mishpaha
  • Blog
  • Fotó
  • Magunkról
  • GY.I.K.

Toporgás és nagy lépés

2/29/2012

1 Comment

 
A múlt héten fellendítettük a szociális életünket. Tortáztunk egyet ausztrál barátainknál és meglátogattunk egy frissen érkezett magyar családot. A két esemény amúgy önmagában nem kívánkozna a blogra - hisz kit érdekel, hogy kivel találkoztunk?! - de így együtt talán már igen. Lássuk miért.
Tulajdonképpen Yael és George Weinberget ismertük először Ein Gevből. Még azelőtt beszéltünk velük, mielőtt kiköltöztünk volna - ők világosítottak fel arról, hogy mire számíthatunk a kibucban. Aztán később is rengeteg tanáccsal láttak el minket, mivel ők is ugyanazokat a köröket futották, csak másfél évvel előttünk. Összeköt minket az is, hogy Ráchel lányunk és Arik fiuk egy csoportba járnak az óvodába, sülve-főve együtt vannak (sőt mi több, Arik sokáig versenyben volt Ráchel szívéért, de ez most mindegy is), így mi szülők is szinte lépten-nyomon találkozunk, mondhatni barátok vagyunk. George egyébként reklámfilm rendező, ha épp van munkája. Ha nem, akkor hozzám hasonlóan blogol. Ezzel ő még nálam is nagyobb fába vágta a fejszéjét, mivel egy éven át minden egyes nap egy-egy rövidebb-hosszabb videó szkeccsel örvendeztette meg a követőit. Yael háromgyerekes családanyaként ilyen badarságokra nem pazarolja az idejét, ellenben finom humorával könnyedén elkápráztat bárkit. A múlt héten az ő születésnapját ünnepeltük közös barátainkkal karöltve. Isten éltesse Yaelt, akinek a szülei egyébként Eszékről származtak el, tágabb családja maga a monarchia, annyi nyelven beszéltek, közte magyarul is.
Yaelékkel egyébként más közös vonásunk is van. Hozzánk hasonlóan ők is azon agyalnak, hogy merre tovább. Csak ők már két éve. Szóval nekünk még van időnk :-) Képzelhetitek milyen nehéz dolguk lehet, ha számukra az a dilemma, hogy visszatérjenek-e Ausztráliába és éljék a boldog középosztálybeliek életét, vagy maradjanak a kibucban és azt matekozzák, hogy melyik számlát fizessék be előbb. (Mondanom sem kell, hogy az ő helyükben én okos volnék, nem úgy a mi ügyünkben, Magyarország kontra kibuc viszonylatban.) Ebből is látszik, hogy Ein Gev mennyire versenyképes hely - nem éppen anyagi értelemben persze… A minap gyereksétáltatás közben meg is állapítottuk George-gal, hogy tulajdonképpen mi nem is annyira Izraelben, mint inkább a kibucban szeretünk lakni kár, hogy ilyen településtípus nincs sem Ausztráliában, sem Magyarországon. Néhány méterrel arrébb abban is közös nevezőre jutottunk, hogy hiába faintos a kibuc, ameddig van hová visszamennünk (értsd van alternatív egzisztenciánk) fennáll a dilemma, vagyis sajátosan egyhelyben toporgunk.
Picture
Velünk ellentétben a Andinak és Ádámnak emiatt már nem fáj a feje. Ők gyakorlatilag felszámolták a magyarországi életüket, még ha nem is feltétlenül így akarták. Megszűnt munkahelyek, eladott budai lakás, végtörlesztéssel letudott vaskos hitel - minden összejött ahhoz, hogy lépjenek egy nagyot. December óta Izraelben folytatják az életüket, három tündéri lányukkal. Nagyon drukkolok nekik! Főleg azért, mert számukra nincs más út csak előre. Egyébként Georgékhoz és hozzánk hasonlóan ők is a Bayit Rishon Ba'Moledet programba kapcsolódtak be, ezen keresztül HaGoshrim kibucban kaptak helyet (tőlünk uszkve 60 kilométerre északra). Ahogy a hétvégi villámlátogatásunk során láttuk, nálunk talán eggyel rosszabb körülmények közé kerültek, de azért panaszra semmi ok, így is jó dolguk van. Főleg mert csodálatos helyen vannak a hófödte Hermon lábánál, ahol olyan a táj, mintha Európában lennének. Nagy kár, hogy Izrael ezen csücske mélyen benyúlik Libanonba és így kitettebb a kósza katyusáknak, ami látens módon mégiscsak csökkenti a komfortérzetet. Ezt azonban ellensúlyozza, hogy az ő apartmanjukhoz járt egy spániel is. A házőrző ugyan nem jelzi a bajt, de a lányokkal máris nagy barátságban van, ezzel is segítve a kicsik beilleszkedését az új közegbe. Akiket egyébként sem kell félteni - a legnagyobb lány egy szempillantás alatt úgy összemelegedett a mi Ráchelünkkel, hogy kézen fogva cseréltek eszmét a négy-öt évesekre jellemző vehemenciával. Már csak a lányok újdonsült barátsága miatt is, ha tehetjük, meglátogatjuk őket, hisz itt Izraelben egy cipőben járunk, nem csak a gyerekeknek van miről beszélnie egymással.

Kapcsolódó cikkek:

  • Lehet egy kérdéssel több?
  • Sabbatmaci
  • Óvoda mustra
1 Comment

Orvosi eset 3.

2/26/2012

0 Comments

 
Az adminisztrációs akadályok leküzdése után a vizsga tiszta ügynek látszott. Ehhez persze az kellett, hogy a szükséges tesztkönyveket megszerezzem. Szerencsére kialakult piaca van a fénymásolt, lefűzött tesztkönyveknek, így haveri segítséggel 1000 sékel ellenében 20 kiló könyvvel és 22 ezer kérdéssel lettem gazdagabb. Ezeken átrágni magam nagyszerű nyári elfoglaltság volt...
A licenszvizsgát évente két alkalommal lehet letenni és a mi személyes menetrendünk szempontjából fontos volt, hogy ezen mielőbb túl legyek, mert akkor használjuk ki optimálisan a lehetőségeinket. Ezért is volt a kétségbeesett küzdelem a vizsgajelentkezés kapcsán, ha nem jött volna össze a dolog utazunk haza azonnal.
A vizsgát mindenki egyszerre, egy helyen Tel Avivban írja, ami tőlünk 170 kilométerre, nagyjából 3 óra autóútra van. Vagyis tanácsos volt egy nappal előbb érkezni, megaludni valahol, hogy másnap reggel viszonylag kipihenten vehessem az akadályt. Szerencsére akadt ismerős, aki a vizsgahelyszíntől nem messze lakott, nála kempingezhettem egy napot. Pihenni ugyan nem sokat tudtam, de legalább nem kellett azon izgulni, hogy beérek-e a vizsgára vagy sem, ami a helyi kiállítási központban volt.
Picture
Kötelezően fizetős parkoló, méregdrága büfé, visszhangos terem - nem valami barátságos körülmények. A pavilonba hivatalosan nem lehetett bevinni telefont, és lényegében a személyin és a tollakon kívül semmi mást. Azért, aki tehette vitt magával némi elemózsiát és innivalót, tekintettel arra, hogy egy kétszer két órás teszt elé néztünk. A vizsga előtt szépen gyülekeztek a résztvevők, köztük néhány ismerős is akadt, akikkel volt idő lepacsizni, mert hosszasan várakoztunk kötelező ruhatárnál, majd újra a regisztrációnál, ahol a terembe lépéshez szép matricát kaptunk a személyinkre.

Bevonultunk a pavilonba, ahol 13 oszlopban legalább 30 szék sorakozott. Mindenki már jóval a vizsga előtt levélben megkapta, hogy melyik szék lesz az övé. ÉS valóban! Ott várt a székemen egy cetli a nevemmel - most már nem volt kétséges, megírhatom a tesztet. Természetesen sokan behozták a terembe a telefonjukat, amit a vizsgaellenőrök gondosan elszedtek, és szépen egymás mellé tettek a terem elején álló asztalra. XXI. századi látvány mintegy 30 okostelefon egymás mellett, a fele egyformán nézett ki. Remélem mindenki a sajátját vitte haza a végén.
Kezdés előtt még egy csomó mindent bemondtak a hangosbemondóban, amiből még az izraeliek sem értettek mindent, mert annyira visszhangzott a terem. Azért a lényeget nagyjából mindenki levette, az egyik ilyen fontos közlemény az volt, hogy sajnálatosan nem sikerült a kérdéseket hibátlanul kinyomtatniuk, így lesz 3 kérdés, ami külön lapon szerepel. No comment.
Csak csak nekikezdtünk az első etapnak. 100 kérdés 120 perc. Az idő lejárta előtt végeztem, éreztem, hogy nem volt könnyű, tudtam, hogy volt kérdés, amit már olvastam a tesztkönyvben, de nem emlékeztem biztosan a válaszra. Nem baj, irány a levegőre, napsütésbe, csoki adag, ebéd, innivaló, egy kis kávé, mert azért ugye nem aludtam túl jól. Haverokkal pacsi, na, hogy sikerült? Nehéz volt, szerintem is.
Picture
A szünetnek lassan vége, gyors pisi, lejelentkezés, újabb matrica. Újabb 100 kérdés, 120 perc. Ez a rész számomra könnyebb volt valamiért, hamar végeztem. Irány ki, nem várom meg a haverokat, majd felhívom őket később. Még egy kis csoki, nehogy elaludjak az Ein Gevbe vezető hosszú úton. Reméltem, hogy sikerült a vizsga, de nem volt tuti, mindegy, a lényeg az volt, hogy túl vagyok rajta.
Elvileg 6 héttel későbbre ígérték a vizsgaeredményt. 3 héttel a vizsga után egyszer csak megláttam a Facebookon az egyik ismerősöm postját: Orvos vagyok Izraelben! Na, mondom, ez meg honnan tudja? Várjunk csak, mintha lenne egy honlap, ahol meg lehet nézni. Keresek kutatok, levelet előveszem, ilyen kód kell, olyan kód kell, a végén enter, és… Egy szó várt: átment.
Picture
Ekkor azt hittem, hogy innen már nem kell további megpróbáltatáson túl vagyok. Elkezdem a gyakorlati évemet és majd csak lesz valahogy. Na, nem eszik ilyen forrón a kását, a balagan csak ezután következett.


A történet utolsó felvonásában a sikeres vizsgát követő vesszőfutást elevenítjük fel, immár happy enddel és némi tanúsággal.

A sorozat előző részei:

  • Orvosi eset 1.
  • Orvosi eset 2.
  • Orvosi eset 4.
0 Comments

Ünnepsoroló 11. - Tubisvát

2/21/2012

0 Comments

 
A tubisvát nagyon menő ünnep. Ez nem valami újabb alkalom az "ájtatoskodásra", ez egy hamisítatlan zöld dzsembori! A tubisvát gyökerei mélyen a zsidó hagyományban erednek, de az idők folyamán megkopott a jelentősége. Izrael földjén viszont táptalajra lelt, új életre kelt és mostanra nemzeti faültetési nappá terebélyesedett. Ebből természetesen mi sem maradhattunk ki.
Magyarországon a fagy és a jég szorításában szürreálisan hathat, de itt Izraelben teljesen természetes, hogy január végén, február elején tavaszodik. Ennek megfelelően ilyenkor vetnek, plántálnak, fát ültetnek. És mivel a zsidó vallás alapvetően egy ősi földműves társadalom lenyomata, ezért természetes, hogy a tavaszi mezőgazdasági munkakezdésnek is megvan a maga ünnepe - ez lenne a tubisvát, amely a "fák újéve" néven vonult be a zsidó naptárba. Az ünnep eleve a természeti környezet tiszteletéről szól, mint ilyen bibliai szintre emelte a környezetvédelmet. Ami az egykori bölcsek részéről korszakos előrelátás volt, az ma igazán trendi hagyomány, és még azok számára is értéket képvisel, akik úgy egyébként nem hívők. De miként lehetséges ez? Amilyen tiszta ünnep a tubisvát, olyan sokdimenziójú a mögöttes tartalma - mindez megkönnyíti, hogy tömegek érezzék magukénak Izraelben és a zsidó világban egyaránt. Ez azonban nem volt mindig így. Az Ünnepsoroló sorozatunkban már megénekelt Sávuótthoz hasonlóan ez az ünnep is érdekes metamorfózison ment át.
A történelem folyamán a tubisvátban megtestesülő tanításokat sajnálatosan elhomályosították más - egyébként ugyancsak fontos - bibliai üzenetek. Ennek talán az lehet a legfontosabb oka, hogy a szétszóratással a zsidó nép elvesztette a fizikai kapcsolatot Erec Izraellel (Izrael földjével) és úgy általában is a földműveléssel. Ebből következően az idők folyamán az ünnep eljelentéktelenett, azonban a cionizmus XIX. századi megjelenésével új értelmet nyert a tubisvát: összekapcsolta a talmudi időket az államépítés eszményével, ezáltal is legitimizálva a cionista célokat. Így lehet az, hogy a tubisvát a modern Izraelben sokkal inkább az országépítés szimbóluma, mintsem valamiféle elvont növénykultusz.
Picture
Izraelben tubisvátkor kollektív faültetés a szokás, amit vallási elhivatottságától függetlenül derekasan teljesít kicsi és nagy egyaránt. De mire föl ez a nagy kertészkedés? - jöhet a jogos kérdés. Nos, egy olyan országban, ahol az idők folyamán eltűntek az erdők és kopár lett a táj a fásítás valódi nemzeti ügy, szerves része az országépítés eszményének. És mint ilyen meghatározó eleme annak a narratívának, amiben Palesztina elhanyagolt pusztaságát az ide évezredek után visszatérő zsidó nép kemény munkával felvirágoztatja és Izraellé varázsolja, ami ebben az olvasatban nagyjából az édenkert előszobájának tekinthető. Magyar szemmel erőltetettnek tűnhet a dolog, de a cionista pionírok álma ma valóság: újra létrejött a zsidó állam és az elmúlt évtizedek erőfeszítései nyomán szépen zöldül a táj - ez utóbbi nem kis részben épp a tubisvátkor kiültetett csemetéknek köszönhetően.
Attól, hogy Ein Gevben a fenti magasröptű filozófiatörténetből direkt módon szinte semmit sem érezhettünk, még a tubisvát hagyományosan fontos ünnepnek számít. Ez még akkor is így van, ha a település környezete ma már takaros kultúrtáj, tele öles fákkal és gyümölcsösökkel, látszólag tehát semmi sem indokolja a kampányerdősítést. De ugye a dolog nem erről szól, meg aztán fát ültetni mindig jó, közösen pedig buli. Nem volt ez másképp most sem. Az ünnep első eleme egy közös vacsora (széder este) volt, amely során ötvözték a hagyományokat a cionizmussal - vagyis az előírásoknak megfelelően az asztalra került 15 féle gyümölcs, termés, mag stb. Az este folyamán ezeket sorra (v)ettük, hogy mi mit szimbolizál, majd minden egyes gyümölcs elfogyasztása után egy-egy hazafias héber dalcsokor került terítékre az öntudatot erősítendő. Nos, ez leírva nem tűnik valami izgalmasnak és valóságban sem volt az. Ellentétben a másnapi családi programmal, amikor már pezsgett az élet. 
Reggel tízre vagy százan gyűltünk össze, hogy kisvonattal átpöfögjünk arra a helyre, ahol már cserépben vártak minket a kiültetendő növények. Egy hosszú műanyag szalag mentén előre kiásott gödröcskék sorakoztak, ezek mellett álltak fel a családok. Kicsit olyan volt a látvány, mintha valami tömegrajtos versenyre készültünk volna, csak itt a startpisztoly helyett egy tényleg nagyon rövid beszéd csattant el. Ennek elhangzása után kezdetét vette a nagy faültetés, ami viszonylag gyorsan lezajlott tekintve, hogy a résztvevőknek csak annyi dolga volt, hogy a cserépből a gödörbe helyezzék a fácskát, majd az odakészített lapátok segítségével rájuk hányják a maradék földet. Ez tényleg gyerekjáték volt.
Picture
Mi egyébként melegítettünk az akcióra. Zsófival napokkal előbb elhatároztuk, hogy a tubisvát igazán jó alkalom arra, hogy az ablakpárkányainkat kizöldítsük. Mivel Ráchel gyakran emlegeti a nagymama borsóit és epreit, ezért e növények beszerzésével gondoltuk feldobni a lányunkat. A dolog bevált, Ráchel és Ábel igazán nagy lelkesedéssel túrták a virágládáinkat, vetették a borsókat, ültették az eperpalántákat az ünnep reggelén.
Miután túl voltunk a tubisvát földműves részén, közös erővel átvonultunk a kibuc rendezvényházába, ahol különböző gyerekjátékok, kézműves foglalkozások vártak a gyerekeket, míg a felnőtteket könnyed környezetvédelmi előadással próbálták lekötni. Ábel időközben beadta a kulcsot, őt a jó levegő és a sok zöldség leterítette a délelőtt hátralévő részére. Ráchel ezalatt lelkesen haverkodott a kis barátaival, nekik tubisvát (vagy ahogy ő nevezi: Duby Svát) is csak egy újabb alkalom volt, hogy egy jót játszanak. Őket még nem érintette meg az ünnep magasztos mondanivalója. De a magot már elvetettük bennük, aztán meglátjuk mi kell ki.   

Kapcsolódó cikkek:


  • A sorozat előző részei ide kattintva olvashatók
  • Sávuót
  • Élet a gyümölcsösben
0 Comments

Kinereti rozmárok

2/19/2012

4 Comments

 
Azt mindig is tudtam, hogy nagy az isten állatkertje. De ma délután elhűlve láttuk, hogy léteznek humanoid rozmárok, akiknek attól hízik a mája, ha februárban megmártózhatnak a Kineretben. Ezekkel a különös emberszabásúakkal parti sétánkon futottunk össze - mi nagykabátban, ők sortban voltak, ami híven tükrözte a köztünk feszülő értelmi különbséget. Alig 10 fok volt és csípős szél fújt, így valódi őrültségnek tűnt a srácok vállalkozása, ami akkor sem poén február közepén, ha épp szikrázóan süt a nap. Tudom, Hummerrel a Balaton jegén vagizni nagyobb baromság, de higgyétek el, már a téli fürdőzés látványától is a tüdőgyulladás kerülgetett minket, hát még ezt a két kapitális vízi barmot, akik történetesen egy parton ülő csajt akartak elkápráztatni a "kianagyobbfaszajegesvízben" macsó játékkal.
Schirilla György szentföldi követői nem csak megmártóztak a tóban, de a nyárról kint felejtett platformról még ugráltak is a jéghideg Kineretbe. Az erről készült képeket tényleg csak erős idegzetűeknek ajánlom:

Kapcsolódó cikkek:

  • Időjárási viszontagságok
  • Didergő
4 Comments

Orvosi eset 2.

2/12/2012

0 Comments

 
Szerencsémre ismerősöktől nagyvonalakban tudtam mi a mentetrendje az orvosi diploma elfogadtatásának. Ez a következő: az egészségügyi minisztériumnál be kell jelentkezni (diplomafordítás, jóhírnév igazolás, működési engedély stb.), szigorú írásbeli teszt, ha az sikerül, akkor egy év gyakorlat (sztázs) és majd ezután kezdődik a szakorvos képzés. Hivatalos tájékoztató hiányában a részletekkel nem lehettem tisztában, ezért garantált volt a kálvária, bár azt álmomban sem gondoltam, hogy ennyi nehézségbe fogok ütközni.
Biztos az én hibám (bár sokat nem változtatott volna a helyzeten, de) valamiért azt hittem, hogy amennyiben angol nyelven is kiállították a diplomám nem szükséges héberre fordíttatni. Kiderült, hogy ez nincs így. Először a magyar nagykövetségtől kértem segítséget (elvben ők hivatottak hitelesíteni a magyar dokumentumokat). Ekkor még nem sejtettem, hogy óriási hibát követek el. Csupa jóindulatból segítettek, fordítottak, hitelesítettek (persze mondanom sem kell, hogy egy nagy csomó pénzért voltak ilyen kedvesek). Beadtam a jelentkezésemet a diploma elfogadtatáshoz, vizsgához (a jelentkezési lapokat egy izraeli ismerősöm segített letölteni, a kibucban lakók közül segítettek kitölteni, hiszen minden héberül volt). Majd néhány hét múlva felhívtak a minisztériumból, héberül (minek is beszéljenek bármilyen idegen nyelven egy olyan osztályon, ahol a külföldön szerzett diplomákkal foglalkoznak...). Persze egy szót sem értettem, csak azt, hogy valami nincs rendben a jelentkezésemmel (hozzátartozik a történethez, hogy július közepén jártunk úgy, hogy a jelentkezési határidő július 30. volt). Ekkor kétségbeesetten hívtam a Szochnutban a befogadási programunk vezetőjét, hogy helyzet van. Három nappal később volt szíves átirányítani az előző részben már említett titokzatos Michaelhez, aki deklarálta, hogy esze ágában sincs segíteni. Ezt jeleztem kontaktunknak, aki megígérte, hogy intézkedik. A következő napokban egyikük sem jelentkezett, és mivel a határidő vészesen közeledett ismerősök segítségét kértem, hogy kiderüljön mi is a probléma pontosan. A szochnutos programvezető végül időközben kiderítette, hogy nem hajlandók a minisztériumban elfogadni a nagykövetségi fordítást és hitelesítést. (A dolog érdekessége, hogy évente százas nagyságrendű izraeli diák végez magyar orvosegyetemeken, a diploma tehát nem lehet ismeretlen előttük...) A beszélgetésem nagyobb része egyébként nem arról szólt, hogy mi a probléma és az hogyan oldható meg, hanem hosszas fejmosásban részesített és kioktatott, amiért vele párhuzamosan barátaim segítségével próbáltam információhoz jutni a saját ügyemben. Felháborítónak tartottam az egészet, és tényleg még én éreztem magam kellemetlenül, hogy a Szochnut segítségét kérem (azóta megfogadtam, hogy ilyet máskor nem teszek).
A lényeg a történetben, hogy kicsit több mint egy hetem volt a válaszadásra. Ehhez találnom kellett Tibériáson egy izraeli közjegyzőt, aki hitelesíti a követségi – egyébként hitelesnek számító – fordítását (újabb nagy adag pénz ellenében természetesen). Szerencsére sikerült megoldanom, bár autó nélkül, 100 fokos melegben, Ábel fiammal a nyakamban embert próbáló feladat volt.
Picture
Újabb néhány hét elteltével levelet hozott a posta, de nem a várt engedélyt! A minisztérium azon értetlenkedett, hogy hogyan lehetséges az, hogy én a diploma megszerzése után 8 hónapon át patológus rezidensként dolgoztam Magyarországon. A magyarázat természetesen egyszerű: a két ország szakképzési rendszere különbözik egymástól, bár az egyáltalán nem volt világos, hogy ez miért releváns a vizsgám szempontjából, hiszen a diplomám immár hiteles másolata ott figyelt náluk. Arról nem is beszélve, hogy azt előre deklarálták, hogy a magyar gyakorlatot nem számítják be az itteni gyakorlati időszakba (sztázs), tehát eleve tök mindegy, hogy én nyolc hónapon át mit csináltam Budapesten. Válaszoltam nekik írásban (a kibucból segítettek héberül megírni a levelet), ajánlva elküldtem. Augusztus vége felé erősen bíztam benne, hogy végre megkapom az engedélyt és október 3-án megírhatom a tesztet, amire úgy mellékesen egész nyáron keményen készültem.

Picture
Bár nem boldogít, de sziszifuszi harcomnak volt mellékes eredménye. Az itteni egészségügyi minisztérium augusztus közepe felé nagy nehezen elindított egy call centert, ahol angolul is beszélnek, cserébe viszont megszüntették a közvetlen telefonszámokat (amit előtte sem nagyon vettek fel). Így már angolul is végighallgathattam, mi volt a problémájuk a Magyarországon elvégzett munkámmal, és azt is hétről hétre, hogy még mindig nem látnak változást a számítógépben, azaz nincs az én válaszlevelemre reakció. Közben az izraeli ismerősömtől megtudtam, hogy a minisztérium csak az engedélyt adja ki a vizsgára, a vizsgáztató szerv egy másik hivatal, amely a minisztériumi választól teszi függővé, hogy megírhatom-e a tesztet októberben. Tudtam, hogy ha sokáig ül a papírjaimon a minisztérium, ki fogok csúszni az időből. Telefonálgattam jobbra-balra (ekkor már szeptember második hetében jártunk), emaileket küldözgettem mindenféle nyelven, mígnem egy csütörtöki napon délután 1-kor újra hívtak a minisztériumtól, hogy még mindig várják a főnök reakcióját a levelemre, talán jövő héten. Nem volt mit tenni, vártam. Nem viccelek, másfél órával később újra csörgött a telefonom, immár a vizsgát szervező hivataltól kerestek. Örömmel értesítettek, hogy minisztérium megküldte az engedélyemet, mehetek vizsgázni. Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi történhetett másfél óra alatt, ahhoz képest, hogy először azt állították, hogy a főnökre várnak, majd egyszer csak az engedélyem hirtelen már a másik hivatalban volt. Isten malmai felgyorsultak...
A történet azért túl egyszerű lett volna így. Ugyanabból a hívásból kiderült, hogy másnap 12 óráig van időm, hogy személyesen felvegyem náluk (Ramat Gan) a csekkszelvényt, elmenjek a postára, befizessem a vizsgadíjat, és visszavigyem nekik a befizetési igazolást. (Elvileg postán küldenék ki, de mivel ilyen szűkös volt a határidő, erre már nem volt mód.) Mindezt délután fél 3-kor tudtam meg Ein Gevben, az ország másik végén. A dolog egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnt (tudni kell, hogy Izraelben péntek délután megáll az élet, beleértve a tömegközlekedést is, előtte viszont bedugulnak a közutak). Még szerencse, hogy vannak ismerőseim, barátaim, akik segítségemre voltak a küldetés teljesítésében és így nem kellett személyesen átralliznom a fél országon.


Legközelebb a licenszvizsgámról és az annak nyomán feltárulkozó hamisítatlan közel-keleti káoszról, vagy ahogy itt mondják balaganról lesz szó.

A sorozat előző része:

  • Orvosi eset 1.
  • Orvosi eset 3.
  • Orvosi eset 4.
0 Comments

Bréking nyúz: Zsófi túl van a közvetlen életveszélyen

2/8/2012

0 Comments

 
Igazából, nem volt életveszélyben, de mivel minden műtét fokozott kockázati tényező, ezért mégiscsak indokolt a bombasztikus cím. A lényeg, hogy ma akasztották a hóhért, vagyis az orvos került kés alá, hogy végre helyrepofozzák a térdét. Az évek óta húzódó sportsérülést egy alig húsz perces artroszkópos műtét során hozták helyre. Zsófi a saját lábán ment be a műtőbe, és ugyanígy távozott. A köztes időre viszont nem emlékszik, mert legnagyobb bánatára altatták, így saját szemével nem láthatta, hogy kollégája miként dolgozik rajta. E "kellemetlenségtől" eltekintve komplikációmentes volt a beavatkozás, a meniscuszai köszönik szépen helyreálltak.
Picture
Azért, hogy a jövőben rendeltetésszerűen használhassa a fent látható alkatrészeit, Zsófi a következő kéthétben itthon lábadozik. Aki szeretné a gyógyulását elősegíteni, vegye fel vele a kapcsolatot és használja ki, hogy az elfoglalt orvos napokig kénytelen lógatni a lábát. Egy kis lélekmasszírozás senkinek sem árt!

Kapcsolódó cikk:

  • Betegút
0 Comments

Újraaktiválás

2/6/2012

1 Comment

 
Megmozgattuk a kibucot. Na jó, nem az egészet, de az ovisokat és szüleiket igen. Ehhez nem kellett mást csinálni, csak elkérni a tornaterem kulcsát. Ilyen egyszerű. De hogy lehet, hogy 30 éve ez senkinek sem jutott eszébe?
Gyerekeseknek ugyan álom hely a kibuc, de azért ez egy kis falu, belátható programkínálattal, amit tovább szűkít, hogy jelen pillanatban tél van, vagy legalábbis olyasmi. Amúgy is állandó szülői para, hogy mit csináljunk a gyerekekkel, ilyenkor meg főleg. Ezért is fura, hogy eddig miért nem jutott senkinek sem az eszébe, hogy a kibuc tornatermében közös erővel fárasszuk a gyerekeket. Zsófi viszont a tettek mezejére lépett. Némi kutakodás után kiderítette mikor szabad a terem és hol a kulcs, majd összebeszélt a szülőkkel, a többi már ment magától. Cikázó gyerekektől, pattogó labdáktól és lihegő szülőktől volt hangos a tornaterem, ami amúgy lényegében parlagon hever.
Nálunk kisebb városok is megirigyelhetnék a normál kosárpálya méretű tornacsarnokot, amit 1980-ban a helyi iskola számára építettek. De, hogy miért ekkora hodályt az érthetetlen. Az iskolának még csak megközelítőleg sem volt egyszerre annyi diákja, hogy a nagyjából 250 fős lelátót legalább félig megtöltsék. Amúgy meg, ha összehúzzák magukat, akkor a kibuc minden lakója beférne ide és még meccset is lehetne játszani.
Az iskolát jó pár éve bezárták, most csak az alagsori kondi teremben izzadnak a srácok, valamint délutánonként a "centerpályán" tartanak röplabda edzéseket, egyébként kihasználatlanul áll a szebb napokat látott épület. Talán azért is merült feledésbe, mert nincs szem előtt. Bár attól, hogy a kibuc eldugott sarkában, a pusztuló iskolán is túl van a létesítmény, még akadhatna valaki, aki összefogja a helyieket és valamiféle könnyed sportéletet szervez, ha már megadatott a kibucnak ez a tornaház.
Volt szülő, aki most járt itt először mióta elballagott az azóta bezárt iskolából. Amikor belépett a terembe olyan volt a tekintete, mintha egy emlékekkel teli, rég elfeledett dobozt nyitna ki. Ezek után nem csoda, hogy a terem (újra)hasznosításáért Zsófi rengeteg gratulációt söpört be a szülőktől. A kicsit "ereszdelahajam" jellegű délután után mindenki arról beszélt, hogy mostantól hétente jövünk. Meglátjuk meddig tart ki a lelkesedés. A terem adott és most már a kulcskérdés is megoldódott.

Kapcsolódó cikkek:

  • Mázgán
  • Unaloműző
  • Kinereti kerekezés
1 Comment

Ez is Izrael

2/1/2012

7 Comments

 
_Eleddig finom hurráoptimizmus lengte át a blogunkat, még ha ezt itt-ott enyhe szarkasztikus humorral palástoltuk is. Na de most! Zsófi diplomahonosításának a történetével és munkába állásával új sorozatba kezdünk, amely bizonyosan árnyalja, amit eddig elétek tártunk izraeli életünkről. Nem kell megijedni, nem lett savanyúbb a szőlő, és nem a magyar panaszkultúra borította el az agyunkat hirtelenjében, pusztán úgy gondoljuk, hogy úgy teljes a kép, ha az izraeli valóság azon szeletével is megismertetünk benneteket, amit Zsófi a saját bőrén tapasztalt meg.
Ez is Izrael.


_Orvosi eset 1.

_A történetemnek sok tanulsága van, és nem csak orvosok számára. A doktori diplomám elfogadtatása és munkába állásom során számtalan nehézséggel kellett megküzdenem. Volt, ami bizonyára az én hibámból történt, volt ami a helyi hivatalok értetlensége, lassúsága okán, ugyanakkor azt gondolom, hogy az események egy része megelőzhető lett volna. A következő napokban három részben osztom meg veletek a tapasztalataimat.
_Az Izraelbe költözéssel (alija) kapcsolatos adminisztrációt a Szochnut intézi, ugyanez a szervezet az amely az itteni életkezdéssel kapcsolatos programokért felelős (lásd keretes). Aki Izraelbe akar költözni nem kerülheti el, hogy kapcsolatba kerüljön a Szochnuttal, amely szervezet a bevándorlók objektív számában méri a sikerét. Ezt a „darab szemléletet” saját bőrömön is megtapasztalhattam.
Picture
Lehetsz te bármekkora ász, Herzl-országában az is benne van a pakliben, hogy sorozatban rosszat dob a gép...
_Esetünkben a Szochnut flottul letudta a legszükségesebb adminisztrációt (jogosultság ellenőrzése, repülőjegy vásárlás, befogadási program stb.), ezen kívül megelégedett azzal, hogy strigulaként behúzzon minket is az alijázók sorába és kész. Kissé sarkítás, de azért lássuk be, hogy a Szochnut azzal egy percig nem foglalkozott, hogy az alijánk sikeres is legyen. Azaz lehetőleg a még Magyarországon megszerzett orvosi diplomám – és vele a tudásom – Izrael szolgálatába állíthassam és nem mellékesen minél előbb keresethez jussak és ne segélyből éljünk. (Ezt csak azért fontos tisztázni, mert van, aki szerint mi vakációzni jöttünk Izraelbe.)
_Aki azt hiszi, hogy bármilyen hivatal képes megoldani a problémáit az hibbant. A Szochnuttal szemben sem voltak túlzott elvárásaim, épp csak azt „kérem számon” rajtuk, amiért létrejöttek. Lehet, hogy hülye ötlet, de nagy segítség volna, ha néhány fő szakma esetében naprakész információkkal rendelkeznének arról, hogy milyen adminisztrációs kötelezettségei vannak az Izraelbe bevándorlónak, ha a saját szakmájában akar elhelyezkedni. Ez ugyanis egyáltalán nem evidencia, és a saját példámból tudom, hogy nulla helyismerettel kifejezetten bonyolult feladat. (A világ minden országában macerás az orvosi diploma elfogadtatása, csak máshol tárt karokkal várják a doktorokat...) Gyakran volt az az érzésem, hogy Izrael nem akarja, hogy itt praktizáljak. Pedig az elmúlt hónapok orvossztrájkja kapcsán mindenki számára nyilvánvalóvá vált a szakemberhiány, amit leggyorsabban külföldön végzett doktorokkal lehet orvosolni.
_Az alijázók legtöbbje héber tudás nélkül érkezik az országba, amit az ulpánon pótolhat. Ez szép és jó, csakhogy bizonyos szakmák esetében az elfogadtatás nem egy papír leadásával oldódik meg, hanem hosszabb procedúra, amit érdemes még otthon előkészíteni és rögtön a megérkezés után elkezdeni, mert csak így van esély arra, hogy az ulpán végeztével (és a letelepedési segélyek „kifutásával”) minél hamarabb munkába állhasson. Azonban az ügyintézést nem csak a helyismeret, hanem a nyelvtudás hiánya is nehezíti. Az izraeli hivatalnokok legtöbbje csak és kizárólag az anyanyelvén hajlandó és tud beszélni (ez Magyarországon sincs másképp), a szükséges tájékoztatók, és űrlapok is általában csak héberül érhetők el (elvétve angolul is), ezeket héber nyelvű internetes oldalakon megtalálni még a Google translate-tel is kész rémálom... Ha telefonálsz nagy-nagy mákkal esetleg magyarul beszélő ügyintézőbe futsz bele, de erre ne alapozzon senki.

Mi a Szochnut?

Picture

A Szochnut egy olyan hibrid szervezet, amely egyszerre mutat kormányzati és non profit jegyeket, de alapvetően hivatalként működik. Elsődleges célja, hogy az Izraelbe letelepedő zsidókat segítse, ami nagy és komoly feladat, elég ha csak azt nézzük, hogy az ország lakosságának közel fele még mindig Izraelen kívül született – ők mind a Szochnut közreműködésével kezdtek új életet Izraelben (mint ahogy azok felmenői is, akik már itt látták meg a napvilágot). A történelem úgy hozta, hogy az elmúlt évtizedekben folyamatosan tömegeket kellett segítenie a Szochnutnak, amit másképp nem lehet, csak nagyüzemi módszerekkel. Hihetelten erőforrásokat mozgattak meg azért, hogy üldözött (és nem üldözött) zsidókat helyezzenek el Izraelben, illetve az itt élőknek emberhez méltó életkörülményeket teremtsenek. (Nincs a világon még egy ország, amely ilyen sokat tenne a honfitársaiért, a Szochnutnak ebben elévülhetetlen érdemei vannak.) Mostanra  megváltozott a helyzet – az alijázók mennyiség átcsapott minőségbe.
A kétezres években már szó sincs tömeges alijáról. Évente pár tízezer zsidó érkezik letelepedési szándékkal az országba, jelentékeny részük már nem a volt szovjet tagállamokból, hanem nyugatról, zömük kvalifikált vagy olyan tehetséges fiatal, akik a világszínvonalú izraeli felsőoktatásban szeretnének diplomához jutni. Az ő igényeik és elvárásaik értelemszerűen egészen mások, mint a ’90-es években érkezett egymillió orosz zsidónak volt, akik a szegénység és a szabadság hiánya üldözött el. A saját példánk alapján úgy tűnik, hogy a Szochnut nem vette észre ezt a minőségi változást. Csak azért nem nagyüzem már, mert kegyetlenül megvágták a költségvetését, ez azonban nem érintette a szervezeti kultúrát. A Szochnut képtelen ügyfélorientált szolgáltatást nyújtani, vagyis a „kuncsaftok” elégedettsége nem szempont, legfeljebb mellékes hozadék.

_ A Szochnut budapesti irodájában viszont értelemszerűen beszélnek magyarul – itt nagyon helyesen előzetesen felmérik az alijázók szándékait, tudását vagyis egészen behatóan megismerik, így tudják azt is, hogy milyen foglalkozású az illető. Ha már így van, akkor szerintem nem lenne nagy vállalkozás a budapesti Szochnut részéről, hogy a konkrét esetek kapcsán felvegyék a kapcsolatot néhány minisztériummal, hivatallal és a későbbiekben félévente rákérdezzenek, hogy aktuálisan mi szükséges az elfogadtatáshoz, pontosan mely nyomtatványok kellenek, ezek honnan tölthetők le és vannak-e egyéb kritériumok stb. Akár ezeket a nyomtatványokat kinyomtatva az alijázó kezébe lehet nyomni, hogy figyelj te orvos/ügyvéd/vegyész/informatikus/állatorvos/atomtudós stb. vagy, ezeket kell majd kitöltened, ide és ide kell majd vinned, ezek és ezek a dokumentumok kellenek (héberül kell-e vagy angolul, milyen fordítást, hitelesítést fogadnak el stb.) Ami egy új bevándorlónak hosszú órák, és többszörös szívességkérés, az a Szochnutnak néhány perc böngészés és egy-egy telefon elintézése.
_ Orvosok esetében az „agyelszívásnak” azért van némi infrastruktúrája a Szochnutban is. Van egy „titokzatos” Michael nevű munkatársuk, aki azért kapja a fizetését, hogy a külföldről érkező zsidó orvosok útját egyengesse. Mármint minden munkatársa így tudja róla, ő viszont határozottan azon az állásponton van, hogy neki csak az orosz ajkú doktorokkal van dolga, mindenki mást gyorsan leráz – velem is így tett. (Ez milyen már??? Alapvető információkra lett volna szükségem tőle. Nem azt akartam, hogy intézkedjen helyettem, csak annyit kértem volna, hogy például héber tudásával segítsen két perc alatt megtalálni két olyan dokumentumot a minisztérium honlapján, amivel elvben ő nap, mint nap kell, hogy dolgozzon.) Ennek ellenére minden szochnutos kapcsolatunk folyamatosan ő hozzá irányított, ami a végén már kezdett tragikomikus lenni. Csoda-e ha hamar letettem arról, hogy a Szochnut segítségét kérjem...
_A következő részben szapulom még egy kicsit a Szochnutot, majd belekezdek vesszőfutásom igazi krónikájába, amiből kiderül, hogy a sokat szidott magyar bürokráciánál is van rosszabb.

Kapcsolódó cikk:

  • Sikeres vizsga
  • Orvosi eset 2.
  • Orvosi eset 3.
  • Orvosi eset 4.
7 Comments

    Mottó

    Budapestről indultunk,
    Ein Gevben kötöttünk ki.

    A szerző ajánlja


    Géptemető
    Jeruzsálem falai
    Időzavar

    Gyászmenet
    Vörös kód
    Kineret 2. - Halhatatlan és haltalan halászok
    Áradat 1.
    És mégis mozog a föld!
    Barca békemisszó 1.
    Erotikus fröcsögés
    Miért éppen Izrael?

    Legfrissebbek


    14940
    Tárgytalanul
    Órvosi eset 9. - Számtalan kaland
    20 éve Izrael-fertőzésben
    Csendes veszteségeink
    Hétköznapok a hátországban
    Az alagút vége
    Haverilag 7. - A leghosszabb 30 másodperc
    Biztonsági jelentés
    És erről van lövésed?
    Haverilag 6. - Szomszédom a Hamasz
    Mondiál a kibucban
    Kitáblázva
    Haverilag 5. - Csakazért is zsidónak lenni...
    Akko és most
    Gyümölcskosár
    Hiába imádkoztunk, de a remény hal meg utoljára
    Guruló generációk
    Nemzeti példa és tragédia
    Vak pali
    Orvosi esetek 8. - A száguldó doki
    Könyvajánló
    Szedd magad az aknamező szélén
    Oroszlánkirálynő
    Fontos közlemény
    Ünnepsoroló 22. - Nyerő tánc
    Amikor apa vér ciki
    Nyerő rókalányok
    Blog menü
    Turista hullám
    Békésen esik
    3 év


    Visszatekintő

    Halhatatlan és haltalan halászok
    Picture
    Nem vagyok valami jártas az Újszövetségben, de az köztudomású, hogy Jézus számtalan cselekedete kötődik a Kinerethez és környékéhez. Ezekről sok helyütt lehet olvasni, mint ahogy arról is, hogy tanítványai közül legalább négy a tavon dolgozó halászok közül került ki. Az ő kései utódaik a jó fogás reményében manapság Ein Gevből hajóznak ki. Blogunkat örvendetesen sok keresztény barátunk is követi, húsvét alkalmából elsősorban nekik szeretnénk kedveskedni a kinereti halászatról szóló posztunkkal.

    Archív

    August 2014
    July 2014
    June 2014
    May 2014
    April 2014
    March 2014
    February 2014
    January 2014
    December 2013
    November 2013
    October 2013
    September 2013
    August 2013
    July 2013
    June 2013
    May 2013
    April 2013
    March 2013
    February 2013
    January 2013
    December 2012
    November 2012
    October 2012
    September 2012
    August 2012
    July 2012
    June 2012
    May 2012
    April 2012
    March 2012
    February 2012
    January 2012
    December 2011
    November 2011
    October 2011
    September 2011
    August 2011
    July 2011
    June 2011
    May 2011

    Kategóriák

    All
    Beilleszkedés
    Biztonság
    Biztonság
    Előkészület
    Előkészület
    Haverilag
    Hétköznapok
    Hétköznapok
    Időjárás
    Időjárás
    Kocsi Mesék
    Környék
    Környék
    Közélet
    Közélet
    Közlekedés
    Közlekedés
    Neumann Gábor
    Orvosi Esetek
    Otthonunk
    Sport
    Személyes
    Személyes
    Szokások
    Szokások
    Szolgálati Közlemény
    Szolgálati Közlemény
    Tanulás
    Tanulás
    ünnepsoroló
    ünnepsoroló
    Utazás
    Utazás

    Picture

    RSS Feed


Ez a Kramer-Nagy család blogja ©