Az elmúlt napokban sepregettem a winchesteremen és egy csomó olyan képre találtam, amelyek egyik poszthoz sem passzoltak, viszont önmagukban is szépek, vagy legalábbis jellemzőek Ein Gevre. Most, hogy lassan hét hónapja vagyunk a kibucban ideje ezeket is közzétenni, elvégre legutóbb júniusban jelentkeztünk hasonló fotógalériával.

Háromhavonta megjelenik Ein Gevben a Magen David Adom (helyi Vöröskereszt) és megcsapolja a kibuclakókat. Mivel ez eseményszámba megy a mi kis falunkban, ezért nekünk is ott volt a helyünk. Ilyet még biztos nem láttak a gyerekek, a hosszú téli estén ezzel simán elütünk akár egy órát is, hisz biztos ott lesz egy csomó ismerős is - gondoltam magamban, amikor elindultunk a véradásra. A helyszínen azonban már nem ártatlan kíváncsiskodóként kezeltek, hanem potenciális donorként. Hiába hajtogattam, hogy nagy barátja vagyok a véradásnak, főleg, ha más adja, de csak azért is a véremet kívánták. Háziorvosom, civilben igaz feleségem, Zsófi természetesen még rá is kontrzott, hogy fél liter vér nem a világ és különben is milyen egészséges dolog vért adni. Ja, azt a tűszúrást leszámítva, ami maga a kegyelemdöfés a hozzám hasonló büszke férfiak számára. Hát, mi vagyok én? Fakír?!

_Ő persze könnyen volt, mert szoptatós anyaként szóba sem jöhetett, nem úgy, mint én, akit ekkor már a fél kibuc győzködött, plusz a lányom figyelt. Apai presztízsem megőrzése végett, emelt fővel - és remegő lábakkal - beadtam a vénám.  A véradó asztalra már halál sápadtan terültem ki, esendőségem igaz barátom, hű feleségem, Zsófi ki is használta és a tűszúrás általi kivégzésem előtt vidáman fotózkodott velem. Mondanom sem kell, hogy az én mosolyom nem volt őszinte. De tartottam magam, bár a vérem látványától az ájulás kerülgetett, igaz ekkor már nem voltam érdekes, az ápoló elmélyülten SMS-ezett mellettem, Zsófi a barátainkkal trécselt, a családom többi tagja pedig ropival a kezében vidáman cikázott a teremben. Csak én haldokoltam csendesen. Aztán kihúzták a tűt - ekkor újra meg akartam halni - majd nagyon kedvesen mondták, hogy mehetek isten hírével, a sebeimet nyalogassam otthon.
Ekkor jött a lányom, aki feltette a kérdést:
- Apa, miért adtál vért?
- Hogy másoknak segítsek.
- És fájt?
- Neeeem, cseppet sem.
- Emlékszel apa, amikor Budapesten voltunk fájt a vérem és...
Hiába na, a vér nem válik vízzé, a lányom legalább egy igazi empata!

_Most, hogy véremet adtam Izraelért, kicsit beleástam magam a véradás vallási vetületébe. Ez ugye azért különösen érdekes, mert a zsidó vallásban a vér tabunak számít, miközben a vérvádaskodók épp a vérfogyasztás képtelenségével rémisztgetik a tudatlanokat.
Az általam elérhető magyar nyelvű források szerint a zsidó vallási bölcsek a véradást a szervátültetés, szervkereskedelem és plasztikai sebészet, valamint a droghsználat kapcsán tárgyalják. A halacha, a zsidó jog szerint tilos kárt tennünk magunkban, illetve fájdalmat okoznunk magunknak, még ha erre szüksége is van. Ugyanakkor a véradás nem tiltott, mivel az a donor számára semmiféle veszéllyel sem jár, sőt az embernek kifejezetten kötelessége ilyen módon is segítenie másokon. A véradással együtt járó minimális(?) önsanyargatást felülírja az a tény, hogy ezzel másokon segítünk, vagyis un. micvát teljesítünk. Ebben az esetben egyáltalán nem mérvadó, hogy a véradásért jár-e bármiféle ellenszolgáltatás vagy sem.

Igaz, hogy a kibucunk alig 75 éves, de ahol most vagyunk ott évezredekkel ezelőtt is éltek emberek. A környéken egykor több virágzó település volt, amelyek évszázadokon (ha nem évezredeken) át különféle közel-keleti népek és mediterrán hatalmak fennhatósága és befolyása alatt álltak, aztán elnéptelenedtek és annak rendje, s módja szerint bekebelezte őket a természet. Még valamikor augusztusban írtam egy szösszenetet, hogy a kibuc fölé magasodó Szuszitán milyen komoly római palotát tártak fel, és ezt milyen kalandos módon vehettem szemügyre. De a nyár folyamán alkalmi régészeti élményekre hegymászás nélkül is szert tehettem, elég volt a kikötő melletti gyanús dombocskára felkapaszkodni és máris kutatóárkokat nézegethettem. Ebben állandó partnerem volt Ábel fiam, akivel általában hajnali háromnegyed hét magasságában tettük tiszteletünket az ásatáson - közvetlenül a tehenészet után, de még a halászflotta előtt. A menetrendszerű reggeli viziteink miatt a japán régészek csak az elején néztek ránk ferdén, néhány nap elteltével már nem kerekedett ki a szemük, ha felbukkantunk. Látogatásaink Ábel pacsirta üzemmódjával magyarázhatók, akivel a mai napig mindennapos program a birodalmunk korai szemrevételezése. A terepszemlénket a fiam azóta is rendre rendkívül arisztokratikusan, a biciklim gyereküléséből, szigorúan cumival a szájában abszolválja. Mindez a mai posztunk szempontjából mellékszál, viszont érdekes adalék azok számára, akik elsősorban a személyes vonatkozások miatt olvassák a blogunkat.

A hajnali bringás expedícióinkon napról napra nyomon követhettük, hogy mi minden kerül elő a domb mélyéről. Három hét után egész szépen kirajzolódtak az egykori település nyomai, még az olyan laikusok számára is, mint amilyenek mi voltunk. (Azt azért be kell valljam, hogy ez inkább engem hozott lázba, mert Ábel mindezt inkább sztoikus nyugalommal szemlélte a már említett gyerekülésen trónolva.) Amikor a végéhez közeledett az ásatás a kutatócsoport japán vezetője meghívta a kibucot, hogy beszámoljon az eredményeikről. Kaptam a lehetőségen, de a bejárásra humanitárius okokból és a kora esti időpontra tekintettel Ábelt már nem cipeltem magammal, amit fiam az olthatatlan tudományos érdeklődésére hivatkozva csak duzzogva vett tudomásul, majd az anyjához fordult, hogy tudásszomját a cicijén oltsa. Úgy látszik, hogy ha ásatás, akkor a családunk egyik tagja biztos, hogy szop… ez esetben Ábelen volt a sor, mert én ezt már a Szuszitával kipipáltam.

Tudom, hogy különös perverzió ásatásokra járni (főleg, ha ugye még szívsz is vele), de engem mindig is érdekelt a történelem, meg aztán fülledt nyári délutánokon amúgy sem lehet mit csinálni a kibucban. Bár a kevés számú megjelent érdeklődő láttán felmerült bennem, hogy lehet ennél jobb programot is találni a mi kis falunkban, csak nem szólt róla nekem senki. További gyanúra adott okot, hogy a megjelent alig két tucat érdeklődő között messze én voltam a legfiatalabb. A nyugdíjas klub jelleget csak a japán régész lányok szolíd erotikája törte meg - de ez megint mellékszál, ami csak blogunk perverz férfiolvasói miatt érdemel említést.

Most, hogy a posztunk szempontjából közepesen indifferens két bekezdéssel kielégítettem olvasótáborunk túlnyomó többségét, szóljunk pár szót végre arról, ami miatt ez a bejegyzés megszületett: az ásatásról. E bejelentés nyomán valószínűleg az olvasók 99 százaléka már máshol jár, hisz a gyerekekről szóló színes hírek és a szexista észrevételeimhez képest a bejárás nem volt különösebben izgalmas, ami az ilyen jellegű események esetében amúgy is irreális elvárás. Viszont ha fogékony az ember a történelemre, akkor mégis csak érdekes dolgokat hallhat és láthat.

Megtudhattam például, hogy vagy háromszáz éven át virágzott a település és annak legkorábbi részeit Salamon korára teszik. A kutatógödrökben felsejlő - egykor szebb napokat látott - falszakaszok méretei arra utalnak, hogy a kikötővel megspékelt hely stratégiai jelenőséggel bírhatott a Kineret partján. Az archeológusok ebből arra következtetnek, hogy Ein Gev korai elődje a maga idejében regionális központ lehetett, de legalábbis valami helyi kiskirály biztos időről időre felbukkant itt. Az, hogy ez csak a Kineret partján eltöltött korabeli wellness hétvége volt vagy egyik-másik nagyfőnök hosszabb időre táborozott itt azt későbbi kutatásoknak kell majd kiderítenie.

Mindenesetre találtak egy pazar szarvasos pecsétet, amit egykoron kizárólag csak fontos emberek sajátja lehetett. Azt is megtudhattam még, hogy feltártak egy korabeli konyhát, ami más helyiségekhez képest plusz információforrás az avatottak számára. Mindemellett előkerültek még cserépedények, nyílhegyek, némi aprópénz és egy amulett is, ami valószínűsíthetően emberi csontból készült.

Nagyjából ennyi. Ami még érdekes lehet, hogy a Keio Egyetem kutatásvezető professzora úgy mellékesen héberül is megtanult, ez egyébként nem feltétele az izraeli ásatási engedély megszerzéséhez, viszont jelzi, hogy milyen alázattal és tisztelettel vannak a helyiek iránt. A szakember az elmúlt három évben biztos jó hasznát vette ennek a tudásának, de lehet, hogy a jövőben már semmire sem megy vele, mert a Keio Egyetem sem elég gazdag ahhoz, hogy ilyen válságos időkben tovább finanszírozza az izraeli ásatásokat. Most nagyon úgy fest, hogy Ein Gev megőrzi történelmi titkait és egy ideig én sem fogok ásatásra járni. Na, de majd a fiam - őt már megfertőztem, ez tuti! 

1995. novemberében zajos választási kampány zajlott Izraelben. Azt gondolnánk, hogy a permanens magyar politikai kampányolások után ebben a kategóriában nincs már lejjebb. Pedig van. Az említett '95-ös kampány pokoli volt, tényleg elszabadultak az indulatok. Hogy miért? A '90-es évek közepén minden eddiginél közelebbinek tűnt a palesztinokkal kötendő teljes körű békemegállapodás, ami óhatatlanul területi engedményekkel járt volna Izrael számára. Ez az akkori (és részben a mostani) jobboldal elfogadhatatlan engedménynek tartotta a palesztinok számára, akik már akkor is kétkulacsos politikát folytattak - egy kis békejobb, egy kis buszrobbantás… A jobboldal - a mai miniszterelnök, Netanyahu vezetésével - alpári módon támadta a hivatalban lévő Rabint. Uszításuk nyomán tüntetéseiken nem egyszerűen "Rabin takarodj!"-tól volt hangos az utca, hanem össznépileg skandálták, hogy "halál Rabinra" és előszeretettel ábrázolták Izrael akkori miniszerelnökét náci egyenruhában. Ebben a légkörben november 4-én nagyszabású békegyűlést szerveztek Tel Avivba, ahol Rabin is fellépett. Miután testőrei gyűrűjében távozott a színpadról egy Igal Amir nevű zavaros alak a nyílt utcán lelőtte a politikust, aki néhány órával később belehalt a sérülésébe.
A soronkövetkező választásokat Netanyahu és a mögötte álló pártok nyerték meg, a béke pedig azóta sem jött el Izrael számára.

A Rabin-merénylet nyomán az általa fémjelzett békepolitika is kimúlt. Ezzel együtt azért valami mégis csak változott. Bár a biztonsági kérdésekben a közhangulat menthetetlenül jobbra tolódott, mára már az izraeli jobb-közép erők is elfogadják a két állam elvét, vagyis azt, hogy egyszer Izrael mellett létrejöjjön egy önálló Palesztina is, amit annak előtte Istentől elrugaszkodott dolognak tartottak. Ezt Rabin emelte be a köztudatba.
Az izraeli baloldal Rabin halála óta gyakorlatilag nem talál magára, a nagy, látványos békekötés ügye lekerült a napirendről átfogó tömeg támogatás hiányában. Így a baloldal számára - jobb híján - Rabin felsorakozott a béke-galamb mellé, mint allegórikus béke és párt szimbólum. De úgy látszik 16 évvel halála után Rabin nimbusza megkopott az olyan klasszikus baloldali közegben is, mint a mi kibucunk.

A novemberi Rabin emléknapra alig három tucatnyian verődtek össze a kibuc menzájára. Nem csoda, hisz a műsor is elég hervatagra sikeredett, amolyan kipipálós iskolai megemlékezés hangulata volt az eseménynek. Akik ott voltak nyilván szükségét érezték, hogy jelenlétükkel is kifejezzék a béke iránti reményüket. De ennél beszédesebb volt, hogy mennyien maradtak távol, amivel önkéntelenül is kifejezésre juttatták, hogy a rabini békepolitika ma már nem egyértelmű hívószó ebben a közegben sem. Ezzel együtt elborzasztó volt viszontlátni a megemlékezés keretében bemutatott akkori híradó tudósításokat, amelyekben tajtékzó jobbosok hörögnek. De ez már történelem, mint ahogy Rabin és vele együtt a békefolyamat is az - sajnos úgy tűnik már itt a kibucban is.  

Milyen az élet? Amikor titkon fiút szerettem volna lányom született. Mikor ezek után lányt szerettem volna fiam született. De milyen jó, hogy így lett! Mindez egy éve történt, és azóta elmondhatatlan mennyi örömöt szereztél nekünk, amiért hálásak vagyunk neked. Ezen a napon téged köszöntünk – bár ebből egyévesen valószínűleg nem sokat értesz – de valójában anya és én azt köszönjük meg neked, hogy minden közösen töltött nappal még boldogabbá tettél minket. Azóta sem értjük, hogy történhetett ez a csoda velünk. De, hogy is ne volna így, hisz könnyű ismeretlenül is megszeretni azt, aki már az ultrahangon is mosollyal üdvözöl. Könnyű a szívünkbe zárni azt, aki születésétől fogva vidám. Könnyű téged szeretni és ez maradjon így életed végéig!

Boldog születésnapot Ábel!

Szukkot idején furcsa építmények lepik el az udvarokat, kerteket vagy épp a balkonokat. Ezek a sátorszerű képződmények (amelyekre külön vallási előírások vonatkoznak, hogy még véletlenül se védjenek az időjárási viszontagságoktól) arra az időszakra emlékeztetnek, amikor a zsidó nép negyven évig vándorolt a pusztában. Ilyenkor a legvallásosabb családok gyakorlatilag kiköltöznek a pálmaágakkal ékesített sátrakba, de legalábbis mindent ott csinálnak, amit normálisan a nappaliban vagy az étkezőben tennének. A helyi időjárási viszonyok közepette ezzel nem vállalnak nagy rizikót, viszont a gyerekek számára annál izgalmasabb a különös kempingezés.

A mi „vallásilag elfajzott” kibucunkban is sokan sátrat vertek. Központilag biztosított faanyagot és pálmaágakat, amiből ki-ki kedvére megalkothatta a saját műárnyék verzióját. Van, aki nem bízta a véletlenre és az otthon jól ismert tescós sörsátorhoz kísértetiesen hasonló előregyártott sátorvázzal tudta le az építés nyűgjét. Ennél eggyel kreatívabb megoldás, amikor az óvóhelyek szellőző csöveit értelmezték át sátorrúdnak. De sokakból ilyenkor kibújik az év nagyobbik részében szunnyadó ezermester, nekik a szukkoti sátor (szukka) megalkotása évről évre intellektuális kihívás. Valahogy úgy, ahogy kishazánkban  karácsony idején családok milliói próbálják közös erővel a fenyőt beleszuszakolni a fa talpba - nem egyszer hangos veszekedések kíséretében. Azt nem tudom, hogy a válások száma Szukkot idején hogy alakul, de gyanítom csak azért nem ugrik meg jelentősen, mert ünnepekkor hetekre bezárnak az izraeli bíróságok.

Bár mi nem vállalkoztunk saját sátor építésére (nyilván nem függetlenül az előbb említett súlyos következményektől), viszont örömmel segítettünk barátainknak ebben a műveletben. Ez sem volt kevésbé tragikus, viszont más baján következmények nélkül röhöghettünk. Garantálta a vidám perceket, hogy az építésben résztvevő diplomások csipetnyi tapasztalattal sem bírtak a sátorverésben, viszont rengetek ötletük volt, hogy a rendelkezésre álló faanyagból milyen nagyszerű építményeket lehetne felhúzni. Én egy kicsit kilógtam a sorból, mert annak ellenére, hogy van diplomám már legalább láttam élő ácsot munka közben és nomád táborok révén belekóstoltam a műárnyék építészetbe, ami legalább némi tekintélyt biztosított a sok okoskodó között. Tovább nehezítette a műveletet, hogy három család összesen hét gyermeke próbálta kivenni részét az akcióban, ami pedagógiailag dicséretes, munkavédelmi megközelítésből viszont életveszélyes vállalkozás volt. Ilyen körülmények között, valamint az alkalmatlan munkaeszközök, illetve szög-, csavar- és létrahiány közepette estébe nyúló családi programot jelentett a statikai csoda kollektív megalkotása. A munkafolyamat akkor vett némi lendületet, amikor a gyerekek úgy döntöttek, hogy jobb karosszékből nézni apáik alkotómunkáját. Míg mi azon ügyködtünk, hogy a faszerkezet kevésbé legyen életveszélyes, ők kerti székeket húztak az építési területre és mint valami kertmoziban chipsszel és üdítővel a kezükben bámulták a faterék hőstettét. Kölcsönösen gyönyörű látványt nyújtottunk.

Sajnos a sátorverést nem dokumentáltuk, így fotók hiányában mindenki képzeletére bízzuk a botcsinálta ácsok ámokfutását. De, hogy milyen is az, amikor nagy elmék építésre adják a fejüket, az kiderül a végeredményből (vagy legalábbis a szerkezetkész változatból), amit másnap reggel örökítettem meg:

Összehasonlítás képpen lekattintgattam néhány sátrat (és ünnepi készülődést), amiből ki-ki képet alkothat arról, hogy milyen látványt nyújthat a mi kis falunk Szukkot idején. A sátrakat mindenki a maga ízlése és tehetsége szerint díszítheti fel és rendezheti be, a vallási megkötések leginkább a tetőkön érhetők tetten. Ezeknek annyira kell fedniük, hogy a csillagok még látszódjanak.

A kibucban nem csak egyéni vállalkozás volt a Szukkot, hanem közösségileg is fontos esemény. A vallási ünnep azért kerülhetett be a kibucos kánonba, mert mezőgazdasági gyökerei vannak, és mint ilyen alkalmas arra, hogy a szocialisztikus mikrovilágban ezzel is erősítsék a munkakultuszt. Az, hogy ez az ideológiai töltet miképpen kopott meg lemérhető volt az ünnepi műsoron is, vagy csak egyszerűen egy ilyen kis közösség két héten belül nem tud kiizzadni magából két hasonlóan nagyszabású ünnepi műsort. A végeredmény szempontjából ez mindegy is, a színpadi produkciók felejthetőek voltak, még nekem is, aki a rosh hasanai falunap kapcsán elfogultságot jelentettem be az ilyen jellegű eseményekkel kapcsolatban. Azon túl, hogy rosh hasanahoz képest a szukkoti ünnepség igencsak döcögős volt, az is különbség volt még, hogy most elmaradt a közös vacsora, helyette pitasütés és főtt kukorica volt, ami szerintem az este javára írható.
A központi szukkot ünnepség több szót nem érdemel, jöjjenek inkább a képek, amik magukért beszélnek:

Hallottam én már ezt is, azt is arról, hogy a forradalom idején üldözték-e tevőlegesen a zsidókat, vagy csak vehemensen zsidóztak, esetleg egyik sem. Mindenesetre forradalmak idején népszerű dolog elővenni a zsidókat, szóval inkább hajlok afelé, hogy nem zörög a haraszt, ha nem dobnak rá Molotov-koktélt. De mielőtt felszisszennénk, hogy „na ugye megmondtam” azért tisztázzunk valamit: az utcai csőcselék tevőleges antiszemitizmusa és a szabadságért vívott küzdelem közé nem lehet egyenlőség jelet tenni. Mint, ahogy megfordítva sem áll a dolog: attól, hogy a gyűlölt ÁVÓ hemzsegett a zsidóktól (meg a volt nyilasoktól...) nam A zsidók, mint olyanok seperték le a padlást. Felekezettől függetlenül szenvedett itt mindenki, ez lehet a magyarázat arra, hogy forradalmárok között is szép számmal találunk zsidókat (Gimes Miklós, Angyal István, Nickelsburg László, Földes Gábor, Gáli József akiket kivégeztek, valamint a bebörtönzött Renner Péter, Krassó György hogy csak a legismertebbeket említsük). Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy közvetlenül a forradalmi eseményeket követően egyes források szerint 15, más adatok szerint 20 ezer zsidó hagyta el Magyarországot. Ha ők olyan jól éltek volna Rákosiék alatt, vagy ha biztonságban érezték volna magukat a forradalom idején és utána, akkor biztos nem disszidálnak. 

A „Széna téri Vadmacska” néven híressé vált Tova Meir, alias Einhorn Gizella egy volt azok közül, aki jobbnak látta kitántorogni, mint bevárni a lesittelést vagy épp a bitófát. Én a cfati magyar találkozón lettem rá figyelmes, amikor a kürtőskalácsosnál reklamált, hogy nem is így kéne héberül (át)írni a süti nevét. De ettől még nem szólítottam volna le (hisz Izraelben nemzeti sport sorban állás közben veszekedni) viszont a blúza hajtókáján szemet szúrt egy lyukas magyar zászló, ami – magyar találkozó ide, vagy oda – mégiscsak egyedi viselet Izraelben. Leültünk egy padra és ömlött belőle a szó.

Újságíróként rögtön éreztem, hogy „kincsre” akadtam, de a néni kicsit összefüggéstelenül adta elő élete történetét, nem nagyon akaródzott összeállni a kép: Német kényszermunkáról, oroszoktól szerzett lőtt sebről és rendszereken átívelő üldöztetésről mesélt – megemlítve, hogy a „tutajos” szemei, hol veszélybe sodorták, hol segítségére volt hajdani szépsége. Elmondta, hogy volt házvezetőnő és kalauz és miért ragadt rá a „Vadmacska” név, hogyan ismerte fel a mentősnek öltözött ÁVH-sokat és miként lőtte ki a kereküket 1956 októberében. És persze azt is elmesélte, hogy Izraelbe Belgiumon keresztül vezetett az útja, ahol már majdnem hozzáment egy katolikus biztosítási ügynökhöz, de amikor Vöröskereszt segítségével rátalált a világháborúban eltűntnek hitt bátyjára, csapot-papot hátrahagyva utána jött Izraelbe. Itt férjhez ment, letelepedett egy kibucban és örökbe fogadtak egy gyereket. Ma pedig ő az egyetlen, aki Nemzetőr igazolvánnyal rendelkezik Izraelben, bár ez itt nem nagy érdem. A Széna téri Vadmacska nagy szívfájdalma, hogy a róla készült portréfilmet az izraeli tévé nem vetíti le, pedig "a Duna tévén többször is leadták már” – jegyezte meg keserűen búcsúzóul.

Hazafelé jövet beugrott, hogy mintha én már olvastam valahol valami hasonló élettörténetről. Rágugliztam és kidobta Shiri Zsuzsa interjúját Tova Meirrel, ami a HVG.hu-n jelent meg valamikor 2006-ban. A tisztességesen megírt cikk újraolvasás után kezdett összeállni a kép, de a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és végigpörgettem a többi internetes találatot is. Ezek után nem annyira csodálkozom azon, hogy az izraeliek nem erőltetik a Vadmacska szerepeltetését. Egyrészt hiába a sok magyar zsidó menekült, az ’56-os forradalom valahogy tabúnak számít Izraelben – talán a magyar forradalommal egy időben zajló Szuezi-válság miatt, talán a már említett antiszemita vonulat miatt. Másrészt Tova Meir élettörténete (Holocaust túlélő, de gyűlöli a szovjeteket, fegyverrel küzd ellenük) szembe megy az itt elfogadott történelmi narratívával, ami szerint a Vörös Hadsereg felszabadító és a zsidók számára egyértelműen a szabadságot hozta el. Naná, hisz a zsidók ellen irányuló népirtásnak véget vetettek, milliók életét mentve meg ezzel. A történet folytatása viszont már nem ilyen egyértelműen pozitív, a szovjet hatalom anticionizmusba bújtatott antiszemitizmusa kényelmetlen téma, jobb ezt nem bolygatni.

A magyar sajtóban Tova Meir történetét a liberális HVG dobta be, de ennek nyomán jobboldali média kapta fel. Nem ám (csak) azért, hogy az utolsó még élő forradalmárok egyikére ráirányítsák a figyelmet. Neeem! A kedves kollégáknak arra kell Tova Meir, hogy 1956 (vélt, vagy valós) antiszemita élét elvegyék. A 85 éves néni ugyanis úgy szidja a szovjeteket, mint szódás a lovát (érthető, meg akarták erőszakolni, meglőtték és üldözték). Ennél azonban sokkal fontosabb az elkötelezett jobbos sajtómunkásoknak a zsidó Vadmacska személye. Ez igazolja ugyanis azt a sematikus tételt, hogy „a hazafi zsidók a barikád ezen oldalán álltak, nem úgy AZOK a zsidók...” Az én szememben ez a manipuláció 1956 aljas elárulása, visszaélés azzal a (sajtó)szabadsággal, amiért akkor sokan harcoltak.
’56 hőse, a Széna téri Vadmacska 2011-ben ebből persze semmit sem ért, szegény csak a róla szóló portréfilmet hiányolja az izraeli tévéből, mindhiába.