A helyi általános iskolások idén is terepfutással emlékeztek arra a néhány helybéli srácra, akik a 90-es évek közepén egy terrortámadásban halltak meg. Az eseményről tavaly már részletesen beszámoltam, lényegi különbség nem volt, mindenki ugyanúgy szedte a lábát. Viszont az idei képek akkor is ide kívánkoznak, ha egyszer már kitettem hasonlóakat. Jó az ilyesmit újra látni. Ahogy az lenni szokott az iskolai tömegsport eseményeknél a gyerekek egyik része a legálisé lógásért cserébe még egy kis futást is bevállal, a másik része véresen komolyan veszi a versenyt. Nem volt ez másképp az idei Sussita emlékfutáson sem, ami hamisítatlan futó dzsembori volt. Kivéve azoknak, akik a kirendelt mentőautóban fejezték be a körüket… ők valószínűleg nem ilyen sportélményre vágytak. A futás nem az a tipikus látványsport, de nem is ez a lényeg benne. Én például imádom a futóversenyek hangulatát, fotósként most is ezt próbáltam megfogni. Ami idén annyival volt nehezebb, hogy Lea végig rám volt kötve, és míg én kattintgattam, ő édesdeden aludt rajtam. Ez azért kellemes teher volt, az már kevésbé, hogy a versenypályát egy tarlón jelölték ki, ami tele volt tüskékkel. De nem ám akármilyenekkel?! Egészen sunyi jancsiszög szerű bogáncsok lapultak a porban. A körömnyi tüskéktől néhány lépés után úgy nézett ki a talpunk, mintha cipő helyett sündisznót húztunk volna a lábunkra. Ez rendben is volna, hisz terepfutáshoz a szöges stoplis még előny is. De én nem futottam, hanem gyanútlanul bringával kerekeztem a helyszínre. Én barom… egy pillanat alatt nem csak a kerekem, de az agyam is eldurrant. Kapcsolódó cikkek:
1 Comment
Ez csak egy csendes októberi délután volt Ein Gevben. Kellemesen melegített a nap, épp csak annyi szél fújdogált, hogy ne legyen melegünk. A Kineretet nem fodrozták hullámok, az aranyosan csillogó víztükörbe az éppen befutó halászhajón kívül semmi sem rondított bele. Minden annyira lehetetlenül békés volt, egyedül a lassan pöfögő halász bárka fölött köröző madarak voltak idegesek. De ez is inkább hozzáadott és nem elvett az élményhez. Ebbe a kellemes giccsbe tökéletese simult bele egy hirtelen felcsendülő fülbe mászó örökzöld dallam. Már kezdtem azt gondolni, hogy ennél jobb nem is történhet velem, amikor néhány taktussal később egy női hang kezdett rá, és onnantól a lusta idillbe valami kellemes vibrálás költözött. Először azt hittem, hogy a móló hangosbeszélőjéből árad a mindent körbelengő dzsesszes énekszó, aztán kiderült, hogy ez bizony nem egy új lemez, hanem egy élő hang a kikötő egyik padjáról. Egy épp errefelé nyaraló lány gondolt egyet, kiállt egy erősítővel és egy mikrofonnal és olyan koncertet vágott le a sirályoknak, az épp befutó halászoknak valamint a karomon ülő Leának, hogy tátva maradt a szánk. Amikor ilyen élményben van része az embernek hajlamos elfeledi minden baját. A búfelejtés amúgy is jól jött, mert az elmúlt hónapokban csőstől szakadtak ráng a problémák, amikkel nem fárasztottuk az olvasóinkat. Minek tettük volna?! Hisz, aki megnézi a videót az joggal gondolhatja, hogy ilyen paradicsomi helyen gondtalan az élet. Elég, ha mi tudjuk, hogy ez a csendes októberi délután mi mindent ellenpontozott.
Tegnap este helyi idő szerint valamivel fél tíz előtt megremegett a föld a Kineret térségében. Ein Gevben sem volt ez másképp - enyhén megemelkedtek a bútorok, rezegtek az ablakok, nyikorogtak az ajtókeretek és himbálóztak a csillárok. Amikor Zsófinak szóltam, hogy remeg a föld ő csak annyit kérdezett vissza, hogy ez most robbanás vagy tényleg földrengés volt, bár a maga részéről egyiket sem érezte és békésen tovább vacsorzott. Zsófi kérdése egyébként jogos volt, mert amikor a felettünk gyakorlatozó vadászgépek átlépik a hangsebességet, akkor az ezt követő hangrobbanások is hasonló hatást váltanak ki - leszámítva persze a bútorok mozgását.
A geológiai képződményt az afrikai és ázsia földkéreglemezek távolodása hozta létre. E folyamat napjainkban is tart, ami kisebb-nagyobb földrengésekben nyilvánul meg (bővebben erről itt). Két és fél éve, mióta Ein Gevben élünk most először volt "szerencsénk" átélni a megrázó geológiai jelenséget, szóval pánikra tényleg semmi ok.
„Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz – Túlélsz, pöcök.” Örkény István örökbecsű egypercese hajszál pontos képet fest arról, hogy miként babusgatjuk a minket körülvevő kacatokat. Nekünk is megvan a magunk lom keresztje, amit évek óta cipelünk, de legalábbis kerülgetünk. Esetünkben nem is olyan kis dologról van szó, a mi pöckünk, egy kopott kék gyerekbicikli, ami már a mi ein gevi megérkezésünk előtt is a házunk előtt rohadt. Innen oda, onnan ide pakolgattuk jó egy éven át. Aztán egy napon hatalmas csattanással összedőlt a bringatárolónk, megette a rozsda. A csotrogány sértetlenül várta a romok alatt, hogy kiszabadítsa a tulajdonosa, de az csak nem jött érte. Nyilvánvalóvá vált, amit eddig is sejtettünk, hogy a nagy tisztelettel kerülgetett kerékpár valójában senkinek sem hiányzik. Ennek ellenére mégsem volt merszünk kihajítani, így a kerót a házunk melletti fához száműztük. Talán, mert élt bennünk a remény, hogy egyszer csak előbukkanhat a kisgazdája, vagy mert egy-egy eleme pótalkatrésznek elment még, de lehet, hogy csak azért, mert szentimentális érzelmeket tápláltunk a rozoga kétkerekű iránt. A lényeg, hogy a nagy túlélő kapott még egy esélyt. Eltelt egy újabb év, de csak nem pedálozott érte senki és mi sem szereltünk le róla semmit, mert már nem volt olyan állapotban, hogy ennek értelme lett volna. Úgyhogy a múlt héten vettem egy nagy levegőt és az egyik délután a leharcolt drótszamarat elkísértem utolsó útjára a kukához. A pöcök átka megtört! Utóirat: Pár órával később a bringa nem volt ott, ahová letámasztottam. Valaki magához vette. Biztos azt gondolta, hogy jó lesz még valamire és berakta a bringatárolójába, hogy aztán az unokája is kerülgesse… Kapcsolódó cikkek:
Hetekkel túl vagyunk már szukkot ünnepén, de mégsem szeretném, ha feledésbe merülne, hogy e jeles alkalomból megépítettük életünk első saját családi sátrát. A szukkot az az ünnep, amikor Izrael városai és falvai megtelnek sátrakkal (szukkákkal). Bár a sátor szót érdemes nagyon tágan értelmezni - már a Tóra is olyan építményről szól, ami csak hézagos védelmet nyújt az elemek ellen, de ebbe azért sok minden belefér. A pöpec, előre gyártott daraboktól, a home made csodákon át, egészen a szinte életveszélyes tákolmányokig mindenféle szerkezetet látni ilyenkor az utcákon, erkélyeken, udvarokon. Nincs ez másként a kibucunkban sem, erről már megemlékeztem és persze arról is, hogy milyen az, ha értelmiségi apukák sátrat ácsolnak. Épp ez utóbbi - egyébként kacagtató - élményem miatt és persze azért, mert nomád táborban egy életre kiéltem a műárnyék építő szenvedélyem, nem volt nagy kedvem saját sátor építésébe kezdeni. De a gyerekekért mindent, akár még sátrat is verek - főleg, ha Zsófi ezt visszautasíthatatlan parancsba adja. Egy kérésem volt, hogy ezt a harci műveletet ne gyerekekkel súlyosbítva hajtsuk végre, mert az csak látszólag jó buli. A gyerekeknek persze pont a sátorverő cirkusz az élmény, úgyhogy azt ötlöttük ki, hogy együtt kezdjük el építeni, aztán úgyis megunják és majd hagynak magányosan kibontakoztatni az építőművészetem. Na, ebből az lett, hogy Ábel vérszemet kapott és egyfolytában a sarkamban (vagy inkább a seggemben) volt, mikor egy kalapáccsal, mikor egy csavarhúzóval, esetleg egy kósza vasdoronggal a kezében. Ez még kezelhető lett volna, de kisvártatva felbukkant a kis haverja, Sahar, aki egy túlmozgásos kataton bolond, ő viszont az említett eszközöket használta is és ez egy hároméves esetében inkább rémálom, mintsem egészséges utánzás. Ráchel is külön építőbrigádot szervezett a barátnőiből, akik sajátos elképzelések mentén próbáltak hozzájárulni a munkához. Ennek a csúcspontja az volt, amikor egy ugrálókötél segítségével gúzsba kötöttek miközben épp egy vasrúddal légtornáztam, hogy összekössem a sátrunk egyik tartópillérével, ami más körülmények között egy szerteágazó cserje. E ponton a kötél idegeim felmondták a szolgálatot és félbeszakítottam a nagyívű építkezésünket. Másnap délelőtt, immár gyerekek nélkül újra nekifutottunk az akciónak. Begyűjtöttem a környék elhagyott vízvezetékeit, antennarúdjait és függönykarnisait, amiket korunk nagy vívmányával (áldassék a neve, aki feltalálta), műanyag gyorskötözőkkel illesztettünk egymáshoz. Az így kialakított vázra eldobható asztalterítőt tekertünk körbe, a tetejére pedig a vallási előírásoknak megfelelően pálmaágakat fektettünk keresztbe (hogy szakadna meg, aki ezt egykor megálmodta, mert úgy vág és szúr a pálma levele, mint egy tőrkés). Délután a gyerekeket a kész sátor várta, már csak ki kellett díszíteni, ami a szerkezetépítéshez képest cseppet sem életveszélyes feladat. Krepp papír és tűzőgép segítségével egész takarosra dekoráltuk az ünnepi építményt, nagyon király lett. És, hogy a sátrunk még egyedibb legyen a jobb oldalát (mi mást?!) nemzeti színekbe öltöztettük. Kitűztük az izraeli zászlót és mellé két kis magyart is, valódi multi-kulti oltárt rittyentettünk, kicsit olyan stílben, mint az első világháború előtti hazafias zsidó naptárak és üdvözlőkártyák. Már csak Ferenc József portréja hiányzott, meg a felirat "Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!" A szukkánk olyan jól sikerült, hogy nem csak azt bírta ki, hogy napokig használtuk, de még a távollétünket is. Mikor tíz nap után visszatértünk a kibucba még mindig állt, igaz a szél azért már kikezdte, így a balesetveszély elkerülése végett elbontottam, immár gyerekek nélkül, mert így kevésbé illúzió romboló. Kapcsolódó cikkek:
Röpke tíz napig ismét Magyarországon vendégszerepeltünk. Eleve sűrű program várt ránk és még ezt is sikerült tovább súlyosbítanunk, miközben valóban említésre méltó extra dolog kevés történt velünk. De így is megkönnyebbülés volt 10 hajtós nap után visszacsöppenni a "kibucszanatóriumba" vágni a centiket. Az egész utazás úgy indult, hogy a reptér felé vezető utat Ráchel végig pityeregte, mondván úgy fog hiányozni neki a kibuc és hevesen alkudozásba fogott, hogy inkább csak két-három napra távozzunk vagy annyira se. Aztán persze eszébe sem jutott Izrael. Ez csak azért volt "családtörténeti" pillanat, mert nyilvánvalóvá vált, hogy ötéves korára jól fejlett tér-idő érzékre tett szert. Eddig ugyanis mindössze a tegnap-ma-holnap idősíkot érezte, illetve Ein Gev annyira egybefolyt a magyar fővárossal, mintha csak a kibucunk Nagy-Budapest elővárosa lenne. A történtek alapján úgy tűnhet, mintha kedvenc nagylányunk mindenhol otthon érezné magát, valójában most jött el az ideje, hogy önálló tartalommal töltse meg az "otthon" fogalmát, amit mi például nem akartunk sarkosan definiálni, mert megelégedtünk azzal, hogy az "otthon", a "haza" ott van, ahol mi vagyunk. Mostantól ez a leegyszerűsítés egyre tarthatatlanabb lesz és figyelemmel kell lennünk arra, hogy tőlünk függetlenül ő hol érzi magát otthon.
Azért én sem csak Leával lógattam a lábam, október 1-ére konferenciát szerveztem a terrorról az Izraeli Kulturális Intézetbe. Bevallom kicsit nyögvenyelősen ment a szervezés és picit féltem is, hogy az általános téma keveseket fog meg. De szerencsére tévednem kellett, a negyedik általam szervezett Kidma konferenciára is telt házat produkáltunk.
Az egész hazaruccanásunkat leginkább Ábel és Ráchel élvezte. Ők hol velünk, de még inkább a nagyszülőkkel voltak, akiket alaposan igénybe vettek. Élvezték a kényeztetést, a kibucban elérhetetlen programokat, a változatosságot. Nekik Budapest a pompás játszóterek városa, ahol végeláthatatlan villamosok és mozgólépcsők járnak és ahol annyi kakaós csigát és kölesgolyót ehetnek, amennyi beléjük fér. Nekik ennyi is elég a boldogsághoz. Miután 10 pörgős nap után beestünk Ferihegyre Ráchel azért szipogott, mert Budapestet nem akarta hátrahagyni. Aztán azzal a megállapítással törölte le az utolsó könnycseppét, hogy nehéz eldönteni, hogy itt vagy ott érzi jobban otthon magát. Mindenesetre másnap boldogan szaladt második otthonába, a kibucos óvodába, hogy Pilóta keksszel kínálja meg kisbarátait és megossza velük káprázatos magyarországi élményeit. LégikutyakisérőAz előzmények után érdemes megemlékezni az utazásunk körülményeiről is. Wizzel utaztunk és most szerény késéstől eltekintve normális utunk volt oda és vissza egyaránt. Az viszont vicces volt, hogy visszafelé ugyanaz a hölgy volt a vezető sztuárdesz, mint aki fél éve a visszafordulásunk után megtagadta a víz kiosztását, hogy a többi vele kapcsolatos kellemes élményt ne is említsük… Egyetlen apró jelét adta csak, hogy tulajdonképpen pályát tévesztett. Miután Ben Gurionon landolt a gép és komótosan gurult a csőhöz az izraeliek jó szokásukhoz híven elkezdek felállni, leszedni a csomagjaikat. Biztos van valami szabály, hogy ez miért égbekiáltóan veszélyes, de szerintem mindennapos élethelyzet, ami felett vagy szemet huny a személyzet vagy megpróbálja tapintatosan kezelni. Na ez úgy sikerült, hogy a hölgy a hangosbeszélőn keresztül egyre ingerültebben utasította helyre a renitenseket, a végére kicsit olyan kutyakiképzős stílusban, ami jól passzolt a decens germán szőkeségéhez. Az persze már nem izgatta, hogy az ilyen jellegű fellépésről az izraeli utazóközönség egészen másra szokott asszociálni… Kapcsolódó cikkek:
|