Ábel igazi kis pasi él-hal az autókért, buszokért és repülőkért. Az ő kedvében akartunk járni, amikor tettünk egy kitérőt Bersheva felé. A város határában található az izraeli légierő múzeuma, ahol a dicső múltnak állítanak emléket.
Egyszer játszásiból pár órát volt rajtam egyenruha, ennyi bőven elég volt, hogy erősen szorgalmazzam a felmentésem a sorozáson. Nagyjából ennyire érintett meg a katonaság, apaként viszont már most látszik, hogy nem úszom meg. Ábel fiam korának megfelelően rajong a nagy, mozgó tárgyak iránt, leginkább a repülők mozgatják meg a fantáziáját. Gondoltam bevágódok nála és a hazafias nevelés jegyében ellátogatunk az izraeli légierő múzeumába, ahol a promóciós anyagok szerint százával sorakoznak a kimustrált repülőszerkezetek a millitary fun-ok és a kisfiúk legnagyobb örömére.
| Az előbbiek számára valóban ez a földre szállt mennyország, a gyerekek viszont nem biztos, hogy hasra esnek a látottaktól. Ugyan tényleg rengeteg a hadrendből kivont, illetve a különböző háborúkban zsákmányolt repülő, de ha nem érintheted meg, nem mászhatsz rá és nem ülhetsz bele, akkor egy normális gyerek hamar elveszti az érdeklődését a kiállított vasmadarak iránt. És hát Ábel egészséges kétéves, aki a repülők rövid szemrevételezése után a múzeum sarkában felállított játszótéren landolt. Nem, nem a rakétás mászókán, ő a hintában kezdte a pilótakiképzést és reményeim szerint a repülés karrierje itt meg is áll. Míg a fiam hintában szárnyalt a boldogságtól, nekem volt időm sovány disznó vágtában felderíteni a repülős arzenált. Megmenteném az olvasóinkat a részletes típus ismertetéstől és műszaki leírástól, inkább csak néhány benyomásomat szeretném megosztani a látottak kapcsán. | Légből kapott repülők Izraelben nagy tiszteletnek örvend a hadsereg, így a légierő is. Az elesett katonákra külön emléknapon tisztelegnek, ami nem csak amolyan kötelezettség, hanem szívből jövő közösségi tett. Úgy általában a fegyveres erőkre, de akár egy-egy fontosabb csatára, ütközetre is emlékművekkel hívják fel a figyelmet. Sok kibucban - így a miénkben is - kimustrált hadifelszerelések jelzik, hogy a honvédelem része a hétköznapoknak. De legalábbis annyi leselejtezett katonai fegyver van, hogy már nem tudják hová tenni. Nálunk egy szebb napokat látott légcsavaros gép parkol, máshová szuperszonikus repülő jutott. |
Először is mellbevágó volt, hogy a több hektáros létesítményben nem találkoztam senkivel. Jó, hétköznap délután volt, ráadásul január, de akkor is kicsit nyomasztó volt, hogy egy lélek sem jött velem szembe a légierő büszkeségei között. Mondjuk a látottak alapján érthető is, mert hiába pakoltak ki katonásan vagy száz repülőt, helikoptert, vadászbombázót, drónt, valamint egyéb légvédelmi relikviát, azok csak úgy rozsdásodnak isten szabad ege alatt. Ugyan tisztességesen kitáblázták melyik gép miről nevezetes, de ennyi. Az egykor dollármilliókért beszerzett hadieszközök mellett már nem futja XXI. századi interaktív ismertetőkre. (A tájékoztatás annyira ósdi, hogy e poszt írásakor még a múzeum hivatalos honlapja sem volt elérhető - nyilván az ellenség megtéveszétse végett...)
Kicsit meglepett, hogy a rengeteg izraeli felségjelzésű gép mellett hány einstandolt vadászgépet is felsorakoztattak. Ezen trófeák némiképp hazarepítettek, mert sok közülük a magyar légierő kötelékében is szolgáló szovjet MIG volt. A különböző háborúk során az ellenséges arab országoktól zsákmányolt repülők mellett helyet kaptak azok a szovjet légvédelmi rendszerek is, amiket a fejvesztve menekülő arab katonák a harctereken hagytak. A hidegháború kellős közepén ezek biztos nagy értékkel bírtak, de így, múzeumi tárgyként kiállítva nekem, laikusként kicsit nevetséges szerkezeteknek tűntek. Miközben borzongató a tudat, hogy a Varsói Szerződés kötelékében szolgáló apáinknak ezek segítségével kellett volna móresre tanítania az imperialistákat. Még szerencse, hogy ez az ütközet elmaradt...
Nekem talán az volt a legfurább a múzeumban, hogy a világ élvonalába tartozó izraeli légierő miért nem büszkélkedik el a két legbámulatosabb akciójával, amelyekkel nemzetközi elismerést vívott ki magának. Nem találtam semmit az entebbei akcióról, amelyben a légierő szállítógépei bravúrosan jutottak el Ugandába és vissza (közben pedig végrehajtottak egy nem kevésbé vakmerő túszmentő akciót az izraeli kommandósok). A bevetés annyira nagy szó volt, hogy több változatban is megfilmesítették.
| Ugyancsak nem leltem semmit az 1981-es Opera hadműveletről sem, amely során nyolc izraeli gép lebombázta az irakiak átadás előtt álló atomerőművét. Mint, ahogy nem szenteltek egy sarkot sem személyes kedvencemnek, az első izraeli űrhajósnak, Ilan Ramonnak sem, aki épp tíz éve a Columbia katasztrófájában veszett oda, annak előtte pedig az ország egyik legkiválóbb vadászpilótája volt. |  |
Ez utóbbi hiátus pontosan rávilágít a múzeum koncepcionális hibájára: lényegében kizárólag a fegyverekre helyezi a hangsúlyt és nem az emberekre, akik hajdanán e tárgyakkal az életüket kockáztatták a haza védelmében. Nem vitás tényleg nagyszerű egyben látni ennyi fantasztikus repülőt, de a személyes hőstettek bemutatása nélkül ezek csak áramvonalas fémdarabok, legfeljebb hadiipari relikviák.
A kongó múzeum bejárása során azon gondolkoztam, hogy az elmúlt évtizedekben mennyi pénzt ölt Izrael a közszemlére kihelyezett hadieszközökbe. Most meg a szemünk láttára rozsdásodnak a hajdan milliárdokért beszerzett csúcsgépek, mert pikk-pakk elavultak, vagy a szó szoros értelmében leharcolták őket.
Nem vagyok galamblelkű pacifista, tudom, hogy a Közel-keleten vagyunk, ahol mindig puskaporos a levegő és, ahol az nyer, aki ütőképesebb hadsereget tart fenn, például ilyen gépekkel kistafírungozva. Ez a sajnálatos valóság. Van, aki ezek láttán elszáll, de úgy látszik én két lábbal a földön járok, mert az egykor rettenthetetlen gépmadarak között csak az enyészetet láttam és a nagy rakás hiábavalóságot. Igazán kár, hogy a vasakban mélyen rejlő hősiesség a múlt ködébe vész.
RSS Feed