A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.

Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.

A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.

Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.

Biztos az én hibám (bár sokat nem változtatott volna a helyzeten, de) valamiért azt hittem, hogy amennyiben angol nyelven is kiállították a diplomám nem szükséges héberre fordíttatni. Kiderült, hogy ez nincs így. Először a magyar nagykövetségtől kértem segítséget (elvben ők hivatottak hitelesíteni a magyar dokumentumokat). Ekkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el. Csupa jóindulatból segítettek, fordítottak, hitelesítettek (persze mondanom sem kell, hogy egy nagy csomó pénzért voltak ilyen kedvesek). Beadtam a jelentkezésemet a diploma elfogadtatáshoz, vizsgához (a jelentkezési lapokat egy izraeli ismerősöm segített letölteni, a kibucban lakók közül segítettek kitölteni, hiszen minden héberül volt). Majd néhány hét múlva felhívtak a minisztériumból, héberül (minek is beszéljenek bármilyen idegen nyelven egy olyan osztályon, ahol a külföldön szerzett diplomákkal foglalkoznak...). Persze egy szót sem értettem, csak azt, hogy valami nincs rendben a jelentkezésemmel (hozzátartozik a történethez, hogy július közepén jártunk úgy, hogy a jelentkezési határidő július 30. volt). Ekkor kétségbeesetten hívtam a Szochnutban a befogadási programunk vezetőjét, hogy helyzet van. Három nappal később volt szíves átirányítani az előző részben már említett titokzatos Michaelhez, aki deklarálta, hogy esze ágában sincs segíteni. Ezt jeleztem kontaktunknak, aki megígérte, hogy intézkedik. A következő napokban egyikük sem jelentkezett, és mivel a határidő vészesen közeledett ismerősök segítségét kértem, hogy kiderüljön mi is a probléma pontosan. A szochnutos programvezető végül időközben kiderítette, hogy nem hajlandók a minisztériumban elfogadni a nagykövetségi fordítást és hitelesítést. (A dolog érdekessége, hogy évente százas nagyságrendű izraeli diák végez magyar orvosegyetemeken, a diploma tehát nem lehet ismeretlen előttük...) A beszélgetésem nagyobb része egyébként nem arról szólt, hogy mi a probléma és az hogyan oldható meg, hanem hosszas fejmosásban részesített és kioktatott, amiért vele párhuzamosan barátaim segítségével próbáltam információhoz jutni a saját ügyemben. Felháborítónak tartottam az egészet, és tényleg még én éreztem magam kellemetlenül, hogy a Szochnut segítségét kérem (azóta megfogadtam, hogy ilyet máskor nem teszek).
A lényeg a történetben, hogy kicsit több mint egy hetem volt a válaszadásra. Ehhez találnom kellett Tibériáson egy izraeli közjegyzőt, aki hitelesíti a követségi – egyébként hitelesnek számító – fordítását (újabb nagy adag pénz ellenében természetesen). Szerencsére sikerült megoldanom, bár autó nélkül, 100 fokos melegben, Ábel fiammal a nyakamban embert próbáló feladat volt.

Újabb néhány hét elteltével levelet hozott a posta, de nem a várt engedélyt! A minisztérium azon értetlenkedett, hogy hogyan lehetséges az, hogy én a diploma megszerzése után 8 hónapon át patológus rezidensként dolgoztam Magyarországon. A magyarázat természetesen egyszerű: a két ország szakképzési rendszere különbözik egymástól, bár az egyáltalán nem volt világos, hogy ez miért releváns a vizsgám szempontjából, hiszen a diplomám immár hiteles másolata ott figyelt náluk. Arról nem is beszélve, hogy azt előre deklarálták, hogy a magyar gyakorlatot nem számítják be az itteni gyakorlati időszakba (sztázs), tehát eleve tök mindegy, hogy én nyolc hónapon át mit csináltam Budapesten. Válaszoltam nekik írásban (a kibucból segítettek héberül megírni a levelet), ajánlva elküldtem. Augusztus vége felé erősen bíztam benne, hogy végre megkapom az engedélyt és október 3-án megírhatom a tesztet, amire úgy mellékesen egész nyáron keményen készültem.

Bár nem boldogít, de sziszifuszi harcomnak volt mellékes eredménye. Az itteni egészségügyi minisztérium augusztus közepe felé nagy nehezen elindított egy call centert, ahol angolul is beszélnek, cserébe viszont megszüntették a közvetlen telefonszámokat (amit előtte sem nagyon vettek fel). Így már angolul is végighallgathattam, mi volt a problémájuk a Magyarországon elvégzett munkámmal, és azt is hétről hétre, hogy még mindig nem látnak változást a számítógépben, azaz nincs az én válaszlevelemre reakció. Közben az izraeli ismerősömtől megtudtam, hogy a minisztérium csak az engedélyt adja ki a vizsgára, a vizsgáztató szerv egy másik hivatal, amely a minisztériumi választól teszi függővé, hogy megírhatom-e a tesztet októberben. Tudtam, hogy ha sokáig ül a papírjaimon a minisztérium, ki fogok csúszni az időből. Telefonálgattam jobbra-balra (ekkor már szeptember második hetében jártunk), emaileket küldözgettem mindenféle nyelven, mígnem egy csütörtöki napon délután 1-kor újra hívtak a minisztériumtól, hogy még mindig várják a főnök reakcióját a levelemre, talán jövő héten. Nem volt mit tenni, vártam. Nem viccelek, másfél órával később újra csörgött a telefonom, immár a vizsgát szervező hivataltól kerestek. Örömmel értesítettek, hogy minisztérium megküldte az engedélyemet, mehetek vizsgázni. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi történhetett másfél óra alatt, ahhoz képest, hogy először azt állították, hogy a főnökre várnak, majd egyszer csak az engedélyem hirtelen már a másik hivatalban volt. Isten malmai felgyorsultak...
A történet azért túl egyszerű lett volna így. Ugyanabból a hívásból kiderült, hogy másnap 12 óráig van időm, hogy személyesen felvegyem náluk (Ramat Gan) a csekkszelvényt, elmenjek a postára, befizessem a vizsgadíjat, és visszavigyem nekik a befizetési igazolást. (Elvileg postán küldenék ki, de mivel ilyen szűkös volt a határidő, erre már nem volt mód.) Mindezt délután fél 3-kor tudtam meg Ein Gevben, az ország másik végén. A dolog egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnt (tudni kell, hogy Izraelben péntek délután megáll az élet, beleértve a tömegközlekedést is, előtte viszont bedugulnak a közutak). Még szerencse, hogy vannak ismerőseim, barátaim, akik segítségemre voltak a küldetés teljesítésében és így nem kellett személyesen átralliznom a fél országon.

_Az Izraelbe költözéssel (alija) kapcsolatos adminisztrációt a Szochnut intézi, ugyanez a szervezet az amely az itteni életkezdéssel kapcsolatos programokért felelős (lásd keretes). Aki Izraelbe akar költözni nem kerülheti el, hogy kapcsolatba kerüljön a Szochnuttal, amely szervezet a bevándorlók objektív számában méri a sikerét. Ezt a „darab szemléletet” saját bőrömön is megtapasztalhattam.

_Esetünkben a Szochnut flottul letudta a legszükségesebb adminisztrációt (jogosultság ellenőrzése, repülőjegy vásárlás, befogadási program stb.), ezen kívül megelégedett azzal, hogy strigulaként behúzzon minket is az alijázók sorába és kész. Kissé sarkítás, de azért lássuk be, hogy a Szochnut azzal egy percig nem foglalkozott, hogy az alijánk sikeres is legyen. Azaz lehetőleg a még Magyarországon megszerzett orvosi diplomám – és vele a tudásom – Izrael szolgálatába állíthassam és nem mellékesen minél előbb keresethez jussak és ne segélyből éljünk. (Ezt csak azért fontos tisztázni, mert van, aki szerint mi vakációzni jöttünk Izraelbe.)

_ A Szochnut budapesti irodájában viszont értelemszerűen beszélnek magyarul – itt nagyon helyesen előzetesen felmérik az alijázók szándékait, tudását vagyis egészen behatóan megismerik, így tudják azt is, hogy milyen foglalkozású az illető. Ha már így van, akkor szerintem nem lenne nagy vállalkozás a budapesti Szochnut részéről, hogy a konkrét esetek kapcsán felvegyék a kapcsolatot néhány minisztériummal, hivatallal és a későbbiekben félévente rákérdezzenek, hogy aktuálisan mi szükséges az elfogadtatáshoz, pontosan mely nyomtatványok kellenek, ezek honnan tölthetők le és vannak-e egyéb kritériumok stb. Akár ezeket a nyomtatványokat kinyomtatva az alijázó kezébe lehet nyomni, hogy figyelj te orvos/ügyvéd/vegyész/informatikus/állatorvos/atomtudós stb. vagy, ezeket kell majd kitöltened, ide és ide kell majd vinned, ezek és ezek a dokumentumok kellenek (héberül kell-e vagy angolul, milyen fordítást, hitelesítést fogadnak el stb.) Ami egy új bevándorlónak hosszú órák, és többszörös szívességkérés, az a Szochnutnak néhány perc böngészés és egy-egy telefon elintézése.

_ Orvosok esetében az „agyelszívásnak” azért van némi infrastruktúrája a Szochnutban is. Van egy „titokzatos” Michael nevű munkatársuk, aki azért kapja a fizetését, hogy a külföldről érkező zsidó orvosok útját egyengesse. Mármint minden munkatársa így tudja róla, ő viszont határozottan azon az állásponton van, hogy neki csak az orosz ajkú doktorokkal van dolga, mindenki mást gyorsan leráz – velem is így tett. (Ez milyen már??? Alapvető információkra lett volna szükségem tőle. Nem azt akartam, hogy intézkedjen helyettem, csak annyit kértem volna, hogy például héber tudásával segítsen két perc alatt megtalálni két olyan dokumentumot a minisztérium honlapján, amivel elvben ő nap, mint nap kell, hogy dolgozzon.) Ennek ellenére minden szochnutos kapcsolatunk folyamatosan ő hozzá irányított, ami a végén már kezdett tragikomikus lenni. Csoda-e ha hamar letettem arról, hogy a Szochnut segítségét kérjem...