Nehéz terhet cipel Magyarország, amiben a Ferihegyen most bevezetett poggyászkocsi díj ugyan csak kis tétel, de pont az ilyen apró bosszúságoktól élhetetlen az egész ország. Csoda-e, ha félmillió magyar a sok lehúzás elől inkább elhúzott?! Szedte a sátorfáját és elhúzta a bőröndjeit - még ingyen… Május 15-ével új időszámítás vette kezdetét Ferihegyen - mostantól a poggyászkocsi sincs már ingyen. Mindegy, hogy a reptéri illetéket minden utas megfizeti, aki használja a létesítményt, az üzemeltető úgy döntött, hogy kocsinként 300 forintot vagy 1 eurót gombol le azokról, akik tolni akarják a csomagjait és nem cipelni. Volt már olyan dicstelen időszak Ferihegyen, amikor 100 forintos érmékkel lehetett csak a kocsikat használni, pont úgy, mint a Tescóban. Nem volt valami országimázs építő gesztus, amikor az egyszeri külföldi az útlevél ellenőrzés után rögtön apróért kuncsorgott vagy az OTP pénzváltónál ismerkedhetett meg a magyar valósággal és a forgalomban lévő fizetőszközzel. Szóval ez kényelmetlen és bosszantó vakációkezdés volt, de legalább a kocsi használata után az utas visszakapta a százast és mehetett isten hírével az európiai színvonalú Ferihegyi gyorsforgalmi úton. Most viszont a 300 forintot szigorúan benyeli a reptér, mert a sok kis aprópénz olyan neki, mint az üvegbeváltó előtt álló alkesznek a betétdíj - életbe vágó. Nem kétséges, mérhetetlenül kisstílű a dolog. Nyugtázhatnák úgy is, hogy a kevésbé elegáns Nyugat-Balkánon már csak így megy a profitmaximalizálás. Ezen a ponton azért álljunk meg egy kicsit és nézzünk a dolgok mélyére: vajon, hogy lehetséges az, hogy Ferihegy legutóbbi privatizációjakor (2005) még arról szóltak a hírek, hogy záros időn belül Béccsel konkuráló, regionális elosztó reptérré fejlesztik fel a budapesti légikikötőt, mára viszont sikertült azt Európa talán legnagyobb fapados légibázisává süllyeszteni? Ahol teszem hozzá már szemrebbenés nélkül 300 forintokon kell összekaparni az évvégi nyereséget. A reptérüzemeltető szánalmas kommünikéje szerint ezt sikerként kéne értékelni, de hát valójában a társaság kudarca, ha már ilyen szarrágó módon kénytelenek megfogni a forintokat. De hogy is jutottunk ide? Vannak történetek, amiket nem lehet elölről kezdeni, mert minden kezdőpontot megelőz egy másik. Ilyen végeláthatatlan sztori Ferihegyé is, amit ma már Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérnek csúfolnak. A reptér mindig is aranytojás tojó tyúk volt, még a rossz gazda hírében álló állam kezében is. Aztán jöttek a magyar politikusok és a "reptér vagy nyugdíj emelés" kérdésre megadták a választ: adjuk el, mert abból jut is, marad is. Így tett az első szocialista kormány, aztán jött az első Fidesz-kormány és vissza államosította a repteret, amit évekig tartó per követett és jó sok kártérítést fizethetett a magyar állam, miközben csendesen rohadt a létesítmény. Majd újra jöttek a szocialisták, akik a költségvetési lyukat és a pártkasszát ismét a reptér értékesítéséből próbálták finanszírozni. Ferihegyből nagy pénzhez jutott a Gyurcsány-kormány, amiért cserébe garanciát vállalt, hogy az akkor még állami tulajdonú Malév révén (amely akkoriban a légikikötő messze legjelentősebb ügyfele volt) biztos bevételhez juttatják a reptéri befektetőket. Eleinte úgy tűnt, hogy nem csak a szerződő felek járnak jól az üzlettel, hanem az utasok is - Ferihegy 1 a fapadosokra szabva ráncfelvarráson esett át és felépült a 2A és B közé a SkyCourt nevű hiánypótló létesítmény, más nézőpontból parasztvakítás. A privatizációs során jelentős fejlesztéseket vállalt a későbbi tulajdonos, amiből lényegében csak a pláza szerű csarnok valósult meg, a kényelmesebb utaskiszolgálást lehetővétevő beszállóhidak csak a látványtervekben érhetők tetten. Jött a kormányváltás és a Fidesz elkezdte ismét pedzegetni a reptér visszavételét, de a befektetők csak nem értettek a szóból, pedig válogatott módszerekkel próbálta értésükre adni, hogy mi a pálya kétharmad esetén. Odáig jutott az ügy, hogy a kormány hagyta bedőlni Malévet, amiért önmagában nem kár, nagyobb baj, hogy nem volt helyette más, viszont véletlenül helyzetbe hozták a Wizzt… A Malév csőddel nem mellékesen a reptértulajdonosokon is sikerült vágni egyet (na, azért nem olyan nagyot, mert a reptér forgalma egyáltalán nem csökkent). De a befektetők csak nem távoztak feltett kézzel, inkább határozott lépésekkel elkezdték a kármentést. Első körben bezárták a frissen felújított Ferihegy 1-et (amit zsidó munkaszolgálatosokkal kezdtek el építeni a 40-es években, de ez most mellékszál) és az addig onnan induló fapadosokat a 2-es terminálra terelték át. Ez még rendben is volna, de a tulajdonosok pénzüknél akartak maradni, a fapadosok meg nem kívántak többet fizetni. Ebből aztán először az lett, hogy a frissen kibővített 2-es terminál helyett az utasokat egy sebtében felállított sátorban várakoztatták a betonon (ott, ahová a kényelmes ki- és beszállást lehetővé tevő utashidaknak kellene állniuk), majd mostanra egy könnyűszerkezetes mobil csarnokot telepítettek ugyanoda, de csak azért, mert a sörsátor az üzemeltetőnek is ciki volt. Apró szerencse, hogy a Tel Avivi járat utasait (még) nem a konténerből indulnak útnak, de ez nem a Wizz jófejsége, hanem schengeni szabályok miatt van így. A légügyi piac átalakulása, a Malév eltűnése, a kormányzati bénázás és a hibás üzletpolitika miatt Ferihegy oda jutott, hogy a forgalmának jóval több mint ötven százalékát a fapadosok adják - de a szép, új és tágas terminált azok zömében nem veszik igénybe mert drágállják. Így schengeni övezetbe fapadossal utazók egy hátsó-törökországi libalegelőn érezhetik magukat a vacak építményben, amiből útnak indulnak a szép, új terminál tövéből (ahol a hírek szerint a büfét egy hotdog árus furgon jelenti…). A történetből látszik, hogy sok hunyó közt elvész az utas, akit pont mindenki magasról leszar. Időközben háttérbe szorult a reptér visszaállamosítása, talán a trafikmutyi után újra rászállnak. De az is lehet, hogy egy süppedős fotelekkel telezsúfolt szivarszobában, vagy egy elegáns jacht tatján már megköttetett az alku, aminek a lényege, hogy pár millió euró fejében mehet minden úgy, ahogy eddig - szemet hunynak a fejlesztések elmaradásán és a színvonal drasztikus romlásán. Na szóval, ha Tel Avivból jövet az óhaza fapados repterére érkeztek ez a sztori lebegjen a szemetek előtt, amikor a szerény 300 forintos alkotmányos költséget a poggyászkocsi kölcsönzőbe dobáljátok. Ja, és imádkozzatok, hogy a Ben Gurionon senkinek se jusson eszébe a magyar példa. Mert akkor tényleg fölöslegesen húzzuk a bőröndjeinket onnan ide… Kapcsolódó cikkek:
1 Comment
A légi személyszállítás összetett folyamat, amire nem mindenki képes. A Wizz például csak mérsékelten. Technikai problémák, töketlen és bunkó személyzet, valamint embertelen bánásmód - ez volt az osztályrészünk a hétfői repülőutunk során. Ismét hozta bizarr formáját a Wizz air. Bárki bármit mond a fapados konstrukció nem lehet magyarázat mindarra, amit a Wizz művel légiszolgáltatás címszóval. Már Budapest felé sem sikerült zökkenőmentesen az utunk, de így utólag azt mondom, hogy az akkori káosz smafu volt ahhoz képest, amit Tel Avivba jövet megtapasztalhattunk. A három órás repülőútból nyolc órás rémálom lett a Wizz "jóvoltából".
Az út során a pilóta négy alkalommal is tájékoztatta az utasokat. Az első megszólalás kivételével rögzítettem az általa elmondottakat, amit a mellékelt videóban ti is meghallgathattok. (A kép- és hangminőségért elnézést.) A háttérben az történhetett, hogy a Wizz excelzsonglőrei osztottak-szoroztak és az év végi bónuszukra gondolva inkább megszopattak 160 fizető utast, csak hogy olcsóbban javítsák meg a gépet és ne kelljen kártérítést fizetni a Tel Avivból visszajövő járat törlése miatt (amire egyébként akkor már becsekkoltak a népek).
A Wizz azonban ismét áthúzta a számításunkat. Merő jófejségből (és nyilván rideg számítások alapján) vagy húsz percen át a hibás gépben várakoztattak minket csak, hogy a terminált kihagyva egyből onnan mehessünk át a mellettünk parkoló gépbe. Igen ám, de a Wizznek nem volt elég két óra, hogy az új gépet felkészítse, viszont az utasterminál használata pénzbe kerül, ezért volt a húszperces várakoztatás, majd legalább mégegyszer ennyit malmoztunk az új gépen is az indulásig, hogy a csomagokat átrakodják. (Komikus volt, hogy az egymástól alig 10 méterre lévő gépek között busszal utaztaták az utasokat, újabb tíz percen át.)
Nagyjából háromnegyed nyolc magasságában veselkedtünk neki a felszállásnak, uszkve négy órával azután, hogy becsekkoltunk. Több más utashoz hasonlóan jeleztük, hogy a rendes menetidő bőven lejárt és ilyenkor talán illene ingyen vizet és szendvicset felszolgálni, de az utaskísérők közölték, hogy ők erre nincsenek felhatalmazva, amúgy meg mindenki azt vesz magának, amit akar. Mivel elfogyott a vizünk ezért nyomatékosan kértem, hogy ugyan legalább a szoptatós anyára való tekintettel hozzanak egy palackkal nekünk.
Végül helyi idő szerint háromnegyed tizenkettőkor szálltunk le a gépről Tel Avivban, nagyjából négy hosszú órával később, mint ahogy azt terveztük. Ez önmagában is szívás, de két kisgyerekkel, egy háromhetes csecsemővel, egy szoptatós anyával, valamint egy profitéhes légitársasággal, illetve néhány eszméletlenül béna és helyenként bunkó utaskísérővel súlyosbítva valódi katasztrófahelyzet volt. Kapcsolódó cikkek:
Jelentsen bármit is a fapados légi szolgáltatás, azért a költséghatékonysággal nem lehet minden szart megmagyarázni. Kipróbáltuk a Wizz Air tel avivi járatát, ami tanulságos volt. A jóárasított repülőjegyek apró betűs kompromisszumokkal járnak, amit vagy figyelmen kívül hagy az ember vagy más (nyilván drágább és vélhetően jobb szolgáltatást nyújtó) megoldást választ. A Wizz Air ezen a téren nem árul zsákbamacskát, bár mondjuk a korrektség határait súrolja a fedélzetre felvihető csomagokra vonatkozó megkötései és hát az árképzésük is véleményes, ha például összehasonlítjuk a Fly Nikivel. Az osztrák fapados nagyjából ugyanezen az átlag áron repül Tel Avivból Bécsbe - viszont nem szívóznak a fedélzetre felvihető csomagokkal, egy ingyen szendvics és üdítő is belefér az árba, a gyerekeknek színező is jut és - történetünk szempontjából ezek a fontosabbak - van helyfoglalás, illetve az utaskísérők jobban értenek a dolgukhoz. Bizonyára valaki a Wizznél egy excel táblázatban kimatekozta, hogy az előzetes helyfoglalás, illetve becsekkolásnál a helykijelölés milyen őrületes nagy költség, és ha ezt alapszolgáltatásként nyújtják, akkor garantáltan versenyhátrányba kerülnek, de legalábbis nem tudnak plusz pénzt beszedni azoktól, akiknek nem mindegy, hogy hol ülnek.
Az eset egyáltalán nem egyedi, hasonló fejetlenségről számolt be blogján Kispaszti is, aki két órát(!) késett kísértetiesen hasonló okokból (ha a gyerekekkel ennyit kellett volna várnunk, én nem is tudom mit csinálok, de a gép felrobbantása biztos előkelő helyen szerepelt volna a listámon...). Úgy gondolom, hogy a Wizz helyszínen lévő munkatársainak kutya kötelessége lett volna az utasok többségének az érdekeit szem előtt tartva időben elindítani a járatot és vagy nem bevárni a későket, vagy ha már, akkor aktívan közreműködni az elhelyezésükben, hogy minél előbb elindulhasson a repülő. A Wizz Airnek pedig igen is alkalmazkodnia kéne a helyi piaci környezethez, és illene figyelembe vennie a kulturális sajátosságokat. Ha már a Malév csődje után annyira fájt a foguk a tel avivi járatjogokra, igazán felnézhetnének a menedzser urak excel táblázatukból, hogy a közgazdasági számításokon túl is értsék azt a piacot, ahová betették a becses lábukat. Mint a mellékelt példa is mutatja, e járat esetében az előzetes helyfoglalás és helykijelölés nem elhagyható vagy épp opcionális, hanem alapszolgáltatás kéne, hogy legyen. Ez az utasnak és cégnek közös érdeke volna, ami bőven bele kéne férjen a fapados üzleti modellbe is. Persze az is igaz, hogy sajnos büntetlenül megtakaríthatják az utas elégedettségét egy olyan monopolisztikus légügyi piacon, mint a magyar-izraeli… Kapcsolódó cikkek:
Ugyan még decemberi a hír, de mégiscsak érdemes megemlékezni róla: Szinte napra pontosan egy év után beújítottunk és megvásároltuk Olíviát. A hivatalosan Mazda 323 Lantis néven futó olívazöld autó alig 10 éves és a maga korában fullextrás volt, ami az elaggott Nissan Almeránkhoz képest érezhető színvonalugrás. Azért nem kell luxuskocsira gondolni, de a hamarosan bővülő családunk remélhetőleg hű partnere lesz. Ez a típus egyébként amolyan népautóféle itt Izraelben, kicsit olyan, mint Magyarországon a Swift. Semmi különös, négy kereke van és gurul, megbízható, ráadásul viszonylag olcsó fenntartani, és ami a legfontosabb biztonságosabb, mint az előző járgányunk volt. Ebből rögtön ízelítőt is kaphattunk, mert Zsófi találkozott egy macskával úgy 100 km/órával, amitől természetellenesen átrendeződött a cirmos testfelépítése, de ami nagyobb baj az első lökhárítónk is. Potom ezer shékelbe fájt a színre fújt műanyag elem, viszont Zsófinak kutya baja sem esett, és ez a lényeg! Szűk két hónapig két autónk volt, ami jól hangzik, de a Nissan pont akkor kezdte teljesen megadni magát, amikor elkezdtük árulni. Egy évig ugyan többé-kevésbé kitartott, de hamar kiderült, hogy rossz vétel volt. Mint utóbb megtudtuk eleve karambolosan vettük, és úgy kellett elpasszolnunk, hogy még mi is amortizáltuk egy "cseppet". Voltak érdekes pillanatok például, amikor a leharcolt autó a potenciális vevő megérkezése előtt épp nem akart beindulni. Esély sem volt rá, hogy jó áron szabaduljunk meg a 17 éves meggyvörös csotrogánytól, igazából örülhettünk, hogy minket kiszolgált és nem rohadt ránk. Végül jó sokat buktunk rajta, de Zsófi szívéről nagy kő esett le, ami minden pénzt megért. Egyedül Ábel sajnálta, hogy pár hete megváltunk a megszokott Nissantól. Még ma is emlegeti a piros autót, ha valahová indulni készülünk. Kapcsolódó cikkek:
- Jövök hazafelé, pont szembe süt a nap és alig látok ki a szélvédőn, mert levakarhatatlanul poros. Tudod, pont olyan színű az ablak, mint a kórházi parkolási engedélyem. Nem is értem, hogy engednek be, ha nem látják. Na mindegy. Erre amikor rákanyarodok a 92-esre látom, hogy ott állnak a rendőrök és sorra intik le az autókat. - Tényleg? - Látszott, hogy ezt nem úszom meg. Úgyse igazoltattak még Izraelben, ezt is ki kell egyszer próbálni. Már nyúlok… - Ühüm. - Ne szólj közbe, éppen sztoriban vagyok. Szóval már nyúlok a kesztyűtartóba az iratokért, közben lassítok, tekerem le az ablakot. Erre látom, hogy nagyon nézi a kocsit a rendőr, aztán int és mondja, hogy "doktor nő, mennyen tovább". Még az irataimat sem kérte el, nem is értem, honnan vette, hogy orvos vagyok. - Hát, igen. - Mindegy, ennyi protekcióm nekem is lehet, ha már bruttó huszonkét sékelért túlórázom. Figyelsz te egyáltalán?! - Persze, minden szavadra - eltekintve attól, amit mondasz, mert épp olvasok, ha nem vetted volna észre. - A rendőrök engem engedtek el, te meg a füled mellett azt, amit a mondok. Jellemző, minden férfi egyforma… - Nem, drágám. Én legalább nem vagyok rendőr. - Nem is vagy olyan előzékeny… - De nem is esek hasra egy szimpla kórházi belépőtől, ami a te kocsidon kívül még az utolsó takarítónő autóján is ott díszeleg. A sorozat előző részei itt olvashatók.
- A kereszteződésben jobbra. Kettes. Tükör. Balra. Index. Hányszor mondjam, hogy TÜKÖR! (Nagy élmény, 18 év után újra mazsola vagyok. Arany árban iskoláztatnak 30 fokban. A picsába már ezzel a tíz óra tíz perccel, lefolyok a volánról.) - A körforgalomban egyenesen. Nem kell átengedni a gyalogost, csak ha lelép. Ha kifelé menet egyenesen mész minek indexelsz?! Mit nem értesz ezen? Ha Bersheván volnánk neked volna igazad az, olyan mint Európa, de itt… itt még a KRESZ is más. Ez nem Izrael, ez Tiveria. Másik ország. Nézd meg, még a stop táblát is lelopták, pedig tegnap még itt üvöltöttem neked, hogy állj meg. Ma meg már nincs tábla. Jó, hát tegnap se látszott a bokortól, de ebben a városban basznak metszeni. (Mennyé' má! Nem elég, hogy én tötyörgök, még te se mész. A faszért nem lehet dudálnia a tanulóvezetőnek. Te meg szakadjál már le a dudáról mögöttem. Akkor se tudom átugrani a buszt, ha a seggembe mászol.) - Nézd meg ezt a helyet. Nézd csak meg! Ez paradicsom is lehetne, de minden halott. Kétezer éve mindenki ezt a helyet akarja. A Kineret miatt. És mi maradt utánuk? Na mi?! Temetők, baszd meg, nagy halom temető. Bármerre mész sírokba botlasz. Te is lassíts, nehogy ide kerülj. Kellett nekem elvállni, szépen, kényelmesen oktathatnék Bersheván. Ott legalább minden működik. De itt? Fordulj jobbra. Ez egy halott város. Válts! Nincs a világon még egy ilyen szuttyadék hely. Érded? Szuttyadék. És már 9 éve, napi 10 órát ebben ülök. Nézz be a kereszteződésbe! (Én fizetek egy vagyont és még ő sír nekem?! Beszarok, feleségül ne vegyelek? Legyünk már túl ezen, amúgy is gyűlölök vezetni, csak muszájból vagyok itt. Felforr az agyvizem és még egy óra.) - Ha kikanyarodtál tarts jobbra. FÉÉÉÉK! A kurva anyját ennek a balfasznak, hogy jobbról előz. Mondom, ez Tiveria. Látod!? Ezek is a záróvonalnál sorolnak be. De legalább az indexet használnák. Hát van ezeknek jogosítványa?! Engedd be azt a barmot. Én mondom, ha Tivérián megszerzed a jogsit, akkor a világon bárhol vezethetsz. Ez szarabb hely, mint Bombay, Kairó és Caracas együttvéve. Tovább egyenesen. (Ne magyarázz, Budapestről jövök. Az a Balkán, Tiveria elbújhat mögötte. Nem is értem miért nem számítják ezt be és hagynak békén a forgalmi vizsgával. Szopatás meg lehúzás az egész - a formaság kedvéért. Nincs mit tenni.) - A fehér Subarunál parkolj le. Index. Egy fordulat, szedd vissza. Jó, hát nem úgy csináltad, ahogy mondtam, de így is lehet. Na még egyszer. Tükör! Ne megszokásból. Nem látod azt a kamiont, ami jön?! Nehogy összetörd nekem az autót. Tekerd, tekerd, folyamatosan. Jó. Nem jó. Látod, most patkázunk. Akkor újra. Egy mozdulattal tedd be. Így ni. Vizsgára elmegy. Mit mondtál? Legközelebb mikor jössz? Látom, hogy tudsz vezetni, de ez Tiveria, itt ez nem számít. Inkább vegyél még egy órát, nehogy megvágjanak nekem. Szóval péntek? Nem várjál, inkább legyen csürötök reggel. Aztán meglátjuk van-e időpont a vizsgára. Index jobbra. Még belefér, fussunk még egy kört a másik vizsgaútvonalon. A lámpánál balra, utána rögtön jobbra. Tükör, az istenért, tükör! (Remek, újra legombolt rólam egy százast. A francért kell ez nekem, ha van jogsim, mennék már haza. Szerencse, hogy autóval jöttem az órára. Ez is milyen már?! Kocsival az autósiskolába - csak, hogy legyen papírom arról, hogy Izraelben is tudok vezetni.) A sorozat előző részei:
Az elmúlt hónapok legfontosabb fegyverténye egyértelműen a jogosítványunk megújítása volt. Erre azért volt szükség, mert magyar jogsival egy évig közlekedhetünk itt, utána már csak izraeli vezetői engedély birtokában ülhetünk volán mögé. Mi ugyan egy évre terveztünk, de az nagyon hamar látszott, hogy 365 napnál biztosan tovább fogunk maradni (tudja a fene, hogy mennyivel). Mit volt, mit tenni szükségessé vált az itteni jogsi megszerzése is. Ez látszólag egyszerű feladat, valójában semmi sem egyszerű, ami annak látszik Izraelben. Külföldi vezetői engedély birtokában az itteni jogosítvány egy éven át könnyített eljárással szerezhető meg, amihez némi adminisztráció és orvosi vizsgálat után csak a forgalmi vizsgát kell letenni. Kétszer próbálkozhat az ember, ha másodjára is megvágják, akkor teljesen elölről kell kezdeni, jöhet a KRESZ vizsga és újra a forgalmi. Nem kötelező, de a siker érdekében ajánlatos pár órát venni, hogy szokjuk a helyi vezetési kultúrát, de méginkább azért, mert a vizsgaútvonalak - csak úgy, mint otthon - itt is trükkösek. Zsófinak rezgett a léc, de szerencsére elsőre sikerült a vizsga. Nekem pechem volt, sajnos megvágtak és csak másodjára mentem át. Először azt hittem, hogy ezzel a botlással a világ legdrágább jogosítványát szerezhettem meg, de mint utóbb kiderült annak idején George barátunk is ugyanígy járt két évtizedes vezetői tapasztalata ellenére. Sőt, egy másik ismerősünk tizenegyszer(!) próbálkozott, mire megkegyelmeztek neki. Ha ezt nézzük, akkor még olcsón megúsztam, bár cseppet sem vigasztal, hogy vannak nálam is bénábbak. A jogosítvány megszerzése kapcsán folytatjuk nagy sikerű Kocsi mesék sorozatunkat, a következő napokban újabb rövid autós történetekkel jövünk. A biztonsági öveket tessék bekapcsolni! Kocsi mesék V. - Időpont egyeztetés- Mit nem értesz ezen?! Szeretnék vizsgázni. - Nem, nem ér rá. Nyakunkon április, kifutok az időből. Tudom, hogy január van, de én dolgozom és családom van, és ha esetleg megbukom, akkor az újrázásra is időt kell szánni. - Nem vagyok bizonytalan, nagyon is magabiztos vagyok, csak soha nem lehet tudni. - Szó sem lehet róla, nem akarok több órát venni, tudok vezetni. És különben is, szóltam előre, hogy megműtik a lábam. Még a hónap vége előtt le akarom tudni a vizsgát, utána járni sem tudok. - Hogy, hogy ez nem akadály? Szerinted sínbe tett lábbal tudok vezetni?! - Igen, tudom, hogy automata a kocsi, de ettől még mindkét lábamra szükség van, hogy vezessek. Mégis, miért olyan nehéz lejelenteni a vizsgára? - Ja, hogy rossz az autód… Nem érdekel. - Most akkor szerelőnél van, vagy új autót veszel és arra kell várnom? - Újat veszel, értem. De ez engem hol érdekel? Én vizsgázni akarok, ha nincs autód, akkor kérj egyet kölcsön addig. - Miért kéne azért fizetnem, hogy te lecseréled az autód és azon is gyakoroljak egy kicsit. Autó-autó, nincs különbség. Értsd meg vizsgázni akarok, VIZSGÁZNI! Menni fog? - Á, mégis találtál szabad időpontot. Csak elkerülte a figyelmed, ühüm. Hát persze. - Akkor jövő szerdán tizenegy harminckor a közlekedési hivatal előtt. Én ott leszek, de ne késs, mint a múltkor! Viszlát. A sorozat előző részei:
225 nap - ennyi ideig bírtuk autó nélkül. Pontosabban eddig sem, mert az elmúlt fél évben is béreltünk autót néhány napra. De most kénytelenek voltunk beruházni, mert ha minden jól megy Zsófi januártól munkába áll. Mivel valahogy oda kell jutnia a kórházba nem halogathattuk tovább a kocsivásárlást. Nissan Almera lett. Az izraeli viszonyokhoz képest megkímélt állapotú járgány a maga korában esztétikusnak számított, még ha ezt ma nehéz is mosolygás nélkül elhinni. De mit számít ez?! Potom tízezer sékelért négy kereke van, gurul, szép piros és látszólag rendben van 190 ezer kilométer megtétele után is. Az elmúlt két hetünk azzal telt, hogy számunkra megfizethető, de még használható autóra vadásztunk, aminek az eredménye egy 15 éves kinyílik előttünk a kibucon kívüli világ és végre új impulzusok érhetnek minket. Rettegj Izrael, jövünk! Egyelőre nagy az öröm, de lehet, hogy ez csak vasárnapig tart, mert akkor visszük átnézetni a kocsit. Az azért biztató, hogy az autókereskedésből minden különösebb gond nélkül hazavezettünk 80 kilométert, pedig rettenetes özönvíz és szörnyű köd állta az utunkat, de ez egy másik történet (lásd a mellékelt kisfilmet). A lényeg, hogy ha a Nissanunk is úgy akarja, akkor 225 nap után menthetetlenül x x x Ugyan Ein Geven belül minden séta távolságra van, de bringával mégis csak gördülékenyebb az élet. Így aztán a kibucos életforma elengedhetetlen kelléke a bicikli, gyakorlatilag mindenki kerekezik, mi is. Megérkezésünk után rögtön konstatáltuk, hogy bicikli nélkül egyszerűen kilógunk a sorból, legalábbis itt a kibucban. Majd' minden ház előtt ott a kerékpártároló, ami tele van, ráadásul a településen belül mindent úgy alakítottak ki, hogy kényelmesen kerekezhessen az ember. Ein Gev egyszerűen biciklis paradicsom! Ezt látva hamar futottunk egy kört, hogy miképpen tehetnénk szert használt kerókra, mert újra nem akartunk költeni, aminek a sóherségünkön túl praktikus okai is voltak. A kibucon belül használati eszköz a bringa, ütik-vágják őket és egyáltalán nem ciki átfestett bringával közlekedni. Az erős napsütés és a magas páratartalom miatt errefelé rövidebb a bringák élettartama. A nap kiszívja és megégeti a műanyag és gumi alkatrészeket, a nedves levegő pedig a fémvázat zabálja meg pillanatok alatt. Emiatt tele van a kibuc enyhén rozsdás, szétmállott ülésű, kérges kerekű bringával. Ezek vizuálisan nem valami kívánatosak, viszont aránylag kevés pénzből, házilag is ki lehet pofozni őket - már, ha van az embernek erre érkezése, mert amióta a kibucunkba is betört a fogyasztói társadalom nem bajlódnak a bringák nagy generáljával, inkább vesznek egy újat, a régit meg letámasztják a bringatárolóba csendesen rohadni. A családfő rozsdás drótszamara A nagyszámú használaton kívüli bringa miatt pikk-pakk akadt két leharcolt, de teljesen működőképes drótszamár, amit készséggel a rendelkezésünkre bocsátottak szomszédaink és még egy gyerekülést is szereztünk, így akár Ráchellel kiegészülve is kerekezhettünk Zsófi bringája (Ábel, akkor még ülni sem tudott, de később vettünk egy zsír új ülést neki, úgyhogy egy ideje minden adott a közös pedálozáshoz). A gépek műszaki állapota és a hőség miatt elsősorban a kibucon belül tekeregtünk, legtöbbször a strandig, ami nyilván nem valami változatos, de a gyerekbarát távolságok határt szabdtak a vágyainknak. A hatótávolságunkat akkor terjesztettük ki, amikor a kibucot és a szomszédos hotelt összekötő kerékpárutat részben átadták - mintegy három hónap után. Eleddig tartózkodtam blogunkon attól, hogy bárminemű összehasonlításba bocsátkozzak Magyarország és Izrael viszonylatában, de a bringa utak esetében egyszerűen nem állom meg, hogy ne vonjak párhuzamot. Most sem a különbségekre hegyezném ki az összevetést, hanem a meglepő párhuzamokra: a két ország megrendelői, közlekedésmérnökei és kivitelezői láthatólag ugyanabból a könyvből dolgoznak, ugyanazt az iskolát követik, ha kerékpár út tervezésről és építésről van szó. A Balatonhoz és a Velencei tóhoz hasonló a Kineretet megkerülő bringaút sztorija is. Felismerték a döntéshozók, hogy a kerékpáros turizmus trendi, jött is az ötlet, hogy akkor toljunk bele egy csomó pénzt a Kineretet körbefonó kerékpárútba, mert akkor majd jó lesz. El is kezdték az építést, de hát a pénzhiány(?) miatt itt is cikkelyekben, szakaszosan készül az út, pont úgy mint otthon és pont úgy nem összefüggő "hálózatot" adnak át, mint Budapesten. Így a csiga lassúsággal kivitelezett utak még véletlenül sem érnek össze. De ez még nem volna baj, hisz aki tókerülésre adja a fejét, az elég elszánt ahhoz, hogy akár a száguldó autók mellett is kerekezzen, amire itt egyébként van elég hely a leállósávban. A bringautat valami érthetetlen okból úgy találták biztonságosnak, hogy ha minden bekötőútnál a kerekeseket védendő(?) a bringasávba keresztbe lassító korlátokat építettek be. Ezeket úgy alakítottak ki, hogy szinte csak a nyeregből lepattanva juthatunk át - valahogy úgy, mint otthon a vasúti átkelőknél a gyalogosok. És mivel bekötőútból kismillió van, ezért mire felveszi a kerékpáros az utazósebességét, máris fékezhet. A bringások szopatása itt nem áll meg, mert oda is képesek akadályt gördíteni, ahol azt semmi sem indokolja. Az öncélú mérnöki teljesítményre "nagyszerű" példa, hogy a teljesen sík terepre, egy egyszerű csatorna fölé hajózási útvonalak áthidalására alkalmas hidat fabrikáltak. A szép ívű műtárgynak pont olyan a dőlésszöge, hogy elveszítsd a lendületed, amit a döcögős fapallók tovább súlyosbítanak. Hermontól Eilat felé tekernek, végig a Jordán mentén. És nem csak helyiek, hanem külföldiek is, a nyáron például német túrakerekesek tértek be a kibucunkba, mert bringaszerelőt kerestek. A Kineretet megkerülő bringaút mindezek ellenére is népszerűnek mondható, Izraelben ugyanis komoly bringás élet van. A hegyes-dombos országban a Jordán-völgye, amelyhez a Kineret is kapcsolódik viszonylag sík, így biciklisek számára kényelmes útvonal. Kibucunk mellett rendszeresen látni kisebb-nagyobb csapatokat, amelyek a Az izraeli kerékpáros szubkultúra egyik legkiemelkedőbb eseménye is a Kinerethez kötődik. Minden ősszel tókerülő túrát szerveznek, amelyre évről évre egyre többen neveznek be. A budapesti Critical Masshez hasonló happeningen idén nagyjából húszezren tekertek 80 kilométert a lezárt autóutakon. A résztvevők többsége komoly gépeket lovagolt meg, nem egy milliós járgányt láttunk. Az is szembetűnő volt, hogy gyakorlatilag mindenki testhez simuló bringás ruhában és védősisakban tekert, ami a hasonló magyar bringás népünnepélyeken kevésbé általános viselet. A már említett szerény kivitelű bringáinkkal, egy alig 15 kilométeres szakaszon mi is becsatlakoztunk tókerülő túrába - elvégre ritkán gördül házhoz fél Izrael. A vidám hangulatú családi eseményen rengeteg mosolyt sepertünk be - nem tudni, hogy a lepattant bringáinknak vagy a gyerekölésben feszítő kölköknek köszönhetően… Én inkább ez utóbbira tippelek, mert Ábel a cél felé vezető úton nagy elánnal dacolt a menetszéllel, jókedvében végig üvöltött és mosolygott mindenkire, valahogy úgy, mint a Forrest Gump híres viharjelenetében a rákászhajó árbochoz kötözött kapitány perlekedett az elemekkel. Ábel magánszámára Ráchel az ülésébe süppedve csendes énekelgetéssel kontrázott, ezzel adva meg az esemény alaphangját. Visszafelé lecsendesedtek a kölkök, Ráchel a cumija mögött relaxált, mintha ő és nem én pedáloztam volna előtte hosszú kilométereken át. Ábel, a kis tekergő ezalatt a kormányra dőlve csendesen hortyogott (és néha álmában csengetett egy picit), ügyet sem vetve a gyülekező viharfelhőkre. A túrát ugyanis egy hatalmas zápor zárta le, ami akkor is hideg zuhanyként érhette a résztvevőket, ha a többséget már a célba érkezés után kapta el az eső.
Mivel kitört a vakácó az óvodában, nekem is szünetel a tanfolyam, Zsófi pedig megcsömörlött a tesztkönyvektől, ezért a következő napokat „szabadságon” töltjük, méghozzá távol Ein Gevtől. Egyszer élünk alapon autót béreltünk és családostól felkerekedünk egy másik kibucba. Hiába, a változatosság gyönyörködtet :) Na jó, azért oka van annak, hogy Dáliába megyünk: barátok, távoli rokonok laknak ott, őket látogatjuk meg. Reményeink szerint olyan haverjainkkal is végre találkozunk, akik Tel Avivban laknak és akikkel a viszonylag nagy távolság miatt eddig nem sikerült összefutni. Jó hely Ein Gev, de azért kell már, hogy végre új impulzusok érjenek minket, mert különben megkattnunk itt a végeken.
Persze, ahogy az már lenni szokott szó sem lesz önfeledt pihenésről: Ráchelen most futott át valami enyhe vírus (mikor máskor?), Ábel meg épp a foga miatt érzi kutyául magát, amit egy kilenchónaposhoz méltó önuralommal visel. De mit nekünk láz és fogzás?! - ha törik, ha szakad megyünk, hisz ki mondta, hogy szenvedni csak itthon lehet? Hogy a következő napokban a blogolvasóink széles tömegei se érezzék jól magukat elárulom, hogy nem csak mi, de a blogunk is „nyaral”. A fájó hiányra biztos gyógyír, hogy a vakációnk végeztével első kézből értesülhessetek friss élményeinkről itt a blogon. Addig is újraolvasás céljából figyelmetekbe ajánlom az eddig megjelent posztokat. |