Gázában nincsenek biztonsági szobák és nincsenek óvóhelyek. Nem azért mert ők úgy gondolták, hogy ez felesleges. Azért nincs, mert a Hamasz elkobozta a cementet meg a vas traverzeket, amelyeket Izrael szállít nekik, hogy rendes lakásokat építsenek. A Hamasz az elkobzott építőanyagokkal sok kilométeres alagutakat épített, hogy azokból tudjon Izrael ellen terrorcselekményeket végrehajtani. |
Annyi mindenről szeretnék írni, mielőtt még hazaköltözünk, de úgy érzem hülyén venné ki magát, ha háborús helyzetben a blogunkra jellemző kedvesen súlytalan, tingli-tangli témákkal jönnék elő. Meglehet néhány nap múlva ezek is sorra kerülnek, most viszont fontosabbnak tartom, hogy a Gázai-övezetben két hete zajló izraeli offenzíva kapcsán posztoljak. Bár szerencsére a mi életünkre közvetlenül semmilyen hatással sincsenek a harcok, ettől még a történések hatása alatt állunk. A témába vágó saját élmények híján egy újabb vendégposzttal szeretném bemutatni az izraeli hétköznapok kevésbé napfényes oldalát. Blogbarátunk Kispaszti két éve napi rendszerességgel jelentkezett Tel Avivból haditudósításaival, most már újra otthon van, de továbbra is szívén viseli Izrael sorsát. Mint a Komáromi Zsidó Hitközség motorjai testvérével, Nagypasztival együtt arra kérték a városból elszármazottakat, hogy írják le háborús élményeiket. A lenti “kölcsön” írást Orna Mondschein küldte el számukra. A szerző nyugalmazott tanár, aki még gyerekként, szüleivel érkezett Izraelbe. Jelenleg Ashkelonban él, ami a Gázai övezet északi határától karnyújtásnyira fekszik. Ami egyet jelent azzal, hogy a város évek óta a Hamasz célkeresztjében van. Azért tartom különösen fontosnak Orna beszámolóját, mert penge élesen adja vissza, hogy a terror miként eszi bele magát az izraeliek hétköznapjaiba. Ha ezt a szubjektív, ám nagyon is általános nézőpontot átérzitek, akkor érthetővé válik, hogy az izraeli kormány miért esett ilyen nagy elánnal a Hamasznak. Izrael térképe megváltozott. Az ország körzetei az északi Galil, a tengeri sáv, mellette a Somroni és Judeai hegyek, délre a Negev és a legdélebbi Eilat, ezek az ismert jelző pontok. A napokban az ország körzetei a Gázai-sávtól levő távolság szerint vannak elosztva, illetve aszerint, hány másodperce van az embernek, míg a riasztó szól, hogy védett területre sikerüljön szaladnia, mikor Gázából kilőnek egy rakétát izraeli terület felé. A mi városunk, Ashkelon 30 másodperc messziségre van a gázai rakéták kilövésétől. Mikor a szirénák nappal vagy éjjel megszólalnak, 30 másodperc választ el minket a veszélytől. A törvény 1990 óta előírja, hogy minden azóta épült házban egyik szoba biztonsági szoba legyen, ahol a betonfalak, vasajtó és vas ablakvédő megfelelő biztonságot nyújtson. A mindennapi élet teljesen megváltozott. Akinek nem muszáj elmenni otthonról, nem megy. Tíz nap óta én is csak kétszer mentem ki a házból, elszaladtam a közeli szupermarketba bevásárolni. Munkahelyeken, ahol van, biztonsági szoba vagy óvóhely, ott próbálják folytatni a megszokott rutint, de sok nehézséggel. Sokan otthon maradnak a gyerekek mellett, sokan tartalékos katonák és behívták őket katonai szolgálatba. A szomszédunk unokái, három kisfiú: a legkisebb 5, a nagyobb 11, a legidősebb 14 éves. Mikor a nagyszülőkhöz jönnek látogatóba, mindig átjönnek hozzánk, megvan az nappali szobában az ő csokoládé és más édesség kincstárjuk. Kedves barátunk, Andris elnevezte őket “csoki kommandó”-nak. A konyhai fiókból kiveszik a nylon zacskókat és megtöltik finomságokkal. A legkisebb, Ofek, nagy szakértő a számítógépes játékokban és sokszor hosszú ideig nagy lelkesedéssel játszik. A héten, mivel a szülők munkában voltak, elhozták őket a nagyszülőkhöz. A kis Ofek rögtön átszaladt hozzánk. Takarítás közben voltam, pont a padlót mostam. Ofek leült a fotelba és nézte, hogy haladok a munkával, megkérdezte: “Orna, mi lesz, ha most elindul a riasztás, a biztonsági szobába kell szaladni és te pont felmosod a padlót? El fogok csúszni a nedves padlón és nem érek be időben, a szobába”. Megdöbbentem, hogy min jár az esze és rögtön megnyugtattam, hogy ha kell szaladni, vigyázni fogok rá. A padló megszáradt, a szőnyeg is a helyére került és Ofek bement a biztonsági szobába ahol a számítógép van. Ez a dolgozószoba ahol a számítógépek, a könyvespolcok meg az íróasztal van. Ofek leült a géphez és megkért, hogy maradjak vele, mert talán “elfelejti”, hogy kell játszani. Mikor ajánlottam neki, hogy menjük ki a csoki kincstárba azt válaszolta: “Te tudod, hogy én mit szeretek, ma te hozzál csokit ide nekem”. Az idősebb unoka, Niv is átjött. Ő hősnek próbálta mutatni magát, ami jó, mikor a riasztás volt nyugodtan bejött a biztonsági szobába. Születésnapjára megkapta anyukája régi mobilját rögtön áttelefonált a nagypapájának és közölte, hogy nálunk vannak bent a biztonsági szobában. Mikor ki lehetett menni, rögtön leült a televízióhoz a híreket követni. Elszomorító, hogy gyerekeknek ilyen fiatal korban meg kell tanulni az önvédekezést, ahelyett, hogy a nyári vakációt élveznék, azt számolják, hogy hányszor szaladtak a védett helyekre. Fiatalabb és idősebb gyerekek Shderotban és környékén 14 éve ebben élnek. Ők 15 másodperc messzeségre vannak a gázai rakétáktól. Megtanulták, hogy mikor kimennek otthonról iskolába, vagy barátokhoz úgy tervezzék az utat, hogy az utcai védett helyiségek mellett menjenek. Megtanultak rekord gyorsasággal fürödni, mert hátha riasztás lesz. A megoldást a politikusokra hagyom. Senki se fut a csatatérre, ha nem muszáj. A mai helyzet nem hagyott más választást mivel az ország déli része megállás nélküli fenyegetés alatt van. A józan ész nem fogja fel, hogy miért kell a határ mindkét oldalán elvenni a gyerekektől a boldog gyerekkorukat és olyan életmintát elfogadni, ahol a félelem uralkodik. Már második hete hogy itthon ülök, mindig keresek valami elfoglaltságot. 2 szekrény tartalmát kipakoltam, szortíroztam, átrendeztem, kitakarítottam. Egyik barátnőm elkezdett horgolni, a másik rendet csinált a régi számlák és iratok között, a harmadik süt-főz, mindent befagyaszt mert csak ketten vannak otthon. Senkitől se hallottam, hogy egy jó könyvet olvasott, mert nem lehet koncentrálni pedig mindegyikünk szorgalmas olvasó. Maximum az újságot átnézzük tudva, hogy a reggeli számban csak régi hírek vannak. Akármilyen nehéz és komplikált a helyzet mindegyikünk reménykedik, hogy hamarosan a konfliktus megoldódik. Nem kell különleges fantázia ahhoz, hogy elképzeljünk egy virágzó Közel-Keletet. Az alapja megvan, de sajnos szélsőséges fanatikusok letiporják a reménység rügyeit, kivágják a gyökereit. Nekünk Izrael az egyetlen országunk, itt akarunk élni békés szomszédságban és otthont biztosítani akárhol élő zsidóknak. (A vendégposztban látható képek nem részei az eredeti írásnak, csupán a mi illusztrációunk.) Kapcsolódó cikkek:
0 Comments
Tegnap a nagylányom jóvoltából gyerekzsúron asszisztáltam, ahol az ünnepelt dédije, Rivka ült mellettem. Szokás szerint elrötyögtünk, mint két hülye magyar, majd azt mondja nekem, hogy “Te, nem furcsa, hogy mi itt nézzük a pancsoló gyerekeket, tortát majszolunk és kedélyesen smúzolunk és ugyanebben az országban mások meg az óvóhelyre rohangásznak?” Mit lehet erre mondani?! Mi ebben az abszurditásban Izrael szerencsésebb felén élünk, de persze minden relatív, seggünkben a szír polgárháborúval és egy köpésre a libanoni Hezbollahtól. Más barátaink viszont életvitelszerűen a Hamasz szomszédságában élnek, és ahogy a terroristák rakétái mind távolabbra érnek úgy kerül egyre több ismerősünk a célkeresztjükbe. Ein Gevben nem érezzük a bőrünkön a napi frászt, de fontosnak tartom, hogy hiteles képetek legyen arról, hogy milyen is Gáza környékén élni, és hogy hogyan gondolkodnak azok, akiknek jóesetben 15 másodpercük(!) van az óvóhelyre jutni. Ehhez egy régi ismerősömet, Róna Asert hívtam segítségül, aki a Gázai-övezettől alig 5 kilométerre, az izraeli Száád kibucban lakik. Aser sokak számára ismerős lehet, rendszeres megszólalója a magyar híradásoknak, ahol ő “A” magyar, akit rakétáznak. Én őt még Budapestről ismerem, együtt voltunk madrichok Szarvason, még az esküvőjén is ott voltam (jó, azon mindenki ott volt, aki él és mozog, mert olyan fontos ember volt már akkor is). Aser egyébként isteni humorú fickó, remek társaság, miközben azt hiszem egyetlen komolyabb kérdésben sem értünk egyet, mert az ő nemzeti vallásos világnézetéhez képest én - ahogy ő mondja - inkább széplelkű “ultrabalosnak” számítok. De ettől még tiszteletben tartom a véleményét, mert amit ő képvisel ugyanúgy hozzátartozik Izraelhez - pláne, hogy nem kevesen gondolkoznak úgy, mint ő szerte az országban. Jöjjön hát Aser vendégposztja, aki családjával 11 éve a Hamasz szomszédságában él: Ákos még a múltkori (másfél éve volt a Felhőoszlop-hadművelet) felfordulás alkalmával kért tőlem némi megnyilatkozást, mostanra világossá vált, hogy a dolog nem halogatható tovább. Gázától 5 km-re, Száád kibucban lakunk. Nem, nem Júdea, nem is Somron (a magyar médiában Ciszjoránia - a szerk.), mégis napi szinten konfliktus van arab szembe szomszédainkkal. Nem köveket vagy Molotov-koktélokat dobálnak, nem. Konkrétan az a baj, hogy lőnek. Vaktában. Rakétákat. Hajdanában kályhacsőből barkácsolt remekeket, manapság inkább iráni exportot. 2003 óta lakunk itt, a dolog nagyjából 2000 óta tart. 2009-ig nem volt izraeli válaszcsapás - ha eltekintünk a gázai övezet zsidó lakosságának 2005-ös egyoldalú deportálásáról. Igen, deportálás. Így nevezik azt, ha egy terület lakosságát - akarata ellenére - kitelepítenek otthonából a visszatérés lehetősége nélkül. Akkoriban megkérdezték tőlem (Kossuth rádió), hogy mit gondolok erről a "kivonulásról" (a nemzetközi média mindig remekelt, ha eufemizmusokról van szó). Azt válaszoltam, hogy bár apolitikus alkat vagyok, a megérzésem az, hogy ezzel csak szabad kezet és zöld utat és sok egyéb hasonló közhelyet adnak a terroristáknak. Mert bár addig is volt rakétázás, azért mégsem ennyi, hiszen jelen volt az izraeli katonaság, ami mégiscsak visszatartó erőt képviselt fegyverimport tekintetében. Így legyen lottó ötösöm! Még soha egyetlen jóslatom - pláne politikai - nem vált ilyen mértékben valóra. 2005 után drámaian megnőtt a rakétatámadások száma, a Hámász nagyon gyorsan az egyetlen politikai tényezővé vált Gázában (a többi párt tagságát azóta sem látta senki). Mégis 2008 végéig kellett várni az első komolyabb beavatkozásra Izrael részéről (a "hosszantűrés" bibliai fogalmát maximálisan kimerítve). Mivel Eszter (a feleségem) épp 9-ik hónapos terhes volt, igen rosszul érintett bennünket, hogy az askeloni kórházat cakkumpakk katonai kórházzá alakították. Puff neki, mehetünk Beer Shevára vagy Rechovotra. Szerencsénk volt, szülés előtt egy héttel (január közepén) véget ért a hadművelet - sajnos nem vitték végig a koncepciót, máig ennek a levét isszuk -, és január végén, Askelonban megszülethetett a kislányunk. Deja vu? Most ugyan nyár közepe van, de Eszter 9-ik hónapos terhes és nem tudjuk, hova mehetünk szülni, ha beüt a magzatvíz. 2008-ban még nem volt hova rohanni, ha Ceva Adom volt (riadó - itt nem sziréna van, hanem hangszóróból ez a két szó hangzik el négyszer, elég hátborzongató). Ezt írtam tegnap. Ma átolvastam és gondolatban összetéptem az egészet. Látom a hazai és a nemzetközi médiavisszhangot, a facebook-hozzászólásokat. Szerintem már mindent elmondtak, amit el lehet mondani pro és kontra. Nem látom, milyen újdonsággal szolgálhatok még. Hívogatnak különféle magyar médiumok, rádió, tévé, telefonon nyilatkozom. Szólok anyuéknak, hallgassatok, ekkor és ekkor leszek adásban. Meghallgatják. Sms anyutól: ez archív felvétel? Mondom, nem miből gondolod? Mert már 5 éve is ugyanezt mondtad... De hát mit mondhatnék, ha tényleg ugyanez ismétlődik folyton?! Szinte már unalmas: rakéták, először csak 1-2 naponta, aztán folyamatosan nő a kilövések száma, és ugyanilyen iramban nő a rakéták hatótávolsága. Először csak ránk lőnek, aztán főként messzebbre. Persze rólunk se feledkeznek meg, nehogy elbízzuk magunkat. Izrael (mondjuk a kormány) először csak ráncolja a szemöldökét, aztán már fenyeget, végül (végre) meghalljuk a légierő gépeinek a zúgását és a robbanásokat, amiket nem előz meg riadó, ebből megértjük, hogy ezek "mi" vagyunk. Komolyan, megnyugtató. Kár, hogy ahogy elhallgat a Cáhál, megint jön a "cevá ádom". És ez megy napokig-hetekig. Néha van földi invázió is, néha nincs. Ha van, akkor több időre van csönd utána. De egy ponton a Hámász mindig elkezd "tűzszünetről" beszélni. Nekem ezen a ponton szokott elfogyni a cérnám. Milyen tűzszünet, ti alávaló férgek? Hát nem ti kezdtétek az egészet? Elnyomás? Ki nyom el benneteket? Izrael? De hát Izrael már 9 éve kivonult, és szabad kezet adott nektek! Nem mondom tovább, mert az egész annyira abszurd, amennyire csak egy kafkai lidércnyomás lehet. Túl sok filmet láttam az interneten erről, hogy illúzióim legyenek azzal kapcsolatban, hogy történjék bármi, BÁRMI, kit fog a világ (élén az arab világgal, persze) hibáztatni. Kicsit bele is fáradtam, hogy folyton az önellentmondásokra hívjam föl a világ (és egyes ismerőseim, akiket gyorsuló iramban építek lefelé) figyelmét. Nem irigylem az izraeli országimázsosokat. Sziszifuszi a feladatuk; eleve kudarcra vannak ítélve. És az, hogy mégis újra meg újra megkísérlik a lehetetlent: a világ és a belső (ultrabalos) ellenzék ellenében hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy Izrael nem vérengző, fasisztoid apartheid ország, hanem egy (kissé túlságosan is) felvilágosult demokrácia, mint olyan párját ritkítja nem csak a Közel-Keleten, de szinte bármelyik világrészben. Nem, ez túl nagy falat a Világ számára. Mi mégsem adjuk föl, nem adhatjuk föl. Őrjítő számomra látni, hogy még most is, háború közben is napi több száz segélyszállító kamion megy, mehet be Gázába, miközben tudom, hogy az építőanyag, a műtrágya, a cukor jó részéből további rakétákat fognak készíteni szorgos kezek. Lövik az askeloni erőművet. Tényleg ennyire sötétek vagytok?! Hát ha Izrael önhatalmúlag elzárná az áramot (ja, az áramot, vizet "természetesen" Izrael szolgáltatja Gázának), az egész civilizált világ (és a nem civilizált világ egy része is) két perc alatt a nyakába lihegne, röpködne a népirtás meg a humanitárius katasztrófa. De tényleg ennyire sötétek. Ezekkel már nem tudom, hogy lehetne tárgyalni. És főleg miről. Izraelbe hozzák őket kórházba. De a kórházakat is lövik. Most már be kellene fejeznem, de egyszerűen nem találok frappáns lezáró formulát. Borzasztó pesszimista vagyok, de csak azért, mert képtelen vagyok elveszíteni az optimizmusomat. Janikovszky Évát választom lezárásul: Mindenki egyetért abban, hogy ez így nem mehet tovább. Csak azt nem tudják pontosan, hogy akkor hogyan is menjen. Száád kibucban, a gázai-övezet határán 2014. július 13-án Róna Aser Kapcsolódó cikkek:
A Holocaust emlékév kapcsán a magyar internetes sajtó is kiemelten foglalkozik a magyar vészkorszakkal. A vezető híroldalak alapvetően tisztességesen állnak a témához, de néha jószándékkal is mellé nyúlnak. Tegnap az Indexen órákig vezető riport volt egy Holocaust túlélő nénivel készült riport. A "Nem akarom, hogy tudják, milyen zsidónak lenni" című írásban a 89 éves Homonai Irén vall a Holocaust alatt elszenvedett borzalmakról és arról, hogy miként viszonyul a saját identitásához. Érdemes a cikket elolvasni, mert amit mond lényegében általános magyar zsidó attitűdöt tükröz, ugyanakkor látlelete is az asszimiláns hozzáállásnak. Davidovics Ádám barátomnál ez kiverte a biztosítékot és írt erről egy facebookos bejegyzést, amit "elkértem" tőle, mert fontos, vitára alkalmat adó gondolatokat fogalmaz meg. (Ádám családjával fél évvel utánunk aliázott, nem messze tőlünk költöztek, sok tekintetben egy cipőben járunk. Összeköt minket, hogy náluk is három gyerek van, mint nálunk, nagyjából egy idősek vagyunk és hasonlóan gondolkozunk a magyar közéletről.) Fogadjátok szeretettel Ádám vendégposztját: Kiabálni és üvölteni tudnék az ilyen írásoktól és gondolatoktól. És nem csak mérgemben, hanem értetlenségemben is. És nem a négy fal között, hanem a háztetőkről teli torokból, hátha valaki meghallja… 2014-ben, mikor Izrael állama már lassan 70 éves, és a nénihez hasonló sorsú emberek építették fel azt a semmiből, sőt, a lányához, és az unokájához hasonló emberek harcolnak és védik meg sikeresen nap mint nap, akkor ma Magyarországon megjelenik egy cikk a legyőzött zsidókról, és a legyőzött generációkról. És ami a legszomorúbb, arról a szellemi fölényről és győzelemről szól, ami a mai napig sikeresen életben tartja, és mostanában erősíti is az antiszemiták és mondjuk ki őszintén, az emberek többségének a gondolkodásmódját is a magyar zsidóságról, és a Holocaustról. És ebben kitűnő partnerek a magyarországi zsidók. Mert Magyarországon a nácik és az antiszemiták megnyerték a háborút. És nem megnyerték, hanem 70 éve nyerik. Nem a harcmezőkön, hanem a fejekben. Ez pedig sugárzik a cikkből, és sajnos nem csak ebből az egyből. Miért gettó zsidók a mai napig a magyar zsidók?? Mikor rombolják már végre le az a szellemi falat, és börtönt, ami a mai napig körülveszi őket?Miért hozza le ezt a cikket a Bálint ház, és más „zsidó” portálok bárminemű komment nélkül így ezt, a mai Magyarországon? Nosza, rajta, rúgjunk már még egyet ezeken a szerencsétlen zsidókon, vagyis saját magunkon, hadd röhögjenek rajtunk a legyőzőink. Hé, ébredjetek már fel! Már nem kell a szerencsétlen, gyökértelen zsidó szerepét játszani. Ma már más korszakban élünk. Jeruzsálem fölött már Dávid-csillagos zászló lobog. Ha nem hiszitek, tessék felülni egy repülőgépre és 3 óra múlva már zsidó földön állhattok. És ha már nem akartok Izraelben élni, akkor legalább emelt fővel járjatok választott országotokban-hazátokban, mert ez már a Ti döntésetek volt, és nem a szerencsétlen áldozatok kegyetlen sorsa. „Sajnos” a néni lánya és unokája még mindig zsidók, és remélhetőleg valamelyikük vissza is fog térni majd a gyökereihez. És remélem a néni megéri még azt, hogy az unokái vagy majd a dédunokái büszkék lesznek zsidóságukra és származásukra, és még az is lehet, hogy mindezt Izraelben fogják megtenni és megélni. Egyet kívánok a néninek és a családjának, és a hozzá hasonló gondolkodású zsidóknak: Jövőre Jeruzsálemben! Davidovics Ádám Izrael, 2014. június 8. u.i.: Az én nagyszüleimmel is hasonló szörnyűségek történtek a háború alatt (munkaszolgálat, gettó, Auschwitz), és a nénihez hasonlóan próbálták elfelejteni és elfeledtetni, eltitkolni az egészet, ami velük történt. Bennünket is ebben a szellemben neveltek fel a testvéremmel. De mi ma a feleségemmel Izraelben élünk a három lányunkkal, akik héberül beszélnek, és teljesen természetesen élik meg, hogy Ők bizony zsidók. És biztos vagyok benne, hogy ha a nagymamám lát minket odafentről, akkor nagyon büszke ránk. A Haverilag sorozat előző bejegyzései ide kattinva olvashatók Kapcsolódó cikkek:
Vagy egy éve nyaggatom George-ot, hogy írjon a blogunkra, mert annyi minden köt minket össze. Családjával ők is viszonylag frissen érkeztek Izraelbe, ők is ugyanazokon a stációkon mentek keresztül az elmúlt években, sőt még a dilemmáink is azonosak. Mostanra elkészült George posztja, de legnagyobb bánatomra, ez egyben a búcsú is tőle és családjától. Néhány nap múlva visszatérnek Ausztráliába, ami érthető döntés a részükről, de nekünk akkor is nagy veszteség, hisz családi barátainkról van szó. George posztjából megtudhatjátok, hogy miért költöztek Izraelbe, miért maradtak több mint három éven át Ein Gevben, most pedig miért hagyják maguk mögött azt a helyet, ami annyira a szívükhöz nőtt és követik Larát és Dant Melbourne-be.
4 of us moved here about 3 1/2 years ago from Australia and in a few days 5 of us are moving back. Before I tell you why we are leaving let me tell you why we came. There is no question that Israel is an amazing place. If it wasn't so special then so many different people wouldn't want to live here and call it their home. Everyone wouldn't have an opinion on who is rightly or wrongly here and who should stay and who should leave. Without getting into that politics at all, what we decided from the relative safety and comfort of our home in Melbourne in early 2009 was that we wanted to come to Israel and spend an extended period of time here growing as a family. With nothing more than one and a half suitcases each we boarded the first of 2 verrrrry long flights and set off on our way. Our first stop was a kibbutz in the north of Israel right on the Sea of Galilee called Ein Gev. We had a plan to stay for 6 months and then move to the centre of Israel so that I could find a job more in line with my profession - advertising, as unfortunately there aren't a lot of production houses situated 160km from Tel aviv. That was the plan. It wasn't what happened. What we didn't take into account was how amazing it would be here and how hard it would be for us to leave. From the first minute we arrived we were greeted with open arms and welcomed into the small community of 450+- people. We were given furniture, clothes, toys, people brought us food, they invited us to meals and play dates with the kids. Although we arrived alone, with no real friends or family we quickly were made to feel that that wasn't the case. There is something very special about living on a Kibbutz, a sense of community that I have yet to feel anywhere else I have ever lived. There are no fences or dividers between houses so everyone is very much connected to everyone else. We celebrate with each other when someone has a baby, a birthday or gets married and we cry together when someone leaves us or passes away. We share each others joys and sadness, highs and lows, laughter and tears. Our 3 1/2 years on Kibbutz Ein Gev have been more than we could have hoped for or imagined. I have often said to many people that living is here is not really like living in the 'real world', it's better. Yesterday we celebrated our time on Ein Gev with a small party at which we wanted to say goodbye to everyone as in 9 days we are off. Someone at the party turned to me and said "...wow, there's a lot of people here..." but when I looked around, what I saw made me correct them and say "...not a lot of people, a lot of friends." The connections we have made with people over the last 3 1/2 years in this wonderful place is at times difficult to understand. We feel closer to many people here that we have only known a short time compared to others we have known back in Australia for many years more. We came alone but we are leaving behind not just friends but our new extended family as well. We were welcomed by all with open arms and as we learned Hebrew they struggled with english to make us feel more comfortable. Our kids grew together, we celebrated holidays and birthdays together and we all lived, worked and prayed for peace and security together. We experienced being in a war, 3 New Years, 3 Yom Kippurs, the birth of our son and we almost made it through to the national election. (We were very proud however to go to the polling booth and cast our vote for the mayor of the region just a week or so ago). All in all we have been here about 1200 days and I struggle to recall one that I didn't enjoy or gain something from. So why are we leaving ? Sometimes I am not sure. But other times I remember that we don't have any real family anywhere near us. No grandparents, aunties, uncles or cousins for the kids. This fact compounded by living on the kibbutz where it feels that every other child has at least 22 immediate family members around them at all times. Are we robbing our kids of something they need and could have if we lived back in Aus ? Also, I never quite managed to find my 'thing' here from a work point of view. I was prepared to try a lot of things and gave them all a red hot go but unfortunately none of them panned out or paid enough for me to be able to continue full time. I remember something that my best buddy and neighbour Idan said to me when we first got here and that was "...if you find your niche here in Israel it is the very best place in the world you can ever live." I really think he is right, but unfortunately I didn't find mine. So now we prepare to go back to Australia and I am doing everything I possibly can to keep myself busy so that I do not have too much time to think about it and feel sad for what we are leaving behind. The world today is a small place and so we can and will I hope all still keep in touch but in my heart I know it won't be the same. The kids won't be able to ride their bikes to school and home and then spontaneously go to their friends house by themselves on a whim. We won't be able to live with our doors unlocked and sit together at night outside with our neighbors and friends Idan and Dikla and chat about anything and everything. We won't take 40 mins to pop to the shop that is 1 minutes walk away for a litre of milk as we stop to chat to people all along the way. We won't be able to swim in the Kinneret 8 months of the year and consistently complain about how hot and humid it is and so much worse than last year. We won't be able to do any of these things anymore and I know I will miss them all. I guess it would have just been easier if I did find my niche and the rest of our family would have decided to move over here as well. Kapcsolódó cikkek:
Az általunk megélt izraeli valóság mellett van egy másik is. Hogy érthető és értékelhető legyen a mi békességünk, szólni kell arról is, ami most Dél-Izraelben zajlik. Ebben lesz segítségünkre Flöcsy, akit lassan két évtizede ismerek. A '90-es években egyidőben mozgalmárkodtunk Budapesten, aztán ő a kétezres évek elején aliázott, informatikusként kezdett karriert építeni Izraelben, megházasodott, családot alapított és most Tel Avivtól délre él, valahol ott, ahová a rakéták már elérnek. (Bővebben blogjában olvashattok róla.) Haverilag sorozatunk aktuális posztja talán kicsit fésületlen, de ez jól tükrözi azt az élethelyzetet, amiben Flöcsy családja - és még sok százezer ember - kénytelen élni. Azon gondolkodtam hogyan is kezdjem el az élménybeszámolóm. Kezdhetném valahogy így: "Ha visszatekintünk a történelem utolsó három évezredére, láthatjuk hogy az élet sokszor nem volt könnyű azon a területen, amit ma legtöbben Izraelként ismerünk." Már ebben a mondatban is látható hogy lehetetlen bármit úgy leírni, hogy egyértelmű legyen, és ne lehessen belekötni. Így végül úgy döntöttem, hogy a szubjektív élménybeszámolómat a személyes történelmi viszonyomba fogom elhelyezni. Magyarországon születtem 1976-ban. Mint sok más gyerek én is szerettem a háborús filmeket, legyen az második világháborús vagy csillagháborús de azért persze főleg hollywoodi. Otthoni játékaim között éppúgy megtalálható volt a hatlövetű western colt mint a tapadókorongos puska vagy a csúzli. Valószínűleg nem volt olyan generáció a XX. századi Magyarországon, amely békésebben nőtt volna fel, mint a mienk. A háborút hírből ismerhetjük - filmekből, nagypapa elmondásából, vagy a Panoráma nevű külpolitikai magazinból. Volt valami Irak - Irán, meg közel kelet, meg Chrudinák Alajos, később meg Jugoszlávia meg Vujity Tvrtko. Ezen helyek egyikéről sem tudtam sokat, talán annyit, hogy a térképen mind 10 és 50 cm közötti távolságban volt tőlem, és ép ésszel fel nem tudtam fogni, miért ölik egymást ott az emberek. Ugorjunk most előre 20-30 évet. Az év 2012, a helyszín egy csendes izraeli kertváros, Gan Javne, amely Tel Avivtol mintegy 20 km-re délre, Gázától kb. 35 km-re északra található. Van egy izraeli feleségem, Hila és két izraeli gyerekem, a lányom, Alma 3 és fél, a fiam, Nadav 1 éves. Hogy miben nyilvánul meg az izraeliségük? Anyanyelvük héber, bár Alma ért egy kicsit apanyelven is. Hila ízig vérig izraeli családból származik, velem ellentétben neki gyerekkori élménye a háború. Az öbölháború idején édesapját behívták tartalékos szolgálatra és a pár évvel idősebb unokatestvére jött át segíteni anyjának a légiriadók alatt a kisgyermekekkel és a gázálarcokkal. Sajnos Alma 3 és fél éves létére már több mint egy éve tudja, hogy ha megszólal a légvédelmi riadó szirénája, akkor be kell szaladni az óvóhelyre. Óvóhely természetesen az óvodában is van. Vagy nem is olyan természetesen, mert csak az 1990 után épült épületekben volt kötelező építeni. Sok iskolában, óvodában nincs semmi. Az újabban épült lakásokhoz is tartozik egy biztonsági szoba, ami gyakorlatilag egy betonból épült, többé-kevésbé hermetikusan (igen, itt a biológiai és kémiai háború árnyékában) lezárható, ám kis kellemetlenséggel akár rendes szobának is használható helység. Legtöbbször - pince híján - raktárnak, vendégszobának, számítógép esetleg gyerekszobának szokták használni. Nadav ma ünnepelte héber naptár szerint az egy éves szülinapját. Nem volt egy könnyű év: koraszülött, két műtét, tüdőgyulladás, és bár szeptembertől bölcsibe jár, a betegségek miatt többet volt otthon, mint a bölcsiben. Neki talán fel sem tűnik, hogy az utóbbi napokban hogyan bolydult fel az életünk. Múlt szombat este egy haifai hétvége után késő este, fáradtan közeledtünk Gan Javne felé. A gyerekek végre elaludtak a kocsiban. Befordultunk az országútról a bekötőútra, amikor megszólalt a légvédelmi riadó. Eltelt pár drága másodperc mire felfogtuk mit is hallunk. Ez lehetett az első alkalom, amikor az autóban ért minket és talán az első Nadav születése óta. Kicsit hezitáltunk mitévők legyünk. Ha az úton ér valakit a riadó, elvileg le kell állni az út szélén, eltávolodni a kocsitól, lefeküdni a földre és a kezével védeni a fejét az esetleges szilánkoktól, a fülét a robbanás hangjától. Mindez két alvó, bekötött kisgyerekkel nem tűnt megvalósíthatónak a rendelkezésünkre álló kevesebb mint 45 másodperc(!) alatt. Úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg hazáig. 2-3 perc volt az út az utcánk bejáratáig. Ott mondtam Hilának, hogy elkezdem kikapcsolni a gyerekeket a biztonsági övből, a lakáskulcsot a számba készítem, ne parkoljon, csak álljon meg a ház előtt az úton, én kiveszem Nadavot az én oldalamról, ő meg Almát az ő oldaláról. Pillanatokon belül bent is voltunk az óvóhelyen. Mikor letelt a 10 perc, amit a riadó után még ott kell tölteni, kimentünk leparkolni a kocsit és behozni a táskákat. Régebbi gyakorlat alapján úgy döntöttünk, hogy matracokon alszunk az óvóhelyen, ha szűkösen is, de mégiscsak jobb lesz ha nem kell az éjszaka közepén két kisgyerekkel rohangálni egy emeletet. Este még úgy tudtuk nem lesz ovi, de reggel végül úgy döntöttek, hogy lesz, így kis késéssel, de elmentünk dolgozni. Szerdán délután fél ötkor leszálltam a vonatról, hogy munka után felszedjem a gyerekeket az oviból. Útközben hallottam a rádióban, hogy több éves bújócska és fogócska után percekkel azelőtt az izraeli hadseregnek sikerült ártalmatlanná tennie a legkeresettebb gázai terroristát. Elhoztam a gyerekeket, és előrelátóan az összes holmijukat is, hiszen várhatóan nem lesz másnap ovi, amit pillanatokon belül SMS-ben erősítettek meg. Hazasiettünk és elkezdtem rendet rakni az óvóhelyünkön, amit mi békeidőben játszószobának használunk. Szóltam Hilának, hogy be kéne vásárolni, de talán jobb lenne ha nem nálunk, hanem a Gázától messzebb lévő Rehovoton, a munkahelye mellett tenné ezt meg. Közben már az összes TV csatornán rendkívüli műsor volt az eseményekről. Mikor Hila hazaért világos volt, hogy hosszabb időre kell berendezkednünk az óvóhelyen. Ennek megfelelően rendezkedtünk be a biztonsági szobában: bekészítettük a kiságyat, matracokat és egy kis asztalt a laptopnak, amin a híreket néztük, iPad, telefonok, töltők, meg a gyerekek játékai. Úgy terveztük, hogy Hila otthon marad Nadavval, én meg elviszem magammal Almát Tel Avivba a munkahelyemre. Reggel még volt egy időpontunk Nadav egyik orvosánál - felhívott minket a titkárnő, hogy biztos jövünk-e. Jövünk. Már annyira készek voltunk Nadav örökös betegeskedésétől, hogy minél hamarabb lássa minden orvos, talán egyiknek lesz egy jó ötlete. 10 perccel indulás előtt megszólalt a sziréna. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Bumm. Egy perc alatt 6 rakéta csapódott be a környékünkön. A rádióban van egy állomás, amin mindig bemondják hol van riadó. Bekapcsoltuk. Sistergett, de megállás nélkül sorolták a városok és falvak neveit. Később még 4 becsapódás hangja csattant. Világos volt, hogy esély sincs elhagyni az óvóhelyet. Na jó, azt még talán, de nem messzebb, mint 45 másodpercre! Ez még arra sem lenne elég, hogy bekössük a gyerekeket a kocsiban, nem beszélve arról, ha egy ilyen rakétaeső útközben érne minket az orvoshoz, vagy a vonathoz, pláne a vonaton, akkor mit csinálnánk?! Lemondtuk az orvost. Én otthonról kezdtem dolgozni, Hila meg többnyire a gyerekekkel volt. Azt nem kell mondani, hogy Almát mennyire kibillentette az is, hogy nincs ovi, hát még az, hogy fél napot egy zárt szobában, vagy annak 5 méteres környezetében kell töltenie. Még Nádávnak is nehéz volt. 11:30-ra csendet jósoltak. Vihar előtti csendet. Akkor lesz a kiiktatott terroristavezér temetése. Mi még hezitáltunk, de már kezdtünk pakolni, hogy a táskák kéznél legyenek. Napközben jöttek a telefonok. Barátok hívtak meg minket: gyertek hozzánk, itt csend van. Jöhettek ma, jöhettek a hétvégére, ahogy jól esik. És persze ott volt a szokásos opció is: Hila szülei. Én hiába mondtam, hogy mind a 4 meghívás olyan helyre szólt, ami Gázától kevesebb mint 75 km-re van, és a hírszerzés biztosra vette, hogy a Hamasznak vannak olyan rakétái amik 75 km hatótávolságúak, ráadásul a legtöbb meghívónk házában még óvóhely sincs. Végül Hila a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntött: szülők. Bepakoltunk a kocsiba, és ráléptem a gázra. Ahogy megérkeztünk Bat Jamba, kiszálltunk az autóból, Hila húga kijött elénk, hogy segítsen bevinni a táskákat. BUMM! Ez meg mi volt? Néztünk össze Hilával. Hülyék vagytok, agyatokra ment a sok rakéta - nevetett Hila húga - nem volt semmi sziréna. Bementünk a házba, bekapcsoltuk a TV-t. Arról beszéltek, hogy a pár perccel azelőtti riadó Rishon Lecionban és Holonban (Bat Jam déli és keleti szomszédvárosai) hibás riasztás volt-e. Méghogy hibás! A fejünk felett durrant! Egy órával később megszólaltak a szirénák. Felgyorsulnak a dolgok, összekavarodik minden: Rohantam le, Hila kisebbik húgával az alsó emeletre. A lent lévők nem is hallották a szirénát a TV-től. Szaladtunk. De hova is? Ja, nincs óvóhely. - Amikor gyerekek voltunk ide álltunk a sarokba - emlékezett vissza a Hila testvére. Igenám, de a nagyszoba másik végében ott tátong az ablak, márpedig ajánlatos olyan helységet keresni, ahol nincs ablak. Végül bementünk a lépcső alá, a WC bejárata elé. Kb. 1-1,5 négyzetméteres hely, 5 felnőtt, 2 kisgyerek. Közben hívják Hila apját. Épp jött volna haza a munkából, és a parkolóban érte a riadó. Hila anyukája fel akar menni a tetőre megnézni a rakétákat vagy a krátereket. A lányok húzzák vissza - ne legyél már hülye, anya, így halt meg ma 3 ember Kirját Malahiban! Lehet hogy jön még rakéta. 10 percig itt kell maradni! - ugyan már! - BUMM! Anyuka összerezdül. Látható hogy nehezen dönt, hogy hülyesége, kíváncsisága vagy félelme kerekedjen felül. Én is beszóltam valamit. Erre mindenki lehurrog, hogy maradjak már, nézzem meg hogy fél Alma miattam. Hol van már az apuka? A telefonok behaltak. Már a vonalas sem működött. Milyen messze van az a parkoló? Később kiderült, hogy még a munkahelyi parkolóban érte a riadó. Földalatti parkoló. A legbiztonságosabb hely! Ránéztem Almára, és tényleg félt. A háziak felkészületlensége, töketlenkedése, kiabálása kibillentette. Végül azért mindenki megnyugodott. Mi a gyerekekkel az emeleti hálószoba helyett inkább a szalonban aludtunk matracokon. Péntek és szombat is hasonlóan telt. Nem volt sok riadó, nyilván kevesebb, mint otthon lett volna, de éppen elég ahhoz, hogy a tudatodban maradjon. Persze tudjuk mi ezt jól, hogy ez egy pszichológiai háború, a terror része. De hiába tudod, hogy ezekkel a rakétákkal nem fogják elfoglalni a hazádat, sőt, jó eséllyel meg sem sérülsz, ha közben az egész életedet a félelem irányítja. Mert jobb félni mint megijedni, ami a gyakorlatban egy csomó megoldandó praktikus kérdést vet fel:
A fenti dilemmák lassan 12 éve nagyjából másfél millió izraeli mindennapi osztályrésze. Több mint 10 ezer rakétát lőttek ki rájuk a terroristák. Csodájára jár a világ, de hiába állítottak hadrendbe olyan elfogó rendszert, ami 85 százalékos hatásfokkal szedi le a Gázából kilőtt rakétákat, ha még mindig van 15 százalék esély arra, hogy lakott településre esik. Ilyenkor bizony az anyagi kár mellett sérültek, sőt halottak is vannak. De még ha nem is lennének. Ha csak mindig gépiesen be kéne rohanni a legközelebbi óvóhelyre (ha van) akkor is pszichológiailag hatással van ránk a terror ezen formája. Mi még szerencsések vagyunk, eddig olyan helyen laktunk, ahol évente párszor kellett az óvóhelyre rohanni. De vannak, akiknek naponta többször, sőt időnként naponta 20-30 alkalommal(!). Az ország ezen felében a gyerekek talán többször vannak otthon, mint az iskolában. Az askeloni kórházban évek óta húzódik az új, rakétabiztos szárny építése. Tegnap hazaküldtek mindenkit, aki nem volt életveszélyben. A koraszülötteket és a gyerekeket, akiket mindenképpen kórházi ellátásra szorultak fél óra alatt levitték a szűkös, nem steril óvóhelyre. Az elfekvőben lévők látogatói pár percenként magukra hagyják a mozdíthatatlan rokonokat. Arrafelé mindössze 15 másodperc áll rendelkezésre, hogy biztonságba helyezzék magukat, a magatehetetlen embereket meg se próbálják mozdítani, minek? Az egészségesek se jutnak el a biztonságos óvóhelyre, legfeljebb a lépcsőházig. Az elmúlt napokban megszámlálhatatlanul sokszor hallottunk valamit, amitől egyszerűen megállt a szívverésünk - egy őrült motoros, aki kihuzatja 100-ig kettesben, egy mentőautó, a szomszéd visító gyereke, egy hülye zeneszám a rádióban, vagy éppen az egész nap megállás nélkül ismételt végtelenített hírekben bejátszott légvédelmi sziréna felvétele - majd összenéztünk, sóhajtottunk, és folytattuk, mintha mi sem történt volna. Alma néha elcsászkál. Felmegy az emeletre. Megkérjük ne tegye, hogy lássuk őt, és közel legyen, ha szaladni kell. De nem érti. Csak akar, nem akar, bömböl, ellenáll. Néha egy-egy mentőautó szirénánál ő is szól, hogy ez riadó! Hogy ez élet? Ez az élet. Almának, Nadavnak, ez az élet. Arra már jobb nem is gondolni, lesz-e pár hónap múlva háború Iránnal... X X X Aki normális tálalásban szeretne friss hírekhez jutni az aktuális Izraeli helyzetről, az kattintson ide és lájkolja a Kidma facebookos oldalát. Továbbá figyelmetekbe ajánljuk blogbarátunkat, Kispasztit is, aki Tel Avivból, immár célkeresztből küldi a "haditudósításait". A Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben facebookos blogstandon további élménybeszámolókat is olvashattok. A Haverilag sorozat előző részei ide kattintva érhetők el. Kapcsolódó cikkek:
Majdhogynem egy időben érkeztünk Ein Gevbe Larával és Dannel. Az elmúlt bő egy évben lényegében ugyanazokon a fázisokon mentünk át, ugyanazokkal a nehézségekkel és kihívásokkal kellett szembenéznünk. Ez mindenképpen összeköt minket, még ha sok dologban más utat is jártunk. Most viszont végképp elvállnak útjaink - Lara és Dan, és persze két tündéri lányuk néhány nap múlva visszatér Ausztráliába. Felszámolják azt, amit itt keservesen felépítettek és újrakezdik ott, ahol abbahagyták a békés és gazdag Ausztráliában. Ne gondolja senki, hogy ez kudarc! Az adott körülmények között nagyjából kihozták a legtöbbet az "Izrael-projektből" és most új kihívások előtt állnak. Jó emlékekkel távoznak és biztos vagyok benne, hogy szép időszak előtt állnak - már csak azért is, mert Ein Gevből egy életre szóló emléket is magukkal visznek: itt fogant harmadik gyerekük, aki már Ausztráliában fog megszületni. Haverilag sorozatunkban Dan angol nyelvű vendégposztját olvashatjátok arról, hogy mért jöttek Ausztráliából Izraelbe, milyen volt egy kibucban élni és miért döntöttek a távozás mellett. Why we came to Israel?For as long as I can remember, I have dreamed of living a different life. Don’t get me wrong, I had an amazing life back in Australia. Beautiful wife and 2 daughters, all the extended family, amazing friends, a great job, the list goes on. Plus the luxury of living in an amazing city, in one of the world’s best countries. And still, I yearned for something different. Something slower, more free, with more space, less stresses and more time with my kids. For as long as 5 years my wife and I had talked about moving to Byron Bay, a small beach town in Northern New South Wales. It was whilst we were there one holiday that we decided it wasn’t for us. Something didn’t feel right, but at the same time we were really disappointed. We were realizing our dream plans weren’t our dreams anymore. And there, on the trip, discussing what our next dream plan would be it came to us out of the blue. What about moving to a Kibbutz. I don’t know why, or from where the idea came. Neither of us were particularly Zionistic, nor religious. And neither of us had spent any time on a Kibbutz before. But no sooner had we muttered the words, than we were sure this was the right thing. 14 months later, having packed up our house, quit our jobs, taken our kids out of day care, said goodbye to our family and friends, and found new homes for our 2 amazing dogs, we landed at Ben Gurion. Arriving at KibbutzPicking Ein Gev was pretty straight forward for us. All we knew was we wanted to be close to water. There was exactly 1 Kibbutz available to us on the Bayit Rishon Be’Moledet program that was within walking distance of water. The choice was made for us. Arriving was a shock to our system. A big shock. We had come from a big suburban Australian home, with all the mod cons, in a nice clean suburb. We arrived in 48m2 of a run down apartment, which looked like it was built 50 years ago and forgotten about. Very few cons, let alone mod cons, worn out couch and beds, mouldy bathroom. My wife cried when she saw where we would be living. She couldn’t help but think we had picked up our kids from a beautiful Australian life, and brought them to an Israeli dump in the middle of nowhere. I think it took less than 48 hours for the shock of our new housing to wear off, and the beauty of Ein Gev to capture us. A little piece of paradiseIt’s hard to describe quite how beautiful Ein Gev is, and quite often people who have been living here their whole lives don’t quite realize it. Living literally on the Kinneret, with huge areas of grass and palm trees (and Eucalyptus trees to make us feel at home) surrounding us, and the Golan right in our backyard with spectacularly changing colours as the sun rises and sets. Almost 18 months later, and I don’t think a single day has gone passed that I don’t look around and think “I can’t believe I live here, its one of the most beautiful places”. This is what we dreamedIt was always hard for us to verbalise exactly what it was we were looking for in our dreams to get away. But over the last ~18 months we’ve realized this is pretty much it. Life here has been pretty amazing for us. To describe it all is impossible. Freedom excitement & independence for the kids, beautiful community feeling, outdoor lifestyle, making new friends, much more time with the kids, stress-free (almost) living, the list goes on… It was everything we were looking for and more. It’s not all smooth sailingOf course to say everything was smooth sailing would be wrong. Life anywhere has its ups and downs, and being without family and friends’ support, in a new country 24 hours flying time from home, in the middle of nowhere is always going to provide some challenges. Watching the kids spend the first few months very unsettled and struggling to make new friends because of a language barrier was very tough. It really made us question if we were doing the right thing (this settled quickly and now we don’t know how we will ever pry them away). Good work is very hard to find this far North. Anything administrative makes you want to pull out your hair. The summer is hot. Very hot. July/August are almost unbearably hot. We had gone from a city of amazing food and nightlife to the chadar ohel and the kibbutz pub – enough said. And of course, there is the elephant in the room, the issue of security. Still, everything considered, the positives far far far outweigh any of the downsides. The dream is overWe have made the very difficult decision to go home. I was offered a job in Australia that I just couldn’t refuse. And, not being in the position to commit to a long term life here, giving up the job was too big a risk. But, since making the decision, not a day goes past that we haven’t questioned whether we are doing the right thing. Everything about being here we, and the kids, love. This was our dream for years, and finally having realized it, leaving after only 18 months feels too soon. The decision of living a life with a fantastic quality of life but concerns of future prospects for jobs, our kids education, etc. vs going back to ‘our old regular life’ but one in which we are secure and can offer our kids so much is not an easy one. And one we continue to debate even today, 12 days before our flight home. But we leave with a real taste of our dream now, not just thoughts. And who knows what will happen next... Kapcsolódó cikkek:
Most, hogy blogunk első születésnapja kapcsán túl vagyunk az önfényezésen, ideje értelmesen ünnepelni. Egy webnapló esetében talán egy új sorozat indítása a legmegfelelőbb erre. Eddig mi uraltuk a blogunkat (naná, hisz a miénk!) mostantól viszont vendégszerzők is fel-fel bukkannak majd. A Haverilag rovatban laza tematikára felfűzött, rendszertelenül feltűnő vendégposztok hol szorosan ránk reflektálnak, hol paralel történeteket mondanak el, hol csak úgy lógnak a levegőben, de mégis valamiképpen kapcsolódnak hozzánk. Végsősoron a cél az, hogy a blogunkon megvillantott életünket mások segítségével kontextusba helyezzük. A sorozatindítás megtiszteltetése Paszternák András barátomé, aki jelenleg ugyancsak Izraelben él és maga is elkötelezett blogger (ennek kapcsán közös felületet is létrehoztunk a Facebookon). Andrással évtizedes ismeretségünk a szarvasi táborhoz és a Somerhez kötődik, ezekből következik egy, s más. Bár nagyon különböző habitusú emberek vagyunk, más az érdeklődési körünk, de az értékrendünk alapja megegyezik, így például a zsidó hagyományokhoz, illetve Izraelhez közel azonos szálak fűznek minket, miként ifivezetőként/közösségszervezőként is hasonló elveket vallunk. Ennek köszönhetően sok mindent azonosan élünk meg itt Izraelben, vagy legalábbis sok tekintetben egybevágnak a tapasztalataink. A jelenleg Tel Avivban élő András blogunkon megjelenő posztjában azzal játszik el, hogy hol virtuálisan vendégeskedik blogunkon, hol valódi látogatóként jár nálunk, Észak-Izraelben. Ezt csak azért jegyzem meg így a bevezetőben, mert talán elsőre nem nyilvánvaló, hogy miért él különböző formában az "északon" fordulattal. Vendégségben északonÚtra kelek, fel északra, egészen a Kineretig. A Genezáreti-tó partján időzöm egy kicsit. Azaz pontosabban az egyik itteni kibucban élő Magyarországról ki(be)vándorolt család blogján. Nagyjából egy időben érkeztünk a Szentföldre, mégis mennyire különböző a két internetes naplónk. Valahol ez természetes, ők az új otthon mindennapjairól posztolnak, én ideiglenesen tartózkodom a Közel-Keleten, s kis ramat gani szobámat messze nem tekinteném az otthonomnak. Ők a többedmagukkal megesett történésekről írnak, én a single kutató szemszögéből veszem górcső alá az országot. Ők oviba mennek, szakvizsgákat tesznek, én csak mikroszkópozgatom, kirándulgatom. Ők egy odahaza talán picit misztifikált közösségben, a kibucban laknak, én Tel-Aviv külvárosának utcáit rovom. Ami mégis közös bennünk, az talán a háttér. Ákost, ha jól emlékszem a Somer kapcsán ismertem meg. Amikor 2003-ban a „vének tanácsa” meghívott a cionista ifjúsági szervezetve madrichnak, hatalmas megtiszteltetés volt kívülről bekerülni a csapatba. Szóval, bármennyi híradót, dokumentumfilmet láttunk, olvastunk az izraeli valóságról, szemeink előtt azért ott lebegett a budapesti kenek kék-fehér atmoszférája. Bár személy szerint nekem sosem adatott meg, hogy magamra öltsem a sötétkék someres hulcát, lélekben ott viseltük mindannyian ezt az Izraelhez kötődő ruhadarabot. „Aki egyszer Someres lesz, örökké az marad.” – hirdette a molinó egy jubileum alkalmával a Dohány utcai klub emeletre vezető lépcsője mellett. Vajon egy év után is someres marad a tavaszi és őszi táborokon, a közös zászlófelvonásokon és Hatikva énekléseken felnövekvő ifjonc? Itt vagyok hát északon, szorítok, hogy Zsófi összehozzon mindent, ami az izraeli orvosláshoz szükséges, a gyerekek beilleszkedjenek a kibuci óvoda világába, Ákosból híres fotós váljon nem csak a kis településen. Izgalommal követem a frissen vett autó történetét, a Holokauszt áldozatául esett kisfiú ügyében, a Yad Vashem plakátja alapján indított nyomozását. A szomszédban laknak, hiszen Izrael kis ország, igaz személyesen csak egyszer találkoztunk, Tuval kibucban, amikor meglátogatták a szarvasi korcsoportvezetői szeminárium résztvevőit az egyik délelőttön. Mindezek ellenére Ákos azok közé a blogomban oly sokszor emlegetett ismerősök közé tartozik, akivel, ha négy-öt év után futnánk össze a világ bármely pontján, a beszélgetésünket ott folytatnánk, ahol a múltkor abbahagytuk. Blogot írunk mindketten… Gépbe vetjük mindazt, ami tetszett, ami meglepett, ami bánt… S mindemellett figyelünk egymásra, néha tüzetesen végigbogarásszuk egymás bejegyzéseit, máskor csak nyomunk egy Like-ot a Facebookon. Mindez talán azért is van, mert mindketten ugyanabból az „Anatevkából” indultunk útnak… Stimmt? Stimmt! – mint ahogy Yente mondta a Hegedűs a háztetőnben. Névjegy: Dr. Paszternák András Dunaszerdahelyen született, 18 éves koráig Komáromban élt, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett vegyész; az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetemen liturgiatörténeti előadó diplomát. A szarvasi Lauder/Joint tábor és rövid ideig a Hasomer Hacair ifjúsági vezetője. Doktoranduszi éveit az MTA Kémiai Kutatóközpontjában töltötte, jelenleg Izraelben, a Bar-Ilan Egyetem Kémiai Tanszékén kutat. Szentföldi élményeiről Posztdok Napló címmel vezet blogot a www.kispaszti.com oldalon. Kapcsolódó cikkek:
|