Május 15-ével új időszámítás vette kezdetét Ferihegyen - mostantól a poggyászkocsi sincs már ingyen. Mindegy, hogy a reptéri illetéket minden utas megfizeti, aki használja a létesítményt, az üzemeltető úgy döntött, hogy kocsinként 300 forintot vagy 1 eurót gombol le azokról, akik tolni akarják a csomagjait és nem cipelni. Volt már olyan dicstelen időszak Ferihegyen, amikor 100 forintos érmékkel lehetett csak a kocsikat használni, pont úgy, mint a Tescóban. Nem volt valami országimázs építő gesztus, amikor az egyszeri külföldi az útlevél ellenőrzés után rögtön apróért kuncsorgott vagy az OTP pénzváltónál ismerkedhetett meg a magyar valósággal és a forgalomban lévő fizetőszközzel. Szóval ez kényelmetlen és bosszantó vakációkezdés volt, de legalább a kocsi használata után az utas visszakapta a százast és mehetett isten hírével az európiai színvonalú Ferihegyi gyorsforgalmi úton. Most viszont a 300 forintot szigorúan benyeli a reptér, mert a sok kis aprópénz olyan neki, mint az üvegbeváltó előtt álló alkesznek a betétdíj - életbe vágó.

Nem kétséges, mérhetetlenül kisstílű a dolog. Nyugtázhatnák úgy is, hogy a kevésbé elegáns Nyugat-Balkánon már csak így megy a profitmaximalizálás. Ezen a ponton azért álljunk meg egy kicsit és nézzünk a dolgok mélyére: vajon, hogy lehetséges az, hogy Ferihegy legutóbbi privatizációjakor (2005) még arról szóltak a hírek, hogy záros időn belül Béccsel konkuráló, regionális elosztó reptérré fejlesztik fel a budapesti légikikötőt, mára viszont sikertült azt Európa talán legnagyobb fapados légibázisává süllyeszteni? Ahol teszem hozzá már szemrebbenés nélkül 300 forintokon kell összekaparni az évvégi nyereséget. A reptérüzemeltető szánalmas kommünikéje szerint ezt sikerként kéne értékelni, de hát valójában a társaság kudarca, ha már ilyen szarrágó módon kénytelenek megfogni a forintokat.

De hogy is jutottunk ide? Vannak történetek, amiket nem lehet elölről kezdeni, mert minden kezdőpontot megelőz egy másik. Ilyen végeláthatatlan sztori Ferihegyé is, amit ma már Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérnek csúfolnak. A reptér mindig is aranytojás tojó tyúk volt, még a rossz gazda hírében álló állam kezében is. Aztán jöttek a magyar politikusok és a "reptér vagy nyugdíj emelés" kérdésre megadták a választ: adjuk el, mert abból jut is, marad is. Így tett az első szocialista kormány, aztán jött az első Fidesz-kormány és vissza államosította a repteret, amit évekig tartó per követett és jó sok kártérítést fizethetett a magyar állam, miközben csendesen rohadt a létesítmény. Majd újra jöttek a szocialisták, akik a költségvetési lyukat és a pártkasszát ismét a reptér értékesítéséből próbálták finanszírozni. Ferihegyből nagy pénzhez jutott a Gyurcsány-kormány, amiért cserébe garanciát vállalt, hogy az akkor még állami tulajdonú Malév révén (amely akkoriban a légikikötő messze legjelentősebb ügyfele volt) biztos bevételhez juttatják a reptéri befektetőket. Eleinte úgy tűnt, hogy nem csak a szerződő felek járnak jól az üzlettel, hanem az utasok is - Ferihegy 1 a fapadosokra szabva ráncfelvarráson esett át és felépült a 2A és B közé a SkyCourt nevű hiánypótló létesítmény, más nézőpontból parasztvakítás. A privatizációs során jelentős fejlesztéseket vállalt a későbbi tulajdonos, amiből lényegében csak a pláza szerű csarnok valósult meg, a kényelmesebb utaskiszolgálást lehetővétevő beszállóhidak csak a látványtervekben érhetők tetten.

Jött a kormányváltás és a Fidesz elkezdte ismét pedzegetni a reptér visszavételét, de a befektetők csak nem értettek a szóból, pedig válogatott módszerekkel próbálta értésükre adni, hogy mi a pálya kétharmad esetén. Odáig jutott az ügy, hogy a kormány hagyta bedőlni Malévet, amiért önmagában nem kár, nagyobb baj, hogy nem volt helyette más, viszont véletlenül helyzetbe hozták a Wizzt…  A Malév csőddel nem mellékesen a reptértulajdonosokon is sikerült vágni egyet (na, azért nem olyan nagyot, mert a reptér forgalma egyáltalán nem csökkent). De a befektetők csak nem távoztak feltett kézzel, inkább határozott lépésekkel elkezdték a kármentést. Első körben bezárták a frissen felújított Ferihegy 1-et (amit zsidó munkaszolgálatosokkal kezdtek el építeni a 40-es években, de ez most mellékszál) és az addig onnan induló fapadosokat a 2-es terminálra terelték át. Ez még rendben is volna, de a tulajdonosok pénzüknél akartak maradni, a fapadosok meg nem kívántak többet fizetni. Ebből aztán először az lett, hogy a frissen kibővített 2-es terminál helyett az utasokat egy sebtében felállított sátorban várakoztatták a betonon (ott, ahová a kényelmes ki- és beszállást lehetővé tevő utashidaknak kellene állniuk), majd mostanra egy könnyűszerkezetes mobil csarnokot telepítettek ugyanoda, de csak azért, mert a sörsátor az üzemeltetőnek is ciki volt. Apró szerencse, hogy a Tel Avivi járat utasait (még) nem a konténerből indulnak útnak, de ez nem a Wizz jófejsége, hanem schengeni szabályok miatt van így.

A légügyi piac átalakulása, a Malév eltűnése, a kormányzati bénázás és a hibás üzletpolitika miatt Ferihegy oda jutott, hogy a forgalmának jóval több mint ötven százalékát a fapadosok adják - de a szép, új és tágas terminált azok zömében nem veszik igénybe mert drágállják. Így schengeni övezetbe fapadossal utazók egy hátsó-törökországi libalegelőn érezhetik magukat a vacak építményben, amiből útnak indulnak a szép, új terminál tövéből (ahol a hírek szerint a büfét egy hotdog árus furgon jelenti…). A történetből látszik, hogy sok hunyó közt elvész az utas, akit pont mindenki magasról leszar.

Időközben háttérbe szorult a reptér visszaállamosítása, talán a trafikmutyi után újra rászállnak. De az is lehet, hogy egy süppedős fotelekkel telezsúfolt szivarszobában, vagy egy elegáns jacht tatján már megköttetett az alku, aminek a lényege, hogy pár millió euró fejében mehet minden úgy, ahogy eddig - szemet hunynak a fejlesztések elmaradásán és a színvonal drasztikus romlásán.

Na szóval, ha Tel Avivból jövet az óhaza fapados repterére érkeztek ez a sztori lebegjen a szemetek előtt, amikor a szerény 300 forintos alkotmányos költséget a poggyászkocsi kölcsönzőbe dobáljátok. Ja, és imádkozzatok, hogy a Ben Gurionon senkinek se jusson eszébe a magyar példa. Mert akkor tényleg fölöslegesen húzzuk a bőröndjeinket onnan ide…

Ez csupán egy rapid képaláírásnyi poszt arról, hogy a kibucban is lázasan készülnek a szombat esti Bajnokok Ligája döntőre. A helyi kocsmában nagy kivetítővel és hideg sörrel várják a foci funokat, remélhetőleg mi is lejutunk majd, hogy közösen nézzük a szezon legfontosabb döntőjét, ahol a Bayern és a Dortumund találkozik egymással. Eleve pikáns, hogy egész Európa kapitulált a német csapatok előtt és a londoni Wembleyben német házi döntőt tartanak. Ennél már csak az érdekesebb, hogy Izraelben németeknek szurkolnak. Az eset nem példa nélküli, már a tavaly nyári foci EB olasz-német negyeddöntőjén is volt alkalmam megtapasztalni, hogy a Nationalelfnak drukkol a fél kibuc. Szombat este viszont nem lesz választási lehetőség, csak német győzelemnek lehet majd örülni. Kíváncsian várom milyen képet vág ehhez a kibuc sportszerető közönsége.

Zsófi szerint a blogunk kezd olyanná válni, mint egykor a tamagocsi vagy a Tétova Teve, amit virtuálisan napi szinten gondozni kellett, különben kimúlt. És tényleg, néha az az ember érzése, hogy a webnaplónk önálló életet kezd élni. Rendszeresen kell tartalommal "etetni-itatni" különben érdeklődés hiányában elhal és oda vész az eddig befektetett energia. Amikor a hobbiblogolás több időt vesz el a családtól, mint kéne, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy a blog van értünk, vagy mi vagyunk a blogért. Elvben könnyű rá a válasz: A dolgok megéléséhez és dokumentálásához is idő kell, és nyilván az előbbi a fontosabb, mint az utóbbi különösen, mert a saját életünkről van szó. Gyakorlatban viszont a közlési kényszer nagy úr, amolyan függőség ez. Az elmúlt két évben 201 posztban 681 ezer karakter, ezernél is több saját fotó, valamint 3 videó került ki a Mishpaha blogra. Bárhogy is nézzük, ez már tekintélyes mennyiségű tartalomnak számít, messze túlmutat a család életünk bemutatásán.

A blog indulása óta a mi életünkön keresztül olvasóink betekintést nyerhettek kibucunkba is. Erről a különleges településtípusról olvasmányosan és talán kultúrantropológiai értelemben is értékes tudásra tehettek szert, akik követik blogunkat. Sokan azért olvasnak minket, mert a mi szemszögünkből szeretnék megismerni az izraeli hétköznapokat, még akkor is, ha a nagy egésznek mi csak egy halovány szeletét villanthatjuk fel. Szerencsére rajtunk kívül több más magyar nyelvű izraeli blogger is elérhető, akiket a Kék-fehér valóság, mindennapok Izraelben Facebook oldalon fogunk össze.

A sok személyes tartalom mellett volt néhány posztunk, amelyek egyáltalán nem miattunk érdekesek. Legutóbb a wizzes mizériánk keltett nagyobb érdeklődést. Megugrott a nézettségünk az őszi gázai harcok idején is. Örültünk, hogy a macesz készítésről szóló exkluzív riportunkat is sokan szerették, a legtöbben viszont az MTVA és családi blogunk nyilvános csörtéjét követték, amiben médiatörténeti kapitulációra kényszerítettük a magyar közmédiát. De mégsem erre a sikerre vagyunk büszkék, hanem a Neumann-nyomozásunkra, ennek kapcsán ráirányítottuk a figyelmet az Auschwitzban elpusztított kisfiú történetére. A Neumann család történetéről hamarosan újabb részletekkel ismerkedhettek meg - már csak ezért is érdemes velünk tartani!

Továbbra is mindenkit arra buzdítunk, hogy olvasson minket rendszeresen, lájkoljon, kommentáljon. Külön öröm, ha még meg is osztjátok a posztjainkat, hogy mások is lássák. És persze szívesen vesszük, ha csatlakoztok facebookos csoportunkhoz, ahol a blog mellett további tartalmakkal is kedveskedünk a minket követőknek.

Nagy terveket szőttünk arról, hogy mennyit fogunk majd Budapesten csámborogni - múzeumokba járunk, ismerősökkel találkozunk, moziba megyünk - hát, mindebből nem sok valósult meg. Igazából Lea kivételével semmi sem úgy történt, ahogy szerettük volna. Keresztül húzta a számításainkat a váratlanul hosszú tél, az ezzel együtt járó cudar idő, és ha ez még nem lett volna elég, akkor a család legalább egy tagja biztos, hogy dögrováson volt. Ebből kiemelkedik az én ostoba kiszáradásom, ami miatt mentőt kellett hívni és a gyerekek bárányhimlője, ami lappangással együtt fejenként két hetet vett el az életünkből. Ilyen és hasonló, tökéletesen hétköznapi dolgok keserítették meg a mindennapjainkat, ezektől nehéz elvonatkoztatni, ha az utazásunk megítéléséről van szó. Épp ezért vesszőfutásunk részletes felidézésétől eltekintenék, mert az csak visszatetszést szülne, de legalábbis unalmas panaszkodásnak tűnne. Inkább néhány közérdeklődésre jobban számot tartó, személyes megfigyelésemmel szeretném kiegészíteni a tavaly nyári budapesti utunkról írottakat.

Az utcát járva már augusztusban is szembetűnő volt, hogy micsoda fásultság ült rá az emberekre, de valahogy akkor a közvetlen környezetemen ez a depresszió nem tükröződött. Alig fél évvel később azt kellett konstatálnom, hogy közeli rokonaink, barátaink is egyre gyűröttebbek. Tudom, senki sem lesz fiatalabb, de számomra akkor is döbbenetes volt látni, hogy miként zabálja fel a felfokozott stressz az ismerős arcokat. Aki ebben él az talán nem is látja a változást, de kívülről nézve félelmetes, hogy mi van rájuk írva. Miközben az is a képhez tartozik, hogy továbbra is vannak, akiknek jól megy, elkerülik a gondok és ugyanarról a valóságról gyökeresen más élményekről számolnának be, mint az őrlődő többség. Ez az értelmezési kettősség szétfeszíti e poszt kereteit, de jelzi, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek, mint ahogy az a távolság kínálta leegyszerűsítés miatt könnyen adódna.

Az előbb említett értelmezési kettősség legkönnyebben a magyar médiában érhető tetten. Én, aki köztudottan hírfüggő vagyok tavaly nyáron még el tudtam bliccelni, hogy belefussak bármiféle híradásba, de most két hónap alatt annyit voltunk otthon, hogy óhatatlanul is be-becsúszott egy-egy híradó a látómezőmbe. A közvetett vagy közvetlen kormányzati befolyás alatt álló médiumok a Kádár-kor legrosszabb agitpropos hagyományait élesztették fel. Az elhallgatás, sulykolás és szemérmetlen sikerpropaganda bűvös elegye ömlik mindenhonnan, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk összefoglalóan csak hazugságnak, az közelebb áll a valósághoz. A dolog olyan szinten megy, hogy a közmédia híradója főműsoridőben nyíltan leköcsögözött egy újságírót (az aznapi Híradó itt tekinthető meg, a 26 perc környékén kezdődik az ámokfutás, amiről itt olvashattok egy jó írást), aki le merte írni, hogy a márciusi hókáosz elkerülte a közszolgálati hírszerkesztők figyelmét (ehhez képest én még olcsón megúsztam, amikor a meccs bakijukat kipécéztem). Ahol az adónkból ilyen stílusban nyomják, ott a napi híradás elengedhetetlen része, hogy épp hány aláírásnál tart a Fidesz rezsicsökkentő népi hurrának álcázott aktuális adatbázis frissítése. A magát ellenzékinek mondó médiumok sem különbek, ott még mindig azok osztják az észt, akik lelkesen tapsoltak a szocik ámokfutásának. Az ő szájukból még az egyébként adekvát orbánozás is fájdalmasan hiteltelen, de még inkább improduktív. Az igazi baj, hogy valódi ellenzéki tartalom előállítására, hogy ne mondjam oknyomozásra már nem futja a tehetségükből, meg aztán azért sem vetemednek ilyesmire, mert kiderülne, hogy a holdudvarok összeérnek, ha mutyiról van szó… Szóval bármerre nézünk a magyar médiában a kép siralmas.

Amúgy - válság ide vagy oda - meglepően jól működik az ország, vagy legalábbis a tehetetlenségi erő viszi előre a dolgokat. Jó, hát a 4-es metrót még mindig nem adták át és a Kálvin teret 2011 óta sem sikerült befejezni, viszont az állatkerti Nagyszikla nagyon-nagyon menő lett! Az általunk igénybe vett állami szolgáltatások színvonala többé-kevésbé változatlan, ami tulajdonképpen válságos időkben még dicséret is lehetne, ha nem tudnám, hogy milyen alacsony a bázis. A mentő kijött, a gyerek megszületett, az útlevél kész lett, az óvoda óvoda volt, a BKV is járt és a Közlekedési Múzeumban a teremőr előre köszönt - az apróságoknak is örülni kell!

Az már kevésbé szívderítő, hogy a fizetésekhez képest elszabadultak az árak. Tavaly azt írtuk, hogy szignifikáns a magyar és az izraeli árszínvonal között a különbség, ma már nem éreztem eget verő eltérést, bár Izrael még mindig sokkal drágább. A válság másik mellékhatása, hogy a nagy áruházakban észrevehetően kisebb a választék, eltűntek a polcokról a prémium termékek, illetve a kevésbé kelendő áruk, a helyüket gagyibb dolgok vették át - nyilván a vásárlóerőt követve. Mindez némi ellentmondásban van a "Magyarország jobban" teljesít szlogennel…

Helyzet azért nem olyan rossz, nem kötelező nácinak lenni, mégha igény az volna is rá, ahogy mondani szokták. Szerintem ennél sokkal rémisztőbb, hogy a szélsőséges gondolkodás immár legitim módon, családon belül zavartalanul továbböröklődhet. Ezt egy önmagában ártatlan példával szeretném alátámasztani, ami jelzi, hogy valójában miben is áll a változás:

Ráchelt beírattuk a Darnyi úszóiskolába (megjegyzem nem is gondolnám, de a magyar gyerek úszás oktatás párját ritkítóan jó dolog), ahol átlag emberek, átlag gyerekei kapálóztak. Egyik alkalommal a tucatnyi "fuldokló" között egy kislány úszósapkájára lettem figyelmes. Árpádsávokkal megsépkelt, hatalmas Nagy-Magyarország díszelgett rajta, ami nem kéne, hogy sértő legyen, de manapság ezek a történelmi jelképek gellert kaptak jobb szélről.

Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak fogalma sincs mit írtak a homlokára, de a szülei nyilván képben vannak és ebben az eszmeiségben nevelik a gyermeküket, akiből ilyen "agymosás" után bizonyára nagyobb eséllyel lesz gyűlölködő felnőtt. Szerencsére most még megfértek egy medencében a lányommal. De megnéztem volna a parton asszisztáló szülők arcát, amikor megtudják, hogy a szittya lányuk egy "galíciai gyütt-menttel" pancsol. Szóval az úszósapka mögött rejlő társadalmi változásokat nehéz átadni olyanoknak, akik annyira látják szofisztikáltan a magyar helyzetet, mint mi Európából a gázai konfliktust - Izraelből nézve például a harmincezres Életmenete nem hír, de egy "Adj gázt" provokáció átüti az ingerküszöböt és onnantól már az egész ország bűne. Pedig ennél az elszigetelt médiahekknél sokkal félelmetesebb, hogy a gyerekeket milyen szellemiségben nevelik. Ezért mondom azt, hogy az alpári zsidózásnál húsbavágóbb, hogy a politika miként nyúlt bele a közoktatásba. Ráchel miatt próbáltunk ezen a vonalon is informálódni, hisz ha jövő ősszel hazamegyünk, akkor ő már iskoláskorú lesz és a jelenlegi szabályozás szerint kötelezően be is kell majd íratni. Ez volna a kisebbik baj, de ami az iskolák körül tapasztalható az kifejezetten riasztó és cseppet sem hazahívogató. Rémisztő kerettantervek és kötelező erkölcstan, ezek a "választási lehetőségek" manapság az ingyenesnek mondott közoktatásban, amiben az állásukat féltő tanárok képtelenek ellensúlyozni az iskolán kívülről jövő - vélt vagy valós - politikai elvárásokat.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy újra olyan idők jönnek, amikor az iskolarendszeren kívül kell megadni a gyerekeknek az általunk fontosnak ítélt értékeket. Ebben nagy szerepe volna annak a tágabb közegnek, amelyhez mi is tartozunk, és akikkel például közös erővel kéne kivédeni a negatív behatásokat. Több posztunkban is felemlegettük miként alakulnak át az emberi kapcsolatok a távolsággal. Tény, hogy sokaknak két hónap sem volt elég, hogy leessen a Facebookon kívül, élőben is láthatnak minket. Jó esetben egy lájkot megérdemelt Lea születése, de többségnél már erre sem futotta. Az egy dolog, hogy a mi kis lelkünknek ez hogy esik, a nagyobb baj, hogy előrevetíti mire számíthatunk a civil élet terén, ha majd egyszer életvitelszerűen visszatérünk az egykori közegünkbe.

Ehhez képest volt kontraszt, mikor végre nagy nehezen visszaérkeztünk a kibucba. Az emberek szeretettel fogadtak minket, az újszülött Lea miatt napokig csak a repkedtek a "mazal tovok" felénk. Persze ezt sem kell túlértékelni, de ettől még nagyon is jóleső érzés, amikor mások velünk örülnek. Így tényleg könnyű otthon érezni magunkat, nem úgy, mint otthon.

Bárki bármit mond a fapados konstrukció nem lehet magyarázat mindarra, amit a Wizz művel légiszolgáltatás címszóval. Már Budapest felé sem sikerült zökkenőmentesen az utunk, de így utólag azt mondom, hogy az akkori káosz smafu volt ahhoz képest, amit Tel Avivba jövet megtapasztalhattunk. A három órás repülőútból nyolc órás rémálom lett a Wizz "jóvoltából".

A háttérben az történhetett, hogy a Wizz excelzsonglőrei osztottak-szoroztak és az év végi bónuszukra gondolva inkább megszopattak 160 fizető utast, csak hogy olcsóbban javítsák meg a gépet és ne kelljen kártérítést fizetni a Tel Avivból visszajövő járat törlése miatt (amire egyébként akkor már becsekkoltak a népek).

A Wizz azonban ismét áthúzta a számításunkat. Merő jófejségből (és nyilván rideg számítások alapján) vagy húsz percen át a hibás gépben várakoztattak minket csak, hogy a terminált kihagyva egyből onnan mehessünk át a mellettünk parkoló gépbe. Igen ám, de a Wizznek nem volt elég két óra, hogy az új gépet felkészítse, viszont az utasterminál használata pénzbe kerül, ezért volt a húszperces várakoztatás, majd legalább mégegyszer ennyit malmoztunk az új gépen is az indulásig, hogy a csomagokat átrakodják. (Komikus volt, hogy az egymástól alig 10 méterre lévő gépek között busszal utaztaták az utasokat, újabb tíz percen át.)  

Nagyjából háromnegyed nyolc magasságában veselkedtünk neki a felszállásnak, uszkve négy órával azután, hogy becsekkoltunk. Több más utashoz hasonlóan jeleztük, hogy a rendes menetidő bőven lejárt és ilyenkor talán illene ingyen vizet és szendvicset felszolgálni, de az utaskísérők közölték, hogy ők erre nincsenek felhatalmazva, amúgy meg mindenki azt vesz magának, amit akar. Mivel elfogyott a vizünk ezért nyomatékosan kértem, hogy ugyan legalább a szoptatós anyára való tekintettel hozzanak egy palackkal nekünk.

Végül helyi idő szerint háromnegyed tizenkettőkor szálltunk le a gépről Tel Avivban, nagyjából négy hosszú órával később, mint ahogy azt terveztük. Ez önmagában is szívás, de két kisgyerekkel, egy háromhetes csecsemővel, egy szoptatós anyával, valamint egy profitéhes légitársasággal, illetve néhány eszméletlenül béna és helyenként bunkó utaskísérővel súlyosbítva valódi katasztrófahelyzet volt.