A dizájn változott, de a struktúra lényegében marad. Egyrészt mert az általunk használt Weebly blogmotor keretei adottak, másrészt bevált dolgon nem érdemes módosítani. Annyi változás azért történt, hogy a kissé talán funkciótlan nyitó oldalt nyugdíjaztuk, így eltűnt a menüsorból a "Főoldal" gomb is, helyette rögtön a Bloggal indítunk. Itt pedig próba képpen a vezető posztot az eddiginél jobban kiemeljük.

Tartalmi téren nem várható érdemi változás, a visszajelzések alapján fogyasztható a blogunk, úgyhogy nagyjából minden marad a régiben. De azért némi újdonsággal itt is szolgálhatunk - új sorozatot indítunk Képmentő címmel, ahol egy-egy fotó hátterét villantjuk meg. Illetve a jobb oldali hasábban már feltűnt egy box "Visszatekintő" névvel, amiben a fél-egy évvel ezelőtti, jobban sikerült blogbejegyzéseinket poroljuk le.

Továbbra is szeretnénk a figyelmedbe ajánlani a Mishpaha blog facebookos felületét. Az utóbbi hónapokban megdupláztuk követőink számát, már kétszáznál is többen lájkolnak minket a Facebookon! Ennyien nem tévedhetnek, úgyhogy ha eddig nem tetted, akkor ideje, hogy csatlakozz hozzánk a világ legnagyobb közösségi oldalán! Ha lájkolsz minket, akkor első kézből értesülhetsz friss bejegyzéseinkről és más hozzánk kapcsolódó érdekességekről.

Ugyancsak szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos oldalt. Itt a Mishpaha mellett további magyar nyelvű izraeli blogok tartalmát is nyomon követheted. A folyamatosan bővülő blogstand segítségével átfogóbb és ezáltal reálisabb képet kaphatsz az izraeli hétköznapokról. 

A hétvégén kis magyar találkozót tartottunk. Nem kell semmi komoly dologra gondolni, annyi történt, hogy azokat a környékbeli gyerekes magyar családokat, akikkel az elmúlt másfél évben külön-külön összebarátkoztunk, most egy időben, egy helyre szerveztük össze. Közös erővel a Hula völgyi természetvédelmi parkot vettük célba, ahol ilyentájt az Európából jövő vándormadarak állomásoznak. A szárnyasokból sajnos nem sokat láttunk, legfeljebb rántotthús formában, de ez bőven belefért, mivel nem amatőr ornitológus konferenciára gyűltünk össze.

Igazából nem szerveztük túl a dolgot, a könnyed séta volt a fő műsorszám a négy család számára. A kirándulás közben jutott idő, hogy a szülők dumáljanak, netvörköljenek, tapasztalatokat cseréljenek, a gyerekek pedig kedvükre játszhattak és ami még fontosabb, magyarul beszélhettek egymás között. Ha madarat nem is lehetett velünk fogatni - mert alig volt belőlük - azért a kis társaság kifejezetten jól érezte magát együtt. Olyannyira, hogy a közös program sikerén felbuzdulva megállapodtunk a folytatásban. Ha minden jól megy, akkor legközelebb hanuka alkalmából kerekedünk fel közösen egy kiadós halészlé főzésre és mézeskalács sütésre. Reméljük addig még több Észak-Izraelben élő magyar családdal sikerül felvenni a kapcsolatot és még ennél is több gyerek fog körülöttünk cikázni. Több részletben nem nagyon sikerült megállapodnunk, mert a pilot találkozónknak idő előtt véget vetett az eső, de aki kedvet kapott, hogy velünk tartson, azt szívesen látjuk legközelebb. Ha tehát Észak-Izraelben élő, kisgyerekes család vagytok, akkor vegyétek fel velünk a kapcsolatot. 

Az Észak-Izraelben élőknek létrehoztunk egy Facebook oldalt is, aki errefelé lakik, az lájkolja.

Végre fellélegezhet Dél-Izrael! Nyolc borzalmas nap után tegnap este tűzszünet lépett életbe a Gázai övezetben. Békéről korai volna beszélni - a Hamasz még rakétázott kora este… de az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt. Ez jó hír! Mint ahogy az is, hogy Flöcsy írását - ami néhány napja a Haverilag sorozatunkban jelent meg a rakétázásokról - világgá röpítette a Határátkelő. Az Indexhez kapcsolódó blog a külföldre távozó magyarok élményeit közli, és mint ilyen talán az egyik legolvasottabb a kategóriájában. Úgy tűnik a Mishpaha bloggal szép halkan a meccs közvetítés botrány után ismét berobbantunk a hazai köztudatba. (Üröm az örömben, hogy a forrásmegjelölést nagyvonalúan kezelte a Határátkelő…)
Bízunk benne, hogy "meghitt" családi blogunkon nem kell több aktuális "haditudósítást" posztolnunk. És újra olyan "unalmas" dolgokkal foglalkozhatunk, mint az időjárás. Erről jut eszembe, a ma reggeli izraeli híradókban már nem rakéta eső, hanem valódi eső hullásról szóló előrejelzés volt a legnagyobb hír. Mennyivel jobb erről hallani a háború helyett! A hadakozás után az izraeliek csak egy kis csendet akarunk - a Felhőoszlop helyett, valódi égzengést. Legyen így!

A "vörös kód" régi családi szleng nálunk, amolyan féltitkos szülői kifejezés. Akkor használjuk, amikor két kéz, vagyis egy felnőtt már nem elég ahhoz, hogy elhárítsunk valami bajt. Ha valamelyikünk "vörös kódot" kiált magától értetődően azonnal ugrik a másik. Nem használjuk sűrűn az egyezményes jelzést, hisz ritkán akad vészhelyzet, de már Ráchel is kapiskálja vörös kód mibenélétét. Legutóbb, amikor Ábel próbaképpen pelus nélkül kóricált, épp Ráchel visított vörös kódot, mivel fiunk nagy szabadságában kábelt fektetett a gyerek szoba padlójára. Takarítás közben nevetve állapítottuk meg Zsófival, hogy nagy szarban vagyunk, mert már a vörös kód sem titok Ráchel előtt.

Meg gyomorforgató. A hamaszos rakétáknak vajmi kevés hadászati értéke van, pusztító erejük szerencsére kicsi és viszonylag pontatlanok is. Ezeket nem is azért lődözik ki szakmányban, hogy egy konkrét objektumot megsemmisítsenek, hanem kizárólag azért, hogy civileket terrorizáljanak. Ahhoz ugyanis nagyot ütnek a rakéták, hogy ha adott esetben eltalálják a lakásod, akkor elpusztítsák az otthon tartózkodó családod. Te meg, aki távol vagy a szeretteidtől, utazol az autóban, ülsz az orvosi rendelőben, sorban állsz a menzán azon imádkozol tehetetlenül, hogy mégse oda hulljon a rakéta, ahová azt szánták vagy ha mégis oda tart, akkor időben leszedje a vaskupola és senkinek se essen bántódása.

Az esetek 99,99 százalékában szerencsére nem esik kár emberéletben. De megesik, hogy igen. Hidd el, ilyen helyzetben az a 0,01 százalék esély is iszonyatosan idegesítő tud lenni, ha a családodról, szeretteidről, barátaidról vagy "csak úgy" a honfitársaidról van szó. Tudják ezt a terroristák is, akik hosszú évek óta változó intenzitással terrorizálják így az izraeli civileket. Ez a borzalmasan idegtépő állapot közvetlenül egymillió embert érint Izraelben. Ugye, hogy te sem akarnál így élni?! Mert az izraeliek sem, ezért küldenek katonákat Gázába, hogy véget vessenek az esztelen támadásoknak.

Tudom - mert engem is szíven üt - milyen szívfacsaró látvány, amikor a feleslegesen meghalt gyermekét sirató palesztin asszonyt mutatja az esti híradó. De ha ezt látod jusson eszedbe, hogy "Vörös kód! Vörös kód!" - és mindjárt másképp nézed a "gonosz" Izraelről szóló, méltán elfogulatlan és szakmailag kifogástalan magyar híradásokat.

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Azon gondolkodtam hogyan is kezdjem el az élménybeszámolóm. Kezdhetném valahogy így:
"Ha visszatekintünk a történelem utolsó három évezredére, láthatjuk hogy az élet sokszor nem volt könnyű azon a területen, amit ma legtöbben Izraelként ismerünk." Már ebben a mondatban is látható hogy lehetetlen bármit úgy leírni, hogy egyértelmű legyen, és ne lehessen belekötni. Így végül úgy döntöttem, hogy a szubjektív élménybeszámolómat a személyes történelmi viszonyomba fogom elhelyezni.

Magyarországon születtem 1976-ban. Mint sok más gyerek én is szerettem a háborús filmeket, legyen az második világháborús vagy csillagháborús de azért persze főleg hollywoodi. Otthoni játékaim között éppúgy megtalálható volt a hatlövetű western colt mint a tapadókorongos puska vagy a csúzli. Valószínűleg nem volt olyan generáció a XX. századi Magyarországon, amely békésebben nőtt volna fel, mint a mienk. A háborút hírből ismerhetjük - filmekből, nagypapa elmondásából, vagy a Panoráma nevű külpolitikai magazinból. Volt valami Irak - Irán, meg közel kelet, meg Chrudinák Alajos, később meg Jugoszlávia meg Vujity Tvrtko. Ezen helyek egyikéről sem tudtam sokat, talán annyit, hogy a térképen mind 10 és 50 cm közötti távolságban volt tőlem, és ép ésszel fel nem tudtam fogni, miért ölik egymást ott az emberek.

Ugorjunk most előre 20-30 évet. Az év 2012, a helyszín egy csendes izraeli kertváros, Gan Javne, amely Tel Avivtol mintegy 20 km-re délre, Gázától kb. 35 km-re északra található. Van egy izraeli feleségem, Hila és két izraeli gyerekem, a lányom, Alma 3 és fél, a fiam, Nadav 1 éves. Hogy miben nyilvánul meg az izraeliségük? Anyanyelvük héber, bár Alma ért egy kicsit apanyelven is. Hila ízig vérig izraeli családból származik, velem ellentétben neki gyerekkori élménye a háború. Az öbölháború idején édesapját behívták tartalékos szolgálatra és a pár évvel idősebb unokatestvére jött át segíteni anyjának a légiriadók alatt a kisgyermekekkel és a gázálarcokkal.

Sajnos Alma 3 és fél éves létére már több mint egy éve tudja, hogy ha megszólal a légvédelmi riadó szirénája, akkor be kell szaladni az óvóhelyre. Óvóhely természetesen az óvodában is van. Vagy nem is olyan természetesen, mert csak az 1990 után épült épületekben volt kötelező építeni. Sok iskolában, óvodában nincs semmi. Az újabban épült lakásokhoz is tartozik egy biztonsági szoba, ami gyakorlatilag egy betonból épült, többé-kevésbé hermetikusan (igen, itt a biológiai és kémiai háború árnyékában) lezárható, ám kis kellemetlenséggel akár rendes szobának is használható helység. Legtöbbször - pince híján - raktárnak, vendégszobának, számítógép esetleg gyerekszobának szokták használni.

Nadav ma ünnepelte héber naptár szerint az egy éves szülinapját. Nem volt egy könnyű év: koraszülött, két műtét, tüdőgyulladás, és bár szeptembertől bölcsibe jár, a betegségek miatt többet volt otthon, mint a bölcsiben. Neki talán fel sem tűnik, hogy az utóbbi napokban hogyan bolydult fel az életünk.
Múlt szombat este egy haifai hétvége után késő este, fáradtan közeledtünk Gan Javne felé. A gyerekek végre elaludtak a kocsiban. Befordultunk az országútról a bekötőútra, amikor megszólalt a légvédelmi riadó. Eltelt pár drága másodperc mire felfogtuk mit is hallunk. Ez lehetett az első alkalom, amikor az autóban ért minket és talán az első Nadav születése óta. Kicsit hezitáltunk mitévők legyünk. Ha az úton ér valakit a riadó, elvileg le kell állni az út szélén, eltávolodni a kocsitól, lefeküdni a földre és a kezével védeni a fejét az esetleges szilánkoktól, a fülét a robbanás hangjától. Mindez két alvó, bekötött kisgyerekkel nem tűnt megvalósíthatónak a rendelkezésünkre álló kevesebb mint 45 másodperc(!) alatt. Úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg hazáig. 2-3 perc volt az út az utcánk bejáratáig. Ott mondtam Hilának, hogy elkezdem kikapcsolni a gyerekeket a biztonsági övből, a lakáskulcsot a számba készítem, ne parkoljon, csak álljon meg a ház előtt az úton, én kiveszem Nadavot az én oldalamról, ő meg Almát az ő oldaláról. Pillanatokon belül bent is voltunk az óvóhelyen. Mikor letelt a 10 perc, amit a riadó után még ott kell tölteni, kimentünk leparkolni a kocsit és behozni a táskákat. Régebbi gyakorlat alapján úgy döntöttünk, hogy matracokon alszunk az óvóhelyen, ha szűkösen is, de mégiscsak jobb lesz ha nem kell az éjszaka közepén két kisgyerekkel rohangálni egy emeletet. Este még úgy tudtuk nem lesz ovi, de reggel végül úgy döntöttek, hogy lesz, így kis késéssel, de elmentünk dolgozni.

Szerdán délután fél ötkor leszálltam a vonatról, hogy munka után felszedjem a gyerekeket az oviból. Útközben hallottam a rádióban, hogy több éves bújócska és fogócska után percekkel azelőtt az izraeli hadseregnek sikerült ártalmatlanná tennie a legkeresettebb gázai terroristát. Elhoztam a gyerekeket, és előrelátóan az összes holmijukat is, hiszen várhatóan nem lesz másnap ovi, amit pillanatokon belül SMS-ben erősítettek meg. Hazasiettünk és elkezdtem rendet rakni az óvóhelyünkön, amit mi békeidőben játszószobának használunk. Szóltam Hilának, hogy be kéne vásárolni, de talán jobb lenne ha nem nálunk, hanem a Gázától messzebb lévő Rehovoton, a munkahelye mellett tenné ezt meg. Közben már az összes TV csatornán rendkívüli műsor volt az eseményekről. Mikor Hila hazaért világos volt, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk az óvóhelyen. Ennek megfelelően rendezkedtünk be a biztonsági szobában: bekészítettük a kiságyat, matracokat és egy kis asztalt a laptopnak, amin a híreket néztük, iPad, telefonok, töltők, meg a gyerekek játékai.

Úgy terveztük, hogy Hila otthon marad Nadavval, én meg elviszem magammal Almát Tel Avivba a munkahelyemre. Reggel még volt egy időpontunk Nadav egyik orvosánál - felhívott minket a titkárnő, hogy biztos jövünk-e. Jövünk. Már annyira készek voltunk Nadav örökös betegeskedésétől, hogy minél hamarabb lássa minden orvos, talán egyiknek lesz egy jó ötlete. 10 perccel indulás előtt megszólalt a sziréna. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Egy perc alatt 6 rakéta csapódott be a környékünkön. A rádióban van egy állomás, amin mindig bemondják hol van riadó. Bekapcsoltuk. Sistergett, de megállás nélkül sorolták a városok és falvak neveit. Később még 4 becsapódás hangja csattant. Világos volt, hogy esély sincs elhagyni az óvóhelyet. Na jó, azt még talán, de nem messzebb, mint 45 másodpercre! Ez még arra sem lenne elég, hogy bekössük a gyerekeket a kocsiban, nem beszélve arról, ha egy ilyen rakétaeső útközben érne minket az orvoshoz, vagy a vonathoz, pláne a vonaton, akkor mit csinálnánk?! Lemondtuk az orvost. Én otthonról kezdtem dolgozni, Hila meg többnyire a gyerekekkel volt. Azt nem kell mondani, hogy Almát mennyire kibillentette az is, hogy nincs ovi, hát még az, hogy fél napot egy zárt szobában, vagy annak 5 méteres környezetében kell töltenie. Még Nádávnak is nehéz volt.

11:30-ra csendet jósoltak. Vihar előtti csendet. Akkor lesz a kiiktatott terroristavezér temetése. Mi még hezitáltunk, de már kezdtünk pakolni, hogy a táskák kéznél legyenek. Napközben jöttek a telefonok. Barátok hívtak meg minket: gyertek hozzánk, itt csend van. Jöhettek ma, jöhettek a hétvégére, ahogy jól esik. És persze ott volt a szokásos opció is: Hila szülei. Én hiába mondtam, hogy mind a 4 meghívás olyan helyre szólt, ami Gázától kevesebb mint 75 km-re van, és a hírszerzés biztosra vette, hogy a Hamasznak vannak olyan rakétái amik 75 km hatótávolságúak, ráadásul a legtöbb meghívónk házában még óvóhely sincs. Végül Hila a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött: szülők. Bepakoltunk a kocsiba, és ráléptem a gázra.

Ahogy megérkeztünk Bat Jamba, kiszálltunk az autóból, Hila húga kijött elénk, hogy segítsen bevinni a táskákat. BUMM! Ez meg mi volt? Néztünk össze Hilával. Hülyék vagytok, agyatokra ment a sok rakéta - nevetett Hila húga - nem volt semmi sziréna. Bementünk a házba, bekapcsoltuk a TV-t. Arról beszéltek, hogy a pár perccel azelőtti riadó Rishon Lecionban és Holonban (Bat Jam déli és keleti szomszédvárosai) hibás riasztás volt-e. Méghogy hibás! A fejünk felett durrant!
Egy órával később megszólaltak a szirénák. Felgyorsulnak a dolgok, összekavarodik minden:

Rohantam le, Hila kisebbik húgával az alsó emeletre. A lent lévők nem is hallották a szirénát a TV-től. Szaladtunk. De hova is? Ja, nincs óvóhely. - Amikor gyerekek voltunk ide álltunk a sarokba - emlékezett vissza a Hila testvére. Igenám, de a nagyszoba másik végében ott tátong az ablak, márpedig ajánlatos olyan helységet keresni, ahol nincs ablak. Végül bementünk a lépcső alá, a WC bejárata elé. Kb. 1-1,5 négyzetméteres hely, 5 felnőtt, 2 kisgyerek. Közben hívják Hila apját. Épp jött volna haza a munkából, és a parkolóban érte a riadó. Hila anyukája fel akar menni a tetőre megnézni a rakétákat vagy a krátereket. A lányok húzzák vissza - ne legyél már hülye, anya, így halt meg ma 3 ember Kirját Malahiban! Lehet hogy jön még rakéta. 10 percig itt kell maradni! - ugyan már! - BUMM! Anyuka összerezdül. Látható hogy nehezen dönt, hogy hülyesége, kíváncsisága vagy félelme kerekedjen felül. Én is beszóltam valamit. Erre mindenki lehurrog, hogy maradjak már, nézzem meg hogy fél Alma miattam. Hol van már az apuka? A telefonok behaltak. Már a vonalas sem működött. Milyen messze van az a parkoló? Később kiderült, hogy még a munkahelyi parkolóban érte a riadó. Földalatti parkoló. A legbiztonságosabb hely!
Ránéztem Almára, és tényleg félt. A háziak felkészületlensége, töketlenkedése, kiabálása kibillentette. Végül azért mindenki megnyugodott. Mi a gyerekekkel az emeleti hálószoba helyett inkább a szalonban aludtunk matracokon. Péntek és szombat is hasonlóan telt. Nem volt sok riadó, nyilván kevesebb, mint otthon lett volna, de éppen elég ahhoz, hogy a tudatodban maradjon. Persze tudjuk mi ezt jól, hogy ez egy pszichológiai háború, a terror része. De hiába tudod, hogy ezekkel a rakétákkal nem fogják elfoglalni a hazádat, sőt, jó eséllyel meg sem sérülsz, ha közben az egész életedet a félelem irányítja. Mert jobb félni mint megijedni, ami a gyakorlatban egy csomó megoldandó praktikus kérdést vet fel:

A fenti dilemmák lassan 12 éve nagyjából másfél millió izraeli mindennapi osztályrésze. Több mint 10 ezer rakétát lőttek ki rájuk a terroristák. Csodájára jár a világ, de hiába állítottak hadrendbe olyan elfogó rendszert, ami 85 százalékos hatásfokkal szedi le a Gázából kilőtt rakétákat, ha még mindig van 15 százalék esély arra, hogy lakott településre esik. Ilyenkor bizony az anyagi kár mellett sérültek, sőt halottak is vannak. De még ha nem is lennének. Ha csak mindig gépiesen be kéne rohanni a legközelebbi óvóhelyre (ha van) akkor is pszichológiailag hatással van ránk a terror ezen formája.

Mi még szerencsések vagyunk, eddig olyan helyen laktunk, ahol évente párszor kellett az óvóhelyre rohanni. De vannak, akiknek naponta többször, sőt időnként naponta 20-30 alkalommal(!). Az ország ezen felében a gyerekek talán többször vannak otthon, mint az iskolában. Az askeloni kórházban évek óta húzódik az új, rakétabiztos szárny építése. Tegnap hazaküldtek mindenkit, aki nem volt életveszélyben. A koraszülötteket és a gyerekeket, akiket mindenképpen kórházi ellátásra szorultak fél óra alatt levitték a szűkös, nem steril óvóhelyre. Az elfekvőben lévők látogatói pár percenként magukra hagyják a mozdíthatatlan rokonokat. Arrafelé mindössze 15 másodperc áll rendelkezésre, hogy biztonságba helyezzék magukat, a magatehetetlen embereket meg se próbálják mozdítani, minek? Az egészségesek se jutnak el a biztonságos óvóhelyre, legfeljebb a lépcsőházig.

Az elmúlt napokban megszámlálhatatlanul sokszor hallottunk valamit, amitől egyszerűen megállt a szívverésünk - egy őrült motoros, aki kihuzatja 100-ig kettesben, egy mentőautó, a szomszéd visító gyereke, egy hülye zeneszám a rádióban, vagy éppen az egész nap megállás nélkül ismételt végtelenített hírekben bejátszott légvédelmi sziréna felvétele - majd összenéztünk, sóhajtottunk, és folytattuk, mintha mi sem történt volna. Alma néha elcsászkál. Felmegy az emeletre. Megkérjük ne tegye, hogy lássuk őt, és közel legyen, ha szaladni kell. De nem érti. Csak akar, nem akar, bömböl, ellenáll. Néha egy-egy mentőautó szirénánál ő is szól, hogy ez riadó!

Hogy ez élet? Ez az élet. Almának, Nadavnak, ez az élet. Arra már jobb nem is gondolni, lesz-e pár hónap múlva háború Iránnal...

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Békés magányomba ezen lamentáltam este, miközben Zsófi a kedvenc sorozatán elaludt a kanapén és én az izraeli híradásokat böngésztem a szerdán kitört korlátozott háborús helyzet nyomán. Mert itt a hátország túlsó csücskében mennyei nyugalom honol és elképzelhetetlen, hogy ez valaha megváltozzon, miközben ezernyi mementó int arra, hogy volt ez másképp is errefelé. Mindezek ellenére nehéz átérezni a háborús fenyegetettséget úgy, hogy itt ülünk a tutiban és épp megkapta élete első bringáját a születésnapját ünneplő Ábel.
A háború abszurd realitás, amiben az irracionális emberi viselkedés a természetes. Valójában azt kéne tennem, mint blogbarátunk, Kispaszti: menetrendeket böngészni ezerrel - ahogy ő mondta magára - puhapöcsként. De mit tegyek, ha nem tört rám a háborús pszichózis?! Hiába ugyanaz az országhívó kódom azokkal, akik ma is az óvóhelyen töltik az éjszakát, én még jól alszom a saját ágyamban. Nem, nem vagyok érzéketlen a szenvedőkkel szemben, nagyon is együtt érzek velük. Például azzal, hogy a nagy empátiám közepette kényelmetlenül érzem magam, hogy tökéletes hétköznapi életet élünk, olyat amire mindenki vágyik.

Faramuci a helyzet, mert az izraeliek többsége valószínűleg hozzánk hasonló csendes hétköznapokról számolna be, ha kérdeznék őket. Miközben lehet, hogy a szomszéd faluban - vagy két várossal arrébb - hetek óta óvóhelyekre rohangásznak, ha megszólal a sziréna. Szóval úgy van béke Izraelben, hogy közben ez nem mindenkinek az osztályrésze, sőt egyre kevesebbnek az, látva a tel avivi és jeruzsálemi légriadókat. Mindezt nem lehet csak azzal nyugtázni, hogy
"jaj de jó, hogy ez engem nem érint". De megérint.

Otthon például nem kaptam fel a vizet, ha egy-egy izraeli hír kapcsán piti csúsztatásokat akartak lenyomni a torkomon. Felismertem a manipulációt, de ritkán kezdtem anyázni - többé-kevésésbé elfogadtam, hogy mifelénk így mennek a dolgok.

Minket Ein Gevben nem lőnek, nincs rajtunk a napi frász, legfeljebb a hírektől kapunk agyérgörcsöt, ami azért túlélhető… De a háború mégiscsak hatással van ránk. Például úgy, hogy lélekben együtt vagyunk azokkal, akiket rakétákkal terrorizálnak és izgulunk azokért a katonákért, akik az ország túl felén viszik vásárra a bőrüket, hogy mi továbbra is békében élhessünk itt, hátsó hátországban. Mert hát valami ilyesmiről szól az "Am Israel Chai".

Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok.

Két hónap kórházi gyakorlattal a hátam mögött jött az igazi mély víz, a belgyógyászat. Ugyan márciusra már valamelyest biztosabb volt a héber tudásom (és az arab alapjaim is megvoltak…), de szakmai szókincsem még mindig nem volt elég jó. Hogy a belgyógyászaton megkívánt nyelvi szintet mielőbb elérjem, a főnöktől kölcsön kaptam egy könyvet, ami a beteg fizikális vizsgálatát taglalta héberül. Ennek segítségével azt hiszem sikerült elég hamar elsajátítanom a szükséges szókincset.

Kezdetben a reggeli vizitek idejére főleg azokba a kórtermekbe voltam beosztva, ahol a lélegeztetett, súlyos betegek voltak. Első napomon rögtön két sikertelen újraélesztésnek is a részese lehettem, ami nem túl felemelő érzés. Még, akkor is nyomasztó, ha tudom, hogy nem rajtunk múlt a páciensek élete. Erre az érzésre nem lehet előre felkészülni, mint ahogy másra sem kaptunk megfelelő felkészítést.

Az elméletre koncentráló magyar orvosi képzés sajátossága, hogy hat év alatt nem tanítanak meg vért venni. Ha valamire, akkor ennek bepótolására jó volt a sztázs. Már a sebészeten is volt alkalmam gyakorolni a vérvételt, de a belgyógyászaton valódi vámpírrá változtam. Minden reggel a sztázsosok feladata volt az osztályon található mintegy 25-40 beteg jelentős részétől vért venni. Itt Izraelben a belgyógyászati osztályok leginkább a geriátriára (idős betegekkel foglalkozó) hasonlítanak. Fiatal felnőtteket viszonylag ritkán látnak, leginkább 60-70 és a halál közt lévők fordulnak meg (vagy fel, sajnos). Általában ilyen korban az embereknek elvékonyodnak, törékennyé vállnak az erei, ráadásul még betegek is (különben miért lennének kórházban), tehát az egyszerűnek tűnő vérvétel egyáltalán nem az. Mindenesetre egész jól belejöttem, sőt volt olyan, hogy ha másnak nem ment, engem küldtek, mint a legtapasztaltabbat. Persze nekem sem mindig sikerült minden, de voltak trükkjeim, amik általában működtek. Nem tudom, hogy ez a tapasztalat jó lesz-e valaha bármire is a patológus pályafutásom alatt, de végül is mit lehet tudni? Az azonban biztos, hogy a belgyógyászatról nem ez a tudás hagyta bennem a legmélyebb nyomot.

Ahhoz, hogy mindenki értse a belgyógyászaton uralkodó légkört, egy pici kitérőt tennék. Ez egy morálisan és szervezetileg meglehetősen szétcsúszott hely volt. A főnök épp Amerikában vendégszerepelt, akit egy Argentínából elszármazott izraeli hölgy helyettesített, rajta kívül mindenki arab, beleértve a sztázsos társaimat és a szakorvos jelölteket is. Azonban mindettől még mehetett volna jól is az osztály, de összeadódtak a dolgok, és így együtt már minden adott volt rémálomhoz.

Ahogy a blogban is olvasható volt tavaly nyáron országszerte sztrájkok és demonstrációk voltak Izraelben. Többek között az orvosi lobbi is hangot adott problémáiknak. A részletekkel nem untatnék senkit, elég annyi, hogy az orvoshiányt leküzdendő bérkompenzációt alkudtak ki a hiányszakmákat választó fiatal orvosoknak. Azok a friss diplomás orvosok, akik hiányszakmában kezdik meg a szakképzést egyszeri egyösszegű (elég nagy összegű) támogatásban részesülnek. Ráadásul, aki nem a központi területeket választja, hanem a perifériára megy, még többet kaszálhat. Ehhez mindössze a képzés teljes idejére kell aláírni szerződést, és már utalják is a pénzt a számládra. Ez elég sok orvos szemét felcsillantotta. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? A belgyógyászaton három, majd később még egy, azaz négy friss szakorvosjelölt dolgozott. Néhány hónapja kezdtek, és elég hamar kiderült számomra (na, nem kellett sokat találgatni, majdhogynem szó szerint kimondták), hogy ők bizony igazából egyáltalában nem szeretnének belgyógyászok lenni. Egyszerűen mielőbb saját rendelőt akarnak nyitni, és persze még ennél is jobban szeretnék a plusz pénzt. Ezzel még önmagában nincsen semmi baj, hisz a pénzt szinte mindenki szereti. Az viszont bicskanyitogató volt, hogy látványosan tojtak arra mi történik az osztályon. Mint ahogy az ideiglenes főnök sem nézett a körmükre, tulajdonképpen nem volt elég erős, hogy elejét vegye a lazsálásnak. Ez ugyan engem már nem vigasztal, de hamarosan visszatér Amerikából a nagyfőnök, aki legendásan nagy tudású, munkamániás és hírhedten szigorú. Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd a fiatalok hozzá. Attól tartok lesznek páran, akik majd felmondanak. Nem is baj.

Visszatérve az osztályhoz, olyan orvosi társasággal kellett együtt dolgoznom, akik:

Leginkább a céltalan küldözgetés zavart.
- Hozd ide, vidd oda, csináld azt, miért így csináltad, miért oda tetted stb. Úgy beszéltek velem, mint a kutyájukkal sem, mint ahogy egyébként egymással is minősíthetetlen hangnemben társalogtak (tehát ez nem feltétlenül a rangbeli különbség kimutatása volt, mint ahogy nem is feltétlenül a női mivoltomnak szóló lenézést tükrözte a részükről).  
Meg merem kockáztatni, hogy a csicskások élete időnként jobb lehetett, mint az enyém. Ráadásul azért hétköznapi héber tudásom, arra még nem volt elég jó, hogy csak úgy csípőből visszalőjek és ezzel apránként vezessem le a feszültséget. Két hétig tűrtem a stílusukat, utána betelt a pohár. Egy reggel ügyelet végen, fáradtan, már nem tudom pontosan min, de nagyon bepöccentem. Üvöltöttem orvos kollégámmal, közöltem vele, hogy így velem ne beszéljen, vagy menjük a főnökhöz, ha valami nem tetszik. Eléggé kiakadtam, volt egy pillanat, hogy azt gondoltam otthagyom az egészet a francba. Nem szégyellem, a könnyeim is kicsordultak. Aztán másnap bementem, és érdekes módon kulturáltabb hangot ütöttek meg az orvosok. Na jó, a légy szíves kifejezés sosem hagyta el a szájukat, és a köszönöm is ritkán, de a hangnem kicsit változott. Mindenestre az orvost, akivel kiabáltam, igyekeztem néhány napig messziről kerülni, és csak akkor hozzászólni, ha nagyon muszáj volt. A második hónap végére már annyira magabiztos és izraeli lettem, hogy nem hagytam annyiban apróságokat. Pikírt megjegyzéseket tettem, ha nem kértek meg normális valamire, látványosan közöltem, hogy szívesen, íme megcsináltam amit kértél. Mondanom sem kell, hogy nem tetszett nekik, de ez egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy már nincs sok hátra a körükben és többet úgyse látjuk egymást.

A mindennapi szívást az utolsó nap koronázta meg a belgyógyászaton. Itt az a szokás, hogy aki sztázsos, és végez valamelyik rotációval, az valami sütit, ennivalót hozz a csapatnak, köszönetképp. A sebészekkel a végére annyira összemelegedtem, hogy túrós lepényt és mákos bejglit sütöttem nekik búcsúzóul. A belgyógyászok esetében ez szóba sem jöhetett, az ő szemüket előregyártott, instant sütivel szúrtam ki, és mivel egy másik sztázsossal együtt fejeztük be megbeszéltük, hogy ő hozza a pitát és humuszt, ami az arabok nagy kedvence. Reggel megjöttünk, letettük az asztalra az ennivalót, és mentünk a dolgunkra. Aznap reggel az ügyeletes orvos (akinek alapjáratban az a feladata, hogy időben felébred reggel, és lehetőleg befejezi a vérvételeket, mire mindenki jön) elbliccelte a munkáját, ami így ránk maradt. Míg mi helyette dolgoztunk, addig az orvos kollégák megkezdték a szokásos reggeli megbeszélést és mivel hamar végeztek, ezért nekiálltak nélkülünk elfogyasztani az ajándéksütit. Mire letudtuk a vérvételeket, ők is végeztek az evéssel, és tele hassal, magas vércukor szinttel boldogan indultak a reggeli vizitre. Egy jó szó, köszönöm, vagy bármi nélkül. Egyszerűen a mai napig nem értem, hogyan lehettek ennyire tirpákok. Még csak nem is kell arabnak lenni hozzá, az izraeli főnöknek sem volt annyi vér a pucájában, hogy azt mondja, srácok, várjatok már, legalább szóljunk azoknak akik hozták a kaját. Nem, semmi. És a vicc az, hogy még csak fel sem tűnt nekik, hogy mekkora taplók.

A következő részben még a belgyógyászaton időzünk, aztán irány a sürgősségi. Kiderül, hogy mennyi a túlóradíj és mi igaz a Vészhelyzetből, ha nem Chicagóban, hanem Porián vagy.

A világ attól kerek, hogy Ábel benne van. Ma épp két éve. Mára már arról is megbizonyosodhattunk, hogy nem csak kikerekedett, hanem határozottan mosolygósabb is lett a világ ennyi idő alatt. Legalábbis ott, ahol Ábel feltűnik boldogabb arcok néznek vissza rá. És ez nem vicc, hanem kivételes tulajdonság! Valami Isten adta tehetséggel aranyozza be mások napjait. És minket az a szerencse ért, hogy immár két éve Ábellel, ezzel a páratlanul szeretetre méltó emberrel élhetünk egy fedél alatt. Hát érheti ennél nagyobb öröm a házat?!

Ábellel határozottan könnyebb és egyértelműen vidámabb az élet, maradjon ez így még legalább 120 évig.
Isten éltessen kis bohóc!

Tel Aviva az a város, amit lakva lehet igazán megszeretni. Én meg soha nem laktam ott, csak átutaztam rajta, szétnéztem benne vagy jobb esetben pár napot ott töltöttem. Nem különösebben attraktív világváros, viszont annál impulzívabb és ez tagadhatatlanul egyedivé teszi a hangulatát. Mindent beleng a mediterrán életérzés, ami a hozzám hasonló kontinentális alakoknak eleve a gyengéje, ráadásul az itt kiteljesedő páratlan kreatív világ a közegem. Ezzel együtt Tel Aviv nekem nem jött be, valahogy soha nem akartam több időt itt tölteni. Azt hiszem azért, mert irritál az összebaszottsága (nincs erre jobb szó), pontosabban az, hogy az eredeti letisztult bauhaus koncepciót miként lépik túl az ingatlanbefektetők, miközben a városlakók sem ismerik fel, hogy micsoda ékszerdobozban csücsülnek.

Jó, nyilván ha elkezdenek egy várost használni, akkor az természetes módon átalakul és veszít az eredeti fényéből - az alig 100 éves Fehér Városnak is becézett Tel Avivnak meg talán soha nem volt fénye. Az eredetileg vakító fehér bauhaus városközpont, amiért én rajongok pillanatok alatt szűkké és szürkévé vált, ahogy lelakták és könnyűszerrel a befektetők lábai elé vetették.

Szóval Tel Aviv nekem inkább az elpuskázott urbanisztikai lehetőség szimbóluma, mintsem a fantasztikus tengerparti város, tele vonzó kulturális próbálkozásokkal és fényes üzleti lehetőségekkel. Szerintem élhetetlen hellyé vált, mások viszont rajonganak érte és én megértem, hogy miért.

Sok magyar barátunk horgonyzott le Tel Avivban, amiben biztos, hogy szerepet játszott, hogy a város szabados felfogása nyomokban hasonlít Budapestre (talán ezért is testvérvárosok). Aki onnan érkezik ide, az hamar azt érezheti, hogy otthon van. Ráadásul, ami magyar fővárosban bizsergető alternatív underground az itt az abszolút main sream.

Aki a kreatív kezdeményezésekre, az inspiráló pulzálásra, a nemzetközi közegre vagy épp a meleg szubkultúrára vevő, az itt kiteljesedhet és nem okoz vele feltűnést, mert errefelé ez a hétköznapi. Mindez egyébként Izraelben is egyedivé teszi Tel Avivot, nem véletlen, hogy a gazdaságilag is prosperáló városba özönlenek a fiatalok, aminek az elszabadult bérleti díjak és az extra magas megélhetési költségek sem szabnak gátat. Sikk itt lakni, ennek az árát megkérik és megfizetik a lakásárakban és a sarki fűszeresnél egyaránt.

Másfél év falusi magányom után üdítő volt megmerítkezni Tel Avivban. A városból így is pont elég volt két nap, de a barátokból azért nem. Azon túl, hogy minél többjükkel szerettem volna találkozni nem volt különösebb célom, egyszerűen lötyögni akartam. Sétálgattam, sokat fotóztam, néztem a csajokat és még a város polgármesterébe, Ron Huldaiba is belefutottam, aki a törzshelyén épp a reggeli kávéját szürcsölte az előző éjszakai futóverseny hivatalos pólójában.

A viselete cseppet sem volt ciki, inkább árulkodó arról a lokálpatrióta hozzáállásról, ami a hazai városvezetőkből egy ideje kiveszett. Erről, illetve arról, hogy Tel Aviv mitől is olyan izgalmas sokat elárul ez a kis videó, aminek a végén Huldai is feltűnik - nem épp polgármesterektől megszokott szerepben.

Tel Avivban azon voltam, hogy a kibuc édeni ingerszegénységét a város lüktetésével ellenpontozzam, illetve valami magas kultúrát szívjak végre magamba. Esetemben ez a Tel Aviv Museumot jelentette, ahol gyakorlatilag az egész szombatomat eltöltöttem.
A világviszonylatban is elsőrangú múzeum tele van nagyszerű gyüjteményekkel. De engem a tavaly átadott új szárny érdekelt igazán (magyar nyelvű bemutatás itt, az épület hivatalos oldal itt), ami nem okozott csalódást.

Kihagyhatatlan kortárs építészeti jel, önmagában is műalkotás, lenyűgöző megoldásokkal, légies terekkel - kár az értő szemmel itt-ott látható közel-keleties belsőépítészeti kivitelezésért. De hát lehet, hogy ez is az építészeti koncepció része volt és így akarták tel avivi kontextusba helyezni ezt a csodálatos építményt… Engem így is lenyűgözött, különösen a délelőtti fények és árnyékok és a hatalmas központi tér együttese, ami egy fotós számára maga a mennyország.

Hogy Tel Avivból mégis csak a szépre emlékezzünk, búcsúzóul álljon itt egy válogatás a múzeumban készült artisztikus képeimből.