléggé el nem ítélhető dolog a részükről. Így aztán hetente több délutánunkat is a Kineret partján töltöttük, ami mindenkinek felüdülést jelentett (már, ameddig a víz nem forrt fel) vagy valamilyen egyéb programon próbáltuk átvészelni a trópusi időjárást, de legtöbbször a kibuc egyetlen játszóterén izzadtunk a többi szülő társaságában. Ezen kívül próbálkoztunk még kirándulással is, de erre legnagyobb bánatunkra nem voltak vevők az apróságok.

És, ha már a gyerekek szóba kerültek, akkor dicsekedjünk el azzal, hogy Ábelnek saját rajongótábora van a kibucban. Sóvárgó tekintetek kísérik minden lépését az alig egy éves Adonisznak, aki közel, s távol a legszebb kisfiú – ezt minden elfogultság nélkül merem állítani, hallanátok csak az anyját áradozni a fiáról... De a bölcsis dadák szerint is jól sikerült darab a fiunk, aki igazi sármőrként mindenkit az ujja köré csavar egy fél mosolyával.

A lányom, aki egyértelműen a kibuc legszebb kislánya két pasit is bolondít az óvodában (a legnagyobb bánatomra), mindezt héberül (a legnagyobb büszkeségemre). A leányzó időközben balkézről felszedett némi angolt is, úgyhogy az ausztrál csoporttársával ezen a nyelven értekezik. De nem csak a nyelve forog jól, hanem az esze is – el is van tőle ájulva mindenki, aki ismeri. És akkor még nem is beszéltünk a humoráról, ami minden nyelven ütős.


Ha így a végére szentimentálisra vettük a figurát, akkor belefér, hogy nyáladzással fejezzük be a féléves beszámolónkat. Alapvetően boldogok vagyunk, élvezzük az életet és örülünk a szerencsénknek, hogy itt lehetünk. Most a változatásság kedvéért Zsófi jár nyelvtanfolyamra, én pedig elkezdtem dolgozni a helyi étteremben. Szóval minden megy, mint a karikacsapás. Csak azért nem látjuk rózsaszínben a világot, mert nekünk is megvannak a magunk problémái, félelmei és dilemmái, amelyek mindig visszahúznak minket a földre, ha véletlenül tíz centivel felette járnánk. De ez már egy másik történet.

Szóljanak a fanfárok! Zúgjon az éljenzés! Emelkedjenek a kalapok! Zsófinak sikerült a licenszvizsgája, úgyhogy mostantól Izraelben is doktor. Halelúja!

A részletekkel hamarosan jelentkezünk, de a gratulációtokkal addig is vegyétek célba Zsófit.

Bár nem vagyunk különösebben vallásosak, de nekünk természetes volt, hogy Jom Kipurt a zsinagógában köszöntjük, ahol az előzményekhez képest meglepően sokan tolongtunk a kis épületben és az előtt. Miközben mások a zsinagóga tőszomszédságában, közvetlenül a Jom Kipur napján böjtölő hívek orra előtt, kerti partit tartottak. Nem arról van szó, hogy ehhez nincs joguk, de tapintatosságból a kibuc másik sarkába is elvonulhattak volna grillezni. Ez még akkor is épületes parasztság volt a részükről, ha történetesen a mi kibucunk annyira vallásos, hogy isteni csoda, hogy egyáltalán van zsinagógája. 

Amikor a templomból kijövet ezt szóvátettem az egyik barátunknak csak fanyarul mosolygot és találóan megjegyezte, hogy Izraelben az ortodox vallásosság kitermelte az ortodox szekularizmust. És tényleg. Ez a nap sok izraelinek spirituálisan nem jelent semmit, csak egy plusz munkaszüneti nap a naptárban, amikor kedvükre utazhatnak, pihenhetnek vagy épp szórakozhatnak – már ha van hol, mert azért Jom Kipurkor tényleg minden bezár úgy, mint Magyarországon karácsonykor. Azok, akik Jom Kipurkor nem böjtölnek 25 órán át pont azért teszik ezt, mert ha az év többi részén sem tartják magukat a vallási hagyományokhoz, akkor miért pont ezen a napon viselkedjenek másképp. Ahogy a vallásosság bármilyen formáját szenteskedésnek tartják, úgy képmutatás volna a részükről, ha Jom Kipurkor látványosan bűnbánatot gyakorolnának. Van azért ebben logika, ami mégiscsak tiszteletet érdemel.

De a másik oldalt sem kell félteni, amely kikényszeríti az ünnepek szigorú betartását és nem tolerál semmit, ami kicsit is szembe megy az általuk vallott nézetekkel. Így lehet az, hogy Jeruzsálemben szombatonként és minden egyéb nagyünnepen (így Jom Kipurkor is) lezárják a legvallásosabb zsidó negyedekbe vezető közutakat, hogy ne zavarja semmi az ott élőket, pláne ne szentségtörő autósok. Na de Brooklynban miért nem gond ugyanez? Ünnepnapokon ott mért lehet autózni az ortodox negyedben is?! Persze tudom én, hogy minden a Tórából következik, meg van írva a Talmudban vagy valamilyen rabbinikus magyarázatból levezethető.

Az sem jár jobban, aki mindebből ki akar maradni – nem megy sem zsinagógába, de grillpartit sem szervez a háza elé, inkább békésen otthon marad. Aki így tesz és a kanapéján ülve próbálja kibekkelni az ünnepet azt szép csendben megeszi az unalom. Jom Kipurkor ugyanis az izraeli tévék is „böjtölnek”, ilyenkor bárhová kapcsol a néző adás helyett szünetjel fogadja. Ami a dübörgő digitális világban meglehetősen értelmezhetetlen, álságos magatartás a média részéről – de Istenem, láttunk már ilyet...

Az, hogy az általam boncolgatott probléma mennyire élő kérdés Izraelben mi sem jelzi jobban mint, hogy az itteni művészeketi is erősen foglalkoztatja. A társadalmi csoportok között lévő láthatatlan, és sokszor látható falakról szól a mellékelt, alig kétperces kisfilm, amely egy 2111-ben játszódó nyomasztó utóipán keresztül mutatja be (szerintem zseniálisan) az egymás mellett élő „ortodox vallásos és ortodox szekularis” közösségek párhuzamos világainak képtelenségét. A kisfilm Jeruzsálem jövőjéről szóló filmfesztivál nyertes alkotása volt idén.  Érdemes megnézni a többi filmecskét is a mellékelt linken.

Úgy tartják, hogy Izraelben nagyjából negyedmillió magyarul (is) beszélő zsidó él. E közösség talán legfontosabb itteni intézménye a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. A múzeum ugyan pöttöm, de a gyűjteménye annál gazdagabb, az intézmény jelentősége pedig még ennél is nagyobb az izraeli magyarajkú zsidók számára. Ez lemérhető Herzl-napi ünnepségen, amelyen minden évben több százan gyűlnek össze a múzeum kertjében, hogy smúzoljanak, magyar ételeket egyenek és közben magyar zenét hallgassanak. Idén először én is ott voltam.

Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak  a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket.

A Cfaton megrendezett éves magyar találkozó idején a tárlókban tárgyiasult emberi sorsok mellett megelevenedik a magyar zsidó közösség is. A múzeumi csendet felváltja a lüktető zsivaj és életre kel mindaz, amit vitrinekbe, kartotékokba, dossziékba rendezett a Lusztig család. Ilyenkor bizonyságot nyer, hogy a nagypapa nem UFO, rajta kívül mások is beszélik a magyart és ugyanolyan vicces akcentussal törik a hébert, vagy a rég elhunyt nagymama főztje nem legenda, hanem újra megízlelhető gasztronómiai valóság. Mindezekre már rég nagyon kíváncsi voltam, de a találkozó idején soha nem voltam az országban, most viszont igen, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy Zvi barátom felajánlotta elfuvaroz Ein Gevből a nem is olyan távoli Cfatra.

A Herzl-napi program nem okozott csalódást, bár azért értek meglepetések. Leginkább kellemesek. Vicces volt például, hogy tucatnyi ismerőssel futottam össze (például kedves ismerősökkel Kibuc Dáliából), ezáltal nem csak megfigyelője voltam a közösségi találkozónak, hanem résztvevője is, hiszen így nekem is volt kapcsolódási pontom, miközben csak alig fél éve vagyok az országban. Jó volt még magyar zenét hallani, méghozzá a jobbik fajtából, erről Tibi Golan  triója gondoskodott. És ehhez kapcsolódik egy kellemes-kellemetlenség is. Többek között előadták a Tavaszi szél vízet áraszt című nótát is, ami Freddie Mercury óta inkább a pop kultúra része, mint sem magyar népdal, de ez most mindegy is. Szóval ittlétem során e dal hallatán éreztem először honvágyat a szívfacsarósabb fajtából. Hiába a zene beleég az ember tudatába, nem lehet azt onnan kiradírozni.

Ezt a személyes érzést csak azért hozom elő, hogy értsétek miért jönnek össze emberek a magyarságuk apropóján (jelentsen ez bármit is), ami az izraelben élő magyar zsidók esetében nálamnál sokkal komplikáltabb emócionális történet. A találkozón résztvevők többsége Holocaust túlélő volt, akik számára Magyarország egyet jelent a felejthetetlen gyermekkorral és az üldöztetéssel, a boldog békeidőkkel és a családjuk elvesztésével. Ezek után nekik az „Itt élned, halnod kell” egészen mást jelent... és mégsem tagadják meg a hovatartozásukat, a gyökereiket. Nehéz választ találnai arra, hogy miért.

Talán a magyar nyelv miatt, talán a magyar kultúra miatt, talán a magyar konyha miatt. Talán. De a cfati találkozón nem annyira magyarul, mint inkább héberül beszéltek (a meghívót is csak ezen a nyelven nyomták ki). A magyar népdalfeldolgozások pedig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, tehát a kultúra sem lehet az egyedüli hívószó a magyar identitás kiélésére. Maradnak a magyar ízek, amit itt a töltöttkáposzta, a különféle rétesek, a zserbó, a kürtőskalács és természetesen a gulyásleves képviseltek. 

Ez utóbbit falták a népek rendesen, pedig kicsit rágós volt a kóser hús és sótlanra sikeredett az alaplé, de legalább a magyar értelemben vett klasszikus leves volt. (Ami azért is örvendetes, mert a „gulas” a világ nagyobbik részén inkább elfajzott pörkölt, mintsem a hagyományos pusztai egytálétel fedőneve.) A gulyásleves ebben a formájában is összekötött - és összefoltozott - mindenkit, az ízek révén pedig újra egyesülhetett magyar és zsidó, úgy mint régen az „ánti világban”. De ez már csak pillanatnyi együvétartozás, mert az itteni magyar zsidók asztalán ritka vendég a gulyás, inkább humusz van terítéken. Nagyon úgy fest, hogy az újabb generációk csak receptkönyvből eleveníthetik fel a gulyáslevest. Jó hír viszont, hogy Ofer Vardi barátom révén ehhez nagyszerű szakirodalmat találnak, a Goulash Lagoleshből újratanulhatják a magyar konyha remekeit – immár ékes héber nyelven.

Izraelben valódi nemzeti mozgalom bontakozott ki Gilad Shalit mögött, melynek elsősősorban az elrabolt katona édesapja volt a motorja. Noam Shalit hihetetlen enerigával és erővel harcolt a fiáért, de egyedül nem ment volna semmire.

A család mellett aktivisták ezrei(!) segítették tevőlegesen és tartották folyamatosan napirenden Gilad Shalit ügyét. Mindennek nyomán valódi tömegmozgalom bontakozott ki, amely átfogta az egész izraeli társadalmat. Nem csak meddő petíciózásban merült ki a kiállás, hanem hétköznapokban is megnyilvánult a szolidaritás az elrabolt kiskatona iránt. A mozgalomhoz tartozók sárga szalaggal jelezték, hogy nem engedik feledésbe merülni a terroristák fogságában sínylődő Gilad Shalitot. Mostanáig mindennapos látvány volt az említett rikító textildarab autón, bringán, táskán, ruhán. De egészen hétköznapi viseletnek számított – és egyáltalán nem volt ciki – Gilad Shalitos pólót hordani sem. Sok kerítésen, kirakatban vagy egyéb felületen éveken át ott díszelgett a mozgalom molinója, rajta az elrabolt katona fotójával. És ha ez sem volt elég, akkor tömegek vonultak utcára az apa felszólítására, hogy így gyakoroljanak nyomást az izraeli kormányra a mielőbbi megállapodásért.

Az elmúlt évek alatt Gilad Shalit valódi hívószóvá vált Izraelben, és egyben politikai tényező is, pedig olyan ő, mint Columbo nyomozó gyakran emlegetett felesége, akit a maga valóságában senki sem látott, de mindenki el tudja képzelni, hogy milyen lehet.

Fizikai hiánya ellenére Shalit aktuálisan a legkisebb közös többszörösnek számít a rendkívül tagolt izraeli társadalomban. Olyannyira, hogy miközben öt éve Gázában a Hamasz „vendégszeretetét élvezte” Izraelben a lakhatási árak elszabadulása kapcsán kibontakozott példátlan méretű nyári tűntetési hullám is részben róla szólt, mondván ő is biztos itt lenne, mert egyetért velünk.

A magyar olvasók számára elképzelhetetlen az a fajta éveken át kitartó és szisztematikus tömegmozgalom, amely egyetlen emberért, egy fogságba esett katonáért szerveződik, és amely nem csak egy szűkebb csoport, hanem gyakorlatilag a társadalom egészének a támogatását élvezi. De miként lehetséges ez? Izraelben majd’ mindenki volt katona, illetve épp valakije a hadseregben szolgál. Ennek megfelelően az Izraeli Védelmi Erők mélyen beágyazott, nagy tiszteletnek örvend és büszke rá kicsi és nagy egyaránt. Nem csoda hát, hogy minden civilből könnyedén előbújik a bajtársiasság. Így lehet az, hogy még az elesett katonák maradványaiért is elfogadott, hogy hadifoglyokat adjanak cserébe.

Magyar fejjel mindezt nehéz megérteni, főleg úgy, hogy nálunk az Afganisztánban harcoló magyar honvédeket zsoldosoknak csúfolja hazai közvélemény, holott életveszélyes küldetést teljesítő katonák ők, akik elképesztő körülmények között viszik vásárra a bőrüket (és ez akkor is így van, ha ezt egy elcseszett háborúban teszik).  Ezek után abban sincs semmi meglepő, hogy a magyarokat egészen hidegen hagyta, amikor 2010-ben elrabolták Papp Istvánt, aki Szudánban az ENSZ égisze alatt békefenntartóként a gyerekkatonák leszerelését segítette.

Izraelben azonban teljesen más a helyzet. Megannyi terrorakció és hat háború kapcsán beleégett a köztudatba, hogy fogságba esni gyakorlatilag egyet jelent a biztos halállal. Az izraelieknek evidencia: nem hagyunk senkit a harctéren, mert annak jaj. Ha pedig egy zsidó fogságba esik, akkor minden követ megmozgatnak a kiszabadításáért (erre történelmi példa a legendás entebei akció).

Amikor tehát Gilad Shalit szabadságáért ezernél is több elítélt palesztint is hajlandó megadni az izraeli kormány, akkor nem arról van szó, hogy elment a józan eszük. A politikusok valójában az izraeli közvéleménynek (értsd választóiknak) engednek és nem a Hamasznak, amely dolga felől akár még évekig is fogságban tartotta volna az izraeli kiskatonát, hogy sakkban tartsa a mindenkori izraeli kormányt. Szerencsére a terrorszervezet Gilad Shalit személyében inkább kicsapta az aduászát. És bár a nagyszabású fogoly-pókerben most többet akasztottak a terroristák, a valódi nyertes mégiscsak a szabadságát 1941 nap után visszanyerő Gilad. A játszma viszont nélküle is tovább folytatódik a palesztinok és Izrael között - sajnos messze még a parti végi kézfogás. De addig legalább lesz időnk megismerni az igazi Gilad Shalitot.

Az elmúlt napokban takarékon volt a blogolás és ez így lesz még egy darabig. Az őszi ünnepek, a hozzá kapcsolódó óvodai szünet és a munka elsodortak. Viszont lesz miről beszámolni a következő hetekben, úgyhogy nem volt hiábavaló a szilencium. De addig is elbüszkélkedek azzal, hogy a blogolásra szánt időt mire fordítottam.

Jófejségből - meg merő számításból – portréfotókat készítettem a helyi óvoda és bölcsőde számára, illetve ehhez kapcsolódóan Zsófival közösen egy honlapot is farigcsáltam, amin keresztül megrendelhetők a képek. A lenti képre kattintva megnézhetitek a munkánk eredményét. Attól, hogy héberül van ne riadjatok meg, nyelvtudás nélkül is könnyedén böngészhettek az oldalon:

Eddig a gyerekekről elképesztő képeket aggattak ki az ovi és a bölcsi falára – kész csoda, hogy a vizuális környezettszennyezés láttán nem álltak meg a fejlődésben. Most legalább normálisabb fotók alatt játszadozhatnak a kölkök, ami talán jó hatással lesz rájuk. Örültek is nagyon az óvonénik, hogy puszira megcsinálom a tablófotózást. Persze nekem is jól jött a dolog, mert így bekerülök a köztudatba, hogy nem csak úgy öncélulag kattingatok a kibucban. Ebben a kids-of-eingev.weebly.com címen elérhető honlap az igazán nagy segítség, hiszen így a szülők és rokonok is láthatják a munkámat, ami a későbbi üzletszerzés szempontjából sem mindegy. A hazai terepen kényelmesen elkezdhetem a portfólió felépítését, aztán majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Én mindenesetre élveztem ezt a projektet, remélem lesz folytatása és idővel csurran-cseppen belőle lovetta is a családi kasszába.

Ron ízig vérig amerikai, méghozzá abból a fajtából, aki naggyá tette az Egyesült Államokat, és akiből már egyre kevesebb van a hazájában, pedig nagy szükség lenne rá. Puritán protestáns mentalitás, szabad szellem és a végtelen tisztesség jellemzi. Látszólag naív, de valójában csak nyitott, ami nekünk romlott k. európaiaknak könnyen félreérthető. Mint ahogy elsőre fura az a kitartás és küzdeni akarás is, ami ezt a kihalófélben lévő típust jellemzi. Ebből az ulpánon nagy adagban kaphattunk ízelítőt, mert Ron bizony nagy lelkesen küzdött a héberrel – viszonylagos sikerrel. Tegyük gyorsan hozzá, hogy valamit azért tudhat a nyelvtanulásról, mert pályafutása során megtanult koreaiul és kínaiul, méghozzá a shanghai kiejtés szerint, szóval a héber sem foghat ki rajta. Ron vállalatvezetési ismeretek professzora, évtizedekig a Távol-Keleten dolgozott, az elmúlt közel húsz évben pedig különböző amerikai egyetemeken volt katedrája.

De hogy jön ez az amerikai Afrikához és mit keres az ulpánon Izraelben? – vetődik fel a kérdés egy bekezdés után. Nos, Ron egy szép napon gondolt egyet és úgy döntött ideje váltani, mert az ő tudására nem Amerikában van a legnagyobb szükség. Meghányta-vetette feleségével a kérdést és úgy döntöttek, hogy a világ jobbításának legjobb terepe Afrika. Ron tehát feladta a jólfizető egyetemi állását és elkezdett tréningeket tartani különböző afrikai országokban, amolyan Albert Schweitzerként saját zsebből.
A nagy távolság miatt úgy döntöttek, hogy nem Amerikából ingáznak Afrikába. Köztes hídfőállásnak Izraelt választották, ami logikus, hiszen innen egy darabig se keletre, se délre nincs nyugati értelemben vett civilizáció. Most tehát három hónapig Afrikában tesznek jószolgálati körütat, a következő három hónapban pedig Izraelben pihenik ki az utazást. Ron ezt az időt is kihasználja, ilyenkor tanul ivritül, ahogy ő mondja azért, hogy megértse az izraeli barátai gondolkodásmódját.

Mivel Magyarország lemaradt a nagy gyarmatosításokról, ezért történelmileg viszonylag kicsi az érdeklődés Afrika iránt. Így aztán kevesen tudják, hogy micsoda csendes dráma zajlik Dél-Afrikában. Mióta a fehérek uralmát felváltotta a feketék dominálta demokrácia fordult a kocka és az egykori gyarmatosítók kerültek szopóágra.
A foci vb kapcsán sok szó esett az elképesztő bűnözésről, de arról már kevesebbet hallhattunk, hogy ennek elsődleges célpontjai a tehetősebb fehér kisebbség, akik közül sokan életüket féltve inkább hátatfordítanak szülőhazájuknak. Ezzel a jelenséggel akkor szembesültem, amikor az ulpánon megismertem néhány dél-afrikai különös exoduszát. Jöjjön most az ő történetük.

Sarah felmenői között skóttól az összes skandinávig minden megtalálható, Millton ősei litván vándorzsidók voltak. Ezek után hol máshol, mint Dél-Afrikában születtek, ott ismerkedtek meg és házasodtak össze, hogy aztán közösen folytassák a családi hagyományt és bolyongjanak tovább a világban.

Szülőhazájukban mindketten vadvédelemben dolgoztak, szafarikat szerveztek egészen addig, amíg életveszélyessé nem vált a helyzet. Nem az állatok vadultak meg – azok kiszámíthatóak – hanem az emberek. A kétezres évek elején nehéz szívvel hátat fordítottak a fekete kontinensnek és a csodálatos természetnek. Amerikába költöztek, hogy új életet kezdjenek, itt állatkertekben dolgoztak. Sarah egy ideig gepárdok felnevelésében jeleskedett, Millton az elefántgondozók veszélyes kenyerét kereste és mellékesen írt egy aranyos gyerekkönyvet az afrikai vadonról. Mindent megtettek azért, hogy az Amerikában született két gyermekükkel együtt az Új világban maradhassanak. De úgy látszik az USA nem tartott rájuk igényt, mert tizenegy év után sem kaptak állampolgárságot. Ahogy Millton fogalmazott a lehetőségek hazájában hajléktalannak érezték magukat. Úgy döntöttek hát, hogy nem pedáloznak tovább a zöldkártyáért és idén tavasszal ismét felkerekedtek. Miután Sarah betért, semmi sem állhatott az útjukba, hogy Izraelben telepedjenek le, ahol rögtön állampolgáráságot kaptak és segítséget a beilleszkedéshez. Ugyan itt otthonra találtak, de a szívük mindörökké a fekete kontinensért dobog, amit csak az érthet meg, aki olvasta a Volt egy farmom Afrikában c. könyvet vagy látta az ez alapján készült Távol Afrikától c. hét Oscarral díjazott filmet.

Ugyancsak Dél-Afrikából érkezett Izraelbe Hananie (42) és népes családja. Hahanie tősgyökeres búr (németalföldi telepesek leszármazottai, akik a britekkel karöltve az ország urai voltak egészen 1994-ig, az apartheid rendszer bukása óta alsóhangon félmillióan menekültek el) és mint ilyen eredendően fundamentalisa protestáns. De néhány éve teológiailag problémái támadtak a szentháromsággal és arra következtetésre jutott, hogy Jézus nem lehetett messiás, mint ahogy azt a keresztény egyházak hirdetik.

Ekkor Hananie felkereste a legközelebbi rabbit, - aki a farmjától több száz kilométerre Johannesburgban volt - hogy ő a maga részéről inkább zsidó lenne. De potyára autózott olyan sokat, mert annak rendje és módja szerint elhajtották. Ez úgy látszik nem szegte kedvét Hananiénak, akinek eltökéltségénél csak a kitartása és a hite volt nagyobb, így végül nem egyszerűen betért családjával egyetemben, hanem azóta ortodox zsidóként élik az életüket.

Idén tavasszal pedig öt gyermekével és feleségével aliáztak Izraelbe - nyilván nem függetlenül a megváltozott dél-afrikai légkörtől. A legnagyobb fia Jeruzsálemben egy jesivában tanul, a kisebbek otthon vannak a kóser háztartást vezető búr feleségével, aki fennmaradó idejben Zsófival tanul az ulpánon. Hananie élete egyébként bővelkedik a kanyarokban: az egyetemen HR-esnek tanult, de sokáig hajóágyúk fejlesztésén dolgozott, majd farmernek állt, ez utóbbi tapasztalatait kamatoztatja az új hazájában egy bérelt családi gazdaságban.

A kisközösségi eseményekben pont az a jó, amitől annyira amatőrök: az esetlenség. Nem volt ez másképp az Ein Gevben tartott rosh hasanai ünnepség esetében sem: A gyerekek hamisan énekeltek, a mikrofon a legjobbkor romlott el, a kisfilm hangja csak részben volt élvezhető. Most persze magas labda volna bekezdéseken át szétfikázni a műsort, de aki így tesz, az nem érti a műfaj lényegét: Örülni kell egymásnak, és kész.

Kismillió program megszervezése után ki van hegyezve a szemem a szervezési bakikra. Ez szakmai ártalom, ami élethosszig elveszi az ember kedvét az önfeledt szórakozástól. A Barát utcai bálokból kiindulva nyugodtan ki merem jelenteni, hogy egyedül a kisközösségi ünnepek azok, amelyekkel elnéző vagyok. Ezek ugyanis attól szerethetők nagyon, hogy minden létező bakit tankönyvszerűen hoznak és mégis működnek!

A kibucos rosh hasana sem ment flottul, de kit érdekel?! Nem profi showt vártunk és nem is azt kaptunk. A zsidó hagyományokhoz való viszonyt meg már nem is merem számonkérni, mert még eretnekséggel vádolnak. 

A mai napig nem sikerült megfejtenem, hogy a gyerekfoglalkoztató keretében miért épp egy jobb sorsra érdemes fenyőfát díszítettek fel a kölkök. A művelet után nagyjából úgy festett a fenyő, mint egy külvárosi napközi szaloncukormentes karácsonyfája, ami ugye bárhogy is nézzük legkevésbé sem zsidókompatibilis szimbólum. (A zsidó újévről egyébként itt és itt már megemlékeztem, az ünnepi szokásokról bővebben ezeken a helyeken olvashattok.) A vallási megközelítés egyedül a felszolgált ételekben érhettük tetten nyomokban: Volt mézes süti és gránátalmalé, a többi kaja bármilyen ünnepi alkalomkor terítékre kerülhetett volna, viszont meg kell hagyni, hogy ettől még mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána.

A vacsorát követő műsor sem szigorúan az ünnepi hagyomány körül forgott. Sokkal inkább annak szekuláris újraértelmezése volt közösségi keretek között. Nem is volt ezzel semmi baj, hisz akárhogy is nézzük ez egy tüchtig falunap volt, ahol ugyan a kibucos kisikolások kórusa olyan volt, amilyen, a szülők performanszát igazán el lehett volna hagyni. A kabarébetéteket pedig belterjesség lengte körül. Ugyanakkor a nagyobbak alkalmi zenekara az elvárásoknak megfelelően vicces volt. A jóhangú kislány a nagypapával pedig üdítő kivételt jelentett. És a beszédek is meglepetésszerűen rövidre sikeredtek, ami szokatlan erény ilyen alkalmakkor. A hallgatóság pedig mindezt rendre díjazta és ez a lényeg.

A műsorban volt két „vizuális” betét is. Az első slideshow a nézhetetlenséget súroló power point volt, de ez a legkevésébé sem zavarta a közönséget. (Sajnos a bulin bemutatott verziót nem tudom prezentálni, de ide linkelem az éves beszámoló havi változatát. Figyelem! Csak erős idegzetűeknek.) Az elmúlt 12 hónap fontosabb eseményeit tablószerűen bemutató montázsban nem csak a hivatalos események, hanem a családi örömök is felsoroltattak. A leghangosabb ovációt mindenkor a babaszületések váltották ki, de mint áprilisi új jövevények mi is élénk tapsot kaptunk. Szóval fontosnak érezhettük magunkat, úgyhogy megbocsátva, hogy szó nélkül lelopták egy csomó képemet a Facebookról a slideshowhoz.

A másik film egyetlen geggre épülő videóklipp volt. Egy közismert rosh hasanai dalocskát énekelt fel a kibuc apraja nagyja (igen, családunk minden tagja így tett), amit aztán szavanként vágott össze George barátunk. A végeredmény nem tökéletes, de itt nem is broadcast volt a követelmény, hanem a közös éneklés multimédiás élménye.

Más volt ez az este, mint amihez mi hozzászoktunk rosh hasanakor. Budapesten közepesen rongyrázós társadalmi esemény a zsidó újév, amikor az is tiszteletét teszi a zsinagógában, aki egész évben nagy ívben elkerüli (és még talán le is tagadja, hogy zsidó). Ha rosszmájú akarok lenni, akkor a „templomi zarándoklat” nem több pofavizitnél, smúzolásnál és stírölésnél, mindez egyébként tök legitim dolog. Az optimista megközelítésben viszont a spiritualitás látszata mégiscsak apropó a közösségi hovatartozás kifejezésére, ami viszont díjazandó identitásvállalás a végtelenül asszimilálódott magyar zsidóktól. Ehhez képest a kibucos rosh hasana még a vallási díszleteket is nélkülözi, a zsinagógában például alig voltunk tizen ezen a nagy ünnepen. Itt azonban nincs is arra szükség, hogy ilyetén nyerjen megerősítést a hovatartozás, hiszen a kibucban – függetlenül a zsidó hagyomonyokhoz való személyes viszonytól, a vallási hovatartozásától és a pedigrétől – mindenki izraeli és ezzel nagyjából le is tudta a judaizmushoz fűződő kapcsolatát. Ezen az optikán keresztül rosh hasana nem több, mint kiváló apropó a közösségi létre, még ha nem is olyan kóser a dolog, mint ahogy azt a vallásosok elvárnák. De kit érdekel ez, ha Istennek tetsző a buli?!