Ismét véremet adtam Izraelért. Ez nagyon hősiesen hangzik, de csak egy tűszúrásról volt szó. Jó, mondjuk nekem ez is nagy attak volt, de hát másképp nehéz lett volna demonstrálnom a gyerekek előtt a véradás fontosságát.
Úgy két éve nagy sikerű posztban “énekeltem meg” miként veszítettem el véradói szüzességem. Férfias irtózásom az orvosi beavatkozásnak álcázott wudu szurkálástól azóta sem hagyott alább, ma is sikítófrász kerülget azoktól a középkori kínzóeszközöktől, amivel a vérvételt rutinszerűen intézik. De, ha az embernek három gyereke van és fejébe vette, hogy jó példával szolgál nekik, akkor bizony nem elég egyszer bizonyítani, hogy milyen keményen állom a véna lyuggatást, újra és újra meg kell ismételni.
Erre úgy fél évente módom nyílik, amikor kitelepül hozzánk a helyi vöröskereszt, ami itt ugye vörös dávidcsillag és megcsapolják a kibucnyikokat. Ilyenkor remegő lábakkal és gombóccal a torkomban kötelességszerűen összekapom a családot, hogy a szemük láttára ontsam a drága vérem. Így volt ez most is.
 | Míg én mentálisan készültem az előttem álló tűszúrásra (ami tudjuk, hogy jóval több, valójában élve boncolással ér fel), addig Zsófi elintézte a papírmunkát, a gyerekek pedig rutinosan pozíciót fogtak, hogy minél jobb rálátásuk legyen az apjuk szenvedésére. Az egész helynek, ahol a procedúrát intézik amúgy is van egy kis cirkusz jellege, mivel részben karzat öleli körbe a rögtönzött véradóállomást. Míg én gladiátorként viaskodom magammal és a döfködést intéző mentőstiszttel, addig a gyerekek rendszerint a kakasülőn chipset és popcornt rágcsálva szemlélik az eseményeket. Nem mondhatnám, hogy ilyenkor szétveti őket az érdeklődés, de én azzal nyugatom magam, hogy apa látványa biztosan meggyőzi őket a dolog fontosságáról. |
Kár, hogy ők valójában csak azt látják, hogy én halál sápadtan, a rettegéstől eltorzult arccal próbálom túlélni a véradás borzalmait (lélekben persze szuperhősnek képzelem magam, csak tűvel a karomban nehéz ezt a karaktert megformázni). Mivel az egyszemélyes passiójátékom tényleg nem valami izgalmas, ezért nagyjából a második perc után a gyerekek figyelme rendszerint másra terelődik. A pedagógiai célú véradásomnak az szokta megadni a kegyelemdöfést, amikor Zsófi megunja a gyerekek fegyelmezését és kizavarja őket játszani a kertbe.
| Ekkor én ugye már magatehetetlenül, élet és halál között kinyúlva fekszem és esélyem sincs arra, hogy megállítsam a célközönségem, elvégre azért rángattam el őket, hogy az önsanyargatásomat premier plánban szíveskedjenek figyelni, hogy majd egyszer ők is örömmel segítsenek másokon. Szóval a hősies példamutatásommal a végére mindig magam maradok, ami nem olyan felemelő. Tegnap sem volt ez másként. Nagy magányomban csak az nyugtatott meg, hogy jó kezekben vagyok, mert egy veterán mentős csapolt meg. Ezt onnan tudom, hogy az egyenruháján ott díszelgett a második libanoni háborút megjárt katonák rendjele, ami tudja isten miért, de leszedált. |  |
Felcserként valószínűleg ő már komolyabb dolgokat is látott, mint békeidőben véradáson hősködő papírkutya apukát, aki mentális harakirinek fogja fel az őt ért tűszúrést.
RSS Feed