Egy próbaévre jöttünk 2011 tavaszán, több mint három éve élünk Izraelben vagyis inkább egy kibucban, ami ugyan helyileg Izraelben van, de nagyon nem azonos azzal. Ma még nem is tudjuk milyen sokat kaptunk a helytől, ahol éltünk. Összességében nagyon szerettünk itt lenni, különösen azért, mert Ein Gev ideális a gyerekek számára, ezért húztunk rá terven felül. Azzal, hogy kijöttünk a gyerekeknek megadtuk a lehetőséget, hogy Izraelben éljenek, belekóstoljanak annak jobbik oldalába. Hiába kicsik még, ez nem múlik el nyomtalanul, bárhol is éljünk, ők már nem lesznek gettózsidók, mert nekik már természetes dolog lesz, amivel magyar zsidók generációkon át küszködnek. Ha úgy tetszik ez a mi “lájtos háztáji” cionizmusunk, bár azt hiszem, hogy ez csak mellékes ideologizálás, ami elvisz a lényegtől.

Sokan értetlenkedtek, hogy miért jöttünk Izraelbe és most sokan nem értik, hogy miért térünk vissza Magyarországra. A tényleg nagyon-nagyon jóleső baráti aggodalmakon túl, azért vannak, akik ennél tovább mennek és valamiféle alig rejtett doktriner kispolgári attitűdtől vezérelve szólnak meg minket: “mi tudjuk, hogy neked mi a jó és nem félünk számon kérni, ha nem úgy élsz, ahogy mi jónak gondoljuk”. Ismerős? Ebben a szellemi koordináta-rendszerben mi csak dekadensek vagy hibbantak lehetünk. Természetesen egyik sem vagyunk - mint kritikusaink, úgy mi is csak a legjobbat akarjuk magunknak. Az emberi életben három év soknak számít és ennyi időnként érdemes mérleget vonni. Úgy éreztük, hogy ez most egy természetes korszakhatár és a személyes jövőnk szempontjából jobb, ha váltunk. A döntésen sokat rágódtunk, nyűglődtünk, mert másokkal ellentétben mi nem tudjuk a frankót. Ha nem is ugyanolyan lelkesedéssel, de a változásra szavaztunk, mert ebben több lehetőséget látunk.

Maradni mindig könnyebb, mint változtatni. Kilépni a megszokott életedből pedig luxus. De legalábbis elsőre őrültségnek tűnik. Hát mi néhány éve megléptük és megléptünk, most meg újra dobbantunk. Hogy miért? Az élet sokkal bonyolultabb annál, mintsem, hogy mindig a szívünkre hallgassunk. Nem lehet büntetlenül az örökké termő fa árnyékában élni. Ahogy gyermekkorunk Misi mókusa, úgy mi is ráuntunk a banánra.

Ennek ellenére, amit kihozhattunk a kibuci életből azt ennyi idő alatt többé-kevésbé megtettük. Belemerültünk az itteni létbe, megtapasztaltunk jót és rosszat, és most úgy tudunk búcsúzni Ein Gevtől és Izraeltől, hogy jó szívvel gondolunk rá vissza.

Szerintem mindenképpen szerencsés dolog így felállni valahonnan, még akkor is, hogy ha vannak kételyeink, hogy tényleg jó döntést hoztunk-e. Meglehet, hogy nem. Viszont azt a bő három évet, amit Ein Gevben töltöttünk már soha senki sem veheti el tőlünk. Azért ez az élet nagy ajándéka!

Hogy érthető legyen milyen érzések kavarognak bennünk nézzétek meg ezt a két kisfilmet, és röhögjetek velünk - vagy rajtunk.

Ez az utolsó teljes napunk Ein Gevben. Ahogy az elmúlt hetekben, úgy most is pakolunk, lezárunk, stresszelünk - ezek valójában mind érdektelen dolgok. A vasárnapi búcsúbulink viszont annál inkább említésre méltó. Ahol a gyerekek vízicsatáztak, a felnőttek pedig a légkondicionált klubban nézhették meg rögtönzött fotókiállításunkat. Sokan jöttek el, de nem is ez a fontos, több terrabájtnyi kép közül negyven darabot állítottunk ki, illetve egy nagyobb válogatást slideshown nyomtunk. Nagy sikere volt a képeknek, már csak azért is, mert az elmúlt három évben a legtöbben csak annyit láttak belőlem, hogy eszeveszetten kattintgatok, de a végeredmény már nem jutott el hozzájuk.
A sok tényleg színvonalas kép mellett kiakasztottunk a falra egy sötét, kissé elmosódott, de annál homályosabb fotót is. Rendes körülmények között ilyen minőségű képpel nem dicsekszik az ember, pláne nem állítja ki, de ez kivétel. Valahogy az emberi agy, hasonló képeket hív elő, amikor a memóriánk felidéz egy eseményt - a részletek elmosódnak, de az összkép mégis egyben van. Talán ezért lehet, hogy Zsófinak és nekem is nagy kedvencünk ez fotó, mert ezer másiknál átütőbben adja vissza azt a tömény kibuc élményt, ami három év alatt belénk égett az otthonunkról. Mi ezzel a képpel szeretnénk búcsúzni Ein Gevtől, ez az a hangulat, amit képletesen becsomagolunk magunknak.

-200 méter – ennél mélyebbre talán nem is juthattunk volna. Ahol most vagyunk - a Jordán-völgye és a Kineret - a Föld egyik legérdekesebb geológia képződménye. A több ezer kilométeres Nagy-hasadékvölgy innen a közelből indul és a Vörös-tenger közbeiktatásával valahol Afrika déli részén ér véget.

Tudományos körökben a tengerszintnél mélyebben fekvő szárazföldeket depressziós területnek csúfolják. Ha ennél a suta elnevezésnél maradunk, akkor a Jordán-völgye, maga a pszichiátra – ennél ugyanis nincs mélyebb. Látens hipochonderként rögtön felmerült bennem, hogy ha van az oxigénhiányból fakadó hegyi betegség, akkor biztos az itteni magasabb légnyomásnak is lehetnek negatív élettani hatásai. Óvatosan feltettem a kérdést háziorvosomnak, Zsófinak, aki közölte, hogy csak egyről tud: az agyára megyek a hülyeségimmel.

Az itteni mélyföldeken mindig is éltek emberek, gondoljunk csak a Bibiliából is ismert Jerikó városára, amely 12 ezer éve háborítatlanul áll. A föld legmélyebben (-250 m) fekvő településre legfeljebb az ostromlók kürtjei jelentettek veszélyt, a földrajzi adottságok és az általam felmelegetett légsűrűsűség cseppet sem nyomasztják őket.

Amúgy biztos kasszasiker lehetne az a katasztrófa film, ami a hasadékvölgyre leselkedő veszélyekkel rémisztené a nézőket.

Már látom magam előtt a forgatókönyvet: egy mellőzött tudós megjósolja, hogy hatalmas földrengés rázza meg a térséget.

Senki sem hisz neki, de egy szép napon a sztori felkelti az érdeklődését a híres újságíró nőnek, akivel rögtön egymásba habarodnak. Hogy aztán a dübörgő szerelmüktől megnyíljon a föld. Mielőtt beütne az armageddon hőseink megmentik a világot, de legalábbis a Jordán-völgy teljes lakosságát (beleértve minket is) a hasadékon végigsöprő Vörös-tengertől.

Ez lenne a nyugatra szánt happy endes verzió. A környező arab piacra viszont azt a változatot nyomnánk, amelyben a tengerbe vész egész Izrael, ők ugyanis ennek tapsolnának.

Szerencsére egyik lehetőség sem valószínű, bár az utóbbira azért volna igény.

Nem kérdés, a kibuc maga a földi paradicsom a kicsiknek és ezáltal persze a szüleiknek sem olyan rossz. Először is a kibuc lakóövezetében gyakorlatilag nincs autóforgalom, minden akadálymentesített, illetve - és ez a legfontosabb - emberi léptékű. Kisgyerekkel is minden könnyedén bejárható, ha kell gyalog, ha kell agalullal vagy épp bringával. Tőlünk egyaránt sétatávolságra van a menza, a mosoda, a kisbolt, a posta és persze az óvodák és a bölcsi is, mint ahogy egy ugrás a strand vagy a játszótér is. Nem para, ha a gyerek eltűnik a szemünk elől vagy pedagógiai okokból magára hagyjuk, hadd toporzékoljon és ha messzebbre csámborog, akkor úgy is lesz egy szomszéd, aki szól, hogy hol látta.

A kis helynek tehát határozott előnyei vannak, de nyilván pont a méret korlátokat is jelent, ami a legkisebbek esetében még nem probléma, azonban ahogy nőnek egyre kevésbé inger gazdag a hely. De a mieink még kicsik és nekik az egy szem játszótér is kimeríthetetlen örömforrás. Ahol értelemszerűen mindig ugyanazokkal lógnak, ugyanazon a mászókán, nekik ez jelenti a biztonságot. A játszótér maga egyébként hunyorítva megfelel az EU-s szabványoknak, ami azt jelenti, hogy csak itt-ott életveszélyes. Van kör- és mérleghinta, meg persze rendes és rugós is. Három csúszda és két mászóvár, aminek az alja egy mini labirintus. A köztes rész apró kaviccsal van felszórva, hogy puhára essenek, viszont emiatt csak mezítláb lehet játszani, mert garantáltan az első lépésnél negyed kiló csiszolókő kerül a cipőbe. (Ez persze az év nagyobbik részében hipotetikus probléma, ugyanis üzemszerűen mezítláb járnak.)

Van még az óvodáknak is saját kertjük, tele játékokkal. Pontosabban lomokkal, amik értelemszerűen játékká minősülnek át, ha gyerek kézbe kerülnek. A gyerekek imádják ezt, szülőként egy-egy darab láttán azért égnek áll a hajam, de szerencsére az udvarra mindig állandó felügyelettel engedik ki őket.

Ha már óvoda, akkor érdemes említést tenni arról, hogy az oktatás - bölcsődétől az iskoláig - mindig is kiemelt jelentőséggel bírt a kibucok életében. Bár iskola már néhány éve nincs a kibucban, de gyerekházak vannak. Ezek már nem bentlakásosak, mint a kezdet-kezdetén majd’ minden kibucban voltak. Ma már inkább napközik, ifjúsági klubok, ahol iskola után felügyelet mellett játszanak, tanulnak. Korosztályonként külön csoportokba vannak osztva, amelyeknek elsőtől érettségiig tagjai maradnak. A közös szabadidős programok összekovácsolják a társaságot, de nyilván ugyanennyi erővel meg is zakkanhatnak attól, hogy éveken át mindig ugyanazokkal kénytelenek lenni.

A gyerekeink révén a bölcsikre és az óvodákra látunk rá jobban. Voltak jó és kevésbé jó tapasztalataink, de még így messze a magyar átlag feletti szolgáltatást kaptunk a pénzünkért (mert, hogy ez sincs ingyen, fizetni kell, nem is keveset). Ami a legfontosabb a gyerekeink szívesen járnak bölcsibe, oviba, leginkább a gondozók miatt. Mi különösen Michellel vagyunk elégedettek, akihez az évek folyamán Ábel és Ráchel is járt. Dél-Afrikából ragadt itt évekkel ezelőtt és nagyon jó munkát végez a gyerekek között, annyira magasra tette a mércét, hogy mellette a többi óvónéni okos nem, csak szép lehet. (És tényleg. Néha apaként azon pislogok, hogy nem óvodába léptem be karomon a gyerekkel, hanem a fotómodell szakkörbe.) A bölcsi sem rossz, Lea például imádja, de ott azért már vannak hiányosságok, ami abból ered, hogy általában nem képzett pedagógusok, hanem alkalmi gondozók viszik a csoportokat, akik vagy értenek hozzá vagy fontos, hogy munkát kapjanak…

Másfelől sokkal több mindent is ki lehetett volna hozni belőlük, ha az óvodát - ami hivatalosan iskola-előkészítő - nem az oktatási minisztérium szabályai szerint üzemeltetnék. Ez a gyakorlatban azt jelentik, hogy központilag fizetik a vezető óvónőt, akire emiatt a szakszervezetek által kibrusztolt munkaszabályok érvényesek és így heti négy napnál többet nincs bent, akkor is inkább csak fél napokat. Természetesen mellette vannak még segéderők, de ők nem tanult pedagógusok, oktatásilag keveset tesznek hozzá az óvoda programjához. Ezzel együtt Ráchel jól érzi magát, hülyébb biztos nem lett, amúgy meg eleve okos szóval nagy baj nem történhetett vele az óvodában, csak mi szülők vagyunk telhetetlenek. 

Nem csak a kibucos óvodák színvonala fontos, hanem az is, hogy mit tudsz a gyerekekkel csinálni miután elhoztad a kicsiket. Az említett játszótéren és a tavasztól őszig kézenfekvői kinereti strandoláson kívül még nagy fícsör a játszóház, ami Ein Gev egyik mesés színfoltja.

A gyerekek fárasztásának másik módja telente, hogy egy-egy délutánra kinyittatjuk a békésen szendergő helyi sportcsarnokot, ahol kicsik-nagyok együtt kergetőzhetnek, labdázhatnak vagy a kettőt ötvözhetik.

Ha a fizikai fárasztás helyett valami szellemi épülést keresünk, akkor ott a kibuc pöttöm könyvtára, ami java részt gyerekkönyvekkel van tele, külön rajz és játék sarokkal, hogy otthonosan érezzék magukat a gyerekek. A könyvtárat Lili vezeti, aki egyébként zenepedagógus, isteníti a Kodály-módszert, külön délutáni foglalkozások keretében fáradhatatlanul vezeti be a gyerekeket a zene világába. A leglelkesebbek rendre fellépnek a kibucos ünnepségeken, hogy a szülők is hallják mi lakik a torkukban.

A leggyakoribb délutáni “extra” elfoglaltságot a születésnapi zsúrok jelentik a kibucban. Átlagosan kéthetente van egy meghívásunk, ahol nagyon sok junkfoodot vehetnek magukhoz a gyerekek, amit teli pofával meg is tesznek. A szülinapok kottázható forgatókönyv szerint zajlanak, szülői szemmel ritka unalmasak ezek az események, de nem mi vagyunk a célközönség.

Szerencsére vannak, akik (hozzánk hasonlóan) komolyan veszik a gyerek megünneplését és több egyéni dolgot visznek bele. Mások viszont bohócokat, bűvészeket és egyéb szórakoztatóipari vendégmunkásokat bérelnek fel, amit a hálátlan gyerekek ugyanúgy értékelnek, mintha hetekig kreatívkodunk, hogy önerőből, saját kezűleg kápráztassuk el őket.

A fentiekből kiolvasható, hogy alapvetően a gyerekeink tobzódnak a programokban, még egy olyan aprócska helyen is, mint a kibucunk. És, ha épp nincs semmi, akkor ott előszeretettel járnak át a barátaikhoz, hogy az óvodai együttlétet megnyújtsák. Vannak délutánok, amikor szinte csak lefekvéshez kell begyűjtenünk a nagyobbakat és akkor is meg vannak sértődve, hogy miért hoztuk el őket, hisz még benne voltak a játékban. De akkor sem esnek kétségbe, ha a haverok nem érnek rá, ilyenkor még mindig ott vannak egymásnak a testvérek, mint legkézenfekvőbb játszótársak. Így három év távlatából kijelenthető, hogy a gyerekeink csak egy dolgot nem csinálnak: unatkozni még nem láttam őket a kibucban.

A közös mosoda is a kibucok egyik vívmánya, ami a kezdeti szerény körülmények és a már-már aszketikus pionír munkaszervezés nyomán alakult ki. Ma már elképzelhetetlen, de a kibuc mozgalom hajnalán (1910-től az 50-es évekig) annyira kemény volt az élet, hogy például a mi kibucunkban egy időben még az alsónemű is közös volt. Nem volt saját, mindent megosztottak, mert így jutott mindenkinek. A ruházkodás alapvetően funkcionális volt akkoriban, és ha nem is egyenruhában jártak (erre is volt példa), de nem cifrázták túl a dolgokat - azt hordták, amit hoztak magukkal, vagy amihez a kibuc hozzájutott olcsón, nagyobb tételben. A munka alapú társadalmi utópiával (minden magyar aktuálpolitikai áthallást tessék elhessegetni!) a divatozás amúgy is összeegyeztethetetlen volt, ugyanakkor az erőforrások optimális kihasználása létkérdésnek számított. Minden munkás kézre szükség volt, viszont ha ezek a kezek országépítés helyett mindennapi házimunkával fáradoztak, akkor könnyen belátható, hogy például a napi mosás veszélyeztette haladást. Ezek után kézenfekvő megoldás volt, hogy ha már a ruhák egy része úgy is közös, akkor központosítsák a mosást. Kell-e mondani, hogy ez mennyire optimális megoldás volt mind munkaszervezési, mind erőforrás felhasználás szempontjából?!

A mosodákat amennyire lehetett idővel gépesítették, fejlesztették, hogy a növekvő igényeknek megfeleljenek és a kibuc minden lakóját ki tudják szolgálni. Ehhez hatalmas kapacitást kellet kiépíteni, miközben még így is viszonylag élőmunka igényes műfaj maradt, ami alapvetően drága. Ez egészen addig nem volt szempont, amíg a kibucokon belül a funkcionalitás és nem a rentábilis működés volt a fő szempont. Amint a belső elszámolásban megjelent a pénz, hamar kiderült, hogy a kibucnyikokat kiszolgáló ipari mosodák drágák, de legalábbis méretarányossági okokból nehéz nyereségesen üzemeltetni. Ezzel párhuzamosan az egykor luxuscikknek számító házi mosógépek megfizethetővé váltak - így sok helyen osztottak-szoroztak és bezárták a központi mosodát. Azokon a helyeken, ahol eleve viszonylag sokan laktak vagy ahol nagyobb szociális otthon, illetve hotel is működött általában megmaradt a közös mosoda.

Így van ez Ein Gevben is, ahol ugyan kevesen laknak - azok küzül is sokan időközben beruháztak saját mosógépre - viszont a kibucnak forgalmas hotelje van, ami miatt érdemes volt a saját mosodát megtartani. Pontosabban úgy éri meg, hogy ezen felül még vagy negyven másik kisebb-nagyobb hotelnek, panziónak, zimmernek is bérmosnak. Az üzlet azért megy, mert a környéken nincs (vagy nem maradt) még csak hasonló kapacitású patyolat sem, ezért aki nagyban akar mosatni, az Ein Gevbe jár.

Mi, ha akarnánk sem tudnánk saját mosógépet használni, mivel egész egyszerűen nincs rá hely a lakásunkban. Így meg lennénk lőve a helyi patyolat nélkül. Alapvetően nagy terhet vesz le a vállunkról, méghozzá viszonylag szerény díjazás ellenében - ha összeadjuk a vízdíjat, az áramot, a mosószert, valamint a mosó- és szárítógép árát és a saját időnket, akkor mindjárt nem is olyan magas a kilónkénti 3 sékel, amit felszámolnak.

Az más kérdés, hogy a szolgáltatás színvonala nem tökéletes, de legalábbis a házi mosógéppel jobb eredménnyel lehet megszabadulni a ruhafoltoktól. A közös mosoda használat másik hátrányos következménye, hogy sokkal nagyobb mennyiségű ruhát kell “műsoron tartanunk”, mivel nem mi szabályozzuk a mosás menetrendjét. Van, hogy a reggel leadott ruha délután már ott figyel a fakkunkban, de az valószínűbb, hogy egy hét után látjuk vissza és néha olyan is előfordul, hogy bizony elkeveredik, míg más ruhája meg a mieink között tűnik fel.

A mosoda gyakorlatban úgy működik, hogy a szennyes ruhákat nekünk kell anyaguk, jellegük és színük szerint leadnunk. Előzőleg minden ruhánkba bele kell írni egy kódot (ez egy szín és egy szám kombinációja), ami alapján szortírozzák a kész ruhákat. A mi jelölésünk zöld 71, ezt textilfilccel véstük rá a címkékre, de a rutinosabb kibucnyikok kis színes foltokra írják vagy hímzik a számokat, így tartósabb. Azok a ruhaneműk, amik jellegükből adódóan nem jelölhetők meg (jellemzően zoknik, fehérneműk) hálós zacskókban landolnak a mosodában, amin kis cetli jelzi a tulajdonosok kódját.

Ez eddig pofon egyszerű, de hogy legyen egy kis csavar a rendszerben, a ruhákon használt kódon kívül van még egy azonosítónk, amivel a mérlegelést és nyomában a számlázást letudhatjuk. Nekem könnyen ment a zöld 71, de a fontosabb 7021949 numerikus rendszámot három év kitartó mosodahasználat után sem sikerült még soha csípőből bemondanom, ami tagadhatatlanul sokat elárul a szellemi képességeimről. Csak az vigasztal, hogy ennyi év után a pult másik oldalán sem tudják, ezért minden alkalommal együtt bogarásszuk ki egy szamárfüles füzetből a helyes sorszámot. Amit aztán persze közös erővel rögvest el is felejtünk és a legközelebbi mérlegelésnél pontosan ugyanígy ki kell keresni a listáról. De ennyi vacakolás még mindig semmiség ahhoz képest, mintha otthon saját magunknak kéne intézni a családi mosást.

Valójában a cheder ohel (ejtsd hederóhel) több, mint a kibuc menzája. Ez amolyan fapados közös nappali, ahol nap mint nap összefuthatunk a szomszédokkal, miközben közösen falatozunk. Egykor minden kibucban volt közösségi étterem, ahol nem csak ebédet, de reggelit és vacsorát is felszolgáltak és tényleg mindenki ott evett, mert egész egyszerűen máshol nem volt lehetősége. A pionírok sátraiban, sebtében összetákolt faházaiban, majd az ezeket felváltó első kőházakban egy darab konyha sem volt. A szűkös erőforrások és a szegényes élelem optimális felhasználására praktikusabb volt közös menzát üzemeltetni, amely kiszolgálta az egész kibucot. Így váltak a cheder ohelek a kibucok központjává, ahol az étkezések mellett egyéb más közösségi események is helyt kaptak, mivel (kezdetben mindenképp) a menzák voltak a legnagyobb kapacitású helyiségek. Amelyek aztán együtt nőttek a kibuccal - először néhány tucat embert, aztán pár százat és van, ahol ezernél is többet etettek csúcsidőben. A kibucok aranykorának számító 60-as, 70-es években a legtöbb helyen irdatlan méretű cheder ohelt építettek, hogy kényelmesen kiszolgálják a közösség igényeit.

A szocialista utópiának indult kibucok konyháin nem annyira a kulináris élményekre hajtottak, mint inkább a megfelelő kalória bevitelre. Abból főztek, ami volt és leginkább azt, amit a konyhások egykori hazájukban megszoktak.

Hiába igazi kuriózumok ma már egyértelműen leáldozóban van a cheder ohelek csillaga. Nem csak a piac tett be a kibucos menzáknak, hanem az is, hogy az egykori “kommunista fészkekben” felütötte fejét a kispolgári individualizmus, ami esetünkben saját konyhákban manifesztálódik, ahol mindenki azt főz (és annyiból), amit akar. Sok helyütt ez volt az utolsó szög a cheder ohelek koporsójában és a 90-es évek közepétől sorra zártak be. A forgalomkiesés kevésbé éreztette a hatását ott, ahol a kibucnyikokon kívül másokra is főztek. Jellemzően szociális intézményeknek, gyárak dolgozóinak vagy turistáknak. A megmaradt cheder ohelek zöme piaci alapon él meg és csak néhány “ortodox” közösség maradt, amely a veszteségek ellenére is fontosnak tartja a közös konyha üzemeltetését. A látszólag irracionális döntést az motiválja, hogy ha a napi érintkezés helyét felszámolja a közösség, akkor lényegében önmagát is feladja, mivel nem csak egy menzáról, hanem közösségi térről is szó van. Nem véletlen, hogy sokan a cheder ohel lététől teszik függővé, hogy a település kibucnak tekinthető-e még vagy sem.

Ein Gevben hál istennek ragaszkodnak a cheder ohelhez, annál is inkább, mert ez szolgálja ki az öregek otthonát, a bölcsődéket és óvodákat, a napköziseket, de leginkább a kibuc hoteljében megszálló turistákat. Maga a menza szolgáltatás szerintem - fogalmazzunk politikailag korrekten - hagy némi kívánnivalót maga után. Pedig tudom, hogy a tudnak főzni, többször is megfordultam olyan eseményeken, ahol ők biztosították a cateringet. De a menzai alapszolgáltatás nem túl magas színvonalú - a menü egyáltalán nem változatos, az ízvilága szűkös és a napi kínálat is szerény. De van! És ez a lényeg.

Ha az ember éhes jóllakhat, ha nincs kedvünk főzni beugorhatunk, ha a gyerekek este meleget ennének kényelmesen megoldható a cheder ohelből. Kiszámíthatóan nem valami nagy szám a kaja, viszont magyar mércével mérve is megfizethető, ami izraeli viszonylatban azt jelenti, hogy olcsón ehetünk. Kezdetben kivételezettek voltunk és azon az áron étkezhettünk, mint a kibucnyikok. Egy év után már csak a lakóknak járó kedvezményt kapjuk meg, ami még mindig egy kicsivel jobb, mint ha valaki kívülről csak úgy beesik.

Az is könnyebbség, hogy nem étkezésenként kell fizetni, hanem havonta egyben a számlánkról vonják le az ételek ellenértékét. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a kasszánál bemondjuk 75628 és már blokkolják is a napi fogyasztásunkat. Az első időkben napi rendszerességgel vettük igénybe a cheder ohelt, egyszerűen nem érte meg otthon fakanalat ragadni, annyira olcsó volt. De így is idővel ráuntunk és miután már nem extra jóáron hozhattuk haza az ételt, egyre többet kezdtünk otthon főzni. 

Ezt leginkább Rivka nehezményezte, aki a kibuc magyarja. Vásárosnaményból kis auschwitzi “kitérővel” landolt a kibucban, azóta pedig a cheder ohel állandó bútordarabja. Fix helye van, ahová 11-kor beül és egyig fel sem áll. Közben fogadóórát tart, eszmét cserél és a barátaival jóízűen nevetgél, valamint a pletykák mellett begyűjti a kajamaradékot a kibuc macskáinak, akik tucatjával várják hazafelé menet. Rivka egyébként 20 éven át volt a cheder ohel főszakácsa és még ma is többen visszasírják legendás főztjét. Nem is értem miért...

Ahhoz képest, hogy alig 600-an laknak a kibucunkban van postánk. Jó, nem igazi és pláne nem teljes körű szolgáltatásokat nyújtó, de van. A kibuc alkalmaz egy embert töredék állásban, hogy napi pár órában felvegye a küldeményeket, szortírozza azokat és amikor jön a postakocsi, akkor feladja és átvegye, ami jön. Mint egyszeri felhasználónak ennél többre nincs is szükségünk. Ha valamit feladunk, akkor annak árát a központi számlánkról vonják le, vagy készpénzben is leróhatjuk.

Nem is a levelezés szempontjából fontos, hogy van helyi postás, hanem a nagyobb küldemények miatt. Mivel valódi postafiók legközelebb 15 kilométerre van tőlünk, ezért nagyon nem mindegy, hogy napközben a nekünk szánt csomagokat valaki helyben átveszi helyettünk. Ez ha nem is létkérdés, de az isten háta mögött, ahol mi élünk alapvető kényelmi funkció, mivel boltok híján nagyon sok mindent rendelünk a neten, amik így nagy biztonsággal jutnak el hozzánk. (A netes vásárlás azért is praktikus Izraelben, mert itt 75 dollárig minden kiskereskedelmi rendelés vámmentes, szemben a magyarországi 22 eurós limittel.) Ha olyan dobozt kapunk, ami nem fér be a postaládánkba, akkor kis cetli vár minket, amivel másnap reggel 7 és 8 között felvehetjük a lakásunktól mintegy 100 méterre lévő helyi postán a várva várt megrendelésünk. Kell-e mondanom, hogy ez mennyivel felhasználóbarátabb, mint az, amikor ajánlott küldeményt kell átvenni mondjuk a megközelíthetetlen Verseny utcai postai kirendeltségen.

A 14940-es irányítószámra küldött dolgokat vasárnaptól csütörtökig egy postakocsi viszi el, illetve ugyanez hozza a friss leveleket. Tapasztalataink szerint az Izraeli Posta hozza a magyar színvonalát, alapvetően megbízható, de érhetik meglepetések az embert. A lassúság és az elvesztett levek helyett itt inkább a menetrendszerű országos sztrájkok okozhatnak fejtörést. De mi mostanság mégsem emiatt szívjuk a fogunkat.

A frissen felújított ein gevi postahivatalban új postaládákat szereltek be. Bár az eddiginél több fiók van, nekünk mégsem jutott. Mondván hamarosan úgyis elköltözünk. Kicsit fájó volt, hogy a helyi postás ilyen gyorsan leírt minket…

Nézőpont kérdése, hogy garázsvásárt tartani nagy bolt-e vagy sem. Alapvetően minden fillér bevétel jobb, mintha elosztogatnánk vagy a kuka mellé tennénk a költözés miatt feleslegessé vált milliónyi kacatunkat. Racionálisan nézve tehát a garázsvásár nagyon is hasznos módja annak, hogy túladjunk azon, amin lehet és legalább csökkentsük a veszteségeinket. Másfelől ez alapvetően a dolgok elkótyavetyélése - eladóként nagy üzletet nem csaphatunk, potom áron lehet csak túladni még a jobb darabokon is. Amikor vevőként mások garázsvásárain “garasoskodtunk”, akkor ez nem zavart, sőt! Viszont most fordult a kocka! Mikor egy-egy értékesebb dolgunkat vitték el fillérekért a guta akart megütni - és nem csak azért, mert 39 fokos melegben asszisztáltam a családi “vagyon” széthordásához. Ennél majd csak az lesz rosszabb, amikor kiürítjük a lakást, és amit nem tudtunk addig elpasszolni, azt kénytelenek leszünk a kuka mellett közkincsé tenni.

A kontinenseken átívelő költözés nem az a műfaj, amit tárgyi veszteségek nélkül meg lehet úszni. Szóval nem érdemes anyagiaskodni, hisz a garázsvásárnál is érheti nagyobb veszteség az embert, mint az a fentiekből látszik. Személy szerint engem sokkal jobban zavart a kiárusítás emberi vonatkozása. Azt éreztem, hogy egyfajta élve temetéssel egybekötött hulla rablás alanyaivá váltunk, ahogy a szomszédaink kezükben a hajszárítónkkal vagy a gyerek kedvenc kisautójával örömködnek a jó fogáson, miközben lebiggyedt szájjal biztosítottak minket arról, hogy azért hiányozni fogunk. Egy dolog vigasztal, hogy máskor mi is pont így csináltunk, csak akkor a mi kezünkben volt a távozók "családi aranya".

Egy gyönyörű napsütéses január közepi délutánon, munka után hirtelen megvilágosodtam: Az egy évvel korábban kézhez kapott orvosi engedélyem valószínűleg hamarosan lejár. Izraelben az a rendszer, hogy először csak egy évre szóló ideiglenes engedélyt kapnak az orvosok, a végleges engedélyt csak ez után adják ki. Ennek megszerzése csupán adminisztratív folyamat, de mint azt izraeli kalandjaimból tudjuk, néha nehezebb ezt abszolválni, mint egy elméleti vizsgát. Harcom az izraeli bürokráciával reloaded!

Amikor nagy ijedtségemben előhúztam a szekrény mélyéről az engedélyt konstatáltam, hogy március 1-vel bizony tényleg érvényét veszti. Az engedély egy kísérőlevéllel érkezett tavaly, amit most figyelmesen elolvastam, és kiderült, hogy 6-8 héttel a lejárat előtt érdemes nekikezdeni a véglegesítésnek. Gondoltam, hogy épp időben vagyok. Másnap bevittem az engedélyt, illetve a mellékelt űrlapot, amelyet egy engem legalább egy éve ismerő orvosnak kell kitölteni. Ebben nyilatkoznia kell, hogy orvosi tevékenységemet a törvényeknek megfelelően végzem. Az egyetlen orvos a környezetemben a főnököm, akit megkérhettem erre. Ő ugyan a munkámat akkor még csak alig 4 hónapja ismerhette, de minthogy az egész egy hülye adminisztratív feladat, boldogan kitöltötte, és felhívta még a figyelmem, hogy minél hamarabb küldjem el az Egészségügyi Minisztériumnak, mert nem egy orvos akadt, akinél problémás volt az ügyintézés, és bizony engedély hiányában hetekig nem dolgozhattak.

Teltek-múltak a napok, gondoltam a biztonság kedvéért úgy hetente felhívom őket, ugyanis ekkor már február eleje felé járt az idő, és a határidőm vészesen közeledett. Mindig megnyugtattak, hogy az ügyem folyamatban van, nyugodjak meg, hat hét az átfutás. Február 23-án újra jelentkeztem náluk, mert már kevesebb, mint egy hét volt ugyebár ahhoz, hogy megkapjam az engedélyt, máskülönben hazaküldenek malmozni, fizetés nélküli szabira. Ekkor kiderült, hogy 19-e óta van engedélyem, és aznap feladtak egy csekket a nevemre, amin be kell fizetnem a 827 shekeles adminisztrációs díjat / adót, ahogy tetszik. Ha a pénz megérkezik, akkor postafordultával küldik az engedélyemet. Remek, gondoltam, ennyit arról, hogy 1-től folytassam a munkát. Kiderült, hogy online is lehet fizetni, a honlapjukon keresztül, 72 óra alatt látják a befizetést. Az új engedélyem számát azonban addig nem adhatják közre, amíg nem látják a rendszerben a befizetésem.

Ekkor 26-a, szerda délelőtt volt, egyre közeledett a március elsejei határidő és egyre fogyott a reményem, hogy időben kézhez kapom a dokumentumokat. Közben azon agyaltam, hogy csak nem zavarnak haza rögtön vasárnap, hétfőre biztosan megérkezik a pénz. Csütörtökön beléptem az internetbankomba, és látom, ami előző nap még nem szerepelt az egyenlegen, hogy a 23-ai befizetésem bizony sikeres volt. Ekkor egy kicsit ideges lettem, hogy most kétszer fizettem be nem kevés pénzt, jöhet az újabb herce-hurca a kártyatársasággal, akiknél majd mindenféle űrlapok kitöltése és elfaxolása után egyszercsak visszakapom a feleslegesen befizetett pénzem.

A következő jó hírre nem kellett sokat várni, keresnek a hr osztályról: hol van az engedélyem, mert így nem dolgozhatok tovább. Elkezdtem magyarázni a bizonyítványom, hogy nekem igenis van engedélyem 19-e óta, csak mégsincs, de mégis van. Nagyon kedves az ottani hölgy, de közölte, akkor sem tud semmit tenni. Kérjek engedélyt a kórház vezetőjétől, hogy így is dolgozhassak, mert különben mehetek haza. Futok a főnökömhöz, mi a frászt csináljak. Épp 5 perc múlva lesz kórházi megbeszélése, menjünk együtt, előtte elcsípjük az igazgatót, és megkérjük, engedélyezze, hogy dolgozzak.

Pár nappal később felhívtak a minisztériumtól, hogy örömmel tudatják, postázták az engedélyem. Remek, mondom, és elmondaná a számát, hogy tudjam értesíteni a hr-est is? Nem fogjátok elhinni, mi volt a válasz: sajnos, nem áll módjában elmondani, mert a befizetésről még mindig nem érkezett meg az igazolás hozzá. Ekkor már csak nevetni tudtam, hisz valami olyan dolgot nem akartak nekem elárulni, amiről épp értesítenek, hogy postázták nekem!

A lényeg, hogy néhány nap múlva a postaládánkban lapult a bűvös engedély. Csak egy dolgot sajnálok azóta is: kár, hogy a frissen kézhez kapott engedéllyel nem hívtam fel a minisztériumot még aznap, hogy ugyan árulják már el az engedélyszámom, mert szeretném ellenőrizni, hogy jól írták-e.

A pár héttel ezelőtti VB döntőről ugrott be a jeles dátum, mivel az első izraeli utazásom épp egybeesett a ’94-es VB-vel. A meccseket Kármielben, a helyi főiskola koleszában követtük - már amennyire a programunk engedte, hogy az Amerikában zajló tornát élőben nézzük.

Persze ahhoz is köthetném az utazásunk évfordulóját, hogy épp akkor jelentették be a történelmi békékötést Izrael és Jordánia között.

Mai szemmel optimista, békepárti idők voltak azok. Mindez persze csak mellékszál, ami a történelmi hűség miatt fontos, egyébként a személyes történetem szempontjából érdektelen. Vagy mégis?

’94 nyarán közel egy hónapon át diákcsere, turista út és nyári egyetem különös keverékén ismerkedtünk az országgal - Eiláttól a Hermonig bejártuk Izraelt. Erre viszonylag sok idő állt rendelkezésünkre és ahogy emlékszem nem unatkoztunk, folyamatosan túráztattak minket vagy valami fejtágításon pislogtunk, de teljes képet még így sem kaphattunk az országról. Arra viszont elég volt a program, hogy ha nyitott az ember, mögé lásson a csili-vili tursta vakításnak. Nem minden útitársam szeme nyílt ki (nincs ezzel semmi baj, elvégre nyaralni jöttünk, nem világot látni), de én éreztem a feszültséget, láttam a negatívumokat, szembeötlőek voltak az ellentmondások, amiket a jolly joker cionista ideológiával próbáltak nekünk feloldani. És mégis, nekem ezekkel együtt már elsőre is nagyon szexi volt a zsidó állam.

A 20 évvel ezelőtti benyomásaimat vaskos beszámolóban összegeztem, amit az iskolai újságunk, a Poligráf hozott le és az interneten ma is elérhető (de innen is letölthető, 12-14. oldalon olvasható a cikk eredetije + bónusz tanári dicséret). Visszaolvasva az akkori szösszenetemet rémülten vettem észre pár dolgot. Először is megdöbbentem, hogy tollforgatóként már akkor is ugyanazokkal a stiláris eszközökkel éltem, mint manapság. Ami egyrészt jelzi, hogy 20 éve is tudtam írni, másrészt gáz, hogy 20 év alatt sem sokat cizellálódott a stílusom.

Ennél eggyel fontosabb, hogy tartalmilag is konzekvens vagyok, ha elolvassátok az akkori riportom, akkor ugyanolyan lelkesedés sugárzik a soraimból Izrael iránt, mint manapság. Személy szerint nekem még ennél is döbbenetesebb volt, hogy a 20 évvel ezelőtti cikkem olvasása közben még egy tucat sztori ugrott be, amiket nem jegyeztem fel terjedelmi okokból, vagy mert még ma sem publikusak :).

Az izraeli utunk valódi kulturális sokk volt számomra, nagyon is jó értelemben - és nem csak azért, mert az erdőszéli nomád táborból a kényelmes kármieli koleszban landoltam. Izraelben szembesültem először az európaitól elütő kultúrával, ekkor nyílt ki előttem a Bibliából ismert Szentföld. Lenyűgözött, hogy a tévében látott hírek helyszínei megelevenednek előttem. És ma már azt is tudom, hogy történelmi időkben járhattam Izraelben - békekötés, orosz alia csúcsa és az izraeli fogyasztói társadalom hajnala esett egybe az utazásunkkal. Egy hónap után rengeteg élménnyel és “Izrael-fertőzéssel” tértem haza, amiből egy csomó minden következett az elmúlt két évtizedben. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy a Közgazdasági Politechnikumnak köszönhetően megismerhettem ezt az országot. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy 20 évvel később Izraelben fogok élni a családommal.