Úgy két éve nagy sikerű posztban “énekeltem meg” miként veszítettem el véradói szüzességem. Férfias irtózásom az orvosi beavatkozásnak álcázott woodoo szurkálástól azóta sem hagyott alább, ma is sikítófrász kerülget azoktól a középkori kínzóeszközöktől, amivel a vérvételt rutinszerűen intézik. De, ha az embernek három gyereke van és fejébe vette, hogy jó példával szolgál nekik, akkor bizony nem elég egyszer bizonyítani, hogy milyen keményen állom a véna lyuggatást, újra és újra meg kell ismételni.

Erre úgy fél évente módom nyílik, amikor kitelepül hozzánk a helyi vöröskereszt, ami itt ugye vörös dávidcsillag és megcsapolják a kibucnyikokat. Ilyenkor remegő lábakkal és gombóccal a torkomban kötelességszerűen összekapom a családot, hogy a szemük láttára ontsam a drága vérem. Így volt ez most is.

Kár, hogy ők valójában csak azt látják, hogy én halál sápadtan, a rettegéstől eltorzult arccal próbálom túlélni a véradás borzalmait (lélekben persze szuperhősnek képzelem magam, csak tűvel a karomban nehéz ezt a karaktert megformázni). Mivel az egyszemélyes passiójátékom tényleg nem valami izgalmas, ezért nagyjából a második perc után a gyerekek figyelme rendszerint másra terelődik. A pedagógiai célú véradásomnak az szokta megadni a kegyelemdöfést, amikor Zsófi megunja a gyerekek fegyelmezését és kizavarja őket játszani a kertbe.

Felcserként valószínűleg ő már komolyabb dolgokat is látott, mint békeidőben véradáson hősködő papírkutya apukát, aki mentális harakirinek fogja fel az őt ért tűszúrést. 

Tegnap két fontos sportesemény zajlott és ebből a BL döntő volt a kevésbé érdekes Ein Gevben. Mert a Real és az Atletico Madrid párharca smafu ahhoz képest, hogy az Ein Gev-i Rókák döntőztek a helyi zsinórlabda bajnokságban. Három játszmában, 2:1-es arányban múlták felül a helyenként kiválóan játszó ellenfelet az Ein Gev-i lányok-asszonyok. A csapatunk jól kezdett, aztán jött a törvényszerű megtorpanás, végül maguknak tették izgalmassá a párharcot, de végül hozták a kötelezőt. A játék képénél talán fontosabb volt a csapategység, a pályán lévő hat játékosnak a partvonal mentén másik tucat csapattárs szorított. De a közönség is kitett magáért, a Zemah-i rettenetes hodály sportközpont felét megtöltötték a szurkolók, és bár mindkét csapatot lelkesen buzdították, azért az ein gevi tábor népesebb és hangosabb volt, nem kis részben Zsófinak, Ráchelnek és Ábelnek köszönhetően, no és Leának, aki különösen élvezte a hatalmas buzdítást.

Valamelyik nap arra gondoltam, hogy milyen jó lesz mondjuk tíz év múlva visszaolvasni a blogunkat. Mert persze a jelennek írjuk, az aktualitás hoz kattintásokat, de ha nem is az örökkévalóságnak szánjuk mégis egyfajta időkapszulaként ott kering a világhálón mindaz, amit az elmúlt három évben megosztottunk magunkról. Vicces lesz, ha majd valamikor a gyerekeink visszaolvassák mi mindent örökítettünk meg abból az időből, amikorról valószínűleg egy nagy “emlékpacán” kívül vajmi kevés konkrétumra emlékezhetnek. Ha másra nem, talán arra jó lesz a blog, hogy megteremtsük a saját családi legendáriumunkat, amit a vasárnapi ebédek közben feleleveníthetünk.

Erről szól a Mishpaha blog immár 253 posztban, több mint 900 ezer karakterben és sok ezer képben, valamint 4 videóban. Tartsatok velünk továbbra is, legalább virtuálisan kóstoljatok bele a mi blog menünkbe! 

Akik ismernek, azok tudják, hogy nem evezek épp egy hajóban Zoltaival, de ettől még simán vízre szálltam vele, hisz nyaralni jött és különben is néhány hete már nem ő a Mazsihisz nagy hatalmú igazgatója. Mondtam is neki, amikor az Ein Gev-i kikötőben a csoportja nagy erőkkel más irányba indult, mint kellett volna, hogy már nincs, aki vezesse őket - szúrós tekintettel, de a rá jellemző csibészes mosollyal a szája sarkában nézett rám. A megtévedt nyáj élén, Frölich Róberttel, a Dohány utcai nagy zsinagóga főrabbijával aztán megtalálta a helyes utat Zoltai és a rettenetesen imbolygó hajó felé. A fedélzeten Szalai Viktor, idegenvezető haverom rögtön közölte, hogy gond egy szál se, ha süllyedünk 30 mentőöv rendelkezésre áll, a csoport maradék része pedig Istenben és az úszótudásában bízhat. A sztori ennyiben ki is fulladt, mert természetesen a hajónk nem jutott hullámsírba, az egy órás sétahajózás meg üzemszerű unalomban telt. Aki kíváncsi volt ránk, azzal beszélgettem, aztán egy gyors délutáni imát követően búcsút intettünk egymásnak.

Egyébként nem sűrűn vetődnek magyarok mifelénk. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy három év alatt hány magyar turista csoporttal futottam össze Ein Gevben, pedig a kibucunkban jobb napokon 10-15 busznyi külföldi is megfordul. Legutóbb pár hónapja a Hit Gyülekezetének népes zarándok csoportja hajózott ki tőlünk, őket is lelkesen elkísértük a gyerekekkel. Az a közös út is emlékezetesre sikerült, mert nem számítottunk arra, hogy egy rögtönzött Vidám vasárnapban is részünk lesz. Ki tudja, talán ezért sem háborgott akkor úgy a Kineret, mint amikor Zoltaikkal napfürdőzve szeltük a habokat, bár a magam részéről a hullámverést egy fokkal jobban bírtam, de "házigadaként" Jézus dicsőítésével sincs semmi bajom.

Azért is vagyok annyira képben, hogy hány magyar jön Ein Gevbe, mert az itteni idegenforgalmi iroda kötelességtudóan értesít, ha magyar csoport hírét veszik. Az igazat megvallva jobban örülnék, ha már nem szólnának. Nem azért, mert ne találkoznék szívesen az ide vetődő honfitársainkkal (sőt!), hanem mert olyan sokan jönnének, hogy nem számítana kuriózumnak egy busznyi magyar zarándok. Izraelbe évente 10-12 ezer magyar jön, szerintem ez nagyon kevés, miközben mégiscsak itt van a zsidó-keresztény kultúrkör bölcsője, amúgy meg, ha csak lábat lógatna az ember, akkor is remek nyaralási célpont - igaz, baromi drága, de ettől Izraelt még látni kell mindenkinek! Szóval tessék Izraelbe jönni akár Jézus kedvéért, akár Siratófal miatt, vagy épp a csábító tengerpartokat kipróbálni!

Kell is az eső, mert a tél - ami itt az esős évszak - meglehetősen száraz volt. Idén nem kényeztetett el minket a természet, csak egy csapadékosabb hetünk volt, akkor ugyan a magasabb helyeket hó fedte, de ez smafu ahhoz képest, ami az elmúlt két évben kijutott nekünk. Annyira nem hittünk benne, hogy idén még eshet, hogy már hetekkel ezelőtt elcsomagoltuk gyerekek gumicsizmáit. Hideg zuhanyról így sem beszélhetünk, mert kellemes 25 fokban mezítláb is lehet pocsolyába ugrálni.

A mai eső csak “csepp a tengerben”, sajnos nem dob sokat a Kinereten, pedig milyen jó volna, ha elérnénk a tavalyi rekord vízszintet! De azt hiszem ahhoz egész héten dézsából kéne önteni az esőt, annak meg annyi az esélye, mint a közelgő izraeli-palesztin békekötésnek. Viszont az eső elmossa az ellentéteket, a hirtelen jött égszakadásnak minden itt élő egyformán örül, úgyhogy mégiscsak össznépileg úszunk a cseppnyi boldogságban.