_A Magyar Felvirágoztatási Liga Alapítvány (Mafla) Palesztin-Izraeli Tagozata (Pita) nem feledi azt a megaláztatást, ami 485 éve Mohácsnál történt, mint ahogy azt sem, hogy 470 éve vette kezdetét a török megszállás szép hazánkban, édes szülőföldünkön! A Mafla Palesztin-Izraeli Tagozata szomorúan vette tudomásul, hogy az óhazában kihunyt a revansvágy, nem akadt egyetlen igaz magyar sem, aki bosszúért kiáltott volna a gyarló törökök nemzetrombolása miatt. Mert mit adtak nekünk a törökök? Töltött káposzta, fürdők, ma is használt szavak?! Ugyan már! Monty Pyton óta tudjuk, hogy semmit:

_ A Mafla Palesztin-Izraeli Tagozata úgy határozott, hogy ideje lemosnunk a gyalázatot! A magyar név megint szép lesz, méltó Dugovics Titusz nagy híréhez, ezért zászlót ragadtunk. Mivel a fegyveres szárnyunk mégalakulása várat magára, így a Photoshop szabadcsapataink vették át a kezdeményezést. Halált megvető bátorságuknak - no, és osztrák szövetségeseinknek - köszönhetően a virtuális térben végre magyar zászló leng a Sziklamecset arany kupoláján. Ami nem sikerült II. Andrásnak és a magyar kereszteseknek, azt a Magyar Felvirágoztatási Liga Alapítvány (Mafla) Palesztin-Izraeli Tagozata (Pita) két kattintással megtette: bevettük Jeruzsálemet!

Drága magyar testvéreink, édes véreink! Magyar trikolor leng a szent város felett, valóra váltottuk eleink évszázados álmait és ha kell, ezt alkotmányba is foglaljuk. Magyarország újra nagy lesz és boldog! Palesztina meghódítása, Izrael leigázása után újra három tenger mossa határainkat és még a törököknek is beintettünk, megfricskáztuk a zsidókat és mellékesen magunkra haragítottuk a muszlim világot. Ez a magyar virtus! Lemostuk a gyalázatot, végre turul kering Jeruzsálem egén, hála a sok Mafla tagnak!

A nagyszerű győzelem alkalmából úgy határozott a Mafla Palesztin-Izraeli Tagozata, hogy megalapítja a Jeruzsálemi Turul Intézetet (Jeti), mellyel  tudományosan is megalapozhatjuk a szentföldi magyar jelenlétet. Feleink a csonkolt hazában! Él a remény, 2012-ben felvirágzik a magyar élet, nincs több koki meg maflás. Meglátjátok, az erő és a Jeti velünk van! Jeruzsálem már a miénk!

Mafla-Pita Forradalmi Helytartótanácsának Idegenforgalmi és PR osztálya sk.    

_Az igazat megvallva jól megvagyunk a karácsonyi mizéria nélkül. Viszont attól, hogy az ünnep spirituálisan nem hoz lázba minket még kíváncsiak lehetünk arra, hogy a Szentföldön milyen a karácsony. Ezért vettük célba karácsony másnapján a hozzánk legközelebb eső alapvetően keresztény várost, Názáretet. Amely ugyan nem Betlehem, ahol Jézus született, viszont az Újszövetség szerint itt fogant (vagy legalábbis itt vette hírét Mária), tehát mégiscsak releváns hely karácsony táján.
Villámlátogatásunk során épp csak érintettük az Angyali Üdvözlet templomát, valamint a környékbeli bazársort, szóval nem caplattunk végig a városon.

Ezzel együtt az lejött, hogy már Názáret sem a régi, úgy értem már nem csak keresztény, sőt. Izgulni azért nem kell, Názáret továbbra is a kereszténység bástyája, csak az egyre szaporodó minaretek zavarják erősen a kilátást… Mostanában ettől szexi ez a város.

Hogy ezért vagy másért, mindenesetre karácsony szempontjából némiképp csalódás volt Názáret. Az Angyali Üdvözlet templomában ottjártunkkor épp arabul miséztek. A bazi nagy bazilikában a reggeli órákban mérsékelt érdeklődés és nagy áhítat volt. Mivel minket kevésbé csapott meg a tömjénfüst, ezért a templom szemrevételezése után illedelmesen távoztunk az ökumenikus bazársorra. Ahol tele volt minden bolt karácsonyi kacatokkal, de ki akar "made in China" feszületet venni egy igazhitűtől?! Mindegy, amúgy sem mi voltunk a célközönség, bár mit tagadjam a gigantikus mennyiségű télapócsoki erősen kísértésbe ejtett.

_A kóstolástól csak az tartott vissza, hogy a sógoroktól raklapszámra importált csokibevonós télapók, ránézésre épp olyan pokoliak voltak, mint a magyar változataik és ezen a tényen az sem változtat, hogy Názáretben majszolhatja el az ember. Elvégre attól, hogy hazai ízekre vágyunk még nem kell leadni a kulináris öntudatunkból!

_Ezek után talán nincs abban semmi csoda, hogy Názáretben egy hatalmas fűszerkereskedés dobogtatta meg a szívünk legjobban. A kismillió általunk ismert és soha nem látott fűszertől roskadozó bolt egyáltalán nem unikális itt a Közel-keleten, viszont annál nagyobb élvezet beleszagolni egy ilyen fűszerüzlet levegőjébe. Ezt a hamisítatlan (íz)világot még izgalmasabbá tette, hogy a beszűrődő harangszó közepette fejkendős lány mérte a majorannát és a rozmaringot, miközben a sarokban pislogott egy nyamvadt műfenyő. Ahogy elnéztem fűszerbolt vallási sokszínűsége a vásárlókon is tükröződott: az itt beszerzett ételízesítőkből készülhet karácsonyi ünnepi ebéd, kóser remek vagy épp isteni arab ételköltemény is. Ha a vallások nem is, az ízek legalább harmóniában vannak! A Názáreti születésnapján szerintem már ez is nagy dolog - ennél jobbat kétezer éve nem tudtak kifőzni.

_Ez egy rendhagyó poszt lesz az ünnepek kapcsán. Nem, nem az ünnepekről (azokról írtunk már eleget), hanem az emberi kapcsolatokról. Hanukarácsony alkalmából megfontolásra, szeretettel.

Lassan nyolc hónapja vagyunk Izraelben - nyolc hónapja hagytuk hátra a szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket, egyszóval azt a szociális hálót, ami körülvett minket. A költözéssel ugyan fizikailag mi távolodtunk el, de sokaknál a távolsággal az érzelmi kötelékek is lazultak. Legyünk őszinték, ez valahol természetes, viszont nem előzmények nélküli, inkább egy folyamat része. Már Ráchel születése idején konstatáltuk, hogy sokak telefonkönyvéből "kihullottunk", de felülemelkedtünk ezen, mert volt helyette kire koncentrálnunk. Aztán Ábel születésénél látszott, hogy még kevesebben örülnek az örömünknek, amit elhomályosított, hogy mi örültünk, azok helyett is, akik elfelejtettek minket. Majd idén áprilisban fizikailag is kiléptünk abból a szociális hálóból, ami már előtte megritkult. Ha úgy tetszik tékozló bárányként önként elhagytuk a nyájat, ami már nem is bégetett.

Sokaknak talán fel sem tűnt a hiányunk, hisz a Facebookon "láthattak" minket. Meg aztán azokban, akik elmélyülten használják ezt a felületet az a hamis érzet alakult ki észrevétlenül, hogy minden lényegeset tudhatnak rólunk - és persze mi is tudhatunk róluk mindent. Ez egyik irányban sincs így. A virtuális jelenlét nem azonos a személyes kapcsolattartással, csak nagyon-nagyon kényelmes lájkolni. De biztos, hogy ennyivel akarod kipipálni a kíváncsiságod?

Ezzel a bloggal erőn felül elkényeztetjük azokat, akik fontosak nekünk és még érdeklődnek irántunk. A sűrű blogbejegyzéseink kapcsán olvasóink könnyen azt hihetik, hogy már-már itt vannak velünk, hisz mi az "interneten éljük az életünket". Ez azonban nincs így - nem adunk ki mindent magunkból, és természetesen nem kürtölünk szét mindent az interneten. A webnaplónkon túl is jócskán van életünk, véleményünk, dilemmánk, érzelmünk.

Az információáramlás egyébként is meglehetősen egyirányú. Az otthon maradottak valamiért azt hiszik, hogy kölcsönösen képben vagyunk egymásról. De ez miért lenne így? Attól, hogy mi aktívan blogolunk semmit sem tudunk a passzív olvasókról. Szeretnénk, hogy ne így legyen, de ez nem rajtunk múlik. Ennél eggyel rosszabb, amikor baráti érdeklődésünkre az a válasz érkezik, hogy "velem semmi sem történik". Tudjuk, hogy a mi életünk most extra érdekesen alakul, ehhez képest majd' minden "hétköznapinak" tűnhet. De ha valakivel több mint fél év alatt sem történik semmi (amit egyszerűen nem hiszünk), akkor biztos, hogy azt az életet éli, amit szeretne? Vagy megfordítva: ha azt az életet éled, amit szeretnél, akkor nyolc hónap miért volt kevés, hogy megoszd velünk az örömöd?

Tavasz óta majd minden hónapban találkoztunk barátokkal voltak, akik csak miattunk utaztak Izraelbe. Ez szép dolog tőlük és senkitől sem elvárható önzetlen befektetés. Vidéki magányunkban nagyon örültünk nekik és persze azoknak is, akiknek rendre eszébe jutunk egy levél vagy skype hívás erejéig. Mindezzel együtt háromezer kilométerre vagyunk a legtöbb ismerősünktől előbb-utóbb óhatatlanul megkopnak a kapcsolatok. Nincs ebben semmi rendkívüli - más közegben mozgunk, más ingerek érnek, és egyre inkább mások lesznek az élményeink, vagyis úgy tűnhet, hogy nincs mit mondanunk egymásnak. De ez tényleg így van? Tényleg nem vagyunk már érdekesek egymásnak? Nem hiszem. Nem akarom hinni.

Attól, hogy egy világ választ el egymástól ne légy birka! Soha nem késő írni nekünk, mindig örömmel vesszük a hívásokat, szívesen látunk benneteket. Mi töretlenül kíváncsiak vagyunk rátok!

Boldog hanukarácsonyt!

_Megérkezésünk után rögtön, még a reptéri adminisztráció keretében nyilatkoznunk kellett arról, hogy melyik egészségügyi biztosítót választjuk. Izraelben ugyanis több biztosítós rendszer keretében vehetők igénybe az egészségügyi szolgáltatások, amelyek csak részben ingyenesek. Elképzelhetitek, hogy Izraelbe érkezésünkkor mennyi információval rendelkeztünk az egyes biztosítók ajánlatairól és feltételeiről… De esetünkben nem volt túl komplikált a választás, mivel a kibucok mindegyike egyazon biztosítóval áll kapcsolatban. És mivel mi egy kibucba költöztünk, adott volt, hogy kapásból a Clalit nevű céggel szerződünk.

_(Természetesen találomra másik biztosítót is beikszelhettünk volna, de akkor jelentősen megszívatjuk magunkat, mert az Ein Gevben elérhető alap orvosi ellátást csak Clalit ügyfelek vehetik igénybe. Ha más társasághoz tartozunk, akkor betegség esetén általuk finanszírozott orvoshoz kellene elzarándokolnunk, ami a helyi közlekedési viszonyok ismeretében felérne az öngyilkossággal.)

_Mindezt azért fontos az elején tisztázni, mert a Magyarországon ismeretlen több biztosítós egészségügyi rendszer egyfajta versenyhelyzetet teremt és elvben a betegek javát szolgálja (de még inkább a biztosítók profitját növelik ilyen módon). A rendszer valahol félúton van a teljesen fizetős és vérprofi amerikai, illetve az ingyenes, de kiszámíthatatlan színvonalú magyar szisztéma között. Nyilván nem független a finanszírozás mikéntjétől, hogy az itteni egészségügyi ellátás általános színvonala - a nyilvánvaló anomáliák ellenére is - inkább közelít a világszínvonalhoz, mint a János Kórház legendás baleseti sebészetéhez… 

_Mindebből mi semmit sem érzünk, mert alapvetően egészségesek vagyunk (leszámítva a menetrendszerű gyomorpanaszokat). Így az izraeli rendszer előnyeiről és hátrányairól egyelőre nem nyilatkozhatunk autentikusan. De az már lejött, hogy halandó embernek átláthatatlan mely vizsgálat ingyenes, mely fizetős és ha fizetős, akkor miért annyi, amennyi.

Ezzel akkor szembesültünk, amikor Zsófi otthonról hozott makacs térdsérülése olyan fájdalomszintet ütött meg, hogy már az orvos is orvosért kiáltott. A következő betegutat járta be a meniscus-ával: sebészet (fizetős), röntgen (fizetős), időpontkérés szakorvoshoz (kérvény a biztosítónak, hogy fizesse az indokolt MRI-t, és ne az olcsóbb csont-scan-re küldjék szoptatós anyaként és orvosként némi protekció), időpont kérés MRI-re, MRI, körzeti rendelőben ismét időpontkérés a szakorvoshoz, találkozó azzal az orvossal, aki a műtétet fogja végezni, és végezetül várakozás a műtétre. A leírt nagyjából négy hónapos folyamat után sem látjuk, hogy mikor lesz a beavatkozás, majd az azt követő rekreáció és utókezelés. Szörnyülködni azért nem kell, ez nagyjából mindenhol ilyen "gördülékenyen" megy a fejlett világban - már ha nem fizeted meg az árát (a biztosításodon keresztül, vagy zsebbe az orvosnak), hogy előre vegyenek.

_Visszatérve a kibucba - mert számunkra mégiscsak a háziorvosi ellátás a legfontosabb - az itteni rendelőben hetente kétszer rendel a háziorvos (aki egyben gyerekorvos is), valamint hetente pár órát van fogorvosi ellátás is. A köztes időben állandóan elérhető egy diplomás nővér és egy védőnő, akiknek sokkal több jogosultságuk van, mint a hazai társaiknak. Ők azok, akik alapvetően elvégzik a betegek osztályzását és részben ők döntenek a további betegútról akut és krónikus betegek esetében egyaránt. 

_Kisebb egészségügyi problémák esetében maguk is írhatnak fel, illetve adhatnak ki gyógyszert. Sürgős esetben természetesen jön a mentő, vagy ha a dolog nem olyan súlyos a rendelő mellett álló kibuc autóval viszik kórházba a beteget. Ez a kocsi egyébként szinte minden reggel ingázik a tivériai rendelőintézetbe a beutaltakkal, valamint a receptekkel és egyéb vizsgálati anyagokkal - meg az olyan potyautasokkal, mint mi, akik autó (és busz) hiányában hónapokon át ilyen formán intéztük a nagy bevásárlásainkat és hivatalos ügyeinket. Reméljük ennél komolyabban soha nem kell igénybe vennünk a helyi alapellátást. Viszont Zsófi révén januártól mélyebb ismereteink is lesznek az izraeli egészségügyi rendszer működéséről, mivel akkortól veszi kezdetét kórházi gyakorlata a közeli poriai kórházban.

_Az elmúlt két hetünk azzal telt, hogy számunkra megfizethető, de még használható autóra vadásztunk, aminek az eredménye egy 15 éves Nissan Almera lett. Az izraeli viszonyokhoz képest megkímélt állapotú járgány a maga korában esztétikusnak számított, még ha ezt ma nehéz is mosolygás nélkül elhinni. De mit számít ez?! Potom tízezer sékelért négy kereke van, gurul, szép piros és látszólag rendben van 190 ezer kilométer megtétele után is.

_Egyelőre nagy az öröm, de lehet, hogy ez csak vasárnapig tart, mert akkor visszük átnézetni a kocsit. Az azért biztató, hogy az autókereskedésből minden különösebb gond nélkül hazavezettünk 80 kilométert, pedig rettenetes özönvíz és szörnyű köd állta az utunkat, de ez egy másik történet (lásd  a mellékelt kisfilmet). A lényeg, hogy ha a Nissanunk is úgy akarja, akkor 225 nap után menthetetlenül kinyílik előttünk a kibucon kívüli világ és végre új impulzusok érhetnek minket. Rettegj Izrael, jövünk!

_Meleg és meleg között minőségi különbség lehet - elsősorban nem a Celsiusokban, hanem a páratartalomban. A Kineret medencéje ebből a szempontból kifejezetten durva hely. A magas hőmérséklet miatt a tó párolgása rendkívül erős, errefelé nyaranta általános a 90-95 százalékos relatív páratartalom, ami tartós 40-42 fok esetén meglehetősen ütős. Tovább súlyosbítja a légköri viszonyokat, hogy a Jordán völgye - amelynek része a Kineret is - jóval a tengerszint alatt fekszik, ráadásul úgy helyezkedik el, hogy a tágabb térségre jellemző uralkodó szélirányra merőleges. E két adottság miatt frissítő szélről nem nagyon beszélhetünk, szél ugyan szinte mindig fúj (van hogy viharos), de az leginkább a tó medencéjében kavargó légáramlat. Röviden egy forró katlanban ülünk.

_Júniustól szeptemberig kitartóan olyan az idő, mint otthon a párnapos hőségriadók esetén. Ez durván hangzik - és tényleg nagyon izzasztó - de ha itt él az ember, akkor többé-kevésbé hozzá lehet szokni. Bár azért mindennek van határa. Tavaly például két hónapon át még éjjel sem ment 40 fok alá a hőmérséklet, amihez jött még a már említett páratartalom. A helyiek elmondása szerint még a tussoló alatt is izzadtak, különben meg intravénásan rá voltak kötve a légkondira. Ehhez képest idén istenes volt a nyár, még a mi Közép-európai mércénkkel is. A kánikula ugyan most sem maradt el, de még alulról súrolta az elviselhetőség határát az open air szauna. Meg aztán mi még jóval a nagy meleg előtt érkeztünk (emlékszem május elején még fáztunk éjjelente), tehát volt időnk akklimatizálódni. De így is voltak napok, amikor a légkondis szobából csak késő délután merészkedtünk ki a gyerekekkel a játszótérre vagy a tópartra.

_A melegnek persze megvan a jó oldala is. A strandszezon nálunk október 21-én zárult, mi ekkor fürödtünk utoljára a Kineretben. Az utóbbi mondat nyomán ide hallom a magyar olvasók szitkait… Azért a dolog nem ennyire szép, mert a szél miatt a Kineret átkozottul hullámzik, két gyerekkel bejutni a tóba kész kaszkadőr mutatvány.

_A kibuc épületállománya illeszkedik a klimatikus viszonyokhoz - vagyis a hajdani építőmunkások "hézagmentes" munkájának köszönhetően minden lakás veszettül huzatos. Mivel az itteni építmények messze állnak a passzívház szabványtól, így a nyarat követő hűvös időkben a lakásokban - fűtés és szigetelés hiányában - majd megvesz az isten hidege.

__Mi jobb híján légkondival fűtünk és beszereztünk egy elektromos mobil radiátort is, ezek együttesen jelentős részben lefoglalják Dimona (helyi Paks) termelési kapacitását, viszont csak időlegesen fűtik fel a otthonunkat. A dolog pikantériája, hogy miközben a négy fal között csontig hatol a hideg, addig az ablakunk alatt roskadoznak a fák a déligyümölcsöktől. Decemberben délidőben még rövid ujjú pólóban flangálnak a népek és élvezik a melengető sugarakat. Napnyugta után viszont pillanatok alatt lecsökken a külső hőmérséklet a lakásból már jól ismert hőfokra.

Persze minden csak viszonylagos - otthon a vágyak netovábbja a decemberi vénasszonyok nyara, itt a 40 fokos kánikula után a plusz 15 fokos télben vacogunk a pálmafák között. Ilyenkor kabátért kiált az ember, már ha van neki. Mi, tavasszal nagy mellénnyel - és télikabátok nélkül - érkeztünk Ein Gevbe, mit nekünk a trópusi tél alapon. Rá is fáztunk! Szégyenszemre kénytelenek voltunk utánvét kihozatni a kabátjainkat, mert mégiscsak hülyén venné ki magát, ha épp Izraelben szenvednénk fagyhalált.

Adja magát a kihagyhatatlan poén, jöjjön hát egy igazi klasszikus, Ákombákom és a nagykabátom:

Megérkezésünk után rögtön konstatáltuk, hogy bicikli nélkül egyszerűen kilógunk a sorból, legalábbis itt a kibucban. Majd' minden ház előtt ott a kerékpártároló, ami tele van, ráadásul a településen belül mindent úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen kerekezhessen az ember. Ein Gev egyszerűen biciklis paradicsom! Ezt látva hamar futottunk egy kört, hogy miképpen tehetnénk szert használt kerókra, mert újra nem akartunk költeni, aminek a sóherségünkön túl praktikus okai is voltak.

A kibucon belül használati eszköz a bringa, ütik-vágják őket és egyáltalán nem ciki átfestett bringával közlekedni. Az erős napsütés és a magas páratartalom miatt errefelé rövidebb a bringák élettartama. A nap kiszívja és megégeti a műanyag és gumi alkatrészeket, a nedves levegő pedig a fémvázat zabálja meg pillanatok alatt. Emiatt tele van a kibuc enyhén rozsdás, szétmállott ülésű, kérges kerekű bringával. Ezek vizuálisan nem valami kívánatosak, viszont aránylag kevés pénzből, házilag is ki lehet pofozni őket - már, ha van az embernek erre érkezése, mert amióta a kibucunkba is betört a fogyasztói társadalom nem bajlódnak a bringák nagy generáljával, inkább vesznek egy újat, a régit meg letámasztják a bringatárolóba csendesen rohadni.

A nagyszámú használaton kívüli bringa miatt pikk-pakk akadt két leharcolt, de teljesen működőképes drótszamár, amit készséggel a rendelkezésünkre bocsátottak szomszédaink és még egy gyerekülést is szereztünk, így akár Ráchellel kiegészülve is kerekezhettünk

(Ábel, akkor még ülni sem tudott, de később vettünk egy zsír új ülést neki, úgyhogy egy ideje minden adott a közös pedálozáshoz). A gépek műszaki állapota és a hőség miatt elsősorban a kibucon belül tekeregtünk, legtöbbször a strandig, ami nyilván nem valami változatos, de a gyerekbarát távolságok határt szabdtak a vágyainknak. A hatótávolságunkat akkor terjesztettük ki, amikor a kibucot és a szomszédos hotelt összekötő kerékpárutat részben átadták - mintegy három hónap után.

Eleddig tartózkodtam blogunkon attól, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozzak Magyarország és Izrael viszonylatában, de a bringa utak esetében egyszerűen nem állom meg, hogy ne vonjak párhuzamot. Most sem a különbségekre hegyezném ki az összevetést, hanem a meglepő párhuzamokra: a két ország megrendelői, közlekedésmérnökei és kivitelezői láthatólag ugyanabból a könyvből dolgoznak, ugyanazt az iskolát követik, ha kerékpár út tervezésről és építésről van szó. A Balatonhoz és a Velencei tóhoz hasonló a Kineretet megkerülő bringaút sztorija is. Felismerték a döntéshozók, hogy a kerékpáros turizmus trendi, jött is az ötlet, hogy akkor toljunk bele egy csomó pénzt a Kineretet körbefonó kerékpárútba, mert akkor majd jó lesz. El is kezdték az építést, de hát a pénzhiány(?) miatt itt is cikkelyekben, szakaszosan készül az út, pont úgy mint otthon és pont úgy nem összefüggő "hálózatot" adnak át, mint Budapesten. Így a csiga lassúsággal kivitelezett utak még véletlenül sem érnek össze. De ez még nem volna baj, hisz aki tókerülésre adja a fejét, az elég elszánt ahhoz, hogy akár a száguldó autók mellett is kerekezzen, amire itt egyébként van elég hely a leállósávban. A bringautat valami érthetetlen okból úgy találták biztonságosnak, hogy ha minden bekötőútnál a kerekeseket védendő(?) a bringasávba keresztbe lassító korlátokat építettek be. Ezeket úgy alakítottak ki, hogy szinte csak a nyeregből lepattanva juthatunk át - valahogy úgy, mint otthon a vasúti átkelőknél a gyalogosok. És mivel bekötőútból kismillió van, ezért mire felveszi a kerékpáros az utazósebességét, máris fékezhet. A bringások szopatása itt nem áll meg, mert oda is képesek akadályt gördíteni, ahol azt semmi sem indokolja.  

Az öncélú mérnöki teljesítményre "nagyszerű" példa, hogy a teljesen sík terepre, egy egyszerű csatorna fölé hajózási útvonalak áthidalására alkalmas hidat fabrikáltak. A szép ívű műtárgynak pont olyan a dőlésszöge, hogy elveszítsd a lendületed, amit a döcögős fapallók tovább súlyosbítanak.

_A Kineretet megkerülő bringaút mindezek ellenére is népszerűnek mondható, Izraelben ugyanis komoly bringás élet van. A hegyes-dombos országban a Jordán-völgye, amelyhez a Kineret is kapcsolódik viszonylag sík, így biciklisek számára kényelmes útvonal. Kibucunk mellett rendszeresen látni kisebb-nagyobb csapatokat, amelyek a Hermontól Eilat felé tekernek, végig a Jordán mentén. És nem csak helyiek, hanem külföldiek is, a nyáron például német túrakerekesek tértek be a kibucunkba, mert bringaszerelőt kerestek.

Az izraeli kerékpáros szubkultúra egyik legkiemelkedőbb eseménye is a Kinerethez kötődik. Minden ősszel tókerülő túrát szerveznek, amelyre évről évre egyre többen neveznek be. A budapesti Critical Masshez hasonló happeningen idén nagyjából húszezren tekertek 80 kilométert a lezárt autóutakon. A résztvevők többsége komoly gépeket lovagolt meg, nem egy milliós járgányt láttunk. Az is szembetűnő volt, hogy gyakorlatilag mindenki testhez simuló bringás ruhában és védősisakban tekert, ami a hasonló magyar bringás népünnepélyeken kevésbé általános viselet.

A már említett szerény kivitelű bringáinkkal, egy alig 15 kilométeres szakaszon mi is becsatlakoztunk tókerülő túrába - elvégre ritkán gördül házhoz fél Izrael. A vidám hangulatú családi eseményen rengeteg mosolyt sepertünk be - nem tudni, hogy a lepattant bringáinknak vagy a gyerekölésben feszítő kölköknek köszönhetően… Én inkább ez utóbbira tippelek, mert Ábel a cél felé vezető úton nagy elánnal dacolt a menetszéllel, jókedvében végig üvöltött és mosolygott mindenkire, valahogy úgy, mint a Forrest Gump híres viharjelenetében a rákászhajó árbochoz kötözött kapitány perlekedett az elemekkel. Ábel magánszámára Ráchel az ülésébe süppedve csendes énekelgetéssel kontrázott, ezzel adva meg az esemény alaphangját.

Visszafelé lecsendesedtek a kölkök, Ráchel a cumija mögött relaxált, mintha ő és nem én pedáloztam volna előtte hosszú kilométereken át. Ábel, a kis tekergő ezalatt a kormányra dőlve csendesen hortyogott (és néha álmában csengetett egy picit), ügyet sem vetve a gyülekező viharfelhőkre. A túrát ugyanis egy hatalmas zápor zárta le, ami akkor is hideg zuhanyként érhette a résztvevőket, ha a többséget már a célba érkezés után kapta el az eső.