Ha már így beleástuk magunkat a menetrendekbe, akkor talán érdemes volna megosztani a tapasztalatainkat. Fontos előre bocsátani, hogy az, amit mi leírunk, lehet, hogy holnap már nem lesz érvényes, mert annyira dinamikusan változik a légügyi piac. Szóval senki se kárhoztasson minket, ha nem azt tapasztalja, amit a blogunkon megírtunk. Pont ezért tartózkodnánk a konkrét árak említésétől is, mert az aztán tényleg annyi mindentől függ, hogy eleve félrevezető volna azokat felemlegetni. Inkább csak trendeket és lehetséges alternatívákat osztanánk meg, abból baj nem lehet.

Jelenleg csak az El Al üzemeltet közvetlen menetrendszerű járatokat Budapest és Tel Aviv között. Gyakorlatilag majd minden nap repülnek, tehát aki kényelemre és a kiszámítható minőségre utazik, az őket válassza. Ennek persze megvan az ára. Az El Al mindig drágább volt a Malévnél, most pedig konkurencia nélkül maradtak, ami az árpolitikájukon is tükröződik.

A közvetlen El Al járathoz képest vannak olcsóbb megoldások, de ezek mind kisebb-nagyobb kényelmetlenséggel járnak, mivel vagy át kell szállni vagy más, Budapesthez közeli nagyváros repülőterén keresztül kell Európába érkezni. Két gyerekkel mi hamar letettünk az átszállásos megoldásokról, így ezekről nem sok használható információval szolgálhatunk, ami van az a következő:
Tudomásunk szerint a legolcsóbban Kijeven keresztül az Aerosvittel lehet Tel Avivból Budapestre jutni. De az általunk elérhető menetrendek szerint sok órás kijevi várakozásra kell annak számítania, aki ezt a kalandot választja. Ajánlották még nekünk a LOT járatát Varsón keresztül, de az már nem annyival olcsóbb, mint amennyire kényelmetlen, akkor már inkább az EL AL egyből Ferihegyre. A térképre nézve kézenfekvő megoldás volna Isztanbulon keresztül jönni, de a Türkish Airlines aktuális listaárai nem valami versenyképesek. Tel Avivból több német nagyvárosba (Köln, München, Berlin, Düsseldorf) is repül az Air Berlin fapados. Viszonylag jó áraik vannak Németországig, de onnan ugye még valahogy Budapestre is el kell jutni. A cégnek van saját budapesti járata, illetve több más fapados is repül azokra a német repülőterekre, ahová az Air Berlin hozza a tel avivi utasokat. Mi nem mentünk tovább ezen a szálon, de aki keres, az kisakkozhat egy jó árat magának, kérdés persze, hogy mennyi kényelmetlenség árán.

A nyári turistaszezonban az is megoldás lehet, hogyha valaki a mediterrán térségen keresztül jut el Budapestre vagy Tel Avivba. Ilyenkor Ben Gurionról is megszaporodnak a járatok például a görög szigetekre vagy épp a török riviérára, oda pedig repülnek a magyar fővárosból is fapadosok. Az erre fogékony rugalmas utazóknak megoldás lehet még a várnai, vagy szófiai átszállás is, oda is vannak fapadosok. Ezekkel a cenáriókkal csak elméleti síkon foglalkoztunk, érdemi információval nem szolgálhatunk. És ha már fapados, az EasyJet is repül Tel Avivba Londonból, Bázelből és Genfből - ezekről a helyekről nagyon baráti áraik vannak, de ugye még mindig ott van a budapesti desztináció rizikója és költsége…

A Ben Gurion reptér hivatalos oldala szerint több légitársaság is üzemeltet olyan járatokat, amelyeknek Magyarországhoz közeli repülőtereken van a másik végpontja, vagy legalábbis érinti ezek valamelyikét is. (Ha valaki komolyan keres, akkor érdemes az említett weblapból kiindulni és összevetni a célállomás hasonló adatbázisával, majd kibogarászni, hogy ki honnan, hová, mikor repül. Sok sikert!) 

Joggal merülhet fel, hogy ha már az Austriannal szimpatizáltunk, akkor mégis miért választottuk a nem sokkal olcsóbb, viszont fapados szolgáltatást nyújtó Nikit. Ennek oka a menetrendben keresendő, ami nekünk, kisgyerekekkel utazóknak fontos szempont volt - bár így utólag fölöslegesen. Valami furcsa oknál fogva a közép-európai járatok mindegyike hajnali 5 és 7 óra között indul Ben Gurionról, ami a lehető legkényelmetlenebb idősáv, hisz 3 órával előbb - vagyis az éjszaka kellős közepén - kint kell lenni a reptéren. Függetlenül a célállomástól, általunk vizsgált járatok mindegyike hajnalban vagy éjszaka indul, illetve érkezik - például az Austrian is. Ha már szopóágra kerültünk, akkor viszont az ár volt a szempont, így jött a képbe a fapados Niki.

Milyen más lehetőség van még? A menetrendszerű járatok mellett vannak charterek is. Ezekre főszabály szerint nem lehet csak úgy jegyet venni, többnyire csomag részeként utazási irodák értékesítik. Azért vannak kiskapuk, mert a pénznek senki sem ellensége, de legalábbis szereti a veszteségét csökkenteni. Nem istentől elrugaszkodott dolog a járatokat üzemeltető utazási irodáknál közvetlenül bepróbálkozni a megmaradt üres helyekért. (Tudni kell, hogy ők a nagy pénzt a szállás-program kombóval akasztják, nem elsődleges érdekük a külön jegyértékesítés a charterekre, mert ott nincs jutalék.) Azok, akiknek Magyarországon most felcsillan a szeme van egy szomorú hírem: a járatokat szervező irodák mindegyike izraeli, elvben nem lehet budapesti indulással jegyet venni rájuk, illetve nincs olyan magyar utazási iroda, amely hivatalosan jegyeket árulna ezekre. De azért ez sem veszett ügy. Felvettem a kapcsolatot a Travel Service légitársasággal, amely a Malév csődje után nyilvánosan nagyon izmozott, a tel avivi járatindításért (úgy tűnik egyelőre hiába). A cég jelenleg is repül Tel Aviv és Budapest. között, ezekre a charterekre nem ők, hanem kizárólag izraeli idegenforgalmi vállalkozások értékesítik a jegyeket. Az Israirnek és a Flying Carpetnek van magyarországi képviselője is (név, telefonszám nálam), akiken keresztül elvben lehetséges a jegyvásárlás (még akár budapesti indulással is). De! Csak, ha van hely, csak ha tényleg tudják már, hogy lesz járat, csak az isten tudja milyen csillagállás esetén. Konkrét árakat sem sikerült megtudni, csak annyit, hogy valamivel az El Al alá ígérnek, jegyet viszont csak indulás előtt egy-két héttel lehet megváltani. Vagyis aki szabadságával gazdálkodik nagy rizikót vállal, ha erre a megoldásra bazirozik, mert minden menetrendszerű járathoz képest kiszámíthatatlanabb - viszont ez is egy alternatíva. Mint ahogy az is, hogy valaki nem Ben Gurionra, hanem az eilati repülőtérre érkezik. Mi ezzel az eshetőséggel nem foglalkoztunk, de tudom, hogy leszállnak itt közép-európai charterek is (nemzetközi menetrendszerű járatok nem, csak belföldek!). Akinek az úticéljai között amúgy is szerepelt volna Eilat nekikezdhet érdeklődni, hátha akad egy közepesen kényelmetlen járat oda.

Elvi lehetősége fennáll annak is, hogy valaki Ammanon vagy Akabán keresztül esetleg Sharm El Sheikh vagy Kairó érintésével érkezzen Izraelbe (Jordánia és Egyiptom irányába korlátozásokkal nyitott a határt). Azonban a közel-keleti viszonyokat ismerve ez már olyan extrém sport, amit csak kalandvágyó hátizsákos turisták kockáztatnak meg, ép eszű ember nem teszi ki magát és családját ilyen veszedelmeknek.

_Megérkezésünk után rögtön, még a reptéri adminisztráció keretében nyilatkoznunk kellett arról, hogy melyik egészségügyi biztosítót választjuk. Izraelben ugyanis több biztosítós rendszer keretében vehetők igénybe az egészségügyi szolgáltatások, amelyek csak részben ingyenesek. Elképzelhetitek, hogy Izraelbe érkezésünkkor mennyi információval rendelkeztünk az egyes biztosítók ajánlatairól és feltételeiről… De esetünkben nem volt túl komplikált a választás, mivel a kibucok mindegyike egyazon biztosítóval áll kapcsolatban. És mivel mi egy kibucba költöztünk, adott volt, hogy kapásból a Clalit nevű céggel szerződünk.

_(Természetesen találomra másik biztosítót is beikszelhettünk volna, de akkor jelentősen megszívatjuk magunkat, mert az Ein Gevben elérhető alap orvosi ellátást csak Clalit ügyfelek vehetik igénybe. Ha más társasághoz tartozunk, akkor betegség esetén általuk finanszírozott orvoshoz kellene elzarándokolnunk, ami a helyi közlekedési viszonyok ismeretében felérne az öngyilkossággal.)

_Mindezt azért fontos az elején tisztázni, mert a Magyarországon ismeretlen több biztosítós egészségügyi rendszer egyfajta versenyhelyzetet teremt és elvben a betegek javát szolgálja (de még inkább a biztosítók profitját növelik ilyen módon). A rendszer valahol félúton van a teljesen fizetős és vérprofi amerikai, illetve az ingyenes, de kiszámíthatatlan színvonalú magyar szisztéma között. Nyilván nem független a finanszírozás mikéntjétől, hogy az itteni egészségügyi ellátás általános színvonala - a nyilvánvaló anomáliák ellenére is - inkább közelít a világszínvonalhoz, mint a János Kórház legendás baleseti sebészetéhez… 

_Mindebből mi semmit sem érzünk, mert alapvetően egészségesek vagyunk (leszámítva a menetrendszerű gyomorpanaszokat). Így az izraeli rendszer előnyeiről és hátrányairól egyelőre nem nyilatkozhatunk autentikusan. De az már lejött, hogy halandó embernek átláthatatlan mely vizsgálat ingyenes, mely fizetős és ha fizetős, akkor miért annyi, amennyi.

Ezzel akkor szembesültünk, amikor Zsófi otthonról hozott makacs térdsérülése olyan fájdalomszintet ütött meg, hogy már az orvos is orvosért kiáltott. A következő betegutat járta be a meniscus-ával: sebészet (fizetős), röntgen (fizetős), időpontkérés szakorvoshoz (kérvény a biztosítónak, hogy fizesse az indokolt MRI-t, és ne az olcsóbb csont-scan-re küldjék szoptatós anyaként és orvosként némi protekció), időpont kérés MRI-re, MRI, körzeti rendelőben ismét időpontkérés a szakorvoshoz, találkozó azzal az orvossal, aki a műtétet fogja végezni, és végezetül várakozás a műtétre. A leírt nagyjából négy hónapos folyamat után sem látjuk, hogy mikor lesz a beavatkozás, majd az azt követő rekreáció és utókezelés. Szörnyülködni azért nem kell, ez nagyjából mindenhol ilyen "gördülékenyen" megy a fejlett világban - már ha nem fizeted meg az árát (a biztosításodon keresztül, vagy zsebbe az orvosnak), hogy előre vegyenek.

_Visszatérve a kibucba - mert számunkra mégiscsak a háziorvosi ellátás a legfontosabb - az itteni rendelőben hetente kétszer rendel a háziorvos (aki egyben gyerekorvos is), valamint hetente pár órát van fogorvosi ellátás is. A köztes időben állandóan elérhető egy diplomás nővér és egy védőnő, akiknek sokkal több jogosultságuk van, mint a hazai társaiknak. Ők azok, akik alapvetően elvégzik a betegek osztályzását és részben ők döntenek a további betegútról akut és krónikus betegek esetében egyaránt. 

_Kisebb egészségügyi problémák esetében maguk is írhatnak fel, illetve adhatnak ki gyógyszert. Sürgős esetben természetesen jön a mentő, vagy ha a dolog nem olyan súlyos a rendelő mellett álló kibuc autóval viszik kórházba a beteget. Ez a kocsi egyébként szinte minden reggel ingázik a tivériai rendelőintézetbe a beutaltakkal, valamint a receptekkel és egyéb vizsgálati anyagokkal - meg az olyan potyautasokkal, mint mi, akik autó (és busz) hiányában hónapokon át ilyen formán intéztük a nagy bevásárlásainkat és hivatalos ügyeinket. Reméljük ennél komolyabban soha nem kell igénybe vennünk a helyi alapellátást. Viszont Zsófi révén januártól mélyebb ismereteink is lesznek az izraeli egészségügyi rendszer működéséről, mivel akkortól veszi kezdetét kórházi gyakorlata a közeli poriai kórházban.

_Meleg és meleg között minőségi különbség lehet - elsősorban nem a Celsiusokban, hanem a páratartalomban. A Kineret medencéje ebből a szempontból kifejezetten durva hely. A magas hőmérséklet miatt a tó párolgása rendkívül erős, errefelé nyaranta általános a 90-95 százalékos relatív páratartalom, ami tartós 40-42 fok esetén meglehetősen ütős. Tovább súlyosbítja a légköri viszonyokat, hogy a Jordán völgye - amelynek része a Kineret is - jóval a tengerszint alatt fekszik, ráadásul úgy helyezkedik el, hogy a tágabb térségre jellemző uralkodó szélirányra merőleges. E két adottság miatt frissítő szélről nem nagyon beszélhetünk, szél ugyan szinte mindig fúj (van hogy viharos), de az leginkább a tó medencéjében kavargó légáramlat. Röviden egy forró katlanban ülünk.

_Júniustól szeptemberig kitartóan olyan az idő, mint otthon a párnapos hőségriadók esetén. Ez durván hangzik - és tényleg nagyon izzasztó - de ha itt él az ember, akkor többé-kevésbé hozzá lehet szokni. Bár azért mindennek van határa. Tavaly például két hónapon át még éjjel sem ment 40 fok alá a hőmérséklet, amihez jött még a már említett páratartalom. A helyiek elmondása szerint még a tussoló alatt is izzadtak, különben meg intravénásan rá voltak kötve a légkondira. Ehhez képest idén istenes volt a nyár, még a mi Közép-európai mércénkkel is. A kánikula ugyan most sem maradt el, de még alulról súrolta az elviselhetőség határát az open air szauna. Meg aztán mi még jóval a nagy meleg előtt érkeztünk (emlékszem május elején még fáztunk éjjelente), tehát volt időnk akklimatizálódni. De így is voltak napok, amikor a légkondis szobából csak késő délután merészkedtünk ki a gyerekekkel a játszótérre vagy a tópartra.

_A melegnek persze megvan a jó oldala is. A strandszezon nálunk október 21-én zárult, mi ekkor fürödtünk utoljára a Kineretben. Az utóbbi mondat nyomán ide hallom a magyar olvasók szitkait… Azért a dolog nem ennyire szép, mert a szél miatt a Kineret átkozottul hullámzik, két gyerekkel bejutni a tóba kész kaszkadőr mutatvány.

_A kibuc épületállománya illeszkedik a klimatikus viszonyokhoz - vagyis a hajdani építőmunkások "hézagmentes" munkájának köszönhetően minden lakás veszettül huzatos. Mivel az itteni építmények messze állnak a passzívház szabványtól, így a nyarat követő hűvös időkben a lakásokban - fűtés és szigetelés hiányában - majd megvesz az isten hidege.

__Mi jobb híján légkondival fűtünk és beszereztünk egy elektromos mobil radiátort is, ezek együttesen jelentős részben lefoglalják Dimona (helyi Paks) termelési kapacitását, viszont csak időlegesen fűtik fel a otthonunkat. A dolog pikantériája, hogy miközben a négy fal között csontig hatol a hideg, addig az ablakunk alatt roskadoznak a fák a déligyümölcsöktől. Decemberben délidőben még rövid ujjú pólóban flangálnak a népek és élvezik a melengető sugarakat. Napnyugta után viszont pillanatok alatt lecsökken a külső hőmérséklet a lakásból már jól ismert hőfokra.

Persze minden csak viszonylagos - otthon a vágyak netovábbja a decemberi vénasszonyok nyara, itt a 40 fokos kánikula után a plusz 15 fokos télben vacogunk a pálmafák között. Ilyenkor kabátért kiált az ember, már ha van neki. Mi, tavasszal nagy mellénnyel - és télikabátok nélkül - érkeztünk Ein Gevbe, mit nekünk a trópusi tél alapon. Rá is fáztunk! Szégyenszemre kénytelenek voltunk utánvét kihozatni a kabátjainkat, mert mégiscsak hülyén venné ki magát, ha épp Izraelben szenvednénk fagyhalált.

Adja magát a kihagyhatatlan poén, jöjjön hát egy igazi klasszikus, Ákombákom és a nagykabátom:

Nincs az a közlekedési eszköz, amin két gyerekkel, a hozzájuk tartozó babakocsival és kismotorral, valamint 16 csomaggal élmény volna az utazás. Repülővel, pláne nem az. És még csak nem is ez volt a legnehezebb a nagy utazás napján.

Hosszú menet volt mögöttünk, mire reggel hétre begördült értünk a taxi. Fáradtak voltunk már ahhoz, hogy izguljunk, ráadásul tudtuk, hogy a neheze még csak most jön. A reptéren viszonylag könnyen letudtuk a biztonsági hercehurcát és még a jelentős súlytöbbletünket is szisszenés nélkül benyelték. A nehéz búcsú után, beszippantott minket a SkyCourt, Ferihegy - akarom mondani Liszt Ferenc Reptér - új szárnya. Hadd fikázzam egy kicsit, mert megérdemli. Úgy adták át, hogy az irányító táblák egy része hiányzik, vagy nem vezet sehová. A liftekhez mutató nyilak részben lemaradtak, így a járatlan babakocsis a mozgólépcsőre próbál felmászni, amit gondosan oszlopokkal barikádoznak el, hogy a poggyászkocsikkal még véletlenül se használják (érdekes, a Tescoban ez nem gond). A játszóház felé viszont mutat nyíl, de az még nem készült el, nyilván azért, mert pénzt nem termel. Van viszont fél tucat kávézó, vendég viszont nem sok, mert drágák. Amikor találomra odaléptem az egyik vendéglátóegységhez, akkor nagy kegyesen, látványos szájhúzással hajlandóak voltak egy almát gerezdekre vágni a gyereknek, mert ugye bicskát ide már nem lehet bevinni, de a pultban ott lapul a méretes disznóölő kés...

Az utazási élményt egy kisebb baleset is rontotta. Az egyik kézitáskánk zipzárja még a váróban felmondta a szolgálatot, amitől csak még szétszórtabbak lettünk.

Maga a repülő út viszonylag eseménytelenül telt. Próbáltunk volna pihenni, de persze Ráchel felajzva vibrált és így esélyünk sem volt, hogy húnyjunk egyet.

A leszállásnál több szempontból is malacunk volt. Szerencsénkre csoportban jöttünk, rajtunk kívül még hatan voltak, akikre ugyanaz a procedúra várt, ráadásul többüket ismertem is, így volt segítség, ha elgurult valami. Másfelől Ráchelnek köszönhetően a Disney-féle Malackával a hónunk alatt érkeztünk meg a Ben Gurion reptérre. A gyerek kedvenc plüssállatát disznóság lett volna otthon hagyni csak azért, hogy feltűnés nélkül lépjünk be az ígéret földjére.

Helyi idő szerint valamikor fél háromkor landoltunk és csak hat után hagyhattuk el a repteret. A köztes időben megismerkedhettünk a helyi hatóságok közel-keletiesen gördülékeny munkaszervezésével, amit az ingyen szendvics és üdítő tett kellemesebbé. Hogy ne „unatkozzunk” még arról is gondoskodtak, hogy körbevigyenek minket a reptéren – mert persze az adminisztrációt kilométerekkel arrébb, egy másik, egyébként tök üres terminálon intézték. Hiába tudtuk, hogy ez vár ránk, fáradtan, nyűgösen és két gyerekkel a nyakunkon minden várakozással töltött perc a pokollal ért fel.

Csak miután letudtuk a hivatalos ügyeket jutottunk ki a csomagjainkhoz, amelyek így órákon át keringtek a szalagon. Ez néhány doboz állapotán meglátszott, más csomagunk viszont a talált tárgyak osztályán kötött ki – biztos megunták a ringlispílt és cigányútra mentek. Mire összekaptuk mind a 16 csomagunkat újabb értékes fél óra ment el, majd még fél órába telt mire előkerült egy olyan taxi, amibe mindenestől befértünk.

A sofőr – hogy hogy nem – valamikor erdélyből származott el, így törte a magyart, ami később alkalmatt adott arra, hogy édes anyanyelvünkön igazítsuk útba, mert fogalma sem volt, hogy hol van az úticélunk. Zsófi már többször közel állt ahhoz, hogy emberünket melegebb éghajlatra küldje, de ez ugye egy izraelinek nem volna túl nagy változás. Így inkább szép tagoltan és a helyi viszonyok közepette elfogadható hangnemben (értsd üvöltve) próbálta vele megértetni a helyes irányt. Ez este 10 órára sikerült is, ekkor értünk Ein Gevbe.

A kései megérkezésünk ellenére a kibucban már vártak minket. Segítettek kipakolni és felcipekedni és még a hűtőnket is megtöltötték, így a vacsora miatt sem fájt a fejünk. Miután hajnal óta talpon voltunk, ez igazán figyelmes gesztus volt a vendéglátóinktól. De a figyelmesség nem állt itt meg. A nagy utazás után alig hogy halálosan fáradtan lehuppantunk, már kopogtak az ajtónkon. A kilencedik hónapban járó szomszéd asszonyunk egy tál frissen sült süteménnyel állt a küszöbünkön és széles mosoly kíséretében köszöntött minket az új otthonunkban. Ekkor biztossá vált: jó helyen járunk.

Jól járt velünk a Csepeli Papírgyár, az már egyszer biztos. De mi is, hogy ott szereztünk be mindent, ami a csomagoláshoz kell. Itt ugyanis viszonylag olcsón megvásárolható hullámpapír doboz, erős szemeteszsák, ragasztószalag, bubis fólia, de még ipari folpack is. Ezek mind elengedhetetlenek, ha költözik az ember. Két dologra azonban érdemes odafigyelni: csak megfogható és megemelhető méretű dobozokat vegyünk és hagyjuk a háromrétegűeket az amatőröknek, rögtön az ötrétegű hullámpapír kartonokra ugorjunk rá. Persze takarékoskodhatunk is és a közértes havertől elhordhatjuk a kiürült műzlis és banános dobozokat. Ezek viszont másodkézből már biztosan kevésbé tartósak. Emiatt óhatatlanul megsérülnek és nem megfelelően védik a bennük tárolt dolgokat. De ami ennél is fontosabb a kaotikus méretű dobozokat nem lehet patent egymásra pakolni, így a doboz-tetriszben a helykihasználási mutatóinkat sem javítják.

Mi a repülőhöz is zömében papír dobozokba csomagoltunk (továbbra is ragaszkodjunk az ötrétegű kartonhoz!). Méghozzá úgy, hogy ragasztószalaggal zártuk az éleket és a illesztéseket, majd a gondosan felszámozott és megcímzett dobozokat még folpackkal is körbetekertük. (Mivel EL AL-al utaztunk ezért otthon csak oldalt fóliáztuk be a kartonokat, majd a bitonsági ellenőrzés után a reptéren negyedóra alatt újra átmentünk rajtuk, immár teljesen. Igen, hülyén néztünk ki az inudlási csarnok közepén, de erre magasról szartunk.) Miután Tel Avivben lekaptuk a dobozokat a szalagról kiderült, hogy nem volt hiábavaló a gondos csomagolás – mivel még így is akadt a kelleténél viseletesebb csomagunk.

Utólag már azt mondom, hogy nem feltétlenül kell mindent papírdobozokba préselni. Egy doboz ugyanis könnyű, sok doboz viszont összességében már tekintélyes súlyt nyom, ami a hasznos teher elől veszi el a helyet. (Lásd még a túlsúlyról írtakat.) Ami nem törékeny érdemesebb erős nilon zsákokba pakolni, amiket a például a piacozók is használnak. Ezek a füles és zippzáras táskák eggyel drágábbak, mint a kartonok, viszont könnyebbek és nagyjából ugyanolyan jól pakolhatók. Ragasztószalaggal és folpackkal megerősítve pedig szinte kiszakíthatatlanok. Ha sznobok vagyunk, akkor vásárolhatunk márkás piacozó táskát – az IKEA nagyjából ötszáz forintért vesztegeti a maga verzióját.

A dobozok mellett szól viszont, hogy azok a későbbiek folyamán is remekül használhatók, főleg ha tök üres lakásba fészkelünk be. A házi recycle tág teret ad a kreativitásnak. A funkicóváltáson átesett kartonok asztalnak, éjjeliszekrénynek, könyvespolcnak is kiválóan alkalmasak. Már, ha megfogadjátok a tanácsunkat és ötrétegű hullámpapír dobozokba ruháztok be.

Az április végi indulásunkat megelőzően már hónapokkal előbb elkezdtük a felkészülést az utazásra. Kellett is ez, mert különben iszonyatos kapkodásba fulladunk, ami később sokba lett volna. Az előrelátás viszont kifizetődő, csak macerás.

Nem egyszerű feladat egyszerre lezárni és elindítani valamit. Ráadásul mi úgy vágtunk bele az utazásba, hogy közben tudtuk nem akarunk csapot-papot magunk mögött hagyni, mert bármikor úgy adódhat, hogy vissza kell jönnünk. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a folyó ügyeink egy része takaréklángon van. Kényszervállalkozóként ilyen például a cégem, vagy a bejáratott mobil előfizetéseink és persze a lakásainkkal kapcsolatos szerződések. És persze számtalan olyan dolog is van, amit ha akarnánk se számolhatnánk fel vagy normális esetben nem okoz problémát, megy magától, de ha valami gebasz van, akkor intézni kell (APEH, TB, Gyes stb.). Ezen előre nem látható adminisztrációs krízishelyzeteket hozzávetőleg fél kiló meghatalmazás kiállításával próbáltuk preventív kezelni. Meglátjuk milyen sikerrel...

Sok fejtörést okozott az autónk sorsa. Egyelőre nem akartuk eladni, mert túl jó, és ha egy év múlva visszajövünk, akkor kényelmesebb ebbe visszaülni, mint hirdetéseket bogarászni. Sokáig úgy volt, hogy ideíglenesen kivonatjuk a forgalomból, így legalább nem kell adót és biztosítást fizetni. Ennél komplikáltabb történet volt hőn szeretett családi verdánk szakszerű deponálása. Isten szabad ege olyan amilyen, garázsunk pedig nincs. Végül legnagyobb megkönnyebbülésünkre Zsófi apukája einstandolta a járgányt.

Cégem parkoltatása viszont kifogott rajtunk. Magyarországon ugyanis Kft. nem szüneteltetheti a tevékenységét – vagy azonos tulajdonosi körrel működik, vagy eladják vagy hosszas eljárás során felszámolják. Itt most nem részletezendő okokból kénytelen kelletlen fenntartom a cégem, mert még mindig ez az egyszerűbb(?) megoldás. Ennek következtében Izraelből is adót fizetek a magyar államnak, ami a hazaszeretet különös formája a részemről.

Happy enddel végződött a lakásparánk. A családi költségvetés szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy a lakás viszi a pénzt vagy szerényen, de hozza. Hónapokig hirdettük Zsófi lakását, a komoly érdeklődők azonban elkerültek minket. Vészesen teltek a napok, már-már elkönyveltük, hogy ezt buktuk, végül egy nappal az utazásunk előtt jött két lány, akik ripsz-ropsz kivették a kéglit.

A lakáskiadást persze megelőzte az otthonunk kiürítése. Hihetetlen mennyiségű kacat gyülemlett fel az évek során, amivel kezdeni kellett valamit. Amit lehetett elpasszoltunk, felajánlottunk, ha pedig nem kellett senkinek – fájó vagy kevésbé fájó szívvel - kidobtuk. A hasznos, de aktuálisan felesleges dolgainkat akkurátusan leltárba vettük és bedobozoltuk – mondván jó lesz az még valamire, minek dobjuk ki. Így aztán negyvennél több döbozt és tucatnyi termetes zacskót töltöttünk meg. Ezek egy része a pincénkben, vagy a lakás egyik lezárt szobájában várja a visszaérkezésünket, másrészét viszont nagyszülőkre bíztuk megőrzésre, akik ettől nyilván roppant boldogok.

Nagyjából egy hónapig tartott a lakás összepakolása. Ez soknak tűnik, de úgy kellett abszolválni a feladatot, hogy közben életvitelszerűen az otthonunkban voltunk és mindvégig szükségünk volt az alap használati tárgyainkra. Ami a gyerekek esetében viszonylag tekintélyes mennyiségű tárgyat jelent.

A Tóthékat megszégyenítő dobozolással párhuzamosan zajlott a csomagjaink összeállítása. Ez sem volt egyszerű folyamat. Hetekig csak kupacba raktuk, amit hozni akartunk, majd elkezdtük ekonomikusan hajtogatni, szortírozni, párosítani a dolgainkat. A cél az volt, hogy minél kevesebb csomagba, minél több mindent préseljünk. Hivatalosan 190 kilót adhattunk fel a repülőn, ami elsőre elérhetetlen mennyiségnek tűnt. Aztán ahogy csomagoltunk úgy vált egyre világosabbá, hogy ez nem is olyan sok. Végül néhány kompromisszum árán 12 dobozt, három utazótáskát és két hátizsákot töltöttünk meg. A házi mérlegünk 210 kilónál állt meg, ami tíz százalékos többletet jelentett. E fölött már sanszos volt, hogy kifizettetik velünk a többletet. Végül jófejek voltak és mindenestől felpaszírozták az összeset a gépre.

Nem mindenáron akartunk Izraelbe költözni, a döntésünk inkább arról szólt, hogy hosszabb-rövidebb időt feltétlenül külföldön szeretnénk tölteni. Így aztán sokáig Thaiföldet favorizáltuk, mert exotikus, olcsó, viszonylag biztonságos és a távol-keleti viszonyok között is elérhető a nyugati szolgáltatási színvonal. Viszont messze van és a paradicsomi állapotok is unalmasak egy idő után. Végül osztoztunk, szoroztunk, mérlegeltünk és aztán úgy döntöttünk, hogy mégiscsak Izraelben van a helyünk, ami persze sok szempontból nagyobb szívás, mintha farangnak megyünk Thaiföldre.

Az uticél fixálásával 2010 tavasztán vette kezdetét a projekt. Először is eldönttük, hogy ha már Izrael, akkor alija (letelepedés), mert így jogosultak vagyunk egy csomó támogatásra és a tartózkodási engedéllyel sem kell szórakozni. Az alija engedély megszerzéséhez mindenek előtt össze kellett házasodni, amit eddig sikeresen elblicceltünk. A komédiába illő „ceremónia” dokumentálhatóvá tette azt, amit másfél gyerek megpecsételt, de persze ez a világ egyetlen hivatalnokának sem bizonyít semmit. Ez van, stempli az úr...

A nagy utazás nem térben, hanem időben kezdődött. Az alija engedély megszerzéséhez családfakutatásba kezdtünk, ami önmagában is izgalmas történet. Itt most csak annyi érdekes belőle, hogy hosszas nyomozás, könyvtárazás, levéltárazás után végül majd’ minden, amire szükségünk volt egy fiókban lapult az orrunk előtt. Azért a kutakodás sem volt hiábavaló, mert rengeteg érdekes dologra bukkantunk Zsófi felmenőiről.

Hónapokon át tartó bogarászás nyomán adtuk le a papírokat és ehhez képest alig két hét után már jött is a szabad jelzés az engedélyről. (Picit meglepődtünk a tempón, mert annyi rémhír keringett a procedúráról, hogy el se akartuk hinni, hogy ilyen könnyen ment.) Ez volt valamikor februárban, ekkor vette kezdetét a valódi felkészülés az utazásra - innentől már egészen más feladatok vártak ránk.

Az engedélyek beszerzése után újabb döntési helyzet előtt álltunk. Izraelben ugyanis több megoldást is kínálnak az újonnan érkezőknek. A lehetőségek közül mindenki igényei szerint választhat, bár vannak kötöttségek és rafinált feltételek. Ilyen választási lehetőség, hogy melyik térségben és helyileg hol akarunk először lakni. Ez meghatározza, hogy milyen keretek között, milyen támogatásokra számíthatunk. Választásunkat ennél fontosabb célok motíválták: a nagy kalandozás közepette mindenek felett a gyerekek biztonsága volt a legfontosabb szempont, ezért némi hezitálás után egy családosoknak szánt kibuc programra voksoltunk. Hogy miért? A költözés eleve nagy változás, még akkor is, ha a szomszéd utcába tesszük át a székhelyünket, hát még, ha egy másik országba. Ilyen körülmények között különösen felértékelődik a kiszámítható, biztonságos és emberléptékű közeg – a kibucok pedig pont ezt kínálják: falusias jelleg, elfogadható életkörülmények és befogadó szociális háló. Ez utóbbi különösen értékes, hiszen mégis csak idegenként érkeztünk, a helyiek támogatásával viszont sok energiát és plusz kört takaríthatunk meg. Az emberi kapcsolatok terén pedig a világ egyetlen városa sem kelhet versenyre a kisebb településekkel. (Thaiföldön például mindig és minden körülmények között tuisták lennénk, a fejőstehén státuszon nem léphetnénk túl.) A kibucok falusias jellege és életminősége működő közösségeket takarnak, amelyek eleve befogadásra szocializálódtak. Nagy könnyebbség ez a családosoknak, bár az is igaz, hogy az ideális környezet inkább csak a gyerekeknek nyújt élményeket, a felnőtteknek már kevésbé attraktív és perspektivikus. De azért ezt túl lehet élni.