A közös mosoda is a kibucok egyik vívmánya, ami a kezdeti szerény körülmények és a már-már aszketikus pionír munkaszervezés nyomán alakult ki. Ma már elképzelhetetlen, de a kibuc mozgalom hajnalán (1910-től az 50-es évekig) annyira kemény volt az élet, hogy például a mi kibucunkban egy időben még az alsónemű is közös volt. Nem volt saját, mindent megosztottak, mert így jutott mindenkinek. A ruházkodás alapvetően funkcionális volt akkoriban, és ha nem is egyenruhában jártak (erre is volt példa), de nem cifrázták túl a dolgokat - azt hordták, amit hoztak magukkal, vagy amihez a kibuc hozzájutott olcsón, nagyobb tételben. A munka alapú társadalmi utópiával (minden magyar aktuálpolitikai áthallást tessék elhessegetni!) a divatozás amúgy is összeegyeztethetetlen volt, ugyanakkor az erőforrások optimális kihasználása létkérdésnek számított. Minden munkás kézre szükség volt, viszont ha ezek a kezek országépítés helyett mindennapi házimunkával fáradoztak, akkor könnyen belátható, hogy például a napi mosás veszélyeztette haladást. Ezek után kézenfekvő megoldás volt, hogy ha már a ruhák egy része úgy is közös, akkor központosítsák a mosást. Kell-e mondani, hogy ez mennyire optimális megoldás volt mind munkaszervezési, mind erőforrás felhasználás szempontjából?!

A mosodákat amennyire lehetett idővel gépesítették, fejlesztették, hogy a növekvő igényeknek megfeleljenek és a kibuc minden lakóját ki tudják szolgálni. Ehhez hatalmas kapacitást kellet kiépíteni, miközben még így is viszonylag élőmunka igényes műfaj maradt, ami alapvetően drága. Ez egészen addig nem volt szempont, amíg a kibucokon belül a funkcionalitás és nem a rentábilis működés volt a fő szempont. Amint a belső elszámolásban megjelent a pénz, hamar kiderült, hogy a kibucnyikokat kiszolgáló ipari mosodák drágák, de legalábbis méretarányossági okokból nehéz nyereségesen üzemeltetni. Ezzel párhuzamosan az egykor luxuscikknek számító házi mosógépek megfizethetővé váltak - így sok helyen osztottak-szoroztak és bezárták a központi mosodát. Azokon a helyeken, ahol eleve viszonylag sokan laktak vagy ahol nagyobb szociális otthon, illetve hotel is működött általában megmaradt a közös mosoda.

Így van ez Ein Gevben is, ahol ugyan kevesen laknak - azok küzül is sokan időközben beruháztak saját mosógépre - viszont a kibucnak forgalmas hotelje van, ami miatt érdemes volt a saját mosodát megtartani. Pontosabban úgy éri meg, hogy ezen felül még vagy negyven másik kisebb-nagyobb hotelnek, panziónak, zimmernek is bérmosnak. Az üzlet azért megy, mert a környéken nincs (vagy nem maradt) még csak hasonló kapacitású patyolat sem, ezért aki nagyban akar mosatni, az Ein Gevbe jár.

Mi, ha akarnánk sem tudnánk saját mosógépet használni, mivel egész egyszerűen nincs rá hely a lakásunkban. Így meg lennénk lőve a helyi patyolat nélkül. Alapvetően nagy terhet vesz le a vállunkról, méghozzá viszonylag szerény díjazás ellenében - ha összeadjuk a vízdíjat, az áramot, a mosószert, valamint a mosó- és szárítógép árát és a saját időnket, akkor mindjárt nem is olyan magas a kilónkénti 3 sékel, amit felszámolnak.

Az más kérdés, hogy a szolgáltatás színvonala nem tökéletes, de legalábbis a házi mosógéppel jobb eredménnyel lehet megszabadulni a ruhafoltoktól. A közös mosoda használat másik hátrányos következménye, hogy sokkal nagyobb mennyiségű ruhát kell “műsoron tartanunk”, mivel nem mi szabályozzuk a mosás menetrendjét. Van, hogy a reggel leadott ruha délután már ott figyel a fakkunkban, de az valószínűbb, hogy egy hét után látjuk vissza és néha olyan is előfordul, hogy bizony elkeveredik, míg más ruhája meg a mieink között tűnik fel.

A mosoda gyakorlatban úgy működik, hogy a szennyes ruhákat nekünk kell anyaguk, jellegük és színük szerint leadnunk. Előzőleg minden ruhánkba bele kell írni egy kódot (ez egy szín és egy szám kombinációja), ami alapján szortírozzák a kész ruhákat. A mi jelölésünk zöld 71, ezt textilfilccel véstük rá a címkékre, de a rutinosabb kibucnyikok kis színes foltokra írják vagy hímzik a számokat, így tartósabb. Azok a ruhaneműk, amik jellegükből adódóan nem jelölhetők meg (jellemzően zoknik, fehérneműk) hálós zacskókban landolnak a mosodában, amin kis cetli jelzi a tulajdonosok kódját.

Ez eddig pofon egyszerű, de hogy legyen egy kis csavar a rendszerben, a ruhákon használt kódon kívül van még egy azonosítónk, amivel a mérlegelést és nyomában a számlázást letudhatjuk. Nekem könnyen ment a zöld 71, de a fontosabb 7021949 numerikus rendszámot három év kitartó mosodahasználat után sem sikerült még soha csípőből bemondanom, ami tagadhatatlanul sokat elárul a szellemi képességeimről. Csak az vigasztal, hogy ennyi év után a pult másik oldalán sem tudják, ezért minden alkalommal együtt bogarásszuk ki egy szamárfüles füzetből a helyes sorszámot. Amit aztán persze közös erővel rögvest el is felejtünk és a legközelebbi mérlegelésnél pontosan ugyanígy ki kell keresni a listáról. De ennyi vacakolás még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon saját magunknak kéne intézni a családi mosást.

Immár öt hónapja ingázom minden munkanap kibucunk és az afulai kórház között. Irányonként közel 50 km az út, csodálatos tájakon át, helyenként lélegzetelállító kilátással. Az élményt csak az csökkenti, hogy ezt hetente ötször kell megtennem, reggel még-, délután már fáradtan. Zsófi autós élményei következnek.

Munkába jövet-menet sok minden jön velem szembe, a napi kétszer 50 perces út közben hol csendben ülök, és csak gondolataimba merülve nézek ki a fejemből, ez kevéssé érdekes. Máskor meg üvöltetem a zenét az autóban, hogy véletlenül se jusson eszembe gondolkozni, hangosan énekelek, szerencsére úgysem hallja senki. A modern technikának köszönhetően nem kell a rádiót hallgatnom, ahol minden zeneszám után 5 perc duma, és 5 perc reklám következik. Az okostelefonnak, és egy kábelnek köszönhetően azt hallgatom, amihez kedvem van.

Vezetés közben nem csak magammal vagyok elfoglalva, a környezetet is figyelemmel kísérem, így egy csomó visszatérő dolgot fedeztem fel. Utam átvezet egy Yavniel nevű vallásos falun. Ha nem indulok el otthonról időben, akkor a 7 óra 4 perckor induló iskolabusz elém kerül, s cammoghatok a busz után egészen a falu felett kanyargó szerpentin tetejéig, ahol ha szerencsém van megelőzhetem. Ilyenkor több időm van szemügyre venni azt a ránézésre 142 kilós katonafiút, aki 7 óra körül szokott sétálni. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy honnan hová tart, de nekem már hozzátartozik az utcaképhez. Ugyanezen az utcán délután két vallásos fiatalasszony (el is neveztem őket, Miriamnak és Yaelnek) menetrendszerűen negyed 4 és 4 között fel-alá gyalogolnak, gondolom ez a délutáni sportjuk. Attól függően, hogy mikor haladok át a falun, különböző irányban látom őket. Miriam és Yael biztos pontok az életemben, ha nem látom őket izgulni kezdek mi lehet velük.

Az Ein Gevtől a tó csücskébe vezető 10 km-es útszakaszon a részidőm 6 perc. Útközben általában látom a fiatalembert, aki az út baloldalán fut, szigorúan úszósapkában. Először azt hittem, hogy úszás után fut, de egész télen így láttam, nehezen tudom elhinni, hogy a „jeges” vízben úszott, bár minden megeshet. Hazafelé ugyanezen a szakaszon néhány kibucnyikot szoktam látni, egyikük minden nap jellegzetes biciklivel teszi meg ezt az irányonként 10 km-es szakaszt, fél négykor pihen meg a félút megtétele  után. Mások sétálnak, futnak, még nem jöttem rá a rendszerükre.

Izraelben (is) az a baj, hogy az emberek nem tudnak vezetni. Az csak szimplán bosszantó, ha az ember elé kerül egy jól megrakott teherautó, és a szerpentinen emiatt 3 helyett 7 perc alatt érek fel. Ilyen van. De teherautó és teherautó között is nagy különbség van, mert az üresek általában se Istent, se embert nem ismerve száguldanak. A nehezebb esetek az egyszerű személyautóban ülő egyeskék és ketteskék (gyk. férfiak és nők), akik vagy nem tudják, hogy hol található a gázpedál, telefonálnak, bámészkodnak vagy egyszerenűen csak bénák. Azt még megérteném, ha a sebességkorlátozást tartanák be (amit én csak ritkán, ha előttem megy valaki, aki igen), de nem erről van szó. A legidegesítőbb, hogy szerpentinen lefelé képtelenek vezetni. Ha látják a vigyázz, kanyar következik táblát, kényszeresen lefékeznek 10 km/óra sebességre, és a kanyarig hátralévő 200 méteres utat ezzel a sebességgel teszik meg. Amíg Poriyán dolgoztam, de néha most is, azt játszottam, hogy az előttem 200 méterrel haladó autóst úgy kell utolérnem a szerpentinen lefelé, hogy nem nyomom meg a gázpedált, csak a féket. Legtöbbször ez sikerült is. A másik probléma Izraelben, hogy rendszeresen záróvonal van azokon az útszakaszokon, amelyek teljesen jól beláthatók, miközben ott, ahol alig 100 méter látható be, szabadon lehet előzni. Lehet, hogy az útfestők összekeverték a dolgokat, de ez meglehetősen idegesítő, méghozzá annyira, hogy bevallom, időnként kénytelen vagyok ezt figyelmen kívül hagyni. Vezetési stílusom egyébként is valószínűleg sokat változott itt Izraelben. A duda rendszeres használatára már teljesen rászoktam, enélkül ugyanis képtelenség előrébb jutni. Mielőtt Afulán kezdtem volna dolgozni, elromlott a duda az autóban, még munkába állás előtt gyorsan megjavítattam, a duda ugyanis körülbelül olyan fontos tartozéka az autónak, mint a benzin.

Apropó benzin, kb. 5 naponta tankolnom kell, és Afula felé vezető útszakaszon van egy olcsóbb kút, ahol tankolni szoktam. A pitstop részidőm 4 perc, lehet, hogy később elszegődöm a Forma1-hez!

A gyönyörű tájról csak annyit, hogy volt már szerencsém duplaszivárványhoz, felhő mögül előbújó napsugarakhoz amelyek, mint egy elemlámpa világítják meg a tó vizét. A képek magukért beszélnek, és igen, giccses, de mit csináljak, tényleg így néz ki.

Akik ismernek, azok tudják, hogy nem evezek épp egy hajóban Zoltaival, de ettől még simán vízre szálltam vele, hisz nyaralni jött és különben is néhány hete már nem ő a Mazsihisz nagy hatalmú igazgatója. Mondtam is neki, amikor az Ein Gev-i kikötőben a csoportja nagy erőkkel más irányba indult, mint kellett volna, hogy már nincs, aki vezesse őket - szúrós tekintettel, de a rá jellemző csibészes mosollyal a szája sarkában nézett rám. A megtévedt nyáj élén, Frölich Róberttel, a Dohány utcai nagy zsinagóga főrabbijával aztán megtalálta a helyes utat Zoltai és a rettenetesen imbolygó hajó felé. A fedélzeten Szalai Viktor, idegenvezető haverom rögtön közölte, hogy gond egy szál se, ha süllyedünk 30 mentőöv rendelkezésre áll, a csoport maradék része pedig Istenben és az úszótudásában bízhat. A sztori ennyiben ki is fulladt, mert természetesen a hajónk nem jutott hullámsírba, az egy órás sétahajózás meg üzemszerű unalomban telt. Aki kíváncsi volt ránk, azzal beszélgettem, aztán egy gyors délutáni imát követően búcsút intettünk egymásnak.

Egyébként nem sűrűn vetődnek magyarok mifelénk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy három év alatt hány magyar turista csoporttal futottam össze Ein Gevben, pedig a kibucunkban jobb napokon 10-15 busznyi külföldi is megfordul. Legutóbb pár hónapja a Hit Gyülekezetének népes zarándok csoportja hajózott ki tőlünk, őket is lelkesen elkísértük a gyerekekkel. Az a közös út is emlékezetesre sikerült, mert nem számítottunk arra, hogy egy rögtönzött Vidám vasárnapban is részünk lesz. Ki tudja, talán ezért sem háborgott akkor úgy a Kineret, mint amikor Zoltaikkal napfürdőzve szeltük a habokat, bár a magam részéről a hullámverést egy fokkal jobban bírtam, de "házigadaként" Jézus dicsőítésével sincs semmi bajom.

Azért is vagyok annyira képben, hogy hány magyar jön Ein Gevbe, mert az itteni idegenforgalmi iroda kötelességtudóan értesít, ha magyar csoport hírét veszik. Az igazat megvallva jobban örülnék, ha már nem szólnának. Nem azért, mert ne találkoznék szívesen az ide vetődő honfitársainkkal (sőt!), hanem mert olyan sokan jönnének, hogy nem számítana kuriózumnak egy busznyi magyar zarándok. Izraelbe évente 10-12 ezer magyar jön, szerintem ez nagyon kevés, miközben mégiscsak itt van a zsidó-keresztény kultúrkör bölcsője, amúgy meg, ha csak lábat lógatna az ember, akkor is remek nyaralási célpont - igaz, baromi drága, de ettől Izraelt még látni kell mindenkinek! Szóval tessék Izraelbe jönni akár Jézus kedvéért, akár Siratófal miatt, vagy épp a csábító tengerpartokat kipróbálni!

Ein Gevben nagy gonddal ápolják a zöldfelületeket. Komoly brigád feladata, hogy nyírják a füvet, metszék a fákat, új növényeket telepítsenek vagy épp összeszedjék a szemetet. Nekik, meg azoknak a gondos szomszédoknak köszönhetően, akik a házuk táján önszorgalomból virágosítanak szemet gyönyörködtető a kibucunk. Ha ők nem volnának, akkor itt is olyan kopár volna minden, mint a kerítésen kívül. A kontraszt külön is kiemeli micsoda erőfeszítés eredménye a mi kis oázisunk. (Lásd erről Élet a gyümölcsösben c. bejegyzésünket)

Nem elvárás, hogy mi is hobbikertészek legyünk, de ha már adott a lehetőség, akkor miért ne csinosíthatnánk mi is a környezetünket? A házunk előtti placcon amúgy is látszott, hogy régen nincs igazi gazdája, hát mi kaptunk a lehetőségen és a metszőollón. A zilált képet nyújtó dzsumbujban pár délután alatt rendet vágtunk Zsófival. Az így előbukkanó egyik fa például kiváló mászókává vedlett át, a gyerekek jövet-menet azon csimpaszkodnak, ami szerintem az egyik legkirályabb elfoglaltság. Olyanok, mint Pom Pom “ahogy ülnek az ágon, egy szép hosszú ágon, föl-he-he-he, le-he-he-he”. A többcélú felhasználás szép példája, hogy a szukkoti sátrunkhoz is felhasználtuk tartópillérnek az elhajló ágakat. (Erről a Szukkoti nemzeti sátor posztunkban bővebben is olvashattatok). Kialakítottunk egy zöldszigetet is, ami ugyan még nem zöld, de a kősziklákkal körbevett földkupacunk tájépítészeti elemmé nőtte ki magát - legalább tagolja az egysíkú terepet. De ami fontosabb, benne van a lehetőség, hogy egyszer majd birtokba veszi a természet. Mi ehhez néhány palántával és rendszeres locsolással járulunk hozzá. Erőfeszítéseinket a szomszédság is jónéven vette, sok-sok gratulációt söpörtünk be (ez nem volt annyira magától értetődő, mert itt is vannak házsártos alakok, akik a kákánis találnak csomót). Egy csomóan a kibucépítő úttörőkhöz, a halucokhoz hasonlítottak minket, ami roppant hízelgő ránk nézve, bár a mi kapirgálásunkat a nagy elődökhöz mérni megtévesztő.

A zsinórlabda - vagy ahogy itt nevezik kadur reset (כדור רשת) - a röplabda távoli rokona, annak lebutított változata. A pálya ugyanaz, a háló épp úgy áll, de itt nem ütik a labdát, hanem a gyengébbek kedvéért elkapják és kézből kézbe járatják. Még lépni is lehet a labdával, viszont itt is három érintés után az ellenfél térfelére kell juttatni a játékszert. Pontot akkor ér az akció, ha a labda földet ér és nem a védők kezében landol.

A környékbeli települések idén zsinórlabdában mérik össze a tudásukat, a bajnokságban lányok-asszonyok csapnak össze. A legutóbbi fordulót a környék központjában, Zemahban tartották, ahol egy több ezer fős sportcsarnokban csaptak össze a csapatok.

Az ein gevi csapat vagy ahogy magukat elnevezték “suálot” (שועלות rókák) bő kerete vagy húsz lányból áll, többségük gimnázium óta csak akkor érintkezett labdával, amikor a gyerekének gurította. De azért van egy elég erős sora a csapatnak, amely kiemelkedik a mezőnyből mind labdaérzékben, mind magasságban.

A sikerhez még ez is kevés volna, ha nem erősítené a csapatot egy igazi légiós, aki gyakorlatilag a hátán viszi az ein gevi rókákat. Ha meg épp nem, akkor sorkatonai szolgálatát teljesíti és bizonyára nem labdákkal lövöldözik… A vele felálló csapat egyelőre veretlen, rajtuk kívül még egy ilyen csapat van, úgyhogy még nem lefutott a bajnokság. Annál is inkább mert a legutóbbi ellenfél váratlanul megszorongatta az anyatigrisként küzdő csapatunkat, csak 2:1-re hozták a meccset, szóval volt miért izgulnunk.

Mindezzel együtt a meccsek sportértéke másodlagos, fontosabb a sportprogram közösségi szerepe. Teljes családok kisérik el a lányokat, kicsik-nagyon együtt vannak, jó buli ez. Bár a gyerekek érdeklődését mérsékelten köti le, hogy mi zajlik épp a pályán, ők inkább egymással vannak elfoglalva a tornateremben. De ez senkit sem zavar, még jót is tesz a hangulatnak, amikor a kölykök rohannak a be a játéktérre, legalább van egy kis mozgás a pályán…