Úgy tartják, hogy Izraelben nagyjából negyedmillió magyarul (is) beszélő zsidó él. E közösség talán legfontosabb itteni intézménye a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Emlékmúzeuma. A múzeum ugyan pöttöm, de a gyűjteménye annál gazdagabb, az intézmény jelentősége pedig még ennél is nagyobb az izraeli magyarajkú zsidók számára. Ez lemérhető Herzl-napi ünnepségen, amelyen minden évben több százan gyűlnek össze a múzeum kertjében, hogy smúzoljanak, magyar ételeket egyenek és közben magyar zenét hallgassanak. Idén először én is ott voltam.
Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket.
Az elmúlt évek során számtalanszor jártam a cfati magyar múzeumban és bár nem sok minden változott az első látogatásom óta, minduntalan lenyűgöz ez a hely. Itt ugyanis minden, de minden kiállított dolognak története van, ami általában érdekesebb, mint maga a tárgy. És ehhez jön még a múzeum alapítóinak, a Lusztig házaspárnak a nagyszerű lelkesedése, fáradhatatlan munkája, ami önmagában is tiszteletet érdemel. Az ő tevékenységük nyomán (és fiuk Ronny Lustig, a jelenlegi igazgató munkája révén) bárki képet kaphat arról, hogy milyen kulturális hagyatéka van az Izraelbe szakadt magyar zsidóknak. Ez azért is felettébb fontos, mert az első generációs bevándorlók kulturálisan még kötődnek, kötődtek a magyarsághoz, de az ő utódaikról ez már nem feltétlenül mondható el, ők már elsősorban izraeliek, akik jó esetben számontartják a gyökereiket.
A magyar múzeum bejárata és Herzl vigyázó tekintete
A Cfaton megrendezett éves magyar találkozó idején a tárlókban tárgyiasult emberi sorsok mellett megelevenedik a magyar zsidó közösség is. A múzeumi csendet felváltja a lüktető zsivaj és életre kel mindaz, amit vitrinekbe, kartotékokba, dossziékba rendezett a Lusztig család. Ilyenkor bizonyságot nyer, hogy a nagypapa nem UFO, rajta kívül mások is beszélik a magyart és ugyanolyan vicces akcentussal törik a hébert, vagy a rég elhunyt nagymama főztje nem legenda, hanem újra megízlelhető gasztronómiai valóság. Mindezekre már rég nagyon kíváncsi voltam, de a találkozó idején soha nem voltam az országban, most viszont igen, úgyhogy kaptam a lehetőségen, hogy Zvi barátom felajánlotta elfuvaroz Ein Gevből a nem is olyan távoli Cfatra.
Jól kinézünk...
A Herzl-napi program nem okozott csalódást, bár azért értek meglepetések. Leginkább kellemesek. Vicces volt például, hogy tucatnyi ismerőssel futottam össze (például kedves ismerősökkel Kibuc Dáliából), ezáltal nem csak megfigyelője voltam a közösségi találkozónak, hanem résztvevője is, hiszen így nekem is volt kapcsolódási pontom, miközben csak alig fél éve vagyok az országban. Jó volt még magyar zenét hallani, méghozzá a jobbik fajtából, erről Tibi Golan triója gondoskodott. És ehhez kapcsolódik egy kellemes-kellemetlenség is. Többek között előadták a Tavaszi szél vízet áraszt című nótát is, ami Freddie Mercury óta inkább a pop kultúra része, mint sem magyar népdal, de ez most mindegy is. Szóval ittlétem során e dal hallatán éreztem először honvágyat a szívfacsarósabb fajtából. Hiába a zene beleég az ember tudatába, nem lehet azt onnan kiradírozni.
Ezt a személyes érzést csak azért hozom elő, hogy értsétek miért jönnek össze emberek a magyarságuk apropóján (jelentsen ez bármit is), ami az izraelben élő magyar zsidók esetében nálamnál sokkal komplikáltabb emócionális történet. A találkozón résztvevők többsége Holocaust túlélő volt, akik számára Magyarország egyet jelent a felejthetetlen gyermekkorral és az üldöztetéssel, a boldog békeidőkkel és a családjuk elvesztésével. Ezek után nekik az „Itt élned, halnod kell” egészen mást jelent... és mégsem tagadják meg a hovatartozásukat, a gyökereiket. Nehéz választ találnai arra, hogy miért.
Merik a gulyást
Talán a magyar nyelv miatt, talán a magyar kultúra miatt, talán a magyar konyha miatt. Talán. De a cfati találkozón nem annyira magyarul, mint inkább héberül beszéltek (a meghívót is csak ezen a nyelven nyomták ki). A magyar népdalfeldolgozások pedig mérsékelt érdeklődést váltottak ki, tehát a kultúra sem lehet az egyedüli hívószó a magyar identitás kiélésére. Maradnak a magyar ízek, amit itt a töltöttkáposzta, a különféle rétesek, a zserbó, a kürtőskalács és természetesen a gulyásleves képviseltek.
Ofer és a szakácskönyve
Ez utóbbit falták a népek rendesen, pedig kicsit rágós volt a kóser hús és sótlanra sikeredett az alaplé, de legalább a magyar értelemben vett klasszikus leves volt. (Ami azért is örvendetes, mert a „gulas” a világ nagyobbik részén inkább elfajzott pörkölt, mintsem a hagyományos pusztai egytálétel fedőneve.) A gulyásleves ebben a formájában is összekötött - és összefoltozott - mindenkit, az ízek révén pedig újra egyesülhetett magyar és zsidó, úgy mint régen az „ánti világban”. De ez már csak pillanatnyi együvétartozás, mert az itteni magyar zsidók asztalán ritka vendég a gulyás, inkább humusz van terítéken. Nagyon úgy fest, hogy az újabb generációk csak receptkönyvből eleveníthetik fel a gulyáslevest. Jó hír viszont, hogy Ofer Vardi barátom révén ehhez nagyszerű szakirodalmat találnak, a Goulash Lagoleshből újratanulhatják a magyar konyha remekeit – immár ékes héber nyelven.
RSS Feed