Ha szóba kerül a migráció, akkor a legtöbb embernek nincstelen, jobb sorsra érdemes harmadikvilágbeli bevándorlók jutnak eszébe, akikkel már tele van a padlás a nyugati világban. Pedig nem csak ők kerekednek fel, hanem olyan tisztes polgárok is, akiknek akár a hazájukban is jó dolguk lehetne, de mégis máshol próbálnak boldogulni. Rendhagyó körkép a hébertanfolyamról.

Hetek óta koptatom az iskolapadot, hogy ivrit (héber) tudásomat gazdagítsam. A szerény unalommal csordogáló ulpánról (nyelvtanfolyamról) szörmentén már többször tudósítottunk itt a blogon, később talán részletesen is megemlékezem. Előzetesként legyen elég annyi, hogy több mint harminc ember egyszerre próbál egy olyan nyelvet elsajátítani, ami egyikőnk anyanyelvével sincs még köszönőviszonyban sem. Ez csak vicces lehet.

A bábeli zűrzavarnak azért van előnye is: rengetegféle embert ismerhetek meg, amire hosszú óraközi szünetek tág teret adnak. A megismerés persze erős kifejezés, merthogy a kölcsönös nyelvi korlátok közepette viszonylag göröngyös a kommunikáció. Mivel a héber tudásunk egy óvodás szintjét sem üti meg, ezért – egyelőre még – az általános közvetítőnyelv az angol, ami az angolszászokkal működik, az orosz anyanyelvűekkel már kevésbé. A csoportomban viszont az ex-szovjetek dominálnak, nagyjából kétharmados többségben vannak, így közüllük értelemszerűen csak azokkal tudtam érdemben szót váltani, akik tudnak valamit angolul.

A beszélgetések során (sok más egyéb dolog mellett) mindannyiszor azt próbáltam megtudakolni, hogy kit mi hozott Izraelbe, miért kerekedett fel és hagyta hátra a szülőhazáját. A csoporttársak sokféle motívációról számoltak be – és persze a döntések mindig komplexek -, de azért vannak közös pontok, ami alapján érdekes halmazok állíthatók fel. Ezekre hoznék fel pár tipikus vagy épp nem kézenfekvő példát. Olykor talán a kelleténél is több háttérinformációval fűszerezett posztom első részében love story-kat gyűjtöttem csokorba.

Tatjana – az egyik csoportársam – New Yorkból érkezett, nevéből rögtön levágja az ember, hogy orosz származású. A lány családja 23 évvel ezelőtt az egykori Üzbég Szovjet Szocialista Köztársaságból vándorolt ki az USÁ-ba. 1988 tájékán ugyan már Gorbacsov regnált a szovjeteknél, de ki- és bevándorlási vízumhoz jutni bizonyára ekkoriban is nagy fegyverténynek számított. Elképzelni is nehéz, hogy Tatjana szülei mi mindent tehettek a jobb élet reményében azért, hogy az akkor három éves kislánnyal elhagyhassák a Szovjetuniót, ráadásul a létező világok legjobbikának tartott Amerikába és mondjuk ne az akkoriban meglehetősen kiesnek számító Izraelbe. Az ígéret földjén Tatjanából jó amerikai lett, de a sors úgy hozta, hogy izraeli férfiba szeretett bele. Az ő kedvéért a házasságkötés után otthagyta szeretett New York-ját és egy éve – a szülők bánatára - Izraelbe költözött, hogy ismét új életet kezdjen, immár egy apró isten háta mögötti faluban.

Hasonló Leah története is, aki a világ túlfeléről érkezett az ulpánra. A 19 éves, gyöngyöző kacajú Új Zeland-i lány ugyancsak egy fiú miatt jött Izraelbe, akivel még otthon ismerkedett meg. Az ő esetében a szerelem házhoz jött - családjuk hátizsákos utazóknak ad ki szobákat, ennek kapcsán sok izraeli is megfordul náluk (akik a katonai szolgálat után előszeretettel utazgatnak). Későbbi kedvese is így vetődött hozzájuk. A sráccal rövid időn belül olyannyira komolyra fordult a dolog, hogy összeházasodtak és csapot-papot hátrahagyva Shaar Hagolan nevű kibucban telepedtek le. Egyébkén Leah családtörténete sem tipikus: édesanyja eredetileg zsidó családba született, de a szülei hamar meghaltak és egy keresztény család fogadta örökbe. Láthatólag a vér nem vált vízzé, hisz a lánya most visszatért a gyökerekhez, bár Leah nem vándorolhatott be zsidóként Izraelbe, ami rávilágít az itteni törvények furcsaságaira.

A következő részben Madelin, Mark és Pável történetével ismerkedhettek meg.

A napokig tartó bozóttűz szerencsére nem érintette közvetlenül a lakóhelyünket, de a fölénk magasodó hegyoldalakat annál inkább. A tüzeket repülővel próbálták oltani (képek itt), de végül inkább maguktól haltak el, addig viszont szénné égettek mindent, ami útba esett. Ez eléggé komolyan hangzik, de valójában a száraz füvön kívül nem sok minden volt a hegyoldalon tekintve, hogy 1967-ig ez volt a határsáv, amit szorgalmasan elaknásítottak az izraeliek és a szírek (ezért sem sietett senki kézierővel oltani a tüzet).
Mondanám, hogy amikor pénteken visszaértünk a kibucba a tűznek már nyoma sem volt, de ez egyáltalán nem igaz. Eléggé komor táj és enyhe kormos szag fogadott minket. A lángokról viszont sikeresen lemaradtunk.
George barátunk szerencsére megörökítette a Golán-fennsík felénk eső részén pusztító természeti katasztrófát. Az első éjszaka készült videón épp a Szuszita nevű hegy perzselődik (erről a hegyről hamarosan bővebben is írok), amiről van két nappali képem is (ezeket Ein Gev facebookos profiljáról szedtem le).

Ezen a kisfilmen pedig egy távolabbi domb ég valamikor késő délután.

Mivel kitört a vakácó az óvodában, nekem is szünetel a tanfolyam, Zsófi pedig megcsömörlött a tesztkönyvektől, ezért a következő napokat „szabadságon” töltjük, méghozzá távol Ein Gevtől.

Egyszer élünk alapon autót béreltünk és családostól felkerekedünk egy másik kibucba. Hiába, a változatosság gyönyörködtet :) Na jó, azért oka van annak, hogy Dáliába megyünk: barátok, távoli rokonok laknak ott, őket látogatjuk meg. Reményeink szerint olyan haverjainkkal is végre találkozunk, akik Tel Avivban laknak és akikkel a viszonylag nagy távolság miatt eddig nem sikerült összefutni.

Jó hely Ein Gev, de azért kell már, hogy végre új impulzusok érjenek minket, mert különben megkattnunk itt a végeken.

Persze, ahogy az már lenni szokott szó sem lesz önfeledt pihenésről: Ráchelen most futott át valami enyhe vírus (mikor máskor?), Ábel meg épp a foga miatt érzi kutyául magát, amit egy kilenchónaposhoz méltó önuralommal visel. De mit nekünk láz és fogzás?! - ha törik, ha szakad megyünk, hisz ki mondta, hogy szenvedni csak itthon lehet?

Hogy a következő napokban a blogolvasóink széles tömegei se érezzék jól magukat elárulom, hogy nem csak mi, de a blogunk is „nyaral”. A fájó hiányra biztos gyógyír, hogy a vakációnk végeztével első kézből értesülhessetek friss élményeinkről itt a blogon. Addig is újraolvasás céljából figyelmetekbe ajánlom az eddig megjelent posztokat.

A héten Jeruzsálemben jártunk a nyelvtanfolyam keretében. A nagy távolság miatt ugyan az egésznapos kirándulás legnagyobb része buszozással ment el (3 óra oda, 3 óra vissza), de ettől eltekintve jól sikerült a túra. Jeruzsálemre alig hat órácska jutott, viszont a rendelkezésre álló rövid időt annál tartalmasabban töltöttük el. A napot a Yad Vashemben kezdtük, ahol a Holocaust rémségeivel szembesülhettünk, majd a Ha Tayalet kilátóponthoz hajtottunk, ahol elénk tárult Jeruzsálem legszebb arca. Innen az Óváros felé vettük az irányt, ahol az Örmény- és a Zsidónegyed megtekintése után a Siratófalnál fejeztük be a városnézést.

Erik, az idegenvezetőnk nem sok újat tudott mutatni nekem a városból, ezért volt időm kattingatni. Zömében a csoporttársakat örökítettem meg, de amennyire egy osztálykirándulás keretei között lehetséges Jeruzsálemről is készítettem pár képet. Ezeket gyűjtöttem most két csokorba, plusz van egy szentségtörő bónusz képem is a lesifotókra fogékonyak számára.

Aki a blogban látható galérián kívül még több képre is kíváncsi az kattintson ide.

In this week we were in Jerusalem with Ulpan class. The trip was really short because Jerusalem is so far from the Kinneret. Unfortunately we spent only 6 hours in the Holy City, but we looked at a lot of interesting places thanks to our tour guide Erik. The first stop was in Yad Vashem, after we went to Ha Tayalet lookout to see the beautiful view of the historical city of Jerusalem. Finally we finished the tour in the Old City.

I made two photo galleries, one of the classmate portraits, one of Jerusalem, and there is also an extra funny picture.

If you need more pics from the tiul (trip) click here. (Please tag the photos in Picasa.)

Magam sem hittem a szememnek, amikor ez fogadott a Siratófalnál:

A héten Jeruzsálemben jártam (amiról hamarosan jönnek a fotók is) és ledöbbenve láttam, hogy már járnak a villamosok – igaz a mi Combinoinkra megszólalásig hasonlító szerelvények tök üresek a próbaüzem miatt. A dolog azért érdekes, mert  ha van, ami a budapesti 4-es metrónál is régebb óta hózódó beruházás, hát az a jeruzsálemi villamos.

Amikor 1995-ben először jártam a városban akkor került szóba a villamos-projekt, aztán sokáig semmi sem történt. Közben egyre fojtogatóbbá vált az autóáradat és jól láthatólag már a buszhálózat sem bírta kiszolgálni az igényeket a viszonylag szűk belvárosi utcákon. Két éve, amikor legutóbb Jeruzsálemben voltunk már javában építkeztek. De nem úgy tűnt, mintha komolyan gondolnák, hogy az aktuális határidőig (2010) befejezik a munkálatokat.

Igaz, akkor már állt a villamosvonal egyik legjelentősebb műtárgya a Húrok hídja, ami nyomban a város egyik jelképévé vált. A hegyekkel-völgyekkel teleszabdalt városban eleve nehéz vállalkozásnak ígérkezett a villamospálya kialakítása. A mérnöki kihívásoknál is nagyobb akadályt jelentett a politika. Jeruzsálemben ugyanis egy ártatlannak látszó villamosvonal is világpolitikai konfliktus. Minden olyan fejlesztés, ami érinti az Izrael által megszállt és annektált Kelet-Jeruzsálemet szálka a palesztinok szemében. Hiába könnyítené meg a városrészben élő háromszázezer arab életét is a villamos, ha ebben is a „megszállók” terjeszkedését látják, ezért az arab világ bojkottot hirdetett a projektben résztvevő multinacionális cégek ellen.

Minden tiltakozás ellenére idénre elkészült 13.8 kilométer hosszú villamospálya, amely a nyugat-jeruzselemi Herzl-hegyet az észak-jeruzsálemi Pisgat Zeev városrészt köti össze. A 23 megálló egyelőre még üres, mint ahogy a próbajáraton közlekedő villamosok is. De hónapokon belül megtelnek utasokkal – zsidókkal, és arabokkal.

Gondolom mindenkinek megvan a maga ballagás-élménye: kényelmetlen ünneplő ruha, értelmetlen beszédek, gáz műsor, vakúvigyorú rokonság mindez tikkasztó hőségben. Gyerekként sem csíptem a dolgot, frissensült szülőként pedig a hátam közepére kívánom, hogy ilyenen valaha ott legyek. Az utóbbi hetekben viszont egyből négy ilyen eseményen is részt vettem, méghozzá önként és dalolva. Ünnepsoroló újratöltve.

Ugyan itt a kibucban már nincs iskola, de gyerekek azért még szép számmal vannak. Rájuk a kibuc tradícinálisan külön figyelmet fordít az iskolán kívül is. Ennek a legfontosabb terepe a napközi, ami itt nem része az iskolai intézményrendszernek, hanem attól függetlenül működteti a közösség. Ein Gevben évfolyamok szerint úgynevezett kvucákat (csoportokat) hoznak létre, amelyeket egy-egy idősebb madrich (vezető) irányít. Egy-egy ilyen csoportban 6-8 gyerek „zsúfolódik” össze. Ez nem valami sok, viszont kiválóan alkalmas arra, hogy személyre szabottan foglalkozzanak a gyerekekkel az erre külön fenntartott klub/tanulószobákban. A házi feladat megoldása mellett, jut idő a közös programokra is, ami ugyancsak segít a csapat összekovácsolásában. Erre egyébként bőven van idő, hiszen a gyerekek gyakorlatilag a bölcsődétől az érettségiig együtt nőnek fel.

Hogy jön mindez a ballagásokhoz? Ráadásul úgy, hogy a Magyarországon bevett műfaj Izraelben tualjdonképpen teljességgel ismeretlen. Nos, az évet itt is lezárják csak másképp. A már említett kvucák, ha kiscsoportból a nagycsoportba, a nagycsoportból az általánosba lépnek, vagy ha az általánosból a gimnázumba mennek, akkor ezt megünneplik. Ugyanígy tesznek a bat és bar micva korú gyerekek esetében is. Azzal a különbséggel, hogy ezen alkalmakkor a gyerekeké a főszerep – a szó  szoros értelmében, mert ilyenkor kisebb-nagyobb műsorokat adnak elő. Ezek volnának az itteni ballagások.

Mondanom sem kell, hogy az ovis műsorok felejthetőek voltak. A kicsik produkáltatása garantálja a kínos pillanatokat, ez most is így volt, de az elfogult rokonság ebből semmit sem vettek észre.

Viszont legnagyobb meglepetésemre a nagycsoportosoknál a szülők is testületileg felléptek. Az itteni „Pancsoló kislány” punk változatára playbeckeltek, ami ugyan művészileg teljesen értékelhetetlen, viszont nagyon-nagyon vicces volt, hogy milyen önfeledten mertek hülyék lenni. A performansz legbevállalósabb szereplője egy olyan anyuka volt, aki alig egy héttel előbb még nagy pocakkal hozta-vitte óvodás fiát. A szülés után viszont lelkesen léggitározott a publikum és a maga örömére. Micsoda tehertől szabadulhatott meg, ha ilyen könnyedén tépte a nemlétező húrokat...

A bat és bar micva korúak esetében már elmaradt a szülők szerepeltetése, attól eltekintve, hogy a srácok virágot osztottak nekik. Azt mondjuk nem sikerült megértenem, hogy ezt  a szép gesztust miért militari cuccban, katonás meneteléssel csinálták, de biztos volt valami szöveges magyarázat, amit nem értettem. Egyébként érdekes volt megfigyelni, hogy a ballagási műsorokban rendre voltak jelenetek, amikor angyalbőrbe bújtatták a szereplőket. Ez tükrözi az Izraeli Védelmi Erők iránt érzett mélységes (és jogos) tiszteletet, ugyanakkor nekem mindig disszonáns a gyerekkatonák látványa, mégha az csak játék is.

Az évzárók közül a legnagyobb érdeklődés az érettségizők műsorát kísérte. A hátsósorban mi is ott ültünk Ráchellel, aki egészen felspannolt, hogy a nagyokkal együtt szórakozhat. Nem hiszem, hogy többet értett nálam a műsorből (én lényegében csak a helyzetkomikumokat) viszont sokat elárul a poénokről, hogy még ő is levette a csattanókat: lelkesen tapsolt, amikor a közönség is így tett és hangosan kacagott, amikor röhögtek a nézők.

Meg kell hagyni, hogy a majd' egy órás(!) kabaré néhány sutaságtól eltekintve egészen profi volt. A (belső)poénok ültek, ügyesen karrikírozták a kibuclakókat és kellően szemtelenek voltak a viccek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az idei ballagók inkább csak a mellékszerepekben villantottak. A prímet már kipróbált öregdiákok vitték, akik – mint azt később megtudtam – már a sokadik vendégszereplésükön vannak túl. De ez senkit sem érdekelt, mert láthatólag díjazták a humort, még azok a nézők is, akiket megfricskáztak a srácok. Nem hiába, hiszen néhány éve még ők álltak a színpadon és csináltak hülyét másokból.

Nem csitul a tiltakozási hullám Izraelben. A Tel Avivból indult elégedetlenség futótűzként terjedt el az országban. Mint már írtam róla a mi környékünkön is forr a levegő és az itteniek közül is egyre többen csatlakoznak a megmozdulásokhoz. Szubjektív riport a nagy Jordán-völgyi menetről.

Eddig a lelkesebbje valamelyik nagyvárosba utazott, vagy a Zemah-i körforgalomnál rázta az öklét esténként. Múlt csütörtökön viszont minden eddiginél többen ostorozták a kormány politikáját a térség legfontosabb közlekedési csomópontjánál. Zemahban, a környékbeli kibucokból érkező menetek egyesülése nyomán a szervezők szerint ezren demonstráltak, szerintem kis jóindulattal öt-hatszáz fő jött össze.

Engem egy baráti házaspár vitt autóval a tűntetésre. Sharon, a sofőröm középiskolai tanár és lelkes támogatója a demonstrációknak. Szerinte nagy változások előtt áll az ország, bár azt ő is elismeri, hogy a tiltakozások célja eléggé homályos. Azon túl, hogy elszabadultak az árak, nincs egy központi üzenet, helyette sokan sokféle dolgot követelnek, amivel így persze mindenki kicsit azonosulhat.

Itt helyben is az volt a fontos, hogy minden kibucból valaki elmondja a maga bánatát. És mint legkisebb közös többszöröst sűrűn emlegették az ötéve elrabolt Gilad Shalitot, akinek persze nincs túl sok köze ahhoz, hogy egekbe szöktek a lakásárak és megritkult a szociális háló.

Be kell valljam, hogy engem nem csapott meg a történelem szele. Nem éreztem azt, hogy most valami nagy dolognak vagyok a részese. Két dolog azonban érdekes volt számomra az egyik az, hogy nyiltan felvállalták a szónokok, hogy a periférián élnek. Ezt ugye senki sem szereti kimondani, mert mindenki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Attól viszont, hogy tudták hol a helyük a világban (az isten háta mögött) nem lettek ellenségesek (sőt!) azokkal, akik az ország szerencsésebbik felén elégedetlenkednek. A másik ennél sokkal fontosabb, hogy mennyi fiatal résztvevője volt a demonstrációnak. Magyarországon a tinik apolitikusak és legfeljebb a saját iskolájuk bezárásakor éreznek késztetést arra, hogy hallassák a hangjukat. Itt viszont országszerte a fiatalok a motorjai a demonstrációknak. A Zemah-i tűntetésen nem csak a hallgatóság, de a felszólalók között is több huszonéves vagy még fiatalabb srác volt.

Az elégedetlenségi hullám mögött nincs szervezett politikai erő, amit úgy érzem le is vetne az emberek elemi dühe. Helyette kisebb ifjúsági szervezetek és nagyon sok egyén összefogása van. Az, hogy ebből mi fog kisülni most még nem lehet tudni. Meglehet heteken belül kifullad a tiltakozás, de az is benne van a pakliban, hogy egy új politikai erő épül fel belőle, amely kikényszerítheti az előrehozott választásokat.

Vendégszöveggént szeretném a figyelmetekbe ajánlani Ámosz Oz cikkét, ami a Népszabadságban jelent meg nemrégiben. Izrael talán legismertebb kortárs írója nálamnál sokkal pengébben látja, hogy mi van a demonstrációsorozat mögött.

A hajtós nyelvtanfolyamot kirándulással (tiul) szakítottuk meg, ennek során a Golán-fennsíkkal ismerkedhettünk meg. Megnéztük felülről a Kineretet, ellátogattunk egy pincészetbe és az 1200 méter magas Avital hegyen felkerestünk egy elhagyott katonai erődítést.

In the last week we were in the Golan Heights with Ulpan class. The first stop was near Kefar Haruv lookout (Peace Vista). After that we went to the Golan Heights Winery (near Katzrin) and tasted good wines. Finally we climbed Mt. Avital and visited the old military base on the top. 
If you need more pics from the tiul (trip) click here. (Please tag the photos in Picasa.)

Eddig nem nagyon foglalkoztunk politikával, de mivel Izrael hetek óta demonstrációktól hangos, ezért érdemes kivételt tenni. A példátlan utcai tiltakozási hullám a mi jövőbeni kilátásainkat is érinti.

Az újabb gazdasági válság küszöbén Izraelben is elszabadultak az indulatok. Hiába jók Izrael versenyképességi mutatói, hiába magas a GDP, hiába irígylésre méltó az életszínvonal a statisztikák szerint, ha a társadalm ezt másképp éli meg a hétköznapokban.

Az eddig jobbára szőnyeg alá sepert szociális feszültségek most mintha egyszerre robbannának. A szikrát néhány Tel Aviv-i fiatal csiholta, akik megúnták, hogy horribilis bérleti díjakat fizetnek, ezért sátrakba költöztek a város egyik elegáns sétányán. Az egyébként középosztálybeli srácokhoz napok alatt több ezren csatlakoztak, egész kis sátorváros nőtt a flaszteren. Igazi Sziget-feeling van (képek a helyszínről itt), csak itt nem csápolnak, hanem hangosan protestálnak. A sátorvárosban járt az egyik haverunk, Gerorg Weinberg kisfelmje az ottani élményeit mutatja be:

A Tel Aviv-i példát pillanatok alatt tucatnyi izraeli városban követték. (Az ATV idevágó magyarnyelvű hírösszefoglalóját itt olvashatjátok és nézhetitek meg. A tűntetésekről ír az LMV.hu is, ahol vieóinterjú látható az eseményekről.) Még itt a mi környékünkön, az isten háta mögötti Zemah kereszteződésben is tacepaókat aggattak ki és tiltakozók jelennek meg esténként (amikor nem tűz a nap, mert a demokráciának is vannak korlátai).

Hogy az elszabadult ingatlanárak és az ebből következő irdatlan bérleti díjak milyen problémát jelentenek azt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a tűntetéssorozat első nagyobb megbozdulásán csak Tel Avivban 50 ezren vonultak az utcára. Legutób pedig ugyanitt 350(!) ezeren és már nem csak fiatalok, hanem idősebbek, vallásosak és nem vallásosak egyaránt. Az ország minden jelentősebb városában százak-ezrek álltak ki az olcsóbb lakhatásért, ami a piacgazdasági körülmények között igencsak fura követelés.

A dolog olyannyira összehozta az ittenieket, hogy a zsidók mellett az izraeli arabok is ugyanazokkal a jelszavakkal fejezték ki nemtetszésüket az elhatalmasodott ingatlanlufi miatt. Be is van szarva az izraeli kormány, mert lakást képtelenség egyik pillanatról a másikra építeni, viszont ha valami csoda folytán hirtelen mégis nőne a kínálati oldal, akkor az ingatlanspekulánsok nagyot buknak és ez magával ránthatná az egész izraeli gazdaságot. Netanjahu ugyan nagy hirtelen bedobott valami támogatási programot a lakásvásárló családoknak, de ez csepp a tengerben, felületi kezelés, mivel a probléma sokkal összetettebb ennél. (Magyar nyelvű politikai helyzetértékelés itt olvasható.)

A dolog annyiban érint minket is, hogy nem mindegy milyen áron bérlünk majd lakást, ha egyszer elhagyjuk a kibucot. Bár még ez nagyon távoli jövő, de minden eshetőséggel számolni kell. Mi például jelenleg 1300 sékelt fizetünk egy 50 nm-es apartmanért a kibucnak, ami még otthoni léptékkel is belátható ár, itt már-már ingyen van. Tel Avivban ugyanez a kégli 4 ezer sékelnél kezdődne és akkor egy lakótelep 9. emeletén nézzük a szomszédos toronyházat. A probléma az, hogy hiába szeretünk mi Ein Gevben lakni, ha errefelé nem sok munka akad és ami van, az sem fizet jól. A helyzetünket tovább bonyolítja, hogy Zsófi karrierje szepontjából nagyon is számít, hogy milyen kórházi közegben dolgozik. Az itteni regionális kórház mondanom sem kell, hogy nincs rajta a szakmai térképen – de lehet, hogy még a Google Map sem jelöli...

Jelenleg az a legvalószínűbb, hogy ahol munkát találunk ott leszünk kénytelenek piaci áron lakást bérelni. Ha Izraelen belül költözünk, akkor új otthonunk nagy valószínűséggel Jeruzsálem-Tel Aviv-Haifa vonalában lesz, ahol csillagászati árak vannak. A tűntetések eredménye/következménye tehát számunkra sem mindegy. Úgyhogy hajrá fiúk! Jó táborozást!

A legtöbben nem is gondolnánk, milyen társadalmi változásokat képes generálni egy egyszerű technikai eszköz. A kibucok esetében a légkondi (mázgán) tette hűvösre a szocialista utópiát, de legalábbis hozzájárult a rendszerváltáshoz.

Az itteni klimatikus viszonyok közepette minden tartósan emberi használatban lévő helyiséget légkondícionálnak – már amióta elérhető ára van az erre szolgáló készülékeknek. Alig 25-30 éve még kiváltságosnak számított, akinek volt légkondija.

A műszaki vívmány természetesen korán felkeltette a kibuclakók érdeklődését is. De annyi pénz nem volt a közös kasszában, hogy a kibucnyokok (érdemeik elismerése mellett) alanyi jogon aznnal légkondihoz jussanak – az izzadás viszont mindenkit egységesen sújtott. Főtt a feje az ideológusoknak, hogy a pionir fapaddal miként egyeztethetők össze az enyhülésre vonatkozó jogos individuális igények. A szűkös erőforrások és a végtelen igények között feszülő ellentét az akkoriban még ortodox szocilaista kibucokban is áthidalhatatlan problémát jelentett. A gyakorlatban ez persze úgy merült fel, hogy Móshe csak utánam kaphat légkondit, mert én nagyobb sztahanov vagyok, mint ő, aki csak akkor izzad, ha lopja a napot. A parázs vita nem mellékesen felszínre hozta az addig jegelt problémákat, mint például az erőltetett egyenlősdi működésképtelenségét és a fogyasztási cikkek iránt érzett lappangó vágyakat.

Izraelben már-már közhelyszámba megy, hogy a mázgán megjelenése volt az első döfés a kibucmozgalom számára, amit azután soha sem hevert ki. Annak ellenére sem, hogy idővel mindenkinek jutott mázgán, még ha az adott közösség nehezen köhögte ki az árát. Valahogy így hűtötte le a forradalmi hevületet légkondikban megtestesülő piacgazdaság.

A történet távoli párhuzamot mutat a mi fridzsider szocializmusunkkal, nálunk is mindenkinek kijárt az olcsó hűtő, csak végül belefulladtunk az adóságba.
Jellemző sztori Ein Gevből az iskola esete a légkondival, amit a minap az egyik „taxizásom” során hallottam nyugdíjas tanár sofőrömtől:

Alig 20 éve a melegben tudásra szomjazó helyi diákok mázgánért petícióztak. Kérésüket eleinte hűvösen fogadta a kibuc vezetése, míg végül a forrófejű ifjúság ülősztrájkkal kényszerítették ki, hogy végre légkondikat szereljenek a fülledt tanteremekbe. Az öntudatos diákok azonban nem élvezhették sokáig civil kurázsi eredményét. Néhány évvel később anyagi okokból bezárták a helyi általánost – azóta a gyerekeket légkondis busszal viszik a körzeti iskolába. De ez egy másik történet...

Az Ein Gev-i általános iskola épületei évek óta üresen pusztulnak, az egykor méregdrágán vásárolt mázgánokat leszerelték vagy hagyták ott rohadni. Pénz híján a kibuc most arra vár, hogy egy befektető segítségével új lakásokat alakítsanak ki az egykori tantermekből. Ahol majd minden szoba eleve légkondis lesz, mert már csak így lehet eladni az új otthonokat. Úgy látszik csak a kapitalizmus és a légkondi örök...