Blog Archives

Róka fogta labda

2/22/2014

A napokban zajlott a téli olimpia, de kit érdeke, ha helyben is van miért izgulnil?! Aki hozzám hasonlóan iskolai kosár bajnokságokon szocializálódott, az tudja, hogy micsoda tétje van egy helyi rangadónak. Ahol amatőr sportemberek mérik össze a tudásukat ott a sportérték másodlagos a csapat becsületéhez képest! Ein Gevben most a lányok-asszonyok zsinórlabda csapata bizonyítja ezt.

A zsinórlabda - vagy ahogy itt nevezik kadur reset (כדור רשת) - a röplabda távoli rokona, annak lebutított változata. A pálya ugyanaz, a háló épp úgy áll, de itt nem ütik a labdát, hanem a gyengébbek kedvéért elkapják és kézből kézbe járatják. Még lépni is lehet a labdával, viszont itt is három érintés után az ellenfél térfelére kell juttatni a játékszert. Pontot akkor ér az akció, ha a labda földet ér és nem a védők kezében landol.

Ahogy a rögtönzött szabályismertetésből kiderül a zsinórlabda a lusták röplabdája. Futni nem kell, kúszni-mászni is csak módjával és még az ember alkarja sem fájdul meg egy-egy bikaerős labdaérintéstől. Koca sportolóknak, pocakos apukáknak és családanyáknak kiváló csapatsport, de ezen kívül nincs sok értelme. Illetve dehogynem! Lehet belőle bajnokságot rendezni és az már mindjárt izgalmasabbá teszi az amúgy nem túl látványos sportágat.

A környékbeli települések idén zsinórlabdában mérik össze a tudásukat, a bajnokságban lányok-asszonyok csapnak össze. A legutóbbi fordulót a környék központjában, Zemahban tartották, ahol egy több ezer fős sportcsarnokban csaptak össze a csapatok.

Csollány lóg a szeren

A normál kézipályán leginkább kosármeccseket rendeznek, a pálya szélén pedig hétköznap tornászok edzenek. Nekik köszönhető, hogy a tornaterem falán a 2002-es debreceni tornász világbajnokság Csollány Szilveszterrel ékesített plakátja virít - így kapásból otthon érezhettük magunkat, annak ellenére, hogy a létesítmény kívülről úgy néz ki, mint egy elfuserált atomsiló és belülről sem szebb.

Az ein gevi csapat vagy ahogy magukat elnevezték “suálot” (שועלות rókák) bő kerete vagy húsz lányból áll, többségük gimnázium óta csak akkor érintkezett labdával, amikor a gyerekének gurította. De azért van egy elég erős sora a csapatnak, amely kiemelkedik a mezőnyből mind labdaérzékben, mind magasságban.

A sikerhez még ez is kevés volna, ha nem erősítené a csapatot egy igazi légiós, aki gyakorlatilag a hátán viszi az ein gevi rókákat. Ha meg épp nem, akkor sorkatonai szolgálatát teljesíti és bizonyára nem labdákkal lövöldözik… A vele felálló csapat egyelőre veretlen, rajtuk kívül még egy ilyen csapat van, úgyhogy még nem lefutott a bajnokság. Annál is inkább mert a legutóbbi ellenfél váratlanul megszorongatta az anyatigrisként küzdő csapatunkat, csak 2:1-re hozták a meccset, szóval volt miért izgulnunk.

Mindezzel együtt a meccsek sportértéke másodlagos, fontosabb a sportprogram közösségi szerepe. Teljes családok kisérik el a lányokat, kicsik-nagyon együtt vannak, jó buli ez. Bár a gyerekek érdeklődését mérsékelten köti le, hogy mi zajlik épp a pályán, ők inkább egymással vannak elfoglalva a tornateremben. De ez senkit sem zavar, még jót is tesz a hangulatnak, amikor a kölykök rohannak a be a játéktérre, legalább van egy kis mozgás a pályán…

Kapcsolódó cikkek:

0 Comments

Kineret 3. - Homok a szélben

2/16/2014

0 Comments

Aki négy évszakból költözik Izraelbe, az egészen biztosan sokra értékeli, hogy itt csak hosszú nyár és némi tél váltja egymást. És mivel az ember gyarló, ezért ebbéli örömét rendre hátrahagyott barátai orra alá dörgöli, és elfelejt arról tudósítani, hogy felénk sem mindig felhőtlen az idő.

Az Izraelbe szakadt közép-európai szökevények különösen télen éreznek késztetést arra, hogy az enyhe, szikrázóan verőfényes napokról tudósítsanak a hátrahagyott didergő haveroknak. Belátom, ez aljas gonoszság, de szívet melengető. Én például valamikor tavaly október utolsó napjaiban, azzal az “ártatlan” kérdéssel hergeltem facebookos ismerőseimet, hogy ugyan mondják már el történt-e valami érdekes míg én a strandon lógtam. Picit anyáztak, de ettől gondolom kimelegedtek és nem fáztak annyira, szóval még én tettem jót velük :-)

Távolról úgy tűnhet, hogy Izrael az örök nyár országa, de ez nagyon nincs így, még ha a Facebookon vagy az utazási magazinokban csak ilyen képek keringenek. Vannak napok, amikor hideg van. Na jó, hetek. Még ha nem is annyira, mint mondjuk egy barátságtalan novemberi napon Budapesten, de ez sem elképzelhetetlen főleg a magasabban fekvő helyeken, mint például Jeruzsálem. A méltán népszerű verőfényes képek helyett a szuttyadék napokról tapintatosan hallgatni szokás, nehogy alább hagyjon az irigység. Ha meg annyira zordra fordul az idő, hogy még hó is hull (ami nem is annyira ritka dolog, főleg Észak-Izraelben), akkor büszkén hirdetjük, hogy lám-lám mifelénk a pálmafák alatt még ilyen csoda is megeshet és ez milyen nagy fun.

2014. február 12. :-)

Az más kérdés, hogy ha ilyen Magyarországon történik, akkor mindenki bevackolja magát a jól szigetelt, kellemesen felfűtött szobájába és olvadásig ki sem dugja az orrát, mi meg konkrétan vacogunk a lakásban, mert átjárja a huzat és nincs, ami benntartsa a meleget a teljesen áthűlt falak között.

A Kineret mikroklímája olyan, hogy a part mentén ritkán megy le a hőmérséklet fagypont alá, miközben pár kilométerrel arrébb, akár repkedhetnek is a mínuszok telente. Legutóbb 64 évvel ezelőtt, 1950. február 5-én alakult úgy, hogy hótakaró lepte el Ein Gevet, miközben a felettünk magasodó Golán-fennsíkon ez majd minden télen megesik.

Az izraeli tél ezen árnyoldalaival nem dicsekszik az ember, szolidaritásra úgysem számíthat azok után, hogy a mezítlábas, napszemüveges januári fotókkal halálra bosszantottuk az otthoniakat.

Mostanában nem is a hideg, hanem az eszeveszett szél okoz fejfájást. Meteorológiai szempontóból a Kineret környéke érdekes hely. A tó déli felén a sivatagi, míg az északi csücskében a mediterrán időjárási zóna dominál. Aigner Szilárddal szólva ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy tőlünk északra telente a tenger felől nedves légtömegeket hoz a szél. Tulajdonképpen ez táplálja a Jordánt és a Kineretet. Egészen szürreális, hogy nálunk -200 méteren kellemes tavaszias idő van, míg tőlünk alig 25 kilométerre hósapka virít a Meron tetején vagy épp Cfaton. Kicsit távolabb, a 2000 méternél jócskán magasabb Hermonon pedig szinte alig van olyan tél, hogy a sílifteket ne üzemelnék be.

Ein Gevben inkább a sivatagi klíma dominál telente. Arábia felől iszonyatos erővel csapnak le a száraz, nem igazán hideg, de ettől még nagyon csípős szelek, amit héberül sharkiának (שרקיה) neveznek. (Ez a szél a görög-római közvetítéssel sirokkó néven Magyarországon is ismert, bár a kettő nem teljesen ugyanaz, mert errefelé egy csepp esőt sem hoz kelet felől.)

A szél kicsavarta a kibuc bejáratánál lévő hajóárbocnak álcátott hirdetőtáblát

A sharkia nagyon alattomos. Derült égből, pillanatok alatt óriási lökésekkel letarol mindent. Ilyenkor telente fél napokat tombol, ahogy az kell belekap mindenbe. Nem kellemes, na. De van ennél is rosszabb. Mégpedig a sharkia tavaszi-őszi változata a hamsin (חמסין). Az áprilisban menetrendszerűen érkező szél jóval viharosabb és melegebb, de az igazán kellemetlen az, amit magával hoz a Szahara övezet felől: irgalmatlan mennyiségű finom porral terít be mindent. Rosszabb napokon pár száz méterre csökken a látótávolság, minden narancs-szürkében úszik és pikk-pakk összeszedhető egy kiadós szilikózis. Van, hogy napokon át prüszköl az ország a kavargó porfelhő miatt. 2011-ben pont, amikor megérkeztünk jött egy ilyen időszak, de aztán 2012-ben nálunk kimaradt, tavaly pedig épp Budapesten voltunk, amikor a homokfúvás volt.

Nyaranta másféle szelek járnak mifelénk. Napközben általában megáll a levegő, a rendkívül magas páratartalom miatt olyan, mintha egy jól fűtött szaunában élnénk az életünk. És higgyétek el, ez nem fehér embernek való… Délután - nagyjából öt óra magasságában - menetrendszerűen elkezd hol jobban, hol enyhébben fújni a szél. Ez egyrészt némi felüdülést hoz (bár ugye csak a Jordán-völgyében kavarog az irdatlanul meleg, párás levegő), másrészt sokat elvesz az egyetlen felüdülést jelentő Kineret élvezeti értékéből. Öt és hét óra között, amikor a Nap már nem éget, tehát gyerekkel bátran strandolhatnánk, akkor erős hullámzásba kezd a tó.

Homok biznisz

Az 1937-ben alapított Ein Gev első éveiben a homoknak komoly gazdasági jelentősége is volt. Gallilleában ugyanis a homok ritka kincs, erre felé köves, agyagos, lápos földek voltak - közel s távol csak Ein Gevben volt könnyen kitermelhető mennyiségben. A ’40-es évektől gomba mód szaporodó zsidó települések felhúzásához viszont betonra és malterre volt szükség, ez utóbbihoz meg homokra. Ein Gev strandjáról zsákokban hajózták be Tiberiásra a finom szemcsés építőanyagot. A nagy üzletnek csak a szél tett be, de az alaposan. Ha lecsapott, akkor a hajósok kénytelenek voltak a nehéz munkával összelapátolt terhet kidobálni a Kineretbe. Így aztán, amit a szél hozott, azt tulajdonképpen sokszor a szél vitte el…

De nem ám úgy, ahogy a Balaton, amiben vígan ugrándozunk még piros jelzés idején is! Nagy ereje van a Kineret vizének, könnyen elsodor vagy épp odavág a sziklás aljzathoz még felnőtt embereket is, nem hogy gyerekeket, szóval nagyon kell vigyázni.

Így homokozunk mi

A mifelénk domináns szeleknek van némi pozitív hozadéka is. Mivel a világ legnagyobb homokozója felől süvítenek, ezért szaharai importból kellemes homokos fövenye van az ein gevi strandnak - legalábbis az első tíz méteren. És mivel tavaly magas volt a Kineret vízszintje, ezért hónapokon át homokos parton süttethettük magunkat. Egészen augusztusig, míg el nem kezdett erősen visszahúzódni a víz és ki nem bukkantak a part menti kavicsos zátonyok. De októberig ezt is valahogy ki lehet bírni :-)

Kapcsolódó cikkek:

0 Comments

Bojkott? Nem! Akkor inkább éhező gyerekek

2/6/2014

5 Comments

Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye. Az improduktív bojkott helyett, a holocaust áldozatok emléke előtt tisztelegve, a magyar kormány, valamint a Mazsihisz hívjon életre egy közös gyermekétkeztetési alapot, amihez minden pályázó csatlakozhat.

Borítékolható volt, hogy az egybe csúszó Holocaust emlékév és kampány időszak botrányokkal lesz terhelt. Aki ezen meglepődik, az nem ismeri a magyar közélet dinamikáját. Valahogy a választásokat megelőző időszakban mindig jobban tombol az antiszemitizmus. Nem csoda, most is sokak egybehangzó véleménye, hogy ennél már nem lehet rosszabb. De igen, a következő kampány időszak biztosan felülmúlja. Így megy ez húsz éve, és ahogy állnak a dolgok így lesz ez a következő 20 esztendőben is, mert a történet szereplői ebben érdekeltek.

A félelem nem jó tanácsadó, más meg nincs…

A magyar baloldal előszeretettel tetszeleg antifasiszta pózban, miközben kormányon lényegében semmit nem tett, de biztosan semmit nem ért el az antiszemitizmus elleni gigászi küzdelmében.

A Magyar Gárda tündöklése mégiscsak az “emútnyócévre” esik, mint ahogy a Jobbik felemelkedése is - ezek ellen nem akadt hatékony ellenszere egyik szocialista kormánynak sem. De gondoljunk csak bele Edward Snowden óta tudjuk, hogy nincs már titok, a titkosszolgálatok mindent látnak. Hát ezek után hihető, hogy a kurucinfósok kiléte kezdettől fogva nem volt ismert a magyar hatóságok előtt?! Ilyen és ehhez hasonló okokból gondolom, hogy baloldal antifasizmusa szimpla szájkarate, a fogyatkozó tábor összetartásának jól bevált, ám egyre kevésbé hatékony eszköze.

Persze a “centrális erőtérben” terpeszkedő Fideszt se kell félteni! Mint a jobboldal vezető ereje egy évtizede - ha kell, ha nem - az arcába kapja, hogy náci. Hát, most nagyon úgy fest, hogy stabilan beleálltak a rossz fiú szerepbe. Ha már szépek nem lehetnek, akkor miért ne tehetnének gesztusokat a jobbszélen toporgó választói csoportoknak? Rezsicsökkentős álbaloldali demagógiájukkal balról már nincs kit felszívni, így jobbról kell maximalizálni a szavazatokat. Annál okosabbak, hogy ezért a Jobbik színvonalára ereszkedjenek, ezért csak módjával nyitják meg a szelepeket, például holdudvari szalon náci történészek helyzetbe hozásával, utat nyitva a történelmi relativizálásnak, aminek minden tekintetben szimbóluma a Szabadság térre “meglobogtatott” védhetetlen emlékmű. Ezek és más hasonlóan irritáló mozzanatok vitán felül döbbenetesen károsak és annullálják azokat a gesztusokat, amelyek során vezető kormánytagok elismerik a magyar állam Holocaustban játszott aktív szerepét.

A hatalmas csatazajban mégsem ismeri fel a zsidó közösségből senki, hogy bábúként játszanak velük.
(...)
Bárki és bármilyen szándékkal játssza ki unos untalan a zsidó kártyát az valójában nem érdekelt a társadalmi békében, a magyar-zsidó szimbiózisban.

A magyar politikai közélet testületileg cinikusan játszik a zsidó kártyával, teheti ezt, mert amúgy is kibeszéletlen társadalmi sérelmek egész sora terheli Magyarországot. A történelmi sebek folyamatos szaggatása kitűnően alkalmasak a démonizálásra és végső soron a szavazatmaximalizálásra, de legfőképpen arra, hogy addig se essen szó más, a napi élet szempontjából fontosabb, jövőbe mutató kérdésekről. Egy kis zsidózás, egy kis nácizás mindig jó volt arra, hogy elterelje a figyelmet a nagyobb horderejű problémákról. (Az megvan, hogy Magyarországnak aktuálisan nem a Szabadság téri emlékmű vagy a Sorsok Háza, hanem Paks 3000 milliárdosra tervezett bővítése a legnagyobb botránya, de ha az nem, akkor a NAV-os asszisztenciával zajló ÁFA-csalás?)

Bárki és bármilyen szándékkal játssza ki unos untalan a zsidó kártyát az valójában nem érdekelt a társadalmi békében, a magyar-zsidó szimbiózisban. Ebben az ostoba játszmában sajnos tevékeny szereplő a Mazsihisz és újonnan az EMIH is. Mindkét szervezet az aktuális botrányok mentén próbálja jól-rosszul pozicionálni magát, leginkább rövidtávú előnyöket remélve a helyezkedésüktől, amiben az érdek- és értékképviselet csak az önigazolást szolgálja. Így lehet az, hogy a magyar közéletben e két szervezetről leginkább csak az antiszemitizmus és a Holocaust kapcsán hallunk, miközben az egyetemes zsidó értékek hatékony közvetítésére már nem futja tőlük. Ez csak azért nagyon fontos megemlíteni, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a zsidóság nem egyenlő a Holocausttal, illetve az ellene irányuló agresszióval. Ez annak ellenére így van, hogy a rendkívül asszimilált magyar zsidóság túlnyomó többségének zsidó identitása kifejezetten és lényegében kizárólag a Holocausthoz (és az antiszemitizmushoz) kötődik. Szörnyű adottság ez, ami azért lehet így, mert semmilyen szinten nem volt meg a lehetőség a tisztességes gyászmunka elvégzésére, mint ahogy a többségi társadalom múlttal való átható szembenézése is elmaradt.

Ez utóbbi okairól könyvtárnyi irodalom szól, de a zsidó képviseletek szerepe kevés figyelmet kap. Holott a Holocaustot követő társadalmi kiegyezés elmaradásától függetlenül lett volna lehetőség legalább az öngyógyítás megkezdésére. Magam alapvető stratégiai hibának tartom, hogy a Mazsihisz évek óta nem képes az aktuálpolitikától távol tartania magát, amivel a maga módján épp úgy devalválja a Holocaust ügyét, mint azok az erők, amelyek a zsidó kártyával játszadoznak. Improduktív antifasizmusa, bántó stratégiátlansága nem hozta el sem a Holocaust társadalmi kibeszélését, sem a zsidó közösség rekreációját a történelmi trauma után.

Minden ellenkező híreszteléssel szemben a zsidóság nem egyenlő a Holocausttal, illetve az ellene irányuló agresszióval.

A Mazsihisz 20 kemény év munkájával, szisztematikusan csökkentette a mozgásterét azzal, hogy a közösség építése és az egyetemes zsidó értékek felmutatása helyett megnyerhetetlen szélmalomharcát vív az antiszemitizmus ellen. Csoda-e, ha a zsidó közösség aktív része állandó ostromállapotban érzi magát? A félelem nem jó tanácsadó, más meg nincs… Mindezek segítenek megérteni miért merülhetett fel komolyan a Mazsihisz berkeiben, hogy - a valóban bicskanyitogató - kormányzati lépések ellen az állami Holocaust emlékév bojkottálásával tiltakozzanak.

E sorok írója egyetért az elemi felháborodással, amit kormányzat zsidó közösséget érintő egynémely döntése váltott ki. De innen távolról nézve picit más a dolgok optikája (talán azért is van rossz szájízem a bojkott hirdetés miett, mert mostanában épp Izraelt támadják ilyen eszközzel). Amíg a baloldal évtizedeken át proaktívan nácizta ellenfeleit - mert erre mindig szolgáltattak valami kisebb-nagyobb apropót - addig mostanra a Fidesz felismerte, hogy ezt a stigmát akár előnyére is fordíthatja. Ha kórusban nácizzák, akkor kikacsint jobbszélre, hogy “látjátok felebarátaink, jól odabasztunk nekik, most ajvékolnak” - ezzel is jelezve az említett szavazói bázisnak, hogy ki is az igazi “élcsapat”.

Csoda-e, ha a zsidó közösség aktív része állandó ostromállapotban érzi magát?

Ha meg külföldről komoly fejmosás néz ki, akkor gyorsan kihúznak a kalapból egy jobbikos barmot, aki mond valami igazán gyomorforgató nácit, majd erre hivatkozva fideszes vezetők ártatlan tekintettel széttárják a kezüket, hogy jó-jó, de ha minket levesztek a pályáról, akkor jönnek az echte nácik, azt meg ti sem akarhatjátok komolyan.

És mindeközben, míg minden épkézláb publicista arra pazarolja az erejét, hogy ismételten, immár százezredjére is bizonyítsa, hogy a Fidesz egy náci párt, de legalábbis ördögien cinikus képződmény, addig a fideszes fiúk sorra kenik el az olyan botrányokat, mint Paks, Áfa-csalás, trafik ügy és még sorolhatnánk napestig a kormányzati simliket, amikre a szimbolikus ügyek helyett aránytalanul kevesebb figyelem jut a tolvajok nagy örömére…

Az általam felvázolt politikai technika mindennapos használata szembeötlő, de a hatalmas csatazajban mégsem ismeri fel a zsidó közösségből senki, hogy bábúként játszanak velük. Mert könnyebb sértetten bojkottot kiáltani, hisz az milyen betyáros. Az. De zsidó részről a konfrontáció valójában legitimizálja a Fideszt jobbszél felé, ami így kampányidőszakban pompásan egybecseng a párt stratégiájával. A választások után meg úgyis szép csendben lekerül a napirendről Szabadság téri borzalom és bekerül néhány hangadó zsidó értelmiségi a Sorosok Háza kuratóriumába, hogy a zsidó közösséggel is normalizálódjon a helyzet.

Ha már annyira égeti a zsebeket a júdáspénz, akkor ne aprózzuk már el! Ne csak a Holocaust emlékév kapcsán elnyert pályázati pénzekről mondjon le a hitközség, hanem arról a több mint 3 milliárd forintról is, amit éves szinten ilyen-olyan jogcímeken a magyar államtól kap. Hisz miben is különbözik ez a pénz attól, amit most nagy csinnadrattával, jó nagy morális fölénnyel visszaküldenének egyesek?!

Magam nem csak reálpolitikai okokból tartom károsnak a teátrális bojkott hirdetést. Az ugyanis nem csak azt zárja karanténba, aki ellen irányul, hanem azt is sarokba szorítja, aki ezzel az eszközzel él. És mivel a bojkott nem tarthat az örökkévalóságig, főleg mert a zsidó közösség anyagilag tökéletesen kiszolgáltatott a magyar államnak, ezért kínos arcvesztés nélkül nem lehet megúszni az előbb-utóbb úgy is bekövetkező konszolidációt. Bár megjegyzem, ha már bojkott, akkor álljunk is bele rendesen! Az anekdota szerint megboldogult Horn Gyula a sokadik koalíciós válságnál azt vetette oda SZDSZ-es partnereinek, hogy fel lehet állni a kormányból, de akkor most azonnal tessék kipakolni a zsebekből az Audi slusszkulcsokat. Szóval, ha már annyira égeti a zsebeket a júdáspénz, akkor ne aprózzuk már el! Ne csak a Holocaust emlékév kapcsán elnyert pályázati pénzekről mondjon le a hitközség, hanem arról a több mint 3 milliárd forintról is, amit éves szinten ilyen-olyan jogcímeken a magyar államtól kap. Hisz miben is különbözik ez a pénz attól, amit most nagy csinnadrattával, jó nagy morális fölénnyel visszaküldenének egyesek?! Itt a nagy alkalom az érdemi anyagi szerepvállalásra, a függetlenség megteremtésére!

Kasszához újkori Sternek, Kornfeldek, Aschnerek, Hatvani-Deutchok! Tessék mindenkinek a zsebébe nyúlni és az egyházi adón felül még további nagy összegű adományokkal rendszeresen segíteni a hitközség működését! Ki vállalkozik erre? Hol van az a zsidó polgárság, amely képes kiváltani az állami apanázst?
Nagy a csend…

Végtelenül rövidlátónak tartom a Mazsihisz újdonsült balliberális barátait, akik az elmúlt években ugyan magasról lenézték a hitközséget (meg kell hagyni néha okkal), de most hogy kikerültek a pikszisből hirtelen megvilágosodtak és felismerték a megmaradt bázisban rejlő lehetőségeket. E véleményformáló csoportosulásnak mindig is nagy szava volt a tradicionálisan balra húzó zsidó közösségben, mint ahogy most is az van, amikor elképesztő elánnal gyakorolnak nyomást a Mazsihisz esztablishmentjére, hogy az ő szájuk íze szerint vonuljanak csatába Orbánékkal szemben.

Mégiscsak az volna a legfontosabb, hogy tisztességgel megemlékezzünk a Holocaust áltdozatairól és ezt ne áldozzuk fel kampánycélokra!

Érdekes, hogyan változnak az idők, a doktríner liberálisok húsz éven át a szólásszabadság felsőbbrendűségét hangoztatva foggal körömmel tiltakoztak a Holocaust tagadás és az antiszemitizmus büntetőtörvényi tiltása ellen, amivel nyiltan szembe mentek a Mazsihisz törekvéseivel. Most ugyanez a liberális kör van leginkább felháborodva (hozzáteszem joggal) amiatt, hogy egyes történészek - élve a szólásszabadság adta jogukkal - relativizálják a Holocaustot és mosdatják Horthyt. A liberális véleményformálók részéről ez akkor is vaskos kettősmérce, ha utóbbi esetben vitathatatlanul igazuk is van, de a többségi társadalomban ettől még egy cseppet sem lesznek hitelesebbek.

Stratégiai hibának tartom, hogy a Mazsihisz évek óta nem képes az aktuálpolitikától távol tartania magát, amivel a maga módján épp úgy devalválja a Holocaust ügyét, mint azok az erők, amelyek a zsidó kártyával játszadoznak.

A Mazsihisz új barátai által kívánatosnak tartott morális elvekkel tulajdonképpen nincs is semmi baj, a gond az, hogy ezek érvényre juttatása olyan következményekkel jár a zsidó közösségre nézve, amelyért felelősséget viszont nem ők vállalják, hanem a hitközség vezetése viszi el a balhét, hisz a formális döntést ők hozzák. Ha nem lehetne előre tudni, hogy a Fidesz újrázhat még azt mondom, hogy van ráció ebben az újsütetű szövetségkötésben. De így, hogy biztosan tudható, hogy a balliberális politikai oldal nem kerül vissza oda, ahonnan négy éve kihullott, némileg túlzottnak tűnik a kockázatvállalás a kedvükért. Mondom ezt úgy, hogy láthatólag a zsidó közösségen belül nagyon népszerű és támogatott a bojkottfelhívás (sorra jönnek a közlemények a pályázati pénzek visszautasításáról), miközben a következményekkel senki sem számol, csak a morális győztes szerepében tetszeleg. De, aki felülkerekedik, az alulmarad - régi igazság ez...

Az látszik, hogy a Mazsihisz két tűz közé szorult és nagyon úgy fest, hogy jól nem jöhet ki a dologból Ha a kormánnyal húz ujjat, akkor annak a pályázati pénzek elvesztésén bőven túl mutató következményei lehetnek, viszont a zsidó közösség nagyobbik részének szimpátiáját élvezheti és még a Fidesz is örülhet titkon egy kicsit, mert a konfliktus nyomán jobbikos szavazatokat söpörhet be. Ha a Mazsihisz kihátrál a bojkott felhívás mögül, akkor helyből arcvesztést könyvelhet el, rögtön megkapja, hogy eladta az ősök emlékét és legitimizálja a Fidesz vállalhatatlan politikáját, viszont időlegesen kivonja magát a választási kampányból és nem veszélyezteti intézményrendszerét - több száz ember állását és több ezer ember ellátását, oktatását stb. meg persze tovább odázhatja, hogy anyagilag végre önállóan működjön és ezzel politikailag is függetleníthesse magát. Van mit végiggondolni… de talán mégiscsak az volna a legfontosabb, hogy tisztességgel megemlékezzünk a Holocaust áltdozatairól és ezt ne áldozzuk fel kampánycélokra!

Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye.

Magam úgy látom, hogy a lövészárkokban mindenki betárazott. És komolyan senki sem gondolkozik el azon, hogy nem biztos, hogy fejjel kéne a falnak rohanni. Lássuk be, a helyzetnek van jobb megoldása is a bojkottnál. A Holocaust emlékév meghirdetésekor sokakban felmerült a zsidó közösségen belül is, hogy mi értelme van ennyi pénzt, ilyen formában felhasználni, hisz az emlékezés valójában nem pénz kérdése, bár ha van az azért lássuk be nem árt - már ha nem csinálunk belőle politikai ügyet… De az lett és ebben a helyzetben a bojkotnál is radikálisabb megoldásra van szükség.

A Holocaust áldozataira sokféleképpen lehet emlékezni úgy is, hogy az erre szánt pénzt olyan célra ajánljuk fel, ami a jelenlegi társadalmi helyzetben sokkal hasznosabb. Morálisan nem az az alapvető probléma, hogy a “Fidesz pénzéből” megemlékezünk-e vagy sem a Holocasut áldozatairól, hanem az, hogy ennek a pénznek valójában volna jobb helye. Ha ugyanis a XXI. században még mindig tömegesen vannak Magyarországon éhező gyerekek, akkor az a közösség, amely a vészkorszak idején alaposan megtanulhatta mit jelent ez az állapot egyszerűen nem hagyhatja ezt! Itt az alkalom a társadalmi szerepvállalásra, az egyetemes zsidó értékek felmutatására. Javaslom, hogy az improduktív bojkott helyett, a holocaust áldozatok emléke előtt tisztelegve, hívjon életre egy közös gyermekétkeztetési alapot a magyar kormány, valamint a Mazsihisz, amihez minden pályázó csatlakozhat. Ebbe aztán bele lehetne dobni a Szabadság téri emlékműre szánt százmilliókat és a Sorsok Háza nevű “kisiklásra” szánt milliárdokat is. Demagóg a javaslat?! Az, nagyon is, pont annyira, mint a bojkott felhívás, csak ennek legalább lenne pozitív hozadéka is. Fontosabb volna erre az alapra költeni, mint a központi költségvetés bugyraiba visszaküldeni a fel nem használt pályázati pénzeket, mondjuk stadion építésre? Igen! Ez a jószolgálati cselekedet elegánsan lezárhatná a mostani konfliktust és menekülő utat adna, mind a magyar kormánynak, mind a zsidó vezetésnek, és egyaránt vállalható pozitív üzenete volna a zsidó közösség és a többségi társadalom felé. A megemlékezés ezen formája ugyan nem túl látványos, nem lehet szalagokat átvágni és nagy hatású beszédeket mondani, viszont messzemenően összhangban volna az adakozás ősi zsidó hagyományaival. Kardcsörtetés helyett tessék átvágni a gordiuszi csomót! És végre valóban nagyot álmodni, hogy újra az életről szóljon a zsidóság! Itt a soha vissza nem térő alkalom.

x x x

E sorok írója a Kidma Egyesülettel két nyertes pályázatban is érintett a Holocaust emlékév pályázatán. Tisztességes programokkal, jó célra kértünk és kaptunk. Az éhező gyerekek javára nagyon szívesen lemondunk a megítélt támogatásról, de egy átgondolatlan bojkott kapcsán nem kívánjuk a központi költségvetést gyarapítani az emlékezés helyett.

5 Comments

Csanádba nem üt a ménkű

2/3/2014

18 Comments

A franc se gondolta, hogy valaha Szegedi Csanádról kell értekeznem bárkivel is Izraelben. De ezt is megéltük! Köszönhetően annak, hogy múlt csütörtökön az izraeli 2-es csatorna Uvda című műsora riportfilmet sugárzott a megtért jobbikosról.

Ilana Dajan műsora amolyan oknyomozó magazin (a névválasztás is erre utal, Uvda magyarul tényt jelent), amiben most épp Szegedi Csanád sztoriját dolgozták fel. A műsor a képre kattinva nézhető meg vagy ide kattintva tekinthető meg, héberül van, de Szegedi magyarul beszél benne.

Szerintem ez a riportfilm stílusában és színvonalában nem sokban különbözött a tv2 Naplójától és ezt inkább sértésnek szántam… Meglehetősen gyenge, felületes és koncepciózus, ahogy a náciból zsidóvá lett politikus történetét tálalják. Az pedig végképp nem fér a fejembe, hogy másfél év után miért ütötte meg hirtelen a szerkesztők ingerküszöbét Szegedi botránya, ami akkoriban bejárta a világsajtót is, még izraeli lapok is foglalkoztak vele. Biztos sokat gondolkozhattak a feldolgozás mikéntjén, mert még a 2013 októberi forgatáshoz képest is három hónappal később tűzték műsorra a bombasztikusnak szánt riportfilmet.

Most komolyan, az mennyire hiteles már, ahogy a stáb kedvéért Szegedi a Smát tanulja, közvetlenül az után, hogy a szobába menet csókot nyom a mezüzére? Mi ez, ha nem megrendezett jelenet?! Hónapokkal azelőtti eseményt rekonstruáltak ilyen sután, hisz alanyunk ekkor már vagy egy éve rendszeresen zsinagógába járt, napi szinten tanulmányozta a hagyományokat, tanulta a hébert, nehezen hihető, hogy csak ennyi idő után jutott volna el a fő imádságig…

Ahogy nézem a közösségi médiában Uvda adásának magyar kommentjeit, hozzám hasonlóan sokaknak szemet szúrtak az ilyen és ehhez hasonló oknyomozói megbicsaklások. De legtöbben mégis csak azt vetik a készítők szemére, hogy elegánsan elsiklanak néhány fontos részlet fölött. Például, hogy Szegedi pénzt kínált zsarolóinak(?), politikai ellenfeleinek származása elhallgatásáért. Ez az aprócska tény bizonyára nem illett bele a megtért náci mítoszába… Mint, ahogy azt is csak röviden villantották meg a készítők, hogy a zsidó közösségben sokan kételkednek Szegedi őszinteségében, mert nem hiszik, hogy történészként fogalma sem volt a zsidó gyökereiről. Elkenték, hogy a nagymamája és az édesanyja, aki ugyancsak tudott a zsidó gyökerekről, mért titkolták a család származását, amikor Szegedi jobbikos karrierje felívelt. Az meg csak a magam fajta kelet-európai szökevényt izgatja, hogy Szegedi máig nem lebbentette fel a fátylat például a Jobbikot finanszírozók kilétéről, vagy épp arról, hogy kik állnak a Kurucinfó mögött, hogy csak a legfontosabb magyar közéleti kérdéseket említsem. De el kell ismerni az emberi drámához képest ezek valóban bagatell, provinciális részletek. Távolról nézve a lényeg az, hogy Szegedi Csanád ma már gyakorló zsidó és nem gyakorló náci - amit minden rosszmájúságom ellenére magam is nagyon-nagy pozitív változásnak tartok.

A kiváló happy endet, a jól eladható mitikus megtérés zabálták itt Izraelben. Már az Uvda promója alapján is többen szóltak, hogy kíváncsian várják a filmet, aztán már az adás alatt is csörgött a telefon, csipogott az SMS és csorogtak az e-mailek. A kibucban napok óta lépten-nyomon megállítanak és a volt jobbikosról faggatnak. Mindenki nagyon együtt érző Szegedivel, szemernyi kételkedést sem tapasztaltam. Még Rivka, aki magyar holocaust túlélő, karján a számmal is azt mondta, hogy szívből sajnálja ezt a fiút, amiért egyik pillanatról a másikra összedőlt az addigi élete. Szerinte kész csoda, hogy nem bolondult bele. Mások is egészen komolyan érdeklődtek Szegedi hogyléte felől, mintha amúgy országos cimborája lennék a megtért nácinak és tudnom kéne, hogy gyötrik-e rémálmok. Tuti bennem van a hiba, de nekem ez az empátia legalább annyira abszurd, mint Szegedi Csanád pálfordulása. Egy biztos az Uvda magazinnak - ha mást nem is - azt biztosan sikerült bizonyítania, hogy nagy az isten állatkertje és a legendás zsidó szív sem ismer határokat.

Kapcsolódó cikkek:

18 Comments

Gyászmenet

2/1/2014

1 Comment

Január 13-án temették el Ariel Sharont, Izrael egykori miniszterelnökét, a hős hadvezetőt. Fizikai értelemben ekkor vettek tőle búcsút, de hívei zöme lélekben már rég lemondott - vagy megfeledkezett - róla. Volt rá idejük, hisz a minden tekintetben nagy formátumú politikus nyolc hosszú éve kómában feküdt. A temetése így is történelmi eseménynek ígérkezett, nekem is ott volt a helyem. Szubjektív riportomból kiderül, hogy valójában az volt-e.

A nagyszerű katonának, az erőskezű, de ellentmondásos politikusnak meg sem kellett halnia ahhoz, hogy történelemmé váljon. Még életében szobrot állítottak neki, ha nem is a legszerencsésebbet… Bármennyire is morbidul hangzik, a legenda betetőzése mégiscsak a halál beállta volt, amit az elmúlt hetekben megszaporodott, Sharon erősen romló állapotáról szóló tudósítások már könyörtelenül előre vetítettek. Kívülről kicsit úgy tűnt, mintha az alkalmas időpontot várták volna, hogy lekapcsolják a gépekről. Hogy így volt-e nem fogjuk megtudni soha, mindenesetre január 11-én orvosi értelemben is exitált Sharon. Bár nekem úgy tűnt, hogy az elkerülhetetlen vég mégiscsak meglepetésként érte azokat, akiknek hivatalból kell a nemzet gyászát megkoreografálniuk.

Bármit is gondoljunk Ariel Sharonról (én például soha nem kedveltem igazán), a zsidó államban úgy tekintenek rá, mint az újkori Izrael egyik legkiemelkedőbb alakja, elsősorban katonai sikerei miatt övezi egyöntetű elismerés és nem ellentmondásos politikai teljesítménye okán. Ezzel magyarázható, hogy elbúcsúztatása nem csak az egykori miniszterelnöknek kijáró protokolláris eseménynek ígérkezett, hanem valódi nemzeti katarzisnak is, amit szerettem volna saját szememmel - és objektívemmel - is látni.

Miért Laturn?

A Tel Avivból Jeruzsálembe vezető út mentén fekvő Latrun már a brit mandátum idején is hadászati jelentőséggel bírt. Katonai erődítés volt itt, börtönnel, checkpointtal. A britek kivonulása után az 1948-as függetlenségi háború idején komoly harcok folyt Latrun birtoklásáért. Amiben a későbbi miniszterelnök, Ariel Sharon is részt vett. Az ütközet helyszínén ma az Izraeli Védelmi Erők múzeuma található, rengeteg kimustrált hadi eszközzel, militari mániásoknak maga a paradicsom.

Ez azonban csak látszólag volt könnyű vállalkozás a részemről, hisz szabadúszó kispapaként nem vagyok a magam ura. Zsófi áldozatos segítsége és a szomszédság bébiszitterkedése is kellett ahhoz, hogy felkerekedhessek megnézni a történelmet. Miután szerencsésen átszerveztük az életünk már csak a búcsúztatás helyszíneire kellett beverekednem magam. Arról eleve letettem, hogy Jeruzsálemben a Kneszetnél tartott központi megemlékezésre bejussak, erre akkreditáció hiányában esélyem sem volt. Maradt a latruni katonai tiszteletadás és maga a temetés, mint elérhető opció. De még így is sanszos volt, hogy potyára szelem át a fél országot, mert olyan tömegeket vártak és olyan mérvű biztonsági készültséget hirdettek, ami nekem, mezítlábas fotózsurnalisztának nem ígért semmi jót.

Latrunban ért az első meglepetés. Abból, hogy a Jeruzsálemben felravatalozott koporsóhoz hányan zarándokoltak el arra következtettem, hogy a hatalmas hadtörténeti múzeumnál minimum ostromállapotok fogadnak, de ehhez képest a sok-sok biztonsági emberen kívül alig lézengtek a komplexum környékén.

Az látszott csak, hogy halandó embert nem engednek a katonai tiszteletadásra, zártkörű ceremóniával készültek. Olyannyira, hogy a szervezők először nem is tudtak mit kezdeni azzal, hogy csak úgy be akarok menni. Kellő fellépéssel és a helyi sajtós tisztnek köszönhetően némi hezitálás után bebocsátást nyerhettem a védett zónába. Ahol két tucat újságírón, fotóson és tévésen meg a biztonságiakon kívül ugyanúgy nem volt érdemben senki. Miközben azt várta volna az ember, hogy díszzászlóaljak, katonai zászlók tengere és egyéb hadi attribútumokkal készülnek a szervezők. De nem. Még csak arra sem voltak figyelemmel, hogy félárbocra engedjék a nemzeti zászlókat, amit a Kneszetnél például megtettek. Ahhoz képest, hogy az Izraeli Védelmi Erők utolsó történelmi léptékkel mérhető hadvezérét búcsúztatta nem gondolkoztak sokat a külsőségeken.

15 másodperc hírnév

Latrunban hoszzú órákat kellett várni, mire megérkezett a koporsó. Ez a tévéközvetítésekben is üresjárat volt, amikor indifferens vágóképekkel töltik ki az időt. Magam is ennek lettem az “áldozata”, mert rendre belesétáltam a céltalanul pásztázó kamerák képébe, amit aztán helyből világgá repítettek. Fogalmam sincs mely csatornákon tűnhettem fel élőben, de még Budapestről is kaptam telefont, hogy látták, ahogy unott pofával lófrálók és előadom a fotóriportert. Ebből is látszik, hogy a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarért még dolgoznom kell egy kicsit a karakteren.

A hadsereget a vezérkar reprezentálta, akik Benny Gantz vezérkari főnök vezetésével vágták magukat haptákba, amikor megjelent a koporsót szállító autó, majd testületileg kondoleáltak Sharon két fiánál. Én azt képzeltem, hogy legalább kitolnak a szertárból néhány lezsírozott ágyút és ekkor elsütik, vagy a vadászrepülők éves kiképzési tervét úgy alakítják, hogy a szertartás alatt elhúzzanak Latrun felett. Ezeket a teátrális elemeket megtakarították. Ettől persze a katonai tiszteletadás még tisztességes gesztus volt, csak nekem maradt hiányérzetem. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a temetés helyszínén, rendes sortűzzel búcsúztatták az elhunytat, de ez minden katonai hősnek kijáró tiszteletadás.)

Nem volt sok időm, hogy ezen lamentáljak, mert ha ott akartam lenni a temetésen is, akkor sovány disznóvágtában autóba kellett vágnom magam, hogy időben eljussak 50 kilométerrel arrébb, Szikomor-tanyához, a temetés színhelyére. Amire az útlezárások miatt valójában egyetlen halovány esélyem volt, ha valahogy sikerül a koporsót szállító konvojra szorosan rátapadnom.

Száguldó riporter közvetlenül a konvoj nyomában

Elmondva egyszerűnek tűnik a feladat, de aki próbálkozott már száguldó VIP menetoszlopot követni az tudja, hogy ilyen csak a filmekben van. Na, nekem ez most összejött és csak a célegyenesben kapcsoltak le, ami egészen kivételes fegyvertény egy magamfajta úrvezetőtől.

A temetés helyszínén óriási biztonsági hajcihő volt, nem túlzás azt mondani, hogy minden fűszálnál rendőr állt. Ezt leginkább a nagyszámú magasrangú külföldi vendég indokolta, mert valódi tömeg nem gyűlt össze. A várakozásokhoz képest szerény számban jelentek meg Sharon “mezei” tisztelői, talán épp a biztonsági intézkedések miatt követték sokan tévén a temetést. Bár én azt hiszem, hogy a viszonylagos érdektelenség inkább annak szólt, hogy sok egykori jobboldali híve egyszerűen nem bocsátotta meg neki a 2006-os gázai kivonulást, míg baloldalon ezzel sem tudta magát annyira belopni a szívekbe, hogy elfeledjék neki a telepes mozgalom hajdani felkarolását. Persze ott a helyszínen nem a csalódottak voltak, hanem a megmaradt tisztelői, akik egy nagy államférfi temetésére jöttek.

Média falu a semmi közepén

Ezt az érzetet erősítette a jelentős médiaérdeklődés és a már említett nagyszámú magasrangú küldöttség - köztük volt a magyar kormány képviseletében Fónagy János államtitkár is.

Fónagy János tiszteleg

Gyászos körkép

Erre a dombra sok-sok embert vártak

Az elmúlt néhány hónap leforgása alatt három temetés is nagy figyelmet kapott Izraelben. A 93 éves korában október 7-én elhunyt Ovadia Jószéf rabbi a keleti vallásos zsidók szellemi vezetője volt. Hatását és tiszteletét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy temetésére 800 ezren(!) zarándokoltak el, ami elképesztő nagy szám. A szekuláris Izrael november végén borult teljes gyászba, amikor 74 éves korában elhunyt Arik Einstein zenész. Halálhírére ugyanúgy megszakították adásukat a tévétársaságok, mint tették ezt a Ovadia Jószéf esetében. Ami érthető is, mert ő egyszemélyben volt az, mint a magyaroknak külön-külön Szörényi-Bródi-Zorán.Tel Avivban tízezrek búcsúztatták, napokig csak az ő számait játszották a rádiók, még Ráchel óvodájában is külön foglalkoztak a rockzenésszel. Ehhez képest volt szembetűnő, hogy a győzedelmes katonát és erős politikust, Ariel Sharont a várakozásokhoz képest sokkal kevesebben kísérték utolsó útjára. A temetése tényleg világraszóló esemény volt, de azért beszédes, hogy a ravatalához becslések szerint 15-20 ezren látogatott el, a temetésén jó ha ötezren voltak.

Magyar szál

Ariel Sharon bukott a magyar zsidó lányokra, legalábbis kettőre biztosan. Első felesége, Margalit Zimmermann volt, akit eredetileg Gyöngyinek hívtak. Brassói, hat gyermekes magyar családba született, onnan 1946-ban aliázott és ismerkedett meg Sharonnal. Házasságuk tragikus hirtelenséggel, 1962-ben szakatt meg, amikor az asszony autóbalesetben életét vesztette. Egy évre rá Sharon elvette egy másik Zimmermann lányt, Lilit, akivel 37 éven át boldog házasságban éltek. Sharont a 2000-ben elhunyt szeretett felesége mellé temették. Gyöngyi és Lili nővére, Olga egy interjúban azt mondta, hogy a testvérek egymás között mindig is magyarul beszéltek, de a gyerekeiket már nem tanították meg magyarul.

(Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy a magyar kormány zsidós rendezvényekre miért delegál előszeretettel zsidókat, mintha nem államközi diplomácia, hanem zsidó belügyről lenne szó.)

A gyászoló potentátok miatt elzárták a temetés közvetlen környékét, újságíróként oda születni kellett. így csak kordonon kívülről fotózhattam, ahonnan a ceremónia korlátozottan látszott. Pech. Mindegy téma így is volt aztán, amikor befejeződött a szertartás, akkor a plebsszel együtt bejutottam a sírhoz, ahol kedvemre fotózhattam a megrendült tömegeket. De még így is jobban jártam, mint azok a fotós kollégák, akik fél órával később a jeruzsálemi állami búcsúztatóról zuhantak be. A hírügynökségi fotósok zöme már csak akkor ért a sírhoz, amikor ott gyakorlatilag lecsengett minden. Most az egyszer a hírversenyt én nyertem. Persze ez halottnak a csók, mert a fotóimat végül nem vette meg senki. De az élmény így is megfizethetetlen volt.

A cikkhez tartozó teljes képanyag a Facebookon is látható.

Kapcsolódó cikkek:

1 Comment

Róka fogta labda

Kapcsolódó cikkek:

Kineret 3. - Homok a szélben

Homok biznisz

Kapcsolódó cikkek:

Bojkott? Nem! Akkor inkább éhező gyerekek

x x x

Csanádba nem üt a ménkű

Kapcsolódó cikkek:

Gyászmenet

Miért Laturn?

15 másodperc hírnév

Gyászos körkép

Magyar szál

Kapcsolódó cikkek:

Mottó

A szerző ajánlja

Legfrissebbek

Visszatekintő

Archív

Kategóriák