A közös mosoda is a kibucok egyik vívmánya, ami a kezdeti szerény körülmények és a már-már aszketikus pionír munkaszervezés nyomán alakult ki. Ma már elképzelhetetlen, de a kibuc mozgalom hajnalán (1910-től az 50-es évekig) annyira kemény volt az élet, hogy például a mi kibucunkban egy időben még az alsónemű is közös volt. Nem volt saját, mindent megosztottak, mert így jutott mindenkinek. A ruházkodás alapvetően funkcionális volt akkoriban, és ha nem is egyenruhában jártak (erre is volt példa), de nem cifrázták túl a dolgokat - azt hordták, amit hoztak magukkal, vagy amihez a kibuc hozzájutott olcsón, nagyobb tételben. A munka alapú társadalmi utópiával (minden magyar aktuálpolitikai áthallást tessék elhessegetni!) a divatozás amúgy is összeegyeztethetetlen volt, ugyanakkor az erőforrások optimális kihasználása létkérdésnek számított. Minden munkás kézre szükség volt, viszont ha ezek a kezek országépítés helyett mindennapi házimunkával fáradoztak, akkor könnyen belátható, hogy például a napi mosás veszélyeztette haladást. Ezek után kézenfekvő megoldás volt, hogy ha már a ruhák egy része úgy is közös, akkor központosítsák a mosást. Kell-e mondani, hogy ez mennyire optimális megoldás volt mind munkaszervezési, mind erőforrás felhasználás szempontjából?!

A mosodákat amennyire lehetett idővel gépesítették, fejlesztették, hogy a növekvő igényeknek megfeleljenek és a kibuc minden lakóját ki tudják szolgálni. Ehhez hatalmas kapacitást kellet kiépíteni, miközben még így is viszonylag élőmunka igényes műfaj maradt, ami alapvetően drága. Ez egészen addig nem volt szempont, amíg a kibucokon belül a funkcionalitás és nem a rentábilis működés volt a fő szempont. Amint a belső elszámolásban megjelent a pénz, hamar kiderült, hogy a kibucnyikokat kiszolgáló ipari mosodák drágák, de legalábbis méretarányossági okokból nehéz nyereségesen üzemeltetni. Ezzel párhuzamosan az egykor luxuscikknek számító házi mosógépek megfizethetővé váltak - így sok helyen osztottak-szoroztak és bezárták a központi mosodát. Azokon a helyeken, ahol eleve viszonylag sokan laktak vagy ahol nagyobb szociális otthon, illetve hotel is működött általában megmaradt a közös mosoda.

Így van ez Ein Gevben is, ahol ugyan kevesen laknak - azok küzül is sokan időközben beruháztak saját mosógépre - viszont a kibucnak forgalmas hotelje van, ami miatt érdemes volt a saját mosodát megtartani. Pontosabban úgy éri meg, hogy ezen felül még vagy negyven másik kisebb-nagyobb hotelnek, panziónak, zimmernek is bérmosnak. Az üzlet azért megy, mert a környéken nincs (vagy nem maradt) még csak hasonló kapacitású patyolat sem, ezért aki nagyban akar mosatni, az Ein Gevbe jár.

Mi, ha akarnánk sem tudnánk saját mosógépet használni, mivel egész egyszerűen nincs rá hely a lakásunkban. Így meg lennénk lőve a helyi patyolat nélkül. Alapvetően nagy terhet vesz le a vállunkról, méghozzá viszonylag szerény díjazás ellenében - ha összeadjuk a vízdíjat, az áramot, a mosószert, valamint a mosó- és szárítógép árát és a saját időnket, akkor mindjárt nem is olyan magas a kilónkénti 3 sékel, amit felszámolnak.

Az más kérdés, hogy a szolgáltatás színvonala nem tökéletes, de legalábbis a házi mosógéppel jobb eredménnyel lehet megszabadulni a ruhafoltoktól. A közös mosoda használat másik hátrányos következménye, hogy sokkal nagyobb mennyiségű ruhát kell “műsoron tartanunk”, mivel nem mi szabályozzuk a mosás menetrendjét. Van, hogy a reggel leadott ruha délután már ott figyel a fakkunkban, de az valószínűbb, hogy egy hét után látjuk vissza és néha olyan is előfordul, hogy bizony elkeveredik, míg más ruhája meg a mieink között tűnik fel.

A mosoda gyakorlatban úgy működik, hogy a szennyes ruhákat nekünk kell anyaguk, jellegük és színük szerint leadnunk. Előzőleg minden ruhánkba bele kell írni egy kódot (ez egy szín és egy szám kombinációja), ami alapján szortírozzák a kész ruhákat. A mi jelölésünk zöld 71, ezt textilfilccel véstük rá a címkékre, de a rutinosabb kibucnyikok kis színes foltokra írják vagy hímzik a számokat, így tartósabb. Azok a ruhaneműk, amik jellegükből adódóan nem jelölhetők meg (jellemzően zoknik, fehérneműk) hálós zacskókban landolnak a mosodában, amin kis cetli jelzi a tulajdonosok kódját.

Ez eddig pofon egyszerű, de hogy legyen egy kis csavar a rendszerben, a ruhákon használt kódon kívül van még egy azonosítónk, amivel a mérlegelést és nyomában a számlázást letudhatjuk. Nekem könnyen ment a zöld 71, de a fontosabb 7021949 numerikus rendszámot három év kitartó mosodahasználat után sem sikerült még soha csípőből bemondanom, ami tagadhatatlanul sokat elárul a szellemi képességeimről. Csak az vigasztal, hogy ennyi év után a pult másik oldalán sem tudják, ezért minden alkalommal együtt bogarásszuk ki egy szamárfüles füzetből a helyes sorszámot. Amit aztán persze közös erővel rögvest el is felejtünk és a legközelebbi mérlegelésnél pontosan ugyanígy ki kell keresni a listáról. De ennyi vacakolás még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon saját magunknak kéne intézni a családi mosást.

Nézőpont kérdése, hogy garázsvásárt tartani nagy bolt-e vagy sem. Alapvetően minden fillér bevétel jobb, mintha elosztogatnánk vagy a kuka mellé tennénk a költözés miatt feleslegessé vált milliónyi kacatunkat. Racionálisan nézve tehát a garázsvásár nagyon is hasznos módja annak, hogy túladjunk azon, amin lehet és legalább csökkentsük a veszteségeinket. Másfelől ez alapvetően a dolgok elkótyavetyélése - eladóként nagy üzletet nem csaphatunk, potom áron lehet csak túladni még a jobb darabokon is. Amikor vevőként mások garázsvásárain “garasoskodtunk”, akkor ez nem zavart, sőt! Viszont most fordult a kocka! Mikor egy-egy értékesebb dolgunkat vitték el fillérekért a guta akart megütni - és nem csak azért, mert 39 fokos melegben asszisztáltam a családi “vagyon” széthordásához. Ennél majd csak az lesz rosszabb, amikor kiürítjük a lakást, és amit nem tudtunk addig elpasszolni, azt kénytelenek leszünk a kuka mellett közkincsé tenni.

A kontinenseken átívelő költözés nem az a műfaj, amit tárgyi veszteségek nélkül meg lehet úszni. Szóval nem érdemes anyagiaskodni, hisz a garázsvásárnál is érheti nagyobb veszteség az embert, mint az a fentiekből látszik. Személy szerint engem sokkal jobban zavart a kiárusítás emberi vonatkozása. Azt éreztem, hogy egyfajta élve temetéssel egybekötött hulla rablás alanyaivá váltunk, ahogy a szomszédaink kezükben a hajszárítónkkal vagy a gyerek kedvenc kisautójával örömködnek a jó fogáson, miközben lebiggyedt szájjal biztosítottak minket arról, hogy azért hiányozni fogunk. Egy dolog vigasztal, hogy máskor mi is pont így csináltunk, csak akkor a mi kezünkben volt a távozók "családi aranya".

Ki ne emlékezne a kisgazda Torgyán Józsefre, aki a dél-amerikai nyaralásait azzal próbálta leplezni, hogy csak a chilei cseresznye piacot mérte fel?! Azt nem tudom, hogy Torgyán doktor ez ügyben tiszteletét tette-e Izraelben is, azon belül körülnézett-e az ország legészakibb szegletében. Ugyanis a Golán-fennsíkon terem “az” izraeli cseresznye. Ami cseppet sem olyan, mint a méltán elhíresült magyar narancs, ami mint tudjuk kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Az izraeli cseresznye kérem szépen finom, méghozzá nagyon!

Az utóbbi évekhez hasonlóan múlt hétvégén néhány ismerős családdal együtt mi is tiszteletünket tettük a cseresznyefák között. Szokatlanul csípős idő volt a szépen gondozott ültetvénynél, ennek ellenére rengetegen voltak. A legtöbb fát már alaposan lelegelték, de azért kis keresgélés után mindenki kedvére lakmározhatott. A gyerekek nagy lelkesedéssel szedegették a piros bogyókat, ha kellett fára másztak. Érdekes módon Ábelt és Ráchelt ez jobban érdekelte, mint a gyümölcs nassolás, Lea viszont kétpofára tömte magába azt, amit a testvérei leszedtek neki. Néhány falat után úgy nézett ki, mint aki disznóvágáson járt.

A szedd magad üzleti konstrukció egyébként nem túl felhasználóbarát megoldás. Ugyan kedvünkre lakmározhatunk, de a cseresznye csömörhöz még egy termetes férfinak is elég fél-egy kiló. Hogy leöblítsük a cseresznyét jó egy óra után a málnásban kötöttünk ki, ami kevésbé volt nagy buli. Egyrészt mert alig volt érett szem, ami pedig volt, azt tüskés ágak védték. És ez nem gyerekbarát megoldás a természettől…

Fél nap után azért erre is rá lehet unni, ezért jóllakottan hazafelé vettük az irányt. A háromnegyed órás út megtette a hatását a bennünk felhalmozott friss gyümölccsel, mire hazaértünk kezdetét vette az újabb program: sorbanállás a wc-ért.

Ma este veszi kezdetét a Pészach. Este a közös kibucos széder estén veszünk részt, az lesz az igazi ünnep. De ma ebédhez már készítettem egy szédertálat, hogy itthon is megemlékezzünk az ünnepről. Ráchel áldást modnott a Elijahu poharára, pontosabban az abban lévő szőlőlére, amit rögtön ki is löttyintett. Ábel dino korszakát éli, ezért mi sem természetesebb, mint hogy ő "tyrex-rex-ohel-bászárra" mondott ünnepi jókívánságot. Olyan fotnos részletekkel nem érdemes őt még terhelni, minthogy a széder tálon lévő csontos húsnak semmi köze egyetlen általa ismert dinoszauruszhoz sem. Néhány év és a történelem előtti időkből eljut a fáraók Egyiptomáig, addig felesleges a tíz csapással és Mózessel összezavarni.
Míg a nagyok osztották az áldásokat, Lea egykedvűen pászkát rágcsált, mint aki tudja, hogy ez csak a melegítés az esti showra, ahol Zsófi és Ráchel is szerepet kapott a közös széder esti előadásban.

A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk.

Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.

Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.

Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom.

Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.

(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.)

A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt.

Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak.

A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?!  Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant.

Gmar chatima tova v com kál lkulam! - !גמר חתימה טובה וצום קל לכולם

Írassatok be a jó oldalra és könnyű böjtöt nektek!

Mint minden ünnepnek a zsidó újévnek is megvan a maga szimbolikája, ami a tányérunkon is megjelenik. Ilyenkor leginkább halfejet, almát, mézet és gránátalmát szokás a menüben szerepeltetni. Mivel kis családunk minden tajga él-hal a gránátalmáért, ezért az elmúlt évekhez hasonlóan most is egy olyan receptet szeretnék megosztani, ami e fantasztikus gyümölcs felhasználásával készül.

A kusz-kusz hamisítatlan észak-afrikai étel, amit az ottani zsidó konyha is átvett. A gránátalmás kusz-kuszt egy félig-meddig marokkói családnál kóstoltuk meg először és csak azért nem lett mindennapos étel minálunk, mert nincs mindig szezonja a kedvenc gyümölcsünknek. Ha meg igen, akkor mire oda jutnánk, hogy nekiálljunk az elkészítéséhez, már kézen-közön "elszivárognak" a gránátalma savanykás magjai. Leginkább azért, mert a kusz-kusz tisztességes párolása viszonylag időigényes folyamat és ez bizony módot ad a gránátalma elsinkófálására. Egyébként a kusz-kusz elkészítése a legbonyolultabb feladat már, ha nincs erre szolgáló spéci edényünk. Nekünk nincs, így én azt szoktam csinálni, hogy egy lábasban vizet forralok és arra szűrőt teszek úgy, hogy ne lógjon bele a vízbe akkor sem, ha már bugyog. A szűrőbe egy pohárnyi kusz-kuszt öntök, lefedem egy fedővel és időnként megkeverem, hogy egyenletesen párolódjanak a szemek. Szerintem úgy finom a kusz-kusz, ha nem teljesen főzzük szét, mert a saláta többi alapanyagából is felvesz vizet. Mindenkinek magának kell kitapasztalnia, hogy mi a megfelelő állag, nem egy bonyolult feladat.
Az alapértelmezett salátához két öklömnyi gránátalma és egy jó csokor apróra vágott petrezselyem dukál, egyikkel se takarékoskodjunk, mert ez a két komponens a lényeg és nem a kusz-kusz. Természetesen nem kell megállni a fapados változatnál, bár már az is finom, akár köretnek is. Ha ennél eggyel gazdagabban szeretnénk tálalni, akkor egy normál almát és egy kisebb répát is szeleteljünk fel gyufaszál vékonyságúra, valamint az íze végett egy negyed vöröshagymát is aprítsunk fel. És ha véletlenül a hűtőben lapul egy paprika, akkor abból is tolhatunk a salátába, mert elbírja, mint ahogy mazsolával is megküldhetjük, hogy még tartalmasabb legyen. Ínyencek a petrezselyem mellett, vagy ahelyett mentát is használhatnak, és egy kis citromot is rácsavarhatnak, hogy még frissebb legyen az összhatás.
A gránátalmás kusz-kusz saláta rosh hasanai változatnál én belecsempésztem egy kis mézet is, hisz ez mégiscsak az ünnep kihagyhatatlan velejárója. Mindezt úgy tettem, hogy az apróra vágott almát, répát és hagymát összekevertem és nyakon öntöttem mézzel (meg egy kis olíva olajjal és csipetnyi sóval), aztán hagytam állni vagy húsz percig, majd amikor elkészült a kusz-kusz egyszerűen ráborítottam épp úgy, mint a gránátalma magokat és az apróra metélt petrezselymet.