Május 15-ével új időszámítás vette kezdetét Ferihegyen - mostantól a poggyászkocsi sincs már ingyen. Mindegy, hogy a reptéri illetéket minden utas megfizeti, aki használja a létesítményt, az üzemeltető úgy döntött, hogy kocsinként 300 forintot vagy 1 eurót gombol le azokról, akik tolni akarják a csomagjait és nem cipelni. Volt már olyan dicstelen időszak Ferihegyen, amikor 100 forintos érmékkel lehetett csak a kocsikat használni, pont úgy, mint a Tescóban. Nem volt valami országimázs építő gesztus, amikor az egyszeri külföldi az útlevél ellenőrzés után rögtön apróért kuncsorgott vagy az OTP pénzváltónál ismerkedhetett meg a magyar valósággal és a forgalomban lévő fizetőszközzel. Szóval ez kényelmetlen és bosszantó vakációkezdés volt, de legalább a kocsi használata után az utas visszakapta a százast és mehetett isten hírével az európiai színvonalú Ferihegyi gyorsforgalmi úton. Most viszont a 300 forintot szigorúan benyeli a reptér, mert a sok kis aprópénz olyan neki, mint az üvegbeváltó előtt álló alkesznek a betétdíj - életbe vágó.

Nem kétséges, mérhetetlenül kisstílű a dolog. Nyugtázhatnák úgy is, hogy a kevésbé elegáns Nyugat-Balkánon már csak így megy a profitmaximalizálás. Ezen a ponton azért álljunk meg egy kicsit és nézzünk a dolgok mélyére: vajon, hogy lehetséges az, hogy Ferihegy legutóbbi privatizációjakor (2005) még arról szóltak a hírek, hogy záros időn belül Béccsel konkuráló, regionális elosztó reptérré fejlesztik fel a budapesti légikikötőt, mára viszont sikertült azt Európa talán legnagyobb fapados légibázisává süllyeszteni? Ahol teszem hozzá már szemrebbenés nélkül 300 forintokon kell összekaparni az évvégi nyereséget. A reptérüzemeltető szánalmas kommünikéje szerint ezt sikerként kéne értékelni, de hát valójában a társaság kudarca, ha már ilyen szarrágó módon kénytelenek megfogni a forintokat.

De hogy is jutottunk ide? Vannak történetek, amiket nem lehet elölről kezdeni, mert minden kezdőpontot megelőz egy másik. Ilyen végeláthatatlan sztori Ferihegyé is, amit ma már Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérnek csúfolnak. A reptér mindig is aranytojás tojó tyúk volt, még a rossz gazda hírében álló állam kezében is. Aztán jöttek a magyar politikusok és a "reptér vagy nyugdíj emelés" kérdésre megadták a választ: adjuk el, mert abból jut is, marad is. Így tett az első szocialista kormány, aztán jött az első Fidesz-kormány és vissza államosította a repteret, amit évekig tartó per követett és jó sok kártérítést fizethetett a magyar állam, miközben csendesen rohadt a létesítmény. Majd újra jöttek a szocialisták, akik a költségvetési lyukat és a pártkasszát ismét a reptér értékesítéséből próbálták finanszírozni. Ferihegyből nagy pénzhez jutott a Gyurcsány-kormány, amiért cserébe garanciát vállalt, hogy az akkor még állami tulajdonú Malév révén (amely akkoriban a légikikötő messze legjelentősebb ügyfele volt) biztos bevételhez juttatják a reptéri befektetőket. Eleinte úgy tűnt, hogy nem csak a szerződő felek járnak jól az üzlettel, hanem az utasok is - Ferihegy 1 a fapadosokra szabva ráncfelvarráson esett át és felépült a 2A és B közé a SkyCourt nevű hiánypótló létesítmény, más nézőpontból parasztvakítás. A privatizációs során jelentős fejlesztéseket vállalt a későbbi tulajdonos, amiből lényegében csak a pláza szerű csarnok valósult meg, a kényelmesebb utaskiszolgálást lehetővétevő beszállóhidak csak a látványtervekben érhetők tetten.

Jött a kormányváltás és a Fidesz elkezdte ismét pedzegetni a reptér visszavételét, de a befektetők csak nem értettek a szóból, pedig válogatott módszerekkel próbálta értésükre adni, hogy mi a pálya kétharmad esetén. Odáig jutott az ügy, hogy a kormány hagyta bedőlni Malévet, amiért önmagában nem kár, nagyobb baj, hogy nem volt helyette más, viszont véletlenül helyzetbe hozták a Wizzt…  A Malév csőddel nem mellékesen a reptértulajdonosokon is sikerült vágni egyet (na, azért nem olyan nagyot, mert a reptér forgalma egyáltalán nem csökkent). De a befektetők csak nem távoztak feltett kézzel, inkább határozott lépésekkel elkezdték a kármentést. Első körben bezárták a frissen felújított Ferihegy 1-et (amit zsidó munkaszolgálatosokkal kezdtek el építeni a 40-es években, de ez most mellékszál) és az addig onnan induló fapadosokat a 2-es terminálra terelték át. Ez még rendben is volna, de a tulajdonosok pénzüknél akartak maradni, a fapadosok meg nem kívántak többet fizetni. Ebből aztán először az lett, hogy a frissen kibővített 2-es terminál helyett az utasokat egy sebtében felállított sátorban várakoztatták a betonon (ott, ahová a kényelmes ki- és beszállást lehetővé tevő utashidaknak kellene állniuk), majd mostanra egy könnyűszerkezetes mobil csarnokot telepítettek ugyanoda, de csak azért, mert a sörsátor az üzemeltetőnek is ciki volt. Apró szerencse, hogy a Tel Avivi járat utasait (még) nem a konténerből indulnak útnak, de ez nem a Wizz jófejsége, hanem schengeni szabályok miatt van így.

A légügyi piac átalakulása, a Malév eltűnése, a kormányzati bénázás és a hibás üzletpolitika miatt Ferihegy oda jutott, hogy a forgalmának jóval több mint ötven százalékát a fapadosok adják - de a szép, új és tágas terminált azok zömében nem veszik igénybe mert drágállják. Így schengeni övezetbe fapadossal utazók egy hátsó-törökországi libalegelőn érezhetik magukat a vacak építményben, amiből útnak indulnak a szép, új terminál tövéből (ahol a hírek szerint a büfét egy hotdog árus furgon jelenti…). A történetből látszik, hogy sok hunyó közt elvész az utas, akit pont mindenki magasról leszar.

Időközben háttérbe szorult a reptér visszaállamosítása, talán a trafikmutyi után újra rászállnak. De az is lehet, hogy egy süppedős fotelekkel telezsúfolt szivarszobában, vagy egy elegáns jacht tatján már megköttetett az alku, aminek a lényege, hogy pár millió euró fejében mehet minden úgy, ahogy eddig - szemet hunynak a fejlesztések elmaradásán és a színvonal drasztikus romlásán.

Na szóval, ha Tel Avivból jövet az óhaza fapados repterére érkeztek ez a sztori lebegjen a szemetek előtt, amikor a szerény 300 forintos alkotmányos költséget a poggyászkocsi kölcsönzőbe dobáljátok. Ja, és imádkozzatok, hogy a Ben Gurionon senkinek se jusson eszébe a magyar példa. Mert akkor tényleg fölöslegesen húzzuk a bőröndjeinket onnan ide…

Nagy terveket szőttünk arról, hogy mennyit fogunk majd Budapesten csámborogni - múzeumokba járunk, ismerősökkel találkozunk, moziba megyünk - hát, mindebből nem sok valósult meg. Igazából Lea kivételével semmi sem úgy történt, ahogy szerettük volna. Keresztül húzta a számításainkat a váratlanul hosszú tél, az ezzel együtt járó cudar idő, és ha ez még nem lett volna elég, akkor a család legalább egy tagja biztos, hogy dögrováson volt. Ebből kiemelkedik az én ostoba kiszáradásom, ami miatt mentőt kellett hívni és a gyerekek bárányhimlője, ami lappangással együtt fejenként két hetet vett el az életünkből. Ilyen és hasonló, tökéletesen hétköznapi dolgok keserítették meg a mindennapjainkat, ezektől nehéz elvonatkoztatni, ha az utazásunk megítéléséről van szó. Épp ezért vesszőfutásunk részletes felidézésétől eltekintenék, mert az csak visszatetszést szülne, de legalábbis unalmas panaszkodásnak tűnne. Inkább néhány közérdeklődésre jobban számot tartó, személyes megfigyelésemmel szeretném kiegészíteni a tavaly nyári budapesti utunkról írottakat.

Az utcát járva már augusztusban is szembetűnő volt, hogy micsoda fásultság ült rá az emberekre, de valahogy akkor a közvetlen környezetemen ez a depresszió nem tükröződött. Alig fél évvel később azt kellett konstatálnom, hogy közeli rokonaink, barátaink is egyre gyűröttebbek. Tudom, senki sem lesz fiatalabb, de számomra akkor is döbbenetes volt látni, hogy miként zabálja fel a felfokozott stressz az ismerős arcokat. Aki ebben él az talán nem is látja a változást, de kívülről nézve félelmetes, hogy mi van rájuk írva. Miközben az is a képhez tartozik, hogy továbbra is vannak, akiknek jól megy, elkerülik a gondok és ugyanarról a valóságról gyökeresen más élményekről számolnának be, mint az őrlődő többség. Ez az értelmezési kettősség szétfeszíti e poszt kereteit, de jelzi, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek, mint ahogy az a távolság kínálta leegyszerűsítés miatt könnyen adódna.

Az előbb említett értelmezési kettősség legkönnyebben a magyar médiában érhető tetten. Én, aki köztudottan hírfüggő vagyok tavaly nyáron még el tudtam bliccelni, hogy belefussak bármiféle híradásba, de most két hónap alatt annyit voltunk otthon, hogy óhatatlanul is be-becsúszott egy-egy híradó a látómezőmbe. A közvetett vagy közvetlen kormányzati befolyás alatt álló médiumok a Kádár-kor legrosszabb agitpropos hagyományait élesztették fel. Az elhallgatás, sulykolás és szemérmetlen sikerpropaganda bűvös elegye ömlik mindenhonnan, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk összefoglalóan csak hazugságnak, az közelebb áll a valósághoz. A dolog olyan szinten megy, hogy a közmédia híradója főműsoridőben nyíltan leköcsögözött egy újságírót (az aznapi Híradó itt tekinthető meg, a 26 perc környékén kezdődik az ámokfutás, amiről itt olvashattok egy jó írást), aki le merte írni, hogy a márciusi hókáosz elkerülte a közszolgálati hírszerkesztők figyelmét (ehhez képest én még olcsón megúsztam, amikor a meccs bakijukat kipécéztem). Ahol az adónkból ilyen stílusban nyomják, ott a napi híradás elengedhetetlen része, hogy épp hány aláírásnál tart a Fidesz rezsicsökkentő népi hurrának álcázott aktuális adatbázis frissítése. A magát ellenzékinek mondó médiumok sem különbek, ott még mindig azok osztják az észt, akik lelkesen tapsoltak a szocik ámokfutásának. Az ő szájukból még az egyébként adekvát orbánozás is fájdalmasan hiteltelen, de még inkább improduktív. Az igazi baj, hogy valódi ellenzéki tartalom előállítására, hogy ne mondjam oknyomozásra már nem futja a tehetségükből, meg aztán azért sem vetemednek ilyesmire, mert kiderülne, hogy a holdudvarok összeérnek, ha mutyiról van szó… Szóval bármerre nézünk a magyar médiában a kép siralmas.

Amúgy - válság ide vagy oda - meglepően jól működik az ország, vagy legalábbis a tehetetlenségi erő viszi előre a dolgokat. Jó, hát a 4-es metrót még mindig nem adták át és a Kálvin teret 2011 óta sem sikerült befejezni, viszont az állatkerti Nagyszikla nagyon-nagyon menő lett! Az általunk igénybe vett állami szolgáltatások színvonala többé-kevésbé változatlan, ami tulajdonképpen válságos időkben még dicséret is lehetne, ha nem tudnám, hogy milyen alacsony a bázis. A mentő kijött, a gyerek megszületett, az útlevél kész lett, az óvoda óvoda volt, a BKV is járt és a Közlekedési Múzeumban a teremőr előre köszönt - az apróságoknak is örülni kell!

Az már kevésbé szívderítő, hogy a fizetésekhez képest elszabadultak az árak. Tavaly azt írtuk, hogy szignifikáns a magyar és az izraeli árszínvonal között a különbség, ma már nem éreztem eget verő eltérést, bár Izrael még mindig sokkal drágább. A válság másik mellékhatása, hogy a nagy áruházakban észrevehetően kisebb a választék, eltűntek a polcokról a prémium termékek, illetve a kevésbé kelendő áruk, a helyüket gagyibb dolgok vették át - nyilván a vásárlóerőt követve. Mindez némi ellentmondásban van a "Magyarország jobban" teljesít szlogennel…

Helyzet azért nem olyan rossz, nem kötelező nácinak lenni, mégha igény az volna is rá, ahogy mondani szokták. Szerintem ennél sokkal rémisztőbb, hogy a szélsőséges gondolkodás immár legitim módon, családon belül zavartalanul továbböröklődhet. Ezt egy önmagában ártatlan példával szeretném alátámasztani, ami jelzi, hogy valójában miben is áll a változás:

Ráchelt beírattuk a Darnyi úszóiskolába (megjegyzem nem is gondolnám, de a magyar gyerek úszás oktatás párját ritkítóan jó dolog), ahol átlag emberek, átlag gyerekei kapálóztak. Egyik alkalommal a tucatnyi "fuldokló" között egy kislány úszósapkájára lettem figyelmes. Árpádsávokkal megsépkelt, hatalmas Nagy-Magyarország díszelgett rajta, ami nem kéne, hogy sértő legyen, de manapság ezek a történelmi jelképek gellert kaptak jobb szélről.

Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak fogalma sincs mit írtak a homlokára, de a szülei nyilván képben vannak és ebben az eszmeiségben nevelik a gyermeküket, akiből ilyen "agymosás" után bizonyára nagyobb eséllyel lesz gyűlölködő felnőtt. Szerencsére most még megfértek egy medencében a lányommal. De megnéztem volna a parton asszisztáló szülők arcát, amikor megtudják, hogy a szittya lányuk egy "galíciai gyütt-menttel" pancsol. Szóval az úszósapka mögött rejlő társadalmi változásokat nehéz átadni olyanoknak, akik annyira látják szofisztikáltan a magyar helyzetet, mint mi Európából a gázai konfliktust - Izraelből nézve például a harmincezres Életmenete nem hír, de egy "Adj gázt" provokáció átüti az ingerküszöböt és onnantól már az egész ország bűne. Pedig ennél az elszigetelt médiahekknél sokkal félelmetesebb, hogy a gyerekeket milyen szellemiségben nevelik. Ezért mondom azt, hogy az alpári zsidózásnál húsbavágóbb, hogy a politika miként nyúlt bele a közoktatásba. Ráchel miatt próbáltunk ezen a vonalon is informálódni, hisz ha jövő ősszel hazamegyünk, akkor ő már iskoláskorú lesz és a jelenlegi szabályozás szerint kötelezően be is kell majd íratni. Ez volna a kisebbik baj, de ami az iskolák körül tapasztalható az kifejezetten riasztó és cseppet sem hazahívogató. Rémisztő kerettantervek és kötelező erkölcstan, ezek a "választási lehetőségek" manapság az ingyenesnek mondott közoktatásban, amiben az állásukat féltő tanárok képtelenek ellensúlyozni az iskolán kívülről jövő - vélt vagy valós - politikai elvárásokat.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy újra olyan idők jönnek, amikor az iskolarendszeren kívül kell megadni a gyerekeknek az általunk fontosnak ítélt értékeket. Ebben nagy szerepe volna annak a tágabb közegnek, amelyhez mi is tartozunk, és akikkel például közös erővel kéne kivédeni a negatív behatásokat. Több posztunkban is felemlegettük miként alakulnak át az emberi kapcsolatok a távolsággal. Tény, hogy sokaknak két hónap sem volt elég, hogy leessen a Facebookon kívül, élőben is láthatnak minket. Jó esetben egy lájkot megérdemelt Lea születése, de többségnél már erre sem futotta. Az egy dolog, hogy a mi kis lelkünknek ez hogy esik, a nagyobb baj, hogy előrevetíti mire számíthatunk a civil élet terén, ha majd egyszer életvitelszerűen visszatérünk az egykori közegünkbe.

Ehhez képest volt kontraszt, mikor végre nagy nehezen visszaérkeztünk a kibucba. Az emberek szeretettel fogadtak minket, az újszülött Lea miatt napokig csak a repkedtek a "mazal tovok" felénk. Persze ezt sem kell túlértékelni, de ettől még nagyon is jóleső érzés, amikor mások velünk örülnek. Így tényleg könnyű otthon érezni magunkat, nem úgy, mint otthon.

Mindenek előtt emelem kalapom azon magyar szurkolók előtt, akik tegnap este a fagypont körüli pesti utcákon buzdították a magyar válogatottat. Olyan farkasordító hidegben, mint amit tegnap a bőrünkön érezhettünk, ez már önmagában is sportteljesítmény volt, legyen szó jóérzésű vagy épp náci foci drukkerekről. A megkülönböztetés most tényleg jogos, mert a két szurkolói csoportosulás a magyar-románon minden szempontból elvállt egymástól, csak a fagy kötötte őket össze.

Az MLSZ egy forradalmi ötlettől vezérelve az '56-osok terére hívta a stadionból kiszorult szurkolókat. Egy egyszerű előzetes regisztráció és természetesen biztonsági ellenőrzés után lehetett ide belépni. A nagykivetítős meccsnézésbe apait-anyait próbáltak beleadni a szervezők, látszott, hogy pénz nem számít. Szerintem ez korrekt befektetés, vagyis inkább kármentés volt az MLSZ részéről. Az más kérdés, hogy a hangulat nem volt valami forró - nem elsősorban a szokatlanul csípős idő, hanem a gyatra műsor miatt. Hiába álmodtak valódi fesztivál hangulatot az egykori Felvonulási térre, ha a felvezető percekben néhány kínos technikai baki borzolta a kedélyeket, de még inkább azért, mert a kijelölt porondmester ugyanúgy lefagyott, mint a közönség. Ahogy a hangulatfelelős úgy a meccset közvetítő Knézy Jenő sem volt valami lelkesítő, egyikük sem tüzelte fel a didergőket. Akik egyébként ottlétem alatt tényleg kulturáltan és abszolút vállalható keretek között buzdították a magyar csapatot. Sokan gyerekkel együtt, családostul jöttek ki bizonyítva, hogy a foci mégiscsak békés sportélmény és egyáltalán nem természetes, hogy amúgy a focihuligánoktól hangosak a magyar stadionok. Reményre ad okot, hogy vannak akik a sportszeretet és nem a gyűlölködés miatt járnak meccsre.

Az már kevésbé szívderítő, hogy az agyon promózott MLSZ-es rendezvényre becslésem szerint alig 1000-1500 ember volt kíváncsi. Köztük Csányi Sándor MLSZ elnök, és nem mellesleg OTP vezér, aki bizonyára a stadion jól fűtött VIP-páholyából is követhette volna a meccset, helyette inkább a téren vegyült el a szurkolók és a biztonságiak között. Finoman szólva nem tartozom Csányi úr tisztelői közé, a magyar-izraeli meccs utáni szereplését pedig egyenesen botrányosnak tartom, de ettől még elismerésre méltó, hogy a mezei szurkolókkal töltötte az estét.

Örülhetnénk is, hogy végre elvállt a szar a víztől és kiderült, hogy a foci a kulturált szurkolásról szól. De Magyarországról van szó, ahol semmi sem úgy van, ahogy az elsőre látszik. Az MLSZ rendezvénnyel párhuzamosan a Jobbik és a hozzá kötődő ultra csoportok is utcára vonultak. A nácik élve a gyülekezési jogukkal a Népstadion tövében táboroztak le, ahonnan legalább a hangjuk bejutott a magyar-románra. Magam a második félidő elejére értem a helyszínre, ahol a vezérszurkoló nyomán épp azt harsogta a tömeg, hogy "Szar Románia! Szar Románia!". A válogatott szidalmak természetesen nem álltak itt meg, volt trianonozás, meg erdélyezés és persze büdös románozás a szólásszabadság jegyében. Mindez a kihangosításnak, no és a tízezres tömegnek köszönhetően a stadionba is behallatszott, amit a tévés meccsközvetítésben a kommentátor is elismerően jegyzett meg…

Én nem állítom, hogy a végére a stadion mellé összegyűlt tízezer ember mindegyike náci lenne, de hát a helyszínen mindegy is volt, hogy amúgy ki hová húzza be az X-et, ha a nácik vezérletével vígan "büdösrománozik". És ami nagyobb baj, hogy ha nem az utcán, hanem a lelátón lenne, akkor is így tenne.

A helyszínen tapasztaltak alapján örülhet az MLSZ, ha nem jár úgy, mint a Fenerbahce. A török sztárcsapat az UEFA döntése miatt azért kénytelen még egyszer zártkapus meccset játszani, mert a stadionon kívül rekedt szurkolóik köcsögök voltak. Nem kívánom, hogy így legyen, de ha ezt a videót megnézitek, akkor napnál is világosabb, hogy erre sajnos a magyar válogatottnak is megvan minden esély - hála a magyar náciknak.   

Van egy alapvető ellentmondás Izraelben - adott a kedves mediterrán lazaság, ami olykor bosszantó patópálos hányavetiség és ezzel szemben ott van a katonás fegyelem, illetve az ezzel szorosan együtt járó marcona keménykedés, ami sokszor ok nélküli szívatásnak tűnik. Ha nem ebbe születtél, akkor mindegyik viselkedésforma előbb-utóbb piszkosul bosszantó tud lenni. Én mindezzel együtt szeretem Izraelt, de azért vannak pillanatok, amikor inkább kínomban nevetek, mint őszintén mosolygok.

A múlt héten Jeruzsálemben jártam a nemzetközi könyvvásár apropóján. Két napot töltöttem a városban, és mivel a rendezvényt hamar letudtam, volt időm csavarogni és fotózni. (A termést folyamatosan csöpögtetem itt a blogon és a facebook oldalunkon.) Szállásomtól a belváros felé Rehavia negyeden vezetett keresztül az utam. Egykor nagyon elit kerületnek számított, híres tudósok, művészek, politikusok laktak errefelé, amolyan Rózsadomb féle volt. Ma már kissé megkopott a fénye és a világ környék kezd "feketedni", de ennek ellenére ez még mindig Nyugat-Jeruzsálem egyik szerethető negyede. A dicső múltra emlékeztet, hogy a Kneszettől egy köpésre lévő Rehavián található a mindenkori izraeli miniszterelnök hivatalos rezidenciája. Ami az izraeli közéletben nem annyira a háborítatlan otthon szinonimája, mint inkább a demokrácia szimbolikus helye, ahol rendszeresek a tiltakozó demonstrációk. A rezidencia környékén mindennapos látványnak számítanak a kisebb-nagyobb tüntetések. Szakszervezetek, pártok szimpatizánsai, jogaikért küzdő társadalmi csoportok képviselői, esetleg önjelölt őrültek hallatják itt a hangjukat. Például évekig itt táborozott Gilad Shalit családja, hogy fiuk kiszabadulásának ügyét felszínen tartsák. Bizonyos szempontból ez az izraeli Hyde-park, ami ennek megfelelően rendszeres szereplője a híreknek.

Mi sem tűnt természetesebbnek, hogy készítek pár fotót a rezidencia utcáját lezáró kordonról, ahol az előző napi tüntetés nyomai még láthatók voltak. Kattintottam párat, aztán ahogy jöttem mentem tovább. Már majd' egy sarokkal arrébb voltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy kiskatona fut lihegve utánam. Megálltam, mert éreztem, hogy ezután mi fog jönni… Nagyon kedvesen megkért, hogy fáradjak vele vissza a kordonhoz, ahol egyébként posztol. Ott már egy fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági ember fogadott, aki ugyancsak nagyon kedvesen kérdőre vont, hogy miért fotózok, meg amúgy is mit keresek errefelé. Elmondtam, hogy újságíró vagyok, meg turista és amúgy is az utcán fotóztam. Hát ez mind nem hatotta meg, amin én cseppet sem csodálkoztam, mert a biztonságiak sehol a világon nem azok a meghatódós fajták. Elkérte az okmányaim és a gépemet, megnézte a képeket és továbbra is nagyon kulturáltan arra kért, hogy töröljem ki azokat, amin a rezidencia kordonja látszik. Megtettem, mert semmi értelmét nem láttam, hogy vitába szálljak vele. Úgy tűnt, hogy ezzel vége is a dolognak, és mehetek tovább, mert hát könnyen felmérhető, hogy nem az a tipikus titkos megfigyelő alkat vagyok. De nem, mert akkor jött egy újabb fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, a kopaszabbik és morcosabb fajtából. Viszont ő sem csak határozott volt, hanem még illedelmes is, mert még be is mutatkozott. Moshe - mert így hívják emberünket -  feltette ugyanazokat a kérdéseket. Ezen kár egyébként kiakadni, mert a koherenciát vizsgálják ilyenkor, így megpróbáltam kísértetiesen hasonló válaszokat adni, hogy ne zavarjam össze a rendszert. Moshe is meglepődött, hogy van ember, aki a jeruzsálemi könyvvásárra utazik és amúgy nem csak olvas, ír de még fotózik is - például miniszterelnöki rezidenciánál. Kérte, mutassam meg a fényképeket, mondtam ezen már túl vagyunk, mert épp két perce töröltette ki velem a kollégája, aki a közben kissé távolabb húzódva hevesen beszélt a kabáthajtókájához. Nem baj, ő elkéri. Jó. Megnézte a képeket, ahol azt is láthatta, hogy előző este, nagyjából másfél méterről fotóztam a könyvvásár megnyitóján az izraeli elnököt, Shimon Perest, akit hozzá hasonló, fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonságiak vigyáztak. További, hosszú perceken át faggattak a semmiről, míg nem visszajött a kabáthajtókájával diskuráló, fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, aki ismét csak nagyon kedvesen elnézést kért és jó utat kívánt. Mondtam, hogy szívesen mennék az utamra, ha szíveskedne visszaadni a személyim a harmadik fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági, aki az egész kikérdezés során öt lépés távolságból szótlanul, de annál szakszerűbben biztosította a helyszínt (leszámítva azt a két percet, amikor a sarkon vészindexszel megálló haverjával spankodott). - Ja, persze! - mondta és elköszöntünk egymástól. Gondoltam én. Mert kisvártatva újabb lihegést éreztem a tarkómon. Ismét a fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonsági volt az, aki nagyon kedvesen arra kért, hogy ugyan adjam már neki vissza az igazolványom, mert a nagy kikérdezés során épp csak az adataimat nem írták fel. E pontig bírtam komolysággal, de ez a slamposság már mosolyt csalt az arcomra. Odaadtam, felírta, visszaadta. Megint illedelmesen elnézést kért a kellemetlenségekért és elköszönt.    

Elmenőben azon gondolkoztam, hogy ez az affér mennyire fölösleges volt. Egyrészt most biztos rákerülök olyan listákra, amiken jobb nem rajta lenni. Másrészt, ha nagyjából minden napra jut egy tüntetés a rezidencia kordonjánál, akkor miért pont az én kamerámtól féltek? Hisz a demonstrációk önmagukban is problematikusak, meg aztán az ilyen események magukkal vonzzák a fotósok és operatőrök hadát. Így az itt készült felvételekkel nem csak az esti híradók, az országos lapok, de az internet is tele van. Magyarán bárki hozzáférhet ahhoz, amit gyanútlanul lefotóztam. Azért sem kekeckedtem a fényképek kitörlése miatt, mert tudtam, hogy a rezidencia kordonjáról nagyjából két perc guglizással fél terrabájtnyi képet gereblyézhetek össze a világhálóról. Mutatok is párat csak, hogy az illetékesek is lássák mennyire értelmetlen dolog szívózni egy kósza fotós láttán.

Az egész affér feledésbe merült volna, ha hazaérkezésem másnapján a reggeli bevásárlásból visszatérő Zsófi nem köszönt röhögve a következő hírrel: A boltban találkozott Rivkával, aki az utolsó élő magyarok egyike a kibucban és nem mellesleg komoly információs központ, így nekünk is fontos hírforrásunk. Rivka jólértesültségét csillogtatva megjegyezte, hogy "Hallom, a férjed rossz helyen fotózott tegnap". Kiderült, hogy a fegyvertől duzzadó, öltönyös biztonságiak nem azért tettek fel annyi keresztkérdést, hogy összezavarjanak, vagy a belbiztonsági adatbázisaikban lefuttassanak, hanem ennyi idő kellett nekik, hogy valakit elérjenek telefonon a kibucból és megerősítsék nekik, hogy az a magas, szemüveges gyerek, kamerával a kezében tényleg Ein Gevben lakik és amúgy a légynek sem árt. A dolog komolyságát jelzi, hogy mindezek után a miniszterelnöki rezidenciánál történt afféromat előbb pletykálták el Rivkának, mint ahogy én hazaérhettem volna. Ennyit a titkos megfigyelésekről…

Mindig nagyon örülök, amikor a magyar-zsidó kapcsolatok nem csak a Holocaust és az antiszemitizmus kontextusában kerülnek terítékre. Nem mintha ezek ne volnának fontosak, de jobb szeretem a jövőbe mutató dolgokat, mert azokban benne van a jobbítás lehetősége. Ezért is csillant fel a szemem, amikor hírét vettem, hogy a nagy hírű Jeruzsálemi Nemzetközi Könyvvásáron idén magyar stand is lesz, ahol a magyar irodalom és ezen keresztül Magyarország legjobb arca mutatkozhat be.

A Balassi Intézet fogja össze a magyar kultúrdiplomáciát, ennek keretében például világszerte könyvfesztiválokon roadshow-znak. Hogy ezt jól, vagy rosszul csinálják, vagy hogy van-e kézzelfogható hozadéka nem tisztem megítélni, viszont a kezdeményezés fontos misszió, ami megérdemli az elismerést. A megtépázott magyar országimázs szempontjából ez egyfajta szépségtapasz. E tekintetben kifejezetten jó döntés volt, hogy a jeruzsálemi könyvünnepet is beiktatták a világkörüli turnéba.

A könyvvásár február 15-én zár és a magyar stand mellett több magyar vonatkozású kísérőprogrammal is jelentkeznek a szervezők. Magam csak a megnyitó ceremóniám és az azt követő beszélgetésen vettem részt, véleményt tehát csak erről tudok formálni.
Ahogy a megnyitó beszédében Szentgyörgyi Zoltán nagykövet némileg szabadkozva meg is jegyezte, szerények a magyar lehetőségek. És ez sajnos a figyelmes látogatónak is feltűnik - különösen, ha a magyar standdal épp szemközti pöpec német kiállítási installációt nézzük vagy a magyarhoz hasonlóan nem túl dekoratív román standot, ami viszont legalább négyszer akkora, mint a magyar.
Sajnos erre futja, ennek kell örülni!

A dolog azért érthetetlen, mert ez egy könyvvásár, ahol nem csak úgy általában a magyar irodalmat, hanem annak legfontosabb megjelenési formáját, a könyvet is el kéne adni valahogy.

Bár ettől még több könyvvel is készülhettek volna, és akkor nem "lestoppolós", meg könyörgős formában juthat hozzá az érdeklődő a magyar irodalomhoz, ami mindenki számára méltatlan.

A megnyitónál és a standnál nekem érdekesebb volt a magyar íródelegáció bemutatkozó beszélgetése, amit Magyar az író vagy író, aki magyarul ír? címmel hirdettek meg. A teljes egészében magyar közönség előtt egészen érdekes diskurzus alakult ki Spiró György, Röhrig Géza, Dragomán György, Schein Gábor és Kőbányai János részvételével, akik mindannyian magyar íróként definiálták magukat, még ha adott esetben írásaikból vagy származásukból nem is csak ez a kategória következne.

A kérdés nem csak az identitás és hovatartozás miatt volt pikáns, hanem azért is, mert az egytől egyig magyarul publikáló szerzők közül hárman sem ott élnek, ahol születtek (Röhrig New Yorkban, Kőbányai Izraelben él, míg Dragomán Erdélyből települt át Magyarországra). Ezt egyébként inkább természetes állapotnak tartották az érintettek, mintsem különlegességnek. Schein meg is jegyezte, hogy hiába távoztak az elmúlt években többen Magyarországról, mint 1956 után, az újkori magyar exodusban a magyar írótársadalom már nem veszi ki a részét.

Egyúttal reményét fejezte ki, hogy talán az Izraelbe újonnan érkezők pezsgést hozhatnak, de én azt hiszem, hogy ezt ő sem gondolhatta komolyan. Mint az is picit megmosolyogtató volt, hogy tizenkét év izraeli lét ellenére sem tartja magát emigránsnak. (Szavait egyébként olyan heves közel-keleties kézmozdulatokkal kísérte, hogy a mellette ülő szegény Röhrig Gázának többször is majdnem kiszúrta a szemét.)

Abban volt némi nézetkülönbség, hogy van-e olyan, hogy egyetemes zsidó irodalom és abban milyen helyet foglalnak el a magyar szerzők, akik magyarul írnak zsidó témákról. Schein Gábor - Spiró heves bólogatása közepette - úgy fogalmazott, hogy származásilag még zsidónak sem kell ahhoz lenni, hogy valakit zsidó íróvá avanzsáljanak. Az írók között konszenzus volt abban is, hogy ugyan sokféleképpen lehet felosztani a magyar irodalmat, de aki magyarul ír, az akkor is magyar, ha ezt egyesek szeretik megkérdőjelezni. Ahogy a kipában ülő Röhrig megállapította a magyarnak nincs számára alternatívája, mert csak ennek a nyelvnek érzi a zenéjét, a mélyebb rétegeit és összefüggéseit. Spiró szerint ezzel is magyarázható, hogy alig-alig van példa arra, hogy komoly magyar író nyelvet váltson.

E ponton éreztem azt, hogy egy angyal veregeti meg a vállam, úgy elismerőleg. És a fülembe súgja, hogy "Na, ugye megmondtam! Jobb, ha az író urakhoz hasonlóan te is csak magyarul blogolsz." Ebben maradtunk. Aztán az angyal elillant és kisvártatva a magyar irodalmi társaság is szétszéledt a jeruzsálemi éjszakában. Én pedig azon gondolkodtam, hogy a magyar miért is nem világnyelv, akkor talán otthon is többen értenék és többre értékelnék a magyar írókat. Persze akkor az már nem is Magyarország, hanem a mennyország volna, messze-messze Bábelen túl.

Izraelben január 22-én előrehozott parlamenti választásokat tartottak. Mint szabadságos újságírónak a voksolás és az azt megelőző időszak felettébb izgalmasnak ígérkezett. Próbáltam követni az eseményeket, de azt hiszem ez volt talán minden idők legunalmasabb választási kampánya Izraelben. Ha kicsit nem figyelek oda, észre sem veszem. Na jó, az újságok és a tévék híradásai nagy teret szenteltek a versengő politikai erőknek, hisz az ingyen show mégiscsak közérdeklődésre tart számot.

Ahogy közeledett a választás napja itt-ott választási plakátokat is feltűntek sőt, a hajrában még utcai kampányeseményekbe is belefuthatott az ember, ha nem vigyázott. (Így jártam én is a jeruzsálemi piacon.)

De semmi hisztéria, semmi dráma, már-már minden olyan kulturáltan zajlott, mintha Skandináviában lennénk és nem a Közel-keleten. Ez persze csak ahhoz képest tűnhetett így, hogy milyen végletesen kiélezett kampányokon van túl Izrael. Mert például a választási műsorok hangneme egészen siralmasnak tűnt így is. Szinte állandó forgatókönyve volt ezeknek, hogy a riporter által bedobott kérdésre perceken át szigorúan egyszerre, üvöltve mondják a magukét a vitapartnerek, egészen a következő kérdésig, amikor levegőt vettek és ugyanott, csak immár hangosabban folytatták szinkron anyázást. (A vitakultúra ezen mélységét a magyar politikusok még nem érték el, igaz otthon már nem is vállalják a nyilvános disputát egymással, de ez egy másik - hasonlóan szégyenteljes - történet végeredménye.)

Külső szemmel fura lehet, hogy a világpolitika színpadáról ismert izraeli politikusoknak "házon belül" ugyanolyan problémákra kellett megoldásokat javasolniuk, mint a világ bármely országában praktizáló kollégáiknak. Jó volna, ha így maradna, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a régi vágású izraeli politikusoknak a (tényleg húsba vágó) biztonságpolitikai problémák felszínen tartása sokkal kényelmesebb, mint az embereket a hétköznapokban érintő kérdések megoldása. 

A kibucban sem volt sok jele a kampánynak. Mindössze két választási eseményt plakátoltak ki a faliújságon - a közeli főiskolán a már említett Yair Lapid tartott beszédet, illetve egy másik alkalommal Ehud Olmert volt miniszterelnök, aki idén nem indult egyik párt színében sem. Ezen kívül egyetlen kampány matricával találkoztam - az is 2006-ból maradt vissza. (Amir Peretz, a Munkapárt akkori listavezetője van rajta, aki első ránézésre simán elmenne Sztálin imitátornak is - nem is választották meg…)

Személy szerint minket a választási hacacáré kevésbé érintett meg. Mint potenciális első választókat senki sem talált meg, nem lettünk személyesen megszólítva, még csak tájékoztatást sem kaptunk arról, hogy mi a teendőnk, ha élni akarunk az állampolgári jogainkkal. A választási hajlandóságunkra tehát kevéssé volt hatással a kampány. Amúgy Zsófit, ahogy Magyarországon, úgy Izraelben is hidegen hagyja a közélet - neki ezért volt eleve kérdéses a részvétel. Engem ugyan kifejezetten érdekel a politikai, még kedvenc izraeli pártom is van, viszont más okból néztem borúsan a kampányidőszakot és hezitáltam a részvételt illetően. Nekem filozófia problémám volt a demokratikus joggyakorlás lehetőségével: ha épp azon töprengünk, hogy menjünk vagy maradjunk az országban, akkor morálisan nehezen vállalható, hogy részt vegyek az izraeli választásokon. Másfelől meg több mint másfél éve itt élek, ez az otthonom és nagyon is fontos számomra, hogy hogy mennek errefelé a dolgok.

Végül is rajtunk kívül álló okokból megoldódott a dilemmánk. Még mielőtt az előrehozott választásokat időpontját kihirdették volna, már leszerveztük a januári nyaralásunkat rokonostul, szállásostul tokkal-vonóval - vagyis jó korán biztossá vált, hogy január 22-én semmiféleképpen sem leszünk Ein Gevben. Izraelben viszont az a (fő)szabály, hogy a választópolgárok csak a lakóhelyükön szavazhatnak és csak a választás napján. Ugyan a parlamenti választások idején ingyenes a tömegközlekedés, de végül arra szavaztunk, hogy voksolás helyett inkább otthonunktól 400 kilométerre, Eilaton maradunk. Így esett meg, hogy életünk első izraeli választásán nem az urnákhoz járultunk, hanem a családunk pártjára álltunk - és a strandra mentünk. A szavazati jogunk helyett a szabadságjogunkat gyakoroltuk. Felhőtlenül.

Jó, hát tényleg szar, hogy ilyen problémáink vannak, de jelen állás szerint még hiányzik cirka húsz méter az álmaink beteljesüléséhez. Viszont, ha minden jól megy, akkor lesz még pár esős napunk, és ott van még aranytartaléknak a Hermon hósapkája, ami április végéig masszív utánpótlást jelenthet a Kinneretnek.

Így például közösen kezelik a Jordán és a Yarmuk folyók találkozásánál lévő erőművet, amit egykor a britek emeltek áramtermelés céljából. Ma már energetikailag hasznavehetetlen a műtárgy, de turista látványosságnak megteszi. A jordán-izraeli béke - kissé megkopott - szimbólumát mindössze 10 sékel fejében bárki szemügyre veheti.

Az izraeliek minden évben megadott mennyiséget pumpálnak át a Hasemita Királyságnak az életet adó édes vízből, ennek okán az elmúlt nagyjából húsz esztendőben jóval alacsonyabb szinten ingadozott a Kineret, mint bármikor előtte.
A tó láthatóan megsínylette a megállapodást, viszont 1994 óta béke van Jordániával. A háborús fenyegetettségnél még mindig jobb a lassan ketyegő ökológiai bomba.

A "vörös kód" régi családi szleng nálunk, amolyan féltitkos szülői kifejezés. Akkor használjuk, amikor két kéz, vagyis egy felnőtt már nem elég ahhoz, hogy elhárítsunk valami bajt. Ha valamelyikünk "vörös kódot" kiált magától értetődően azonnal ugrik a másik. Nem használjuk sűrűn az egyezményes jelzést, hisz ritkán akad vészhelyzet, de már Ráchel is kapiskálja vörös kód mibenélétét. Legutóbb, amikor Ábel próbaképpen pelus nélkül kóricált, épp Ráchel visított vörös kódot, mivel fiunk nagy szabadságában kábelt fektetett a gyerek szoba padlójára. Takarítás közben nevetve állapítottuk meg Zsófival, hogy nagy szarban vagyunk, mert már a vörös kód sem titok Ráchel előtt.

Meg gyomorforgató. A hamaszos rakétáknak vajmi kevés hadászati értéke van, pusztító erejük szerencsére kicsi és viszonylag pontatlanok is. Ezeket nem is azért lődözik ki szakmányban, hogy egy konkrét objektumot megsemmisítsenek, hanem kizárólag azért, hogy civileket terrorizáljanak. Ahhoz ugyanis nagyot ütnek a rakéták, hogy ha adott esetben eltalálják a lakásod, akkor elpusztítsák az otthon tartózkodó családod. Te meg, aki távol vagy a szeretteidtől, utazol az autóban, ülsz az orvosi rendelőben, sorban állsz a menzán azon imádkozol tehetetlenül, hogy mégse oda hulljon a rakéta, ahová azt szánták vagy ha mégis oda tart, akkor időben leszedje a vaskupola és senkinek se essen bántódása.

Az esetek 99,99 százalékában szerencsére nem esik kár emberéletben. De megesik, hogy igen. Hidd el, ilyen helyzetben az a 0,01 százalék esély is iszonyatosan idegesítő tud lenni, ha a családodról, szeretteidről, barátaidról vagy "csak úgy" a honfitársaidról van szó. Tudják ezt a terroristák is, akik hosszú évek óta változó intenzitással terrorizálják így az izraeli civileket. Ez a borzalmasan idegtépő állapot közvetlenül egymillió embert érint Izraelben. Ugye, hogy te sem akarnál így élni?! Mert az izraeliek sem, ezért küldenek katonákat Gázába, hogy véget vessenek az esztelen támadásoknak.

Tudom - mert engem is szíven üt - milyen szívfacsaró látvány, amikor a feleslegesen meghalt gyermekét sirató palesztin asszonyt mutatja az esti híradó. De ha ezt látod jusson eszedbe, hogy "Vörös kód! Vörös kód!" - és mindjárt másképp nézed a "gonosz" Izraelről szóló, méltán elfogulatlan és szakmailag kifogástalan magyar híradásokat.

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel.
A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik.

Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy
"jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint.

Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.

Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai".

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Az óraátállításnak köszönhetően néhány héten át ugyanannyi az idő Ein Gevben, mint Budapesten. Amúgy egy órával előbb járunk, de mivel Izraelben idén már szeptember 23-án áttértünk a téli időszámításra, ezért mostanság egy időzónában vagyunk Közép-Európával, ahol az órák október 28-ig még a nyári időt mutatják. Nem túl praktikus, hogy máskor van az óraátállítás, de ennek is oka van, még ha nem is racionális.

Izraelben a zsidó újévet (Rosh hasanát) követő vasárnap hajnalban állítják át az órákat, mondván így egy órával rövidebb a Jom Kipuri böjt. Legalábbis a közkeletű magyarázat szerint, de valójában ez ebben a formában nincs így. Mivel a "hosszú napnak" is nevezett ünnep szigorúan a Nap járásához igazodik, előírásosan napnyugtától napnyugtáig és még plusz egy órán át tart. A napokkal előbbi óraátállítás tehát nincs közvetlen hatással az ünnep nettó idejére, ami 25 órán át tart, ha piros hó esik, akkor is. A téli időszámítás előre hozatala annyiban tényleg segítség a böjtölőknek, hogy a szervezet még nem áll át az új időszámításra és ezáltal kevesebbnek érezzük, illetve ilyenkor napközben még nyárias idő van Izraelben - étlen-szomjan nem mindegy, hogy relatíve előbb sötétedik-e és jön el az ünnep vége vagy sem.

Nem Izraelben volnánk, ha ne vált volna egy perc alatt politikai üggyé az óraátállítás, gyakorlatilag 1999-es bevezetése óta tart a mizéria. A kényelmetlenségen kívül a probléma abból áll, hogy a zsidó ünnepek a Gergely-naptárhoz képest mozgó ünnepek. Ezért az európai óraátállítás dátumához viszonyítva akár másfél hónappal előbb, akár szeptember első heteiben is beköszönthet a zsidó újév és vele a téli időszámítás, miközben még hét ágra süt a nap. A felvilágosult izraeli pártok hamar felvetették, hogy ideje volna az európai mintákat követni és fixen október utolsó vasárnapján váltani a téli időszámításról a nyárira. Ettől persze ökölbe szorult az ortodox pártok agya és máris vallásüldözést kiáltottak, mondván ezzel csak tovább növelnék a böjtölők szenvedését. Kompromisszumos javaslatként felmerült, hogy Izrael csatlakozzon ugyan az európai időszámításhoz (vagyis a váltás legyen mindig október legvégén), de a Rosh Hasana és Jom kippur közti időszakra, - vagy egy másik ötlet szerint legalább Jom Kippurkor két napra - vezessék be a téli időszámítást. E javaslatok jól tükrözik a helyzet szűrrealitását, viszont a probléma nagyon is komoly. 2010-ben 220 ezer(!) aláírást gyűjtöttek össze, hogy az óraátállítás terén Izrael Európához csatlakozzon. A dologból persze nem lett semmi, az izraeliek szépen-lassan kezdenek beletörődni az időzavarba, idén már csak pár száz aktivista tüntetett az ügy miatt Tel Avivban.

Az óraátállítás egy ideig a palesztin-izraeli viszonyban is töréspont volt. Amikor 1999-ben az Izraeliek a zsidó naptárhoz igazítva bevezették a téli időszámítást a Palesztin Hatóság az elnyomás egyik formájának tekintette ezt, és ezért dafke az európai időhöz igazították az óráikat. Akkor épp csak egy hét volt az izraeli és az európai óraátállítások között, viszont a palesztinok körében ez az időszak elég zűrzavarosra sikeredtek, mivel senki sem tudta, hogy mennyi a pontos idő. Az ellenállás ezen formája csúfosan visszaütött, amikor három robbantással megbízott terrorista idő előtt repült a levegőbe. Ugyanis a rájuk bízott időzített bombákat palesztin idő szerint állították be, míg a gyanútlanul a célpont felé tartó arabok órái az izraeli időt mutatták. Azt nem tudni, hogy a muzulmán szélsőségesek ilyetén is bejuthatnak-e a jutalomként beígért mennyországba, de ezzel a kirobbanó teljesítményükkel méltán kiérdemelték az 1999-es Darwin-díjat.
Abszurd és időnként tragikomikus, ami az óraátállítás terén zajlik, de ha nem vagyunk terroristák, akkor nem halunk bele az egyórás időeltolódásba. Ha viszont a tudatunkba az égett be, hogy a hét hétfőtől vasárnapig tart, bizony simán megkattanhatunk. Izraelben minden egy nappal eltolódik azzal, hogy a hét első napja vasárnap és nem hétfő. Nehéz érzékeltetni, de ettől még tény, hogy piszkosul kizökkent, ha egyik napról a másikra szombat a vasárnap, a munkahét öt helyett hat nap és a hétvége egy napra zsugorodik. Ez tényleg borít mindent, ha nem ebbe születtél bele. Nekem még másfél év után is gondolkoznom kell, hogy jom rishon (szó szerint "első nap") az nem a megszokott hétfő, hanem a világi naptár szerint vasárnap, de közben a hét első napja Izrael szerte. Ha viszont én hétfőre beszélek meg valamit, akkor az tényleg hétfő-e - ahogy nekem beidegződött - vagy valójában a héber hétfő, jom rishon, esetleg jom sheni, a zsidó kedd megfelelője, ami egyébként hétfőre esik. Még elolvasni és zavarba ejtő, hát még átállni milyen rémálom…

Ehhez képest az évszámok eltérése már smafu! A zsidó naptár szerint jelenleg 5773-at írunk, amire azért nem volna nehéz átállni. Igen ám, de a zsidó egyszerre hold- és nap-naptár, ezért a hónapok mozognak és így az is flexibilis, hogy mettől meddig tart az év, a Gergely-naptárral meg ugye hírből sincs köszönő viszonyban, mint ahogy az a fenti időeltolódásos részből is kiderül. Nem untatnék senkit a zsidó naptár rejtelmeivel (akit bővebben érdekel az itt mélyedhet el benne), már csak azért sem, mert szerencsére Izraelben a Gergely-naptár is hivatalosan használatos, a dátumokat rendszerint ebben (is) megadják. Ettől azonban még nagyobb a kavar, mert lakosság egy részének a Jézus születéséhez igazított keresztény Gergely-naptár eleve tréfli, így ők a világért sem használnák ezt a dátumformát, hitük szerint megmaradnak vagy a zsidó vagy a muzulmán naptárnál - ez utóbbi nem mellesleg ugyancsak használatos errefelé. Mint az látszik, teljes a káosz naptár fronton. Csoda-e, ha a Szentföldön csak az Isten tudja mikor jön a Messiás, mikor köszönt be a világbéke és pontosan mennyit is írunk.