Jó lesz, persze jó lesz találkozni a szeretteinkkel, barátainkkal, újra Túró Rudit majszolni és a Margit hídról megnézni Budapest panorámáját. De, amikor elmúlik a viszontlátás öröme, ráununk a Túró Rudira és a hídról tovább gördül a villamos, akkor ott leszünk a nagy magyar valóságban, a régi és új problémáinkkal. 430 nap távlatából még inkább azzal kell szembesülnünk, ami miatt leléceltünk Magyarországról. Sőt, talán még riasztóbb, hogy azóta az európai értelemben vett reménytelenség csak fokozódott. Hiába tudjuk, hogy ez vár ránk, akkor is szar lesz kihúzni a fejünket az izraeli homokból és ismét belekóstolni a savanyúságba. Főleg azért, mert a szívünk mélyén azt szeretnénk, hogy ne így legyen - élettől duzzadó, optimista közegbe térjünk haza, izgalmas impulzusokat kapjunk, hogy egyszerűen sajnáljuk, hogy retúr jegyet vettünk.
Jó lesz, persze jó lesz hazatérni, a gyerekekkel kiélvezni Magyarország szebbik arcát, újra normális kenyeret enni és délben harangszót hallani, örülni mindennek, ami elérhetetlen számunkra az isten háta mögötti kibucunkban. De mindez mit ér, ha azt érezzük, hogy az elmúlt 430 napban igazából nem maradtunk ki semmiből? Bárcsak másképp volna, bárcsak pozitívan csalódnánk.
Mindegy, a lényeg, hogy a levegőváltozás mindenkinek jót tesz.

Június 30. és július 27. között újra Magyarországon leszünk. A kötelező körök és a gyerekek mellett szeretnénk minél több barátunkkal, ismerősünkkel és blogolvasónkkal találkozni. Az időnk viszont véges, ezért arra gondoltunk, hogy július 9-én, hétfőn "félhivatalos" fogadóórát tartunk, vagy ha így jobban tetszik író-olvasó találkozóra hívunk. Egy délutáni kötetlen piknik a Millenárison igazán csábító lehet. Ha épp nem nyaralsz és Budapesten vagy, akkor tarts velünk! A részletek miatt vedd fel velünk a kapcsolatot a Facebookon.

Vannak dolgok, ami miatt nagyon szerethető a kibucunk. Ilyen az óvoda, ami nem csak Ráchel szívét dobogtatja meg, de a miénket is. Most például azzal, hogy közös szülő-gyerek pikniket szerveztek, ahol együtt volt mindenki és nem számított, ha lemaradtál a csoportképről. Ez amolyan évzáróféle akart lenni (bár az igazi majd csak augusztusban lesz), de minden elemében más volt, mint amihez otthon hozzászoktunk. Kezdve onnan, hogy az óvónénik nem nyűgnek érezték, hanem látható izgalommal készültek rá. Semmi görcs, semmi mesterkéltség - a pálmafák alatt a fűben ülve majszolás, pancsolás a Kineretben, kisvonatozás a kibucban és végezetül közös játék. Elment vele a péntek délelőtt, de olyan jó volt! 

Útra kelek, fel északra, egészen a Kineretig. A Genezáreti-tó partján időzöm egy kicsit. Azaz pontosabban az egyik itteni kibucban élő Magyarországról ki(be)vándorolt család blogján. Nagyjából egy időben érkeztünk a Szentföldre, mégis mennyire különböző a két internetes naplónk.

Valahol ez természetes, ők az új otthon mindennapjairól posztolnak, én ideiglenesen tartózkodom a Közel-Keleten, s kis ramat gani szobámat messze nem tekinteném az otthonomnak. Ők a többedmagukkal megesett történésekről írnak, én a single kutató szemszögéből veszem górcső alá az országot. Ők oviba mennek, szakvizsgákat tesznek, én csak mikroszkópozgatom, kirándulgatom. Ők egy odahaza talán picit misztifikált közösségben, a kibucban laknak, én Tel-Aviv külvárosának utcáit rovom.

Ami mégis közös bennünk, az talán a háttér. Ákost, ha jól emlékszem a Somer kapcsán ismertem meg. Amikor 2003-ban a „vének tanácsa” meghívott a cionista ifjúsági szervezetve madrichnak, hatalmas megtiszteltetés volt kívülről bekerülni a csapatba. Szóval, bármennyi híradót, dokumentumfilmet láttunk, olvastunk az izraeli valóságról, szemeink előtt azért ott lebegett a budapesti kenek kék-fehér atmoszférája. Bár személy szerint nekem sosem adatott meg, hogy magamra öltsem a sötétkék someres hulcát, lélekben ott viseltük mindannyian ezt az Izraelhez kötődő ruhadarabot. „Aki egyszer Someres lesz, örökké az marad.” – hirdette a molinó egy jubileum alkalmával a Dohány utcai klub emeletre vezető lépcsője mellett. Vajon egy év után is someres marad a tavaszi és őszi táborokon, a közös zászlófelvonásokon és Hatikva énekléseken felnövekvő ifjonc?

Itt vagyok hát északon, szorítok, hogy Zsófi összehozzon mindent, ami az izraeli orvosláshoz szükséges, a gyerekek beilleszkedjenek a kibuci óvoda világába, Ákosból híres fotós váljon nem csak a kis településen. Izgalommal követem a frissen vett autó történetét, a Holokauszt áldozatául esett kisfiú ügyében, a Yad Vashem plakátja alapján indított nyomozását.

A szomszédban laknak, hiszen Izrael kis ország, igaz személyesen csak egyszer találkoztunk, Tuval kibucban, amikor meglátogatták a szarvasi korcsoportvezetői szeminárium résztvevőit az egyik délelőttön. Mindezek ellenére Ákos azok közé a blogomban oly sokszor emlegetett ismerősök közé tartozik, akivel, ha négy-öt év után futnánk össze a világ bármely pontján, a beszélgetésünket ott folytatnánk, ahol a múltkor abbahagytuk.

Blogot írunk mindketten…  Gépbe vetjük mindazt, ami tetszett, ami meglepett, ami bánt… S mindemellett figyelünk egymásra, néha tüzetesen végigbogarásszuk egymás bejegyzéseit, máskor csak nyomunk egy Like-ot a Facebookon. Mindez talán azért is van, mert mindketten ugyanabból az „Anatevkából” indultunk útnak… Stimmt? Stimmt! – mint ahogy Yente mondta a Hegedűs a háztetőnben.

Az áprilisi felhívásom kapcsán összeköttetésbe kerültem az Izraelben élő Michael Alberttel (Albert/Adler Mihállyal), aki a Neumann családhoz hasonlóan békéscsabai. Az alábbiakban a vele folytatott levelezés és beszélgetések szerkesztett változatát teszem közzé. Elöljáróban csak annyit, hogy Albert Mihály élete is kész regény, igazi XX. századi magyar zsidó sors az ővé is. Ez azonban most sajnos mellékszál, így fájó szívvel kénytelen voltam elhagyni sok érdekességet, miközben több - látszólag a Neumann nyomozáshoz nem kötődő - információt meghagytam, mert jellemzőnek tartom arra a korra, ami a Neumann családot is sújtotta. Ha nem is velük esett meg, de ugyanígy érintette őket is.
Sajnos ki kell ábrándítanom azokat, akik átütő adatokat várnak a négyévesen Auschwitzban meggyilkolt Neumann Gáborról. Albert úr sem szolgálhatott közvetlen információkkal az 1940-ben született Neumann Gáborról. Bár feltehetőleg találkoztak, de mivel hét évvel idősebb volt nála, nem valószínű, hogy együtt játszottak volna. Gábor édesapjáról viszont annál többet mesélt nekem. Neumann/Naményi Elek a háború után patronálta őt, sokat köszönhet neki. De nézzük miként is:
 

Természetesen még most sem késő bekapcsolódni a keresésbe! Vedd a fáradtságot és mélyülj el a nyomozásban - ennyivel tartozunk az áldozatoknak. A kutatás eredményeit írd meg kommentben, vagy az [email protected] e-mail címre.

• Tű a szénakazalban
• Neumann Gábor nyomában
• Békési tablók

Jó lenne elképesztő számokat írni, meg olyan fordulatokkal élni, mint "nagy versenyben", meg "torony magasan" vagy "utcahosszal".  De annak ellenére, hogy a játék ideje alatt több százan jártak az oldalon, sajnos kevesen éreztek késztetést a kattintásra. Június 15-ig mindösszesen 24 voks futott be, vagyis pár szavazat is elég volt ahhoz, hogy dobogós legyen egy poszt. Lássuk be, nem túl fényes eredmény alig négy szavazattal győztest hirdetni…
A szerény aktivitás miatt egyáltalán nem reprezentatív játéknak ettől még van végeredménye, hisz mégis csak akadt kéttucatnyi (feltehetően) törzsolvasó, aki behúzta a virtuális x-et. Nekik mindenképpen kijár a köszönet és a végeredmény kihirdetése. Nézzük tehát a rangsort:

A Mishpaha blog első évfolyamának legjobb cikkének az Orvosi eset 1. című írásunkat választották az olvasóink. Aki nem olvasta volna, annak a posztról annyit érdemes tudni, hogy egy négyrészes sorozat első darabja, mely Zsófi diplomaelfogadtatási kálváriáját meséli el meglehetős részletességgel. Az ínyenceknek érdekes kulisszatitok lehet, hogy a győztes bejegyzésünk törzsanyagát Zsófi írta, én pedig stilizáltam azt, vagyis ez tényleg hamisítatlan közös munka volt. Köszönet az elismerésért!

Sose gondoltam volna, hogy a hegymászás is lehet beavatási szertartás. Ein Gevben az ötvenes évek óta hagyomány, hogy a bármicva korú fiatalok egy éjszakai túra keretében felkapaszkodnak a Szuszitára és ott ünnepélyesen esküt tesznek a kibucnyikok előtt, hogy elfogadják a közösség értékeit és megvédik a falut. Ez utóbbi vállalás egykor tényleg nagy jelentőséggel bírt, mivel Ein Gev határőr település volt (hamarosan jön erről egy poszt).

Mára a biztonsági helyzet és ahogy láttam a hagyomány is megváltozott. A közös hegymászás megmaradt, de a 12-13 éves barmicva korú gyerekeknek idén nem sok lapot osztottak. Helyettük inkább egy igazi veteránt ünnepelt a közösség. Meir Kuczinski legendás katonai parancsnok volt a függetlenségi háború idején. 1948-ban az ő vezetésével foglalták el a szírektől a kibuc határában magasodó, stratégiai fontosságú Szuszitát (ami jelentőségét tekintve nagyjából olyan, mint Budapestnek a Gellért-hegy). Nagy fegyvertény volt ez különösen azért, mert így védhetővé vált a Kineret partján fekvő kibuc.

A 94 éves Meir Kuczinski azóta is Ein Gevben él, és mint látszik köztiszteletnek örvend. Idén az egész hegymászás elsősorban róla szólt, miatta kaptatott fel -200 méterről vagy százötven ember a 144 méteres dombra. A (hegyi)beszédektől eltekintve az egész eseménynek kicsit olyan hangulata volt, mint Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le c. kedvenc filmemnek, ahol a derék welsziek összefognak, hogy feltegyék a térképre a hegyüket, ami amúgy domb.

A Szuszita is kicsit ilyen az ein gevieknek: fontos, fontos de rajtuk kívül a kutyát sem érdekli, pedig kétezer éves múltja van. De ez mindegy is, mert attól volt igazán szerethető ez az esemény, hogy a helyiek fontossá tették maguknak a hegyet (ami domb) és azokat, akik egykor meghódították. Ez az a magaslat, ami a működő közösségek sajátja.

Nem várt égi jelenség tette emlékezetessé a kirándulást. Épp amikor baktattunk fel a hegyre, hatalmas fénycsík jelent meg az égen, majd az addig egyenesvonalban haladó, csóvát húzó pont egy pillanat alatt elkezdett forogni. Ennek nyomán látványos fényspirál jelent meg az égbolton. Egészen közelinek tűnt a furcsa fény, mintha tőlünk karnyújtásnyira, de legfeljebb 10-20 kilométerre lett volna csak. Akkor ott az volt a vélemény, hogy biztos valami katonai gyakorlatról van szó, sokan helikopternek vélték a látottakat. Nem volt légből kapott ez a vélekedés, mert a Golánon állandóak a katonai műveletek és a fény irányában van is egy nagy katonai reptér. Én naivan azt gondoltam, hogy a túra szervezői rukkoltak elő valami látványos fényjátékkal. Este már arról szóltak a hírek, hogy UFO volt az, amit mi helikopternek néztünk, mert egész Izraelben látták a fényt, sőt a Közel-kelet nagy részén végighasított. Aztán néhány nappal később jött a hír, hogy UFÓ-k helyett egy orosz rakéta kísérlet szemtanúi lehettünk. Arról megoszlanak a vélemények, hogy baleset történt és letért a pályájáról a szerkezet, vagy a trükkös oroszok egy új kacska rakétával hívták fel ilyen látványosan magukra a figyelmet. Mindegy, fantasztikusan nézett ki élőben kár, hogy nem sikerült lekapnom és normális videót sem találtam a különös fényjelenségről.

A webnapló felvállaltan szubjektív műfaj, nincs ez másképp az izraeli magyar nyelvű blogokkal sem. Igen, nem csak nekem van közlési kényszerem, más sem tartja magában az itteni élményeit. Ahogy nézem az Izraellel foglalkozó magyar nyelvű blogokat a valóság más-más szeletét tartjuk fontosnak, eltérő szemszögből, indíttatásból vizsgáljuk a velünk történteket, minket befolyásoló eseményeket, amelyeket aztán vagy ugyanúgy látunk, vagy teljesen másképp. Aki kíváncsi Izrael valódi arcára, az ebből a sok szubjektumból könnyebben rakhatja össze a maga Izrael képét. Ha tehát nem csak a Mishpaha prizmáján keresztül akarod nézni ezt az országot, vagy kíváncsi vagy arra, hogy a mi nézőpontunk, miként viszonyul másokéhoz, akkor te vagy a mi emberünk!

A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben FB oldal egyfajta virtuális újságosstandnak szánjuk, ahol - a már meglévő csatornák mellett - megosztjuk a legújabb posztjainkat. Egyelőre laza együttműködésben, egymással párhuzamosan írjuk a magunk blogjait, de egy-egy bejegyzés erejéig átrándulunk egymáshoz (hamarosan olvashatjátok majd András vendégposztját). Aztán majd meglátjuk hová fut ki a dolog. Tarts velün

Ez a nap mindenek előtt Ráchelről szólt. Pontosabban napok, mert egy friss négyévest - aki hetek óta erre vár - nem lehet egyetlen alkalommal ünnepelni. Az ő életében ez komoly dolog, meg kell hát adni a módját! Az ünnepi körmenet az óvodában indult, ahol - épp úgy, mint tavaly - kis házi ünnepséggel hízelegtek Ráchelnek. Tavaly ugye ez az esemény több volt annál, mint aminek látszott: a frissen érkezett, újonc Ráchelre ekkor vetült először reflektorfény és kezdett felfelé lépkedni a képzeletbeli óvodai ranglétrán. Ez nagy kiugrásnak számított, idén viszont nyoma sem volt az ilyen mellékzöngéknek - az ovis ünneplés helyére került, már "csak" ünnep volt, amit be kellett húzni, mert az kijár a négyéves királylányoknak. Ezzel nem lebecsülni akarom az esemény jelentőségét, sőt! Ez mutatja igazán, hogy Ráchel a maga közegében tökéletesen beilleszkedett, ami nagy ajándék, még ha ezt ő fel sem fogja.

Ezért is volt az, hogy idén már nem is az óvodai szülinapot várta tűkön ülve, hanem az általunk szervezett, otthoni babazsúrra gyúrt. Az ok egyszerű: igazodási vágy, ami esetében korosztályos sajátosság és egyben a beilleszkedés elsőre kicsit talán furcsa szinonímája. Az elmúlt évben tucatnyi babazsúrra voltunk hivatalosak. Ezeken gyakorlatilag mindig ugyanazok a kis barátai voltak ott és lényegében mindig minden ugyanaz volt. Mint a McDonalds étterem nyitásának, az izraeli szülinapi zsúroknak is megvan a sajátos franchise-a, így ha egyen voltál, az összesen jártál: Internetről letölthető hercegnős vagy Spidermanes tucatmeghívó, kegyetlen mennyiségű junk food, körbejáró ajándékok, instant dobozos brownie torta és a végén búcsú csomag, amiben biztos van buborékfújó. Szülői szemmel ezek a bulik dög unalmasak, viszont elmegy velük két-három óra, ami a programszegény kibucban különösen értékelendő. Csoda-e ha egyet se hagynánk ki… Ráchelnek tehát megvolt a minta, amit nekünk csak hoznunk kellett. Azért próbáltunk némi kreativitást belevinni, hogy ne csak Ráchel, hanem - az adott keretek között - mi is élvezzük.

Tavaly - alig másfél hónappal a megérkezésünk után - meglehetősen szűk körű volt a buli, igazából nem is Ráchel, hanem a mi friss barátaink jöttek el a gyerekeikkel. Idén viszont Ráchel diktálta a vendéglistát, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az egész óvodás csoportját, valamint a velük együtt járó szülőket és egyéb tartozékokat is vendégül kellett látnunk. Nem kis falat, mi? A felkészülést ötletelés nyitotta, mit hogy csináljunk, mit kell beszerezni, elkészíteni, kölcsönkérni. Egyedi meghívót gyártottunk, amin lányunk egy hatalmas hungarocell négyessel pózol. Ezt aztán mindenkinek házhoz vittünk - ezzel is elment egy délután. Az ünnepet megelőző napokban névre szóló mézeskalácsokat sütöttünk és esténként szélforgókat gyártottunk búcsúajándéknak. Ráchelnek az egészből egy dolog volt igazán fontos, hogy a tortáján elképesztő mennyiségű színes cukorgolyócska legyen, épp úgy, mint másokén.

Jött a nagy nap és míg mi rohangásztunk, mint pók a falon, addig Réchel fürdött a boldogságban, meg a medencében, ahonnan csak akkor lehetett kirobbantani, ha házigazdaként fogadnia kellett a frissen érkezett haverjait - meg persze átvenni az ajándékokat. Ahhoz képest, hogy tavaly szerény ünneplést csaptunk (kis rágcsálnivalóval, limonádéval, rakott palacsinta tortával) idén - már csak a megnövekedett vendégsereg miatt is - nagyobb vendéglátással kellett készülnünk. Etettük-itattuk a népeket épp úgy, mint ahogy velünk tették mások. Kicsit talán túl is lőttünk a célon, de ezt előre nem lehetett tudni, elvégre nem csináltunk még ilyet. Mindenesetre külsőségeiben reprodukáltuk azt a babazsúrt, amiről Ráchel álmodott, és ami errefelé az etalon: sokan voltak, brownie tortát szolgáltunk fel és búcsúajándékot osztottunk a gyerekeknek.

Mindenkit boldoggá tettünk - és még az apró újításainkat is értékelték a meghívottak, így mi, szülők is büszkék lehettünk magunkra. Nekem azonban hiányzott a tavalyi családias lépték és a magyaros rakott palacsinta torta. Az a miénk volt, a mostani színes cukorkás brownie ugyancsak finom volt, de más ízekhez vagyok hozzászokva.

Többszöri hosszabbítás után kicsit több mint egy tucat jelölés érkezett a legjobb posztra, ami lássuk be elég gyík merítés ahhoz képest, hogy száznál is több írás közül lehetne választani. Mindegy. Talán a szavazás majd másokat is megmozgat a "jól ismert" törzsolvasókon kívül. Így viszont zömében csak az ő kedvenceikre voksolhattok, ami nem baj, hisz ez a kör legalább kívülről fújja a blogot. (Nekik egyébként külön is köszönet a biztató szavakért és születésnapi jókívánságokért!)
A virtuális szavazólapunkra felkerült cikkek szerencsére különböző műfajúak, stílusúak, témájúak, így mindenki megtalálhatja köztük azt, ami a legközelebb áll az ízléséhez. A konkrét jelölések mellett egyébként számtalan "homályos" utalás is érkezett, amelyek egy-egy témacsoportra (pl.: beilleszkedés, burokráció) vonatkoztak. Mások sem lacafacáztak, helyből nagyobb sorozatokat (Orvosi esetek, Kocsi mesék stb.) neveztek meg, mint legemlékezetesebb blogbejegyzések. Ezekben az esetekben a témakör és sorozat egy-egy elemét önkényesen és felvállalt szubjektivitással saját kezűleg teszem szavazásra, elvégre minden szentnek maga felé húz a keze. Érkezett egy rendhagyó jelölés is, mégpedig nem egy posztra, hanem a bejegyzéshez kapcsolódó karikatúrára. Ez utóbbi figyelmességet külön is köszönjük!

A szavazás nem túl bonyolult, elég legfeljebb három posztot megjelölnöd a 16 javasolt cikk közül. A választási lehetőségeket megjelenési sorrendben adtuk meg.
Eredményhirdetés június 15-én lesz.

Sajnos a szavazó modulba nem lehetett linkeket ágyazni. Ha a cím alapján nem ugrik be, hogy melyik a nyerő cikk, akkor csak annyit kell tenned, hogy a lenti felsorolásban rákattintasz a neked kedves lehetőségre és a felugró ablakban máris újraolvashatod a posztot. Aztán ne felejts el visszatérni, hogy szavazz!

Amikor napra pontosan tíz éve Zsófival összejöttünk meg se fordult a fejemben, hogy ma a közös gyermekünk álmára fogok vigyázni és egy másikért hamarosan az oviba indulni. Igazából minderre egyáltalán nem gondoltam - becsajoztam, és kész. Jó, hát az már akkor is látszott, hogy nem akárkivel. Aztán telt-múlt az idő és nyilvánvalóvá lett, hogy az ember nem csak úgy hajkurássza a csajokat, mélyen a tudat alatt párt választunk. Olyan embert, akivel jó lefeküdni és jó mellette ébredni, akivel jókat lehet dumálni és ha kedvünk tartja, akkor nagyokat hallgathatunk mellette. És persze leginkább olyat, akivel érdemes családot alapítani. Zsófi ilyen! Meg kell becsülni minden pillanatot azzal, akivel ez mind működik. Az persze tíz év után is rejtély számomra, hogy ő miért gondolja ugyanezt rólam, de hát Istenem, senki sem tökéletes, Zsófi is tévedhet. Ennyi idő után ez igazán megbocsátható, másképp nem is lehet nekivágni a hátralévő közös éveknek.