Az elmúlt hetek arról szóltak, hogy jön a háború, jön a háború, jön a háború. Ilyenben sem volt részünk, úgyhogy elszaladtunk gázálarcokért, hátha az majd megvéd minket. A háború hál Istennek eddig elmaradt, de a maszkok beszerzése így is maradandó élmény volt.
Mifelénk rendszeresek a polgári védelmi gyakorlatok, ilyenkor megszólalnak a szirénák és ki-ki vérmérsékletének megfelelően elindul a bunkerek felé. Már, ha nyitva vannak, mert a többségen rozsdás lakat fityeg. Azért az óvódák és iskolák környékén ezt komolyabban veszik - több alkalommal is fotóztam, ahogy a helyi óvodásokat a légóponcékbe terelik. Nem valami felemelő látvány a szirénától megrettent kicsik és az ügyetlenkedő gondozók "párharca", viszont tudja az ember, hogy a rendszeres gyakorlás nem csak életbe vágó, de pszichésen segít oldani az esetleges éles riasztás okozta stresszt. Ez amolyan szükséges rossz, ami a mi környékünkön 1973 óta feleslegesnek tűnhet. Ha meg nem, akkor sincs ok a pánikra, mert Ein Gev annyira kiesik, hogy még véletlenül sem veszik célba - legalábbis ezzel nyugtatgatjuk magunkat.
Tudom, távolról nézve ez közel sem hangzik valami megnyugtatóan, de ha rettegnénk, nem jöttünk volna Izraelbe. Ettől még számolunk a kockázatokkal, figyeljük a híreket, látjuk mi zajlik a békés elefántcsont tornyunkon kívül. Nem vagyunk hülyék tudjuk, hogy a polgárháborús Szíria alig 15 kilométerre van tőlünk. Volt, hogy hallottuk az ágyúk dörgését. Egészen szürreális volt, amint csicseregnek a madarak, ugróiskoláznak a gyerekek, ringatjuk a babakocsit és közben remeg a levegő. Elhihetitek, a mi kis idillünkben meglehetősen dermesztően hatott a háború zaja. De egészen mostanáig valószerűtlennek tűnt, hogy a mi életünkre bármiféle hatással legyen az, ami Szíriában zajlik. Tulajdonképpen most sincs, de ez egy röpke pillanat múlva másképp lehet. És ez már annyira komoly változás, hogy nekünk is meg kellett hoznunk minimális óvintézkedéseket.
| Nálam az lépte túl a vörös vonalat, hogy az amik berágtak a damaszkuszi gáztámadás miatt és a térségbe rántották a fél flottájukat. Ez nem szokott jót jelenteni. A hír hallatán izraeliek százezrei kaptak észbe és kezdtek el gázmaszkért rohangálni. Zsófival mi is összehívtuk a kéttagú család biztonsági tanácsot és úgy döntöttünk, hogy beállunk a sorba gázálarcért, amúgy meg úgy se lesz rá szükség. | Elszállunk? Tulajdonképpen nem félünk amiatt, hogy mi lesz. Egyedül az ad okot izgalomra, hogy a még tavasszal megvásárolt, szeptember 23-ra szóló repjegyünket fel tudjuk-e használni, illetve október 3-án nem törlik-e a járatunkat háborús veszélyre hivatkozva. Reméljük nem kavar be a háború nekünk. |
Rendes körülmények között nem nagy kunszt beszerezni a maszkokat, de ilyen zaklatott békeidőben truvájnak számít. Kezdés képpen elkezdtünk informálódni a helyi magyar fórumokon, hogy mi a dörgés, csekkoltuk a polgári védelem oldalát és hívogattuk az erre megadott telefonszámot, amit vagy kikapcsoltak eleve, vagy annyira le volt terhelve, hogy ezért nem működött. Volt egy potya utam a környék főpostájára, mert elvileg a posta az elosztóhely, ahol annak rendje és módja szerint körberöhögtek és az ideiglenesen felállított polgári védelmi kirendeltségekre irányítottak.
Azt gondolná az ember, hogy heveny vészhelyzet esetén, ha nem is minden sarkon, de legalább városonként egy-egy helyen osztanak gázálarcot. Hát nem, legalábbis Izraelben, pedig errefelé - mondjuk így - nagyobb a háborús kitettség, mégsem szöszmötöltek a logisztikával. Ahol mi élünk Észak-Izraelben (ami nagyjából az ország egyharmada) elvileg a legveszélyeztetettebb Szíria felől. Ehhez képest össz-vissz egy elosztóhelyet sikerült felállítani a régióban, azt is random módon hol Haifán, hol a vele szomszédos városban üzemeltetik. Nem csoda, hogy a múlt heti híradók rendre azzal rémisztgettek, hogy milyen hisztérikus a hangulat egyik-másik elosztóhelynél.
Ha már egy kiadós sorbanállásért a fél országot át kell autóznom (leírva borzasztóan hangzik, de Izraelben nincsenek igazi távolságok), gondoltam jófej leszek és másoknak is elhozom a maszkot. Ami nem olyan magától értetődő, mert elvileg csak közvetlen családtagnak adják ki, másét nem. De fuck the rules, itt kérem életekről van szó! - és ezzel a lendülettel begyűjtöttem a szomszéd kibucba frissen érkezett magyar családok dokumentumait (szám szerint 18-at), illetve személyesen az argentin szomszédunkat - nehogy már ennyien a veszteség listára kerüljenek, csak azért, mert nincs autójuk, hogy gázmaszkot vételezzenek.
Egyik reggel Patriszióval bevágtuk magunkat az autóba és meg sem álltunk Kiryat Motzkinig, ami egy takaros tengerparti alvóváros Haifa tőszomszédságában. Nem volt ismeretlen a hely, a gyerekekkel többször is jártunk az ottani állatkertben, de azt álmomban sem hittem volna, hogy gázálarcért is ide kell elzarándokolnom. Nem mintha nem volna tök mindegy, hogy hol osztják, de milyen állat már elefántok és tapírok tőszomszédságába invitálni az embereket?! Ha már szívnak a delikvensek, legalább jó társaságban tegyék - gondolhatták a vicces kedvű polgári védelmi korifeusok a helyszín kijelölésekor.
Amikor Patriszióval nyitásra megérkeztünk nyoma sem volt a híradókban látott tömegjeleneteknek. Jó-jó sokan voltak az állatkert parkjában, de a sorszámhúzásnál hihetőnek tűnt, amikor azt mondták, hogy nagyjából három óra és sorra kerülünk. Akkor kezdtünk gyanút fogni, hogy több lesz ez annál, amikor kisvártatva befejezték a sorszámosztást és a sorbanállók mondták, hogy volt, aki éjjel kettő(!) óta várt, vagy legalábbis akkor kért számot, de még mindig nem került sorra. És, ahogy ez később kiderült ez így is maradt késő délutánig, mert addig csak az előző napi zöld sorszámokkal engedték be a népeket, a mi sárga 537-es cetlinkkel hiába virítottunk, nem sokra mentünk.
| Azért is haladt vontatottan a procedúra, mert (egyébként helyesen) a mozgássérültek és valamilyen nyugdíjas kártyát felmutató idősek soron kívül bemehettek, de az nem volt világos, hogy ők miért és más öregek meg miért nem. Kezdetben a kisgyerekkel érkezőket ugyanúgy megvárakoztatták, mint mindenki mást, délután aztán lazult a rendszer, akkor már előre engedték a kicsikkel érkezőket, de még így is várniuk kellett, külön sort nem biztosítottak nekik. A legtöbben a lejárt szavatosságú maszkjukkal jöttek, hogy kicseréljék. |
| A sor azért volt olyan lassú, mert délelőtt átlagosan négyen, délután hatan állták a sarat az elosztóhely pultjánál. Rendőrből, biztonsági emberből viszont dögivel volt, akiknek a zöme dologtalanul vakarta a tökét és stírölte a sorbanálló csajokat. Ezt onnan tudom, hogy én is csatlakoztam hozzájuk, a bűvös sajtókártyám felmutatásával szabad utat kaptam a kordonok mögé és egy lelkes gorilla kíséretében elmélyülten fotózhattam a gázálarc osztást. Sajnos az előbb említett "árnyékom" miatt délelőtt nem volt alkalmam pofátlanul kikérni a maszkjainkat, így további hosszú órákat voltunk kénytelenek várni. Később kiderült, hogy ugyan az unalom majd' megevett minket, de így jobban jártunk. |  |
Úgy három óra magasságában Patriszióval megállapítottuk, hogy nincs szerencsénk, nagy eséllyel potyára jöttünk, mert még csak akkor kezdték a sárga számokat behívni, és sanszos volt, hogy ilyen tempóban kapuzárásig nem jutnak el 537-ig. Ez volt az a pont, amikor éreztem, hogy nincs mese, mégiscsak pofátlannak kell lennem (vagy, ahogy Zsófi szokta mondanom "izraelinek") és ki kell használnom a sajtókártyám adta előnyöket. Így is tettem, újra bementem fotózni, immár személyi védelem nélkül… Szorgosan kattintgattam, mert hát ha már ott vagyok, akkor tisztességgel dokumentáljuk a történéseket. Közben összespannoltam az egyik pultnál álló sráccal, aki reggel óta keményen nyomta az ipart és végül készségesen segített nekem - bár az elején nem gondolta, hogy mire vállalkozik. Először a saját maszkjainkat váltottam ki, aztán Patriszió családjáét, aki lelkesen integetett a kordon mögül, hogy neki lenne. Cselesen ezzel teremtettem precedenst arra, hogy további 18 maszkot kiváltsak földieimnek, akikhez ugye vér szerint semmi közöm, tehát elvben nem szabadott volna kiadnia nekem. De nap végére már tele volt a töke a srácnak és amúgy is látta, hogy jó kezekbe kerülnek a maszkok, úgyhogy nem bíbelődött a szabályok betartásával és a következő félórában nekem pakolta a maszkokat. Többen pikírten meg is jegyezték a sorbanállók közül, hogy szép nagy családom van, de tört héberségemmel autentikusan tudtam előadni, hogy új bevándorlóknak viszem a kibucunkba és ez még az ő szemükben is jópontnak számított.
Elmenőben uszkve másfél köbméter gázálarccal a kezünkben még egy tévéstáb is elkapott Patriszióval minket. Nekünk szegezték az adekvát kérdést, hogy "akkor most félünk-e?". Mit lehet válaszolni, amikor a helyzet olyan, mintha bankrablókat kaptak volna rajta, ahogy hónuk alatt pénzeszsákokkal slisszannak el, és azt tudakolják tőlük, hogy amúgy szeretik-e a pénzt. "Nem vazze, nem félünk, ha van rajtunk gázálarc. Meg aztán égünk a vágytól, hogy lássuk milyen hülyén mutatunk benne."
És ez csak a csomagtartónk...
Rövidre sikerült sajtótájékoztatónk után az állatkertből 32 maszkkal és egy MILF-fel távoztunk, aki egy ingyen fuvar reményében tapadt ránk egészen Tiveriáig. Útközben be nem állt a szája, csengő hangon locsogott. Patriszióval nagyon egymásra találtak, mert a csaj férje is argentin és ennek örömére azon melegében két telefonnal szerzett is neki munkát. Ami csak azért volt különösen megmosolyogtató, mert épp egy olyan autóból zsugázták le az állást, ami a küszöbön álló háború miatt csordultig tele volt gázálarcokkal. Hiába na, fő az optimizmus!
Aki ezt húzta, sokáig várt
Nap végén három sorszám is nálunk maradt, amit a hosszú sor miatt vétek lett volna veszni hagyni. A kibucban felajánlottuk barátainknak, hogy másnap használják fel. De legnagyobb meglepetésünkre nem kapkodtak a lehetőségért. Valahogy nem érezték veszélyesnek a helyzetet, ha eddig sem volt szükségük maszkokra, akkor most miért szálljanak autóba. A végén rajtunk maradtak a biléták, és még mi éreztük magunkat beszarinak, hogy elmentünk kiváltani a gázálarcokat.
RSS Feed